"A történelem svindli, mondta Henry Ford, az amerikai ipar géniusza, bár szinte egyáltalán nem ismerte" (J. Heller: Képzeljétek el)
"History will teach us nothing" (Sting)
#magistravitae
Elöljáróban
Ez itt egy új rovat/sorozat lenne. Arról szeretne szólni, hogy a történelemből talán igenis lehetne tanulni valamit. Feltéve persze, ha vennénk magunknak a fáradságot, hogy azt ne csak tragikomikus, érdekes, de poros történetek halamazaként kezeljük, hanem a történetek mögött megbúvó összefüggéseket (miután felismertük azokat) megpróbálnánk a jelenünkre is érvényes tanulságokként kezelni. Hátha ez segíthetne valamit a jövőnkön.
______________________________________
Örök humorforrás a kamaszszobákban uralkodó állapotok jellemzésére, hogy ott még akár egy "máig is harcoló német alakulat" is megtalálható. Mint minden közhelynek, ennek a mélyén is megbúvik az igazság, még ha nem is máig, nem is német és nem is alakulat az, amiről itt most szó lesz.
Alig 7 éve, hogy elhunyt az a japán katona, Onoda Hiroo, aki a második világháború lezárulta után még csaknem 30 éven keresztül folytatta a küzdelmet egyre fogyatkozó számú csapata élén a Fülöp-szigetek dzsungeleiben. Ez a megfogalmazás persze azért sem fedi teljesen a valóságot, mivel Onoda számára a világháború nem ért véget 1945-ben, hanem egészen 1974-ig tartott.
Ebből viszont szinte magától adódik a kérdés: hogy lehetséges ez?
Könnyű lenne a dolgot elintézni azzal, hogy fölényesen legyintve a japán fanatizmust emlegetjük. Amely ugyan kétségtelenül létezik, és kétségtelenül szerepet is játszik ebben a történetben, de talán nem önmagában jelent 100%-os választ. Hiszen a japán alakulatok végül is megadták magukat, és 1945 szeptemberében Ázsiában is véget ért a világháború. Ugyanakkor nem szabad azt sem elfelejteni, hogy egy ilyen folyamat mindig hierarchikusan zajlik le: valahol valaki aláír egy (feltétel nélküli) megadást, amely kihat az adott hadigépezet egészére, azaz mindenki a megadás állapotába kerül. Ez persze teljesen logikus, hiszen pont ez a hierarchikusan működő rendszerek sajátossága: van egy parancs, amit valaki kiad "fent", és az onnantól lefelé mindenkire kivétel nélkül érvényes. Egészen mindaddig, amíg nem érkezik új parancs, vagy az eredeti visszavonásra nem kerül (ami persze technikaliag szintén egy új parancs).
És itt érkeztünk el az alapkérdéshez: mi van akkor, ha nincs új parancs? Nem a régit visszavonó, vagy azt felülíró, hanem egyáltalán nincs. A rendszer logikája szerint pedig erre az egyetlen helyes válasz az, hogy akkor az előző parancs az érvényes. Onoda története azonban felveti a "meddig?" kérdését is. Hiszen a háborúk előbb-utóbb véget érnek, vagy ha nem is, akkor is érkeznie kellene új parancsnak. Csak hát a hierarchikus-parancsuralmi rendszer pontosan ezeket a józan megfontolásokat iktatja ki: ebben az értelmezési keretben minden ilyesmi gyengíti a parancs erejét, ezért nincs is létjogosultsága. A parancs mind térben, mind időben abszolút hatókörű, és kiadása után a parancsot kiadó személy, sőt szervezet megszünte után is él. A Fülöp-szigetek dzsungelében harcoló japánok története azonban attól válik rendkívülivé, hogy nemcsak a háborút időközben elveszítő inváziós japán hadsereg, hanem a parancs értelmezési keretét jelentő második világháború is megszűnt létezni. És a parancs minél távolabb került ettől a történelmi pillanattól, annál abszurdabbá vált. De ez csak a külső szempont. Belülről nézve viszont az történt, hogy a legutolsó parancs "A Paranccsá" vált, minden más viszonyítási rendszer eltűnt, ez az egy igazodási pont maradt.
Bár ez a linkelt cikkből kevéssé derül ki, csak áttételesen látszik, de van itt más érdekesség is. Nevezetesen, hogy a parancs kitermelt maga körül egy viszonyítási rendszert, amelyik lépten-nyomon igazolta saját létét: a gerillaakciókat végrehajtó japán katonák háborús helyzetekkel találták magukat szemben, tűzharcokba bonyolódtak, siránkozó vagy ellenük szegülő parasztokba botlottak. És bár kívülről nézvést a japánok akciói a törvényes, békés rend elleni fegyveres reakcióként voltak értelmezhetők, az Egyetlen Parancs bűvkörében élők pont ettől a szemponttól voltak elzárva. Hiszen a parancs egy háborús helyzetre vonatkozott, annak revíziója nem történt meg, tehát szükségképpen továbbra is háborúnak kellett lennie. A háborúban pedig a parancs feltétlen hatókörű. Így előállt egy olyan végtelen ciklus, amit az sem tudott megtörni, hogy valójában időközben minden feltétele megszűnt. Legalábbis kintről, a külvilág felől nézve. Belülről azonban olyan erővel létezett, hogy kintről felszámolhatatlanná vált. (Ha előállt volna az a helyzet, hogy az összes japán elesik a gerillaharcokban, akkor ők - a saját tudásuk szerint - háborúban estek volna el, a kis zárvány ugyan elpusztul, de saját maga számára integráns módon.)
És ahhoz, hogy ez a zárvány, a háborúnak ez az abszurd továbbélése megszűnjön, a realitásnak be kellett hódolnia az abszurd előtt: a parancsot csak az a háborús parancsnok vonhatta vissza, aki nemcsak háborús, hanem egyáltalán parancsnok sem volt már, rég nyugdíjas lévén.
Úgy kezdtem, hogy tanulságot ígértem. Nos, az alaptanulság látszatra talán az lehetne, hogy a hierarchikus rendszer roppant hatékony, hiszen mindenki pontosan és kétségek nélkül azt csinálja benne, ami a dolga, pontosabban amit a parancs a dolgaként megjelölt. Kicsit jobban megvizsgálva azonban az látszik, hogy ami erősségnek, előnynek tűnik, az valójában nagyon könnyen nemcsak hátrány, hanem zsákutca is lehet.Semmiféle — akár külső, akár belső — kontrollra nincs lehetőség, hiszen az nem része a rendszernek: csak a Parancs megkérdőjelezhetetlen és egyedi hatalma működik. Optimális esetben a jó parancs jó végkimenetelt szül (persze a résztvevők akkor sem belső meggyőződéstől vezettetve cselekszenek), a rossz parancs azonban szintén kitermeli a maga rossz, vagy esetleg tragikus következményeit. Éppen ezért azok a struktúrák, amelyek működésében fontos célként jelenik meg az optimális végkimenetel (és ez a végkimenetel társadalmi méretekben nézvést nagy csoportokra vonatkozik), általában kerülik a hierarchikus mechanizmust.
Onoda Hirooért végülis deus ex machina módon eljött egykori parancsnoka, hogy érvénytelenítse számára a parancsot, amely már rég nem volt érvényes. De értünk vajon ki fog eljönni?
És ahhoz, hogy ez a zárvány, a háborúnak ez az abszurd továbbélése megszűnjön, a realitásnak be kellett hódolnia az abszurd előtt: a parancsot csak az a háborús parancsnok vonhatta vissza, aki nemcsak háborús, hanem egyáltalán parancsnok sem volt már, rég nyugdíjas lévén.
Úgy kezdtem, hogy tanulságot ígértem. Nos, az alaptanulság látszatra talán az lehetne, hogy a hierarchikus rendszer roppant hatékony, hiszen mindenki pontosan és kétségek nélkül azt csinálja benne, ami a dolga, pontosabban amit a parancs a dolgaként megjelölt. Kicsit jobban megvizsgálva azonban az látszik, hogy ami erősségnek, előnynek tűnik, az valójában nagyon könnyen nemcsak hátrány, hanem zsákutca is lehet.Semmiféle — akár külső, akár belső — kontrollra nincs lehetőség, hiszen az nem része a rendszernek: csak a Parancs megkérdőjelezhetetlen és egyedi hatalma működik. Optimális esetben a jó parancs jó végkimenetelt szül (persze a résztvevők akkor sem belső meggyőződéstől vezettetve cselekszenek), a rossz parancs azonban szintén kitermeli a maga rossz, vagy esetleg tragikus következményeit. Éppen ezért azok a struktúrák, amelyek működésében fontos célként jelenik meg az optimális végkimenetel (és ez a végkimenetel társadalmi méretekben nézvést nagy csoportokra vonatkozik), általában kerülik a hierarchikus mechanizmust.
Onoda Hirooért végülis deus ex machina módon eljött egykori parancsnoka, hogy érvénytelenítse számára a parancsot, amely már rég nem volt érvényes. De értünk vajon ki fog eljönni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése