Adjátok vissza a ... mit is? (A Trianon-trauma [félre]kezelésének történetéhez)

Csonkítás előtt

Ezeken a hasábokon ilyen-olyan módon már többször szóba került Trianon. Örök büszkeségem, hogy ezek közül erre az írásomra kaptam az eddigi egyetlen anyázós kommentemet is. Épp ezért most önismétlés helyett valami olyasmivel szeretnék foglalkozni, ami — mint látni fogjuk, talán érthető okokból — nem nagyon áll a hazai interpretációk homlokterében.
Trianon - és a hozzá való viszony - nemzeti ügy. Nehéz úgy végigmenni egy parkolón, hogy ne akadjunk négy-öt Nagy-Magyarország matricás autóra minimum, és nehéz úgy utazgatni az országban, hogy az ember ne ütközzön lépten-nyomon Trianon-emlékművekbe. Mindezeknek azonban van egy közös elemük: nevezetesen, hogy egyfajta területi sérelmet fogalmaznak meg. Ez természetesen nem új keletű dolog, már a 20-as évek magyar propagandája is a megcsonkított, szétszakított ország tényszerű vagy dramatizált vizualizációjával kampányolt.
Ami azonban – különösen 100 évvel későbbről, 2020-ból nézve – ebből a kommunikációból fájón hiányzik, az egy legalább ekkora, és nagyon messze ható tragédia. Annak a felemlítése, sőt felvállalása, hogy egy embercsoport, emberek százezrei, milliói hátrányos, megkülönböztetett helyzetbe kerültek, és ha saját nemzeti kultúrájukat, identitásukat megpróbálták megélni, akkor nemcsak egzisztenciális hátrányoknak, hanem akár életveszélynek voltak kitéve. Az a rengeteg méltánytalanság, igazságtalanság, sőt megalázás, amelyben a határokon kívül rekedt magyarságnak része volt (van), legfeljebb az irodalomban jelent meg, a hivatalos propagandában nem. (Hamarjában egyetlen erre irányuló hivatalos politikai lépés, pontosabban annak kísérlete jut csak eszembe: Grósz Károly 1988-as látogatása a Kárpátok Géniuszánál, amelyen kísérletet tett a falurombolás megállítására, de ez is csúfos kudarccal ért véget.)
 Az emlékműveken, ha meg is jelennek figurális alakok, azok erősen szimbolikus jellegűek: a búsuló, lehorgasztott fejű, vagy éppen dacosan a jövőbe tekintő székely, felvidéki, kárpátaljai magyar az adott elszakított országrészt jelenítette meg, nem a kollektív és mégannyira sem az egyéni emberi sorsot. Ezek a szimbolikus figurák egyben meg is testesítik azt az alapvetően hamis megközelítést, amely szervesen következik a területi alapú sérelem középpontba helyezéséből: azt, hogy a (teljes) területi revízió minden Trianonnal kapcsolatos problémát nemcsak megold, hanem annak kiváltó okait is megszünteti. Az ilyen első pillanatra egyedinek tűnő, de valójában nagyon messzire ható ügyek felvállalására nemcsak azok "politika alattisága" miatt nem került sor, hanem azért, mert a nemzetiséggé lett magyarság problémáinak kezelésére tett lépések két nehezen megválaszolható dilemmát is előhoztak volna. Egyrészt a nemzetiségként való definíció implicit módon magában hordozta volna a teljes területi revízió feladását, hiszen az elszakított területek még a Teleki-féle vörös térkép alapján sem voltak teljes egészében magyar többségűnek nevezhetők. (A történelem furcsa fintora, hogy amikor – ideiglenesen, a bécsi döntésekkel – megvalósult egyfajta revízió, annak alapját a nemzetiségi viszonyok képezték.) Másrészt a nemzetiségi jogok előtérbe tolása (Trianon részleges jogosságának elismerése mellett) további problémákat generált volna. Elsősorban azért, mert az Anyaország nem tudván szakítani ezirányú cseppet sem haladó hagyományaival, továbbra sem volt mondható a nemzetiségi jogok bajnokának (ezt a hagyományt azóta is őrizzük), és hát kinek van kedve érvet szolgáltatni saját maga ellen.
Ez a felfogás (teljes területi revíziót, függetlenül gyakorlatilag mindentől, elsősorban a kollektív és egyéni nemzetiségi [magyar és minden más nemzetiségi] jogoktól) aztán nemcsak a következő világháború végéig tartott ki, hanem teljességgel  beleivódott a magyar közgondolkodásba, annak ellenére (de talán azért is), hogy a szocialista internacionalizmussal összeférhetetlen volt a Trianonról való beszéd és gondolkozás.
Itt tartunk most. Örökségünk kettős: kaptunk egy történelmi léptékű traumát a külvilágtól (bár tágabb összefüggésben nyilván nem saját felelősségünk nélkül), amelyre 100 év alatt képtelenek voltunk másképp reagálni, mint bekövetkeztének pillanatában. Ez a felfogás pedig nemcsak a pont oly nagy dérrel-dúrral hangoztatott nemzeti összefogást-szolidaritást teszi lehetetlenné, hanem azt is kiváltja, hogy a trauma nemcsak velünk marad, hanem évről-évre megoldhatatlanabbá válik, ha nem tudunk kilépni a régi keretekből.

Miért is (ne) vásárolj magyar árut?

Ezt a posztot már nagyon-nagyon régen és többször is meg akartam írni. Nagyjából akkor először, amikor elkezdődött a nagy felhorgadás a "nemzeti" és/vagy "hazai" termékek kapcsán. Aztán — hasonlóan oly sok más témámhoz — ezt is elengedtem, hagytam, hadd pihenjen.

Mi, büszke magyarok

Szerencsére azonban Magyarország Kormánya a blogszférában is gondoskodik róla, hogy az ország lakosságán ne legyen úrrá a tespedés, és mindig szállítja az új és új témákat. Ezúttal a nagyobb élelmiszer-áruházak húspultjaiban a sertéshúsra kitűzendő kis eredetmegjelölő zászlócskák kapcsán éledt újjá bennem a késztetés, hogy elgondolkozzak a dolog hátteréről.  Nem azokról a többé-kevésbé kézenfekvő kérdésekről, hogy a nemzeti érzés miért pont csak a sertéshús kapcsán kell, hogy felhorgadjon a vásárlóban (már azon a közismert tényen túl, hogy Mészáros Lőrincnek elég komoly érdekeltségei vannak a sertéstenyésztésben és -feldolgozásban [és azon a kevésbé ismert tényen is túl, hogy Csányi Sándor is elég komolyan érdekelt a területen]), vagy hogy véletlenül miért sikerült megint úgy meghatározni a feltételeket, hogy a kevésbé kedvelt multik járjanak rosszul. Sokkal inkább arról, hogy a szolidan (és kevésbé szolidan) protekcionista kereskedelempolitikának mennyi a létjogosultsága most és itt. (Feltéve, de nem megengedve, hogy eleve nem ütközik az ilyesmit elég rigorózusan tilalmazó EU-előírásokba.)

A történelemben kicsit is jártasabbak számára kézenfekvő párhuzamként kínálkozik a reformkorban létrejött Védegylet példája. A hazai termelés (abban az esetben persze elsősorban ipari termelés) fellendítése és serkentése ott gazdasági kérdésből valóban politikai, sőt közüggyé vált.
Ugyanakkor érdemes észrevenni, hogy ezen alapvető hasonlóságon kívül sokkal szélesebb a különbségek köre. Ez elsősorban a gyökeresen különböző politikai helyzetből származik: míg a reformkorban a magyar áruk támogatása egyben a magyar gazdasági és ebből következően a magyar politikai önállóság melletti kiállást is jelentett, addig ma gyökeresen más a helyzet. Bár "Magyarország Kormánya" rengetegszer hivatkozik a nemzeti szuverenitás védelmére, alapvetően senkinek nem lehetnek kétségei aziránt, hogy a "Magyarország" nevezetű entitás önálló államként létezik. Arra a kedvezőtlen vámpolitikára sem lehet nagyon hivatkozni, amely a Habsburg-birodalom részeként olyannyira visszavetette a magyar ipari-kereskedelmi fejlődést, hiszen az Európai Unión belül egységesek a vámok, keletre pedig kifejezetten erősen nyomulunk, kedvező(nek mondott) gazdasági megállapodások egész sorát kötjük. Mindemellett mégis az a tapasztalat, hogy az árérzékeny magyar vásárló a  külföldről behozott terméket fogja leemelni a polcról, lévén, hogy az érezhető mértékben olcsóbb. (Különösen igaz ez az élelmiszer-ipar területén, ahonnan a gondolatmenet indult.) Nagyon komplex és messzire vezető elemzés szükségeltetne ahhoz, hogy ennek minden okát minden összefüggésével feltárjuk, de alighanem nem túl nagy tévedés, ha két fontos okot kiemelünk.
Egyrészt a magyar mezőgazdaság rendszerének, és ezen belül a földtulajdon szerkezetének tragikusan korszerűtlen, és mindenféle érdemileg piacképes áru előállítására alkalmatlan mivoltát. Az, hogy nincs értelmes lehetőség a szövetkezeti forma felvételére, hogy nincs működő és egyszerű agrárhitelezés. Hogy az elmúlt évtized során a használható termőföldekre, feldolgozóipari létesítményekre rátette a kezét egy szűk kör, amelyet eufemisztikusan "nemzeti tőkésosztály"-nak szokás nevezni, de nemzeti mivolta csak abban látszik, hogy haszna elsődlegesen forintban jelenik meg.
Másrészt érdemes azt is figyelembe venni, amit tágabban az egész magyar gazdaság versenyképességét gátló tényezőként is meg szoktak nevezni: a munkára rakódó hatalmas járulékterheket. (Amelyek persze sok más problémának, pl. a feketén-szürkén való foglalkoztatásnak is kiváltó okai.)
Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy a korszerűtlen szervezeti és infrastrukturális keretek között létező és termelni próbáló magyar mezőgazdaságot a munkára rakódó extrém magas közterhek is sújtják, és mindez együtt logikusan versenyképtelen, magas árakhoz vezet. Akkor, amikor a magyar kormány közvetlenül és közvetve (pl. kis papírzászlócskák kötelező kitűzetésével) amellett kampányol, hogy a vásárló a "magyar termék" választásával igenis ezeket a magasabb árakat fizesse ki (amelyekben még megjelenik a hírhedten magas áfa is), akkor tehát azt az elvárását fogalmazza meg, hogy a honi vásárló továbbra is szíveskedjen finanszírozni azt a tudatosan impotens agrár- és munkaerő-politikát, amelyet egyébként épp ő maga folytat és tart fenn. Ahelyett, hogy lépéseket próbálna tenni a fentebb vázolt versenyhátrányok megszüntetésére vagy legalább a csökkentésükre.
Hát ezért van az, hogy engem továbbra sem fognak meghatni a sertéshúsba szúrt kis piros-fehér-zöld zászlócskák, "lobogjanak" azok akármilyen szép hosszú hurkapálcán is.