 |
| Csonkítás előtt |
Ezeken a hasábokon ilyen-olyan módon már többször szóba került Trianon. Örök büszkeségem, hogy ezek közül erre az írásomra kaptam az eddigi egyetlen anyázós kommentemet is. Épp ezért most önismétlés helyett valami olyasmivel szeretnék foglalkozni, ami — mint látni fogjuk, talán érthető okokból — nem nagyon áll a hazai interpretációk homlokterében.
Trianon - és a hozzá való viszony - nemzeti ügy. Nehéz úgy végigmenni egy parkolón, hogy ne akadjunk négy-öt Nagy-Magyarország matricás autóra minimum, és nehéz úgy utazgatni az országban, hogy az ember ne ütközzön lépten-nyomon Trianon-emlékművekbe. Mindezeknek azonban van egy közös elemük: nevezetesen, hogy egyfajta területi sérelmet fogalmaznak meg. Ez természetesen nem új keletű dolog, már a 20-as évek magyar propagandája is a megcsonkított, szétszakított ország tényszerű vagy dramatizált vizualizációjával kampányolt.
Ami azonban – különösen 100 évvel későbbről, 2020-ból nézve – ebből a kommunikációból fájón hiányzik, az egy legalább ekkora, és nagyon messze ható tragédia. Annak a felemlítése, sőt felvállalása, hogy egy embercsoport, emberek százezrei, milliói hátrányos, megkülönböztetett helyzetbe kerültek, és ha saját nemzeti kultúrájukat, identitásukat megpróbálták megélni, akkor nemcsak egzisztenciális hátrányoknak, hanem akár életveszélynek voltak kitéve. Az a rengeteg méltánytalanság, igazságtalanság, sőt megalázás, amelyben a határokon kívül rekedt magyarságnak része volt (van), legfeljebb az irodalomban jelent meg, a hivatalos propagandában nem. (Hamarjában egyetlen erre irányuló hivatalos politikai lépés, pontosabban annak kísérlete jut csak eszembe: Grósz Károly 1988-as látogatása a Kárpátok Géniuszánál, amelyen kísérletet tett a falurombolás megállítására, de ez is csúfos kudarccal ért véget.)
Az emlékműveken, ha meg is jelennek figurális alakok, azok erősen szimbolikus jellegűek: a búsuló, lehorgasztott fejű, vagy éppen dacosan a jövőbe tekintő székely, felvidéki, kárpátaljai magyar az adott elszakított országrészt jelenítette meg, nem a kollektív és mégannyira sem az egyéni emberi sorsot. Ezek a szimbolikus figurák egyben meg is testesítik azt az alapvetően hamis megközelítést, amely szervesen következik a területi alapú sérelem középpontba helyezéséből: azt, hogy a (teljes) területi revízió minden Trianonnal kapcsolatos problémát nemcsak megold, hanem annak kiváltó okait is megszünteti. Az ilyen első pillanatra egyedinek tűnő, de valójában nagyon messzire ható ügyek felvállalására nemcsak azok "politika alattisága" miatt nem került sor, hanem azért, mert a nemzetiséggé lett magyarság problémáinak kezelésére tett lépések két nehezen megválaszolható dilemmát is előhoztak volna. Egyrészt a nemzetiségként való definíció implicit módon magában hordozta volna a teljes területi revízió feladását, hiszen az elszakított területek még a Teleki-féle vörös térkép alapján sem voltak teljes egészében magyar többségűnek nevezhetők. (A történelem furcsa fintora, hogy amikor – ideiglenesen, a bécsi döntésekkel – megvalósult egyfajta revízió, annak alapját a nemzetiségi viszonyok képezték.) Másrészt a nemzetiségi jogok előtérbe tolása (Trianon részleges jogosságának elismerése mellett) további problémákat generált volna. Elsősorban azért, mert az Anyaország nem tudván szakítani ezirányú cseppet sem haladó hagyományaival, továbbra sem volt mondható a nemzetiségi jogok bajnokának (ezt a hagyományt azóta is őrizzük), és hát kinek van kedve érvet szolgáltatni saját maga ellen.
Ez a felfogás (teljes területi revíziót, függetlenül gyakorlatilag mindentől, elsősorban a kollektív és egyéni nemzetiségi [magyar és minden más nemzetiségi] jogoktól) aztán nemcsak a következő világháború végéig tartott ki, hanem teljességgel beleivódott a magyar közgondolkodásba, annak ellenére (de talán azért is), hogy a szocialista internacionalizmussal összeférhetetlen volt a Trianonról való beszéd és gondolkozás.
Itt tartunk most. Örökségünk kettős: kaptunk egy történelmi léptékű traumát a külvilágtól (bár tágabb összefüggésben nyilván nem saját felelősségünk nélkül), amelyre 100 év alatt képtelenek voltunk másképp reagálni, mint bekövetkeztének pillanatában. Ez a felfogás pedig nemcsak a pont oly nagy dérrel-dúrral hangoztatott nemzeti összefogást-szolidaritást teszi lehetetlenné, hanem azt is kiváltja, hogy a trauma nemcsak velünk marad, hanem évről-évre megoldhatatlanabbá válik, ha nem tudunk kilépni a régi keretekből.
Trianon - és a hozzá való viszony - nemzeti ügy. Nehéz úgy végigmenni egy parkolón, hogy ne akadjunk négy-öt Nagy-Magyarország matricás autóra minimum, és nehéz úgy utazgatni az országban, hogy az ember ne ütközzön lépten-nyomon Trianon-emlékművekbe. Mindezeknek azonban van egy közös elemük: nevezetesen, hogy egyfajta területi sérelmet fogalmaznak meg. Ez természetesen nem új keletű dolog, már a 20-as évek magyar propagandája is a megcsonkított, szétszakított ország tényszerű vagy dramatizált vizualizációjával kampányolt.
Ami azonban – különösen 100 évvel későbbről, 2020-ból nézve – ebből a kommunikációból fájón hiányzik, az egy legalább ekkora, és nagyon messze ható tragédia. Annak a felemlítése, sőt felvállalása, hogy egy embercsoport, emberek százezrei, milliói hátrányos, megkülönböztetett helyzetbe kerültek, és ha saját nemzeti kultúrájukat, identitásukat megpróbálták megélni, akkor nemcsak egzisztenciális hátrányoknak, hanem akár életveszélynek voltak kitéve. Az a rengeteg méltánytalanság, igazságtalanság, sőt megalázás, amelyben a határokon kívül rekedt magyarságnak része volt (van), legfeljebb az irodalomban jelent meg, a hivatalos propagandában nem. (Hamarjában egyetlen erre irányuló hivatalos politikai lépés, pontosabban annak kísérlete jut csak eszembe: Grósz Károly 1988-as látogatása a Kárpátok Géniuszánál, amelyen kísérletet tett a falurombolás megállítására, de ez is csúfos kudarccal ért véget.)
Az emlékműveken, ha meg is jelennek figurális alakok, azok erősen szimbolikus jellegűek: a búsuló, lehorgasztott fejű, vagy éppen dacosan a jövőbe tekintő székely, felvidéki, kárpátaljai magyar az adott elszakított országrészt jelenítette meg, nem a kollektív és mégannyira sem az egyéni emberi sorsot. Ezek a szimbolikus figurák egyben meg is testesítik azt az alapvetően hamis megközelítést, amely szervesen következik a területi alapú sérelem középpontba helyezéséből: azt, hogy a (teljes) területi revízió minden Trianonnal kapcsolatos problémát nemcsak megold, hanem annak kiváltó okait is megszünteti. Az ilyen első pillanatra egyedinek tűnő, de valójában nagyon messzire ható ügyek felvállalására nemcsak azok "politika alattisága" miatt nem került sor, hanem azért, mert a nemzetiséggé lett magyarság problémáinak kezelésére tett lépések két nehezen megválaszolható dilemmát is előhoztak volna. Egyrészt a nemzetiségként való definíció implicit módon magában hordozta volna a teljes területi revízió feladását, hiszen az elszakított területek még a Teleki-féle vörös térkép alapján sem voltak teljes egészében magyar többségűnek nevezhetők. (A történelem furcsa fintora, hogy amikor – ideiglenesen, a bécsi döntésekkel – megvalósult egyfajta revízió, annak alapját a nemzetiségi viszonyok képezték.) Másrészt a nemzetiségi jogok előtérbe tolása (Trianon részleges jogosságának elismerése mellett) további problémákat generált volna. Elsősorban azért, mert az Anyaország nem tudván szakítani ezirányú cseppet sem haladó hagyományaival, továbbra sem volt mondható a nemzetiségi jogok bajnokának (ezt a hagyományt azóta is őrizzük), és hát kinek van kedve érvet szolgáltatni saját maga ellen.
Ez a felfogás (teljes területi revíziót, függetlenül gyakorlatilag mindentől, elsősorban a kollektív és egyéni nemzetiségi [magyar és minden más nemzetiségi] jogoktól) aztán nemcsak a következő világháború végéig tartott ki, hanem teljességgel beleivódott a magyar közgondolkodásba, annak ellenére (de talán azért is), hogy a szocialista internacionalizmussal összeférhetetlen volt a Trianonról való beszéd és gondolkozás.
Itt tartunk most. Örökségünk kettős: kaptunk egy történelmi léptékű traumát a külvilágtól (bár tágabb összefüggésben nyilván nem saját felelősségünk nélkül), amelyre 100 év alatt képtelenek voltunk másképp reagálni, mint bekövetkeztének pillanatában. Ez a felfogás pedig nemcsak a pont oly nagy dérrel-dúrral hangoztatott nemzeti összefogást-szolidaritást teszi lehetetlenné, hanem azt is kiváltja, hogy a trauma nemcsak velünk marad, hanem évről-évre megoldhatatlanabbá válik, ha nem tudunk kilépni a régi keretekből.
