Mint igazi magyar férfiembernek, számomra kora gyermekkoromtól a foci volt "a" sport. Jégkorongot valószínűleg a téli olimpiák alkalmából láttam először, és rögtön az rögzült bennem, hogy ez valami olyan sport, amelyet csak külföldön játszanak. Így aztán, amikor már érettebb fővel szembesültem vele, hogy magyar jégkorong mint olyan, igenis létezik, akkor ez először komoly meglepetést jelentett. Másodjára aztán az "igen, helyünkön vagyunk" érzése kapcsolódott a sporthoz: reménytelen kínlódás a "C" csoportban, valahol fényévekre az "igazi" hokitól.
Emlékszem, akkoriban jót mosolyogtam a fanatikusokon, akik rendületlenül hittek, csinálták a dolgukat, vagy egyszerűen csak rajongtak kedvenc sportjukért. Ma már visszanézve persze könnyű okosnak lenni, és kijelenteni, hogy valahogy mindennek épp a fordítottja történt, mint a fociban: itt senki nem akaszkodott rá erre a sportágra, csak tényleg az elhivatottak foglalkoztak vele; nem szégyelltünk tanulni, nem nyírtuk ki a jó kezdeményezéseket, és ha nem is vörös szőnyegen, hanem rengeteg kacskaringó és megtorpanások sora után, ma a távoli Japánban a sors végre igazságot szolgáltatott: a toronymagas esélyesnek tartott Ukrajna legyőzésével válogatottunk eljutott a hoki elitjébe, a kanadaiak, szlovákok, svédek, finnek, oroszok (stb.) közé.
SZÉP VOLT FIÚK!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése