Igen, jogos a kérdés: lehet-e írni olyasmiről, ami nincsen. Való igaz: kulturált, európai értelemben vett párbeszéd a magyar politikai életben már nagyon régen – legalább jó egy évtizede – nincsen. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy valamiféle metakommunikáció mindig létezik, ha több szereplőről van szó. Erre a legszemléletesebb példa a hidegháború korának "politizálása".
Úgyhogy most arra tennék kísérletet, hogy a mai magyar politikai metakommunikáció témáit és eszközeit feltárjam. Alapvetően mindenkinek vannak közös tapasztalatai, így hát néhány dolgot axiómaként is kezelhetünk. Például elsőként mindjárt azt, hogy a mai magyar politikai (meta)kommunikácó a politikai hatalomról szól, ekörül forog. A politikai hatalom megszerzéséért folytatott ádáz harc mára szinte közhely lett, és számtalan dolgot hozott magával. Az egyik - és tán legfőbb és legártalmasabb ilyen dolog, - hogy öngerjesztő folyamattá vált. Azaz az a metakommunikáció, amely magában a politikában zajlik, a politikáról való beszédnek-gondolkodásnak is sajátjává vált. Más szóval egyre inkább elfogadott nézetté kezd válni, hogy a politika – szemben a klasszikus meghatározással – nem a köz ügyeinek intézése, sőt előmozdítása, hanem a hatalomért folytatott ádáz és kíméletlen harc, amelyben minden megengedhető.
Természetesen a köz ügyeinek előmozdításáról verbális szinten egyik tábor sem tesz le, de nem mulasztja el – többé vagy kevésbé burkoltan annak közlését sem, hogy ezt a feladatot csak ők tudják megfelelően, és hitelesen megoldani. (Szép példája ennek pl. a Fidesz 2006-os kampányban a két forduló között feltűnt "Most csak Magyarország számít!" szlogenje, amit az elbukott második fordulót követően villámgyorsan követett az a deklaráció, hogy a gazdasági-társadalmi felemelkedés titkát – ,amelyet ők természetesen ismernek, és amely egész Magyarországnak hasznára válik – azért nem teszik közkinccsé program formájában, mert akkor az ellentábor megvalósítja. (Hát ennyit Magyarország érdekeiről.....)
Az, hogy a politikai kommunikáció olyanná vált, amilyenné – ,ahogy az már talán a fentebbiekből is kiderült – magából a politika céljáról vallott nézetekből is levezethető. Méghozzá elsősorban az ún. "politikai elit" nézeteiből. Természetesen dőreség volna azt képzelni, hogy a világ többi részén, vagy akár csak az ún. "boldogabbik részén" csupa hivatástudatból tevékenykedő idealista sertepertél a politikában és környékén; de ugyanakkor kétségtelen tény, hogy hosszú távon az e területen működőkkel szemben valamiféle íratlan követelményként jelenik meg, hogy a köz ügyeinek szolgálata legyen az elsődleges szempont. Ezt jelenleg Magyarországon a fentebb már emlegetett a "nemzet ügyének kizárólagos képviselete"-elv minél hangosabb recitálása van hivatva pótolni.
Nyilván nagyon sokféle okot, kezdőpontot tudhatunk megjelölni vérmérsékletünk és politikai beállítódásunk szerint a fentebb taglalt jelenség(ek) okaként-eredeteként. (Mellesleg: az is a fentiekből eredeztethető, hogy egy objektív, tényszerűen létező jelenség pártállás szerint más- és másképpen magyarázható.) Akárhogyan is próbálunk azonban visszanézni, mindenképpen megtaláljuk azokat a jelenségeket, amelyek apró momentumként kísérik végig a mai állapotokhoz vezető utat. Például nem is kell hozzá túl nagy rosszindulat, hogy ha egy addig radikális liberalizmusáról ismert párt – felismerve, hogy a másik oldalon ott a lehetőség egy csomó "gazdátlanul" maradt szavazat begyűjtésére – hirtelen magát konzervatív irányultságúnak kezdi címkézni és láttatni, csakhogy a hatalom közelébe vagy magába a hatalomba kerülhessen, akkor ebben is csak a fenti folyamatok jellemző állomását lássuk.
Amikor a fentebbiekről leltárt készítünk, felróhatjuk azokat egyik vagy másik pártnak (sajnos, úgy tűnik, nem nagyon létezik ettől a "bűntől" mentes politikai alakulat), de a hangsúlyokat akárhova is tesszük, nem felejtkezhetünk el arról, hogy az okoknál sokkal súlyosabban esnek latba a következmények. Ezek közül kétségtelenül a legártalmasabb a társadalom mentalitására gyakorolt hatás: a "permanens háború" elmélete ellenséget kreál a más politikai nézetet vallóból, és – ahogy azt fentebb is említettem – a politikai hatalmat ön- és végső célnak lát(tat)ja, ami "természetesen" lehetetlenné teszi a pártszempontokon túli és azok fölötti célok képviseletét. ( 2006-ban az új országgyűlésnek nem sikerült megszavaznia sem a pártfinanszírozás átláthatóvá tételét, sem az országgyűlés létszámának csökkentését, holott elvileg ezekben – legalábbis a nyilatkozatok szintjén – egyetértés volt a parlamenti pártok közt. Ugyanakkor évről évre példás egyetértésben sikerül szavazni a képviselői illetmények rendezéséről, ami itt természetesen itt nem elsősorban azok csökkentését jelenti. [Tudom, ez itt demagógia, de úgy tűnik a téma a szerzőre is hatást gyakorol:)]) Nem nehéz belátni: ahol ellenségek alkotják a politikai palettát, ahol csak EGY párt képviselheti a kizárólagos igazságot (akár azzal megspékelve is, hogy a másik(ak) haza- és nemzetárulók vagy szélsőséges[ek]), ott szükségszerűen erodálódik a demokrácia, és főleg a demokratikus gondolkodás.
Tegyük hozzá szomorkásan: azokat a pártokat, amelyek nem szándékoznak kilépni ebből az ördögi körből-spirálból (és EGY darab párt önmagában a másik[ak]kal szemben ezt aligha teheti meg), ez aligha zavarja — hacsak épp nem kedvük szerint is való.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése