Ezt a posztot már nagyon-nagyon régen és többször is meg akartam írni. Nagyjából akkor először, amikor elkezdődött a nagy felhorgadás a "nemzeti" és/vagy "hazai" termékek kapcsán. Aztán — hasonlóan oly sok más témámhoz — ezt is elengedtem, hagytam, hadd pihenjen.
 |
| Mi, büszke magyarok |
Szerencsére azonban Magyarország Kormánya a blogszférában is gondoskodik róla, hogy az ország lakosságán ne legyen úrrá a tespedés, és mindig szállítja az új és új témákat. Ezúttal a nagyobb élelmiszer-áruházak húspultjaiban a sertéshúsra kitűzendő kis eredetmegjelölő zászlócskák kapcsán éledt újjá bennem a késztetés, hogy elgondolkozzak a dolog hátteréről. Nem azokról a többé-kevésbé kézenfekvő kérdésekről, hogy a nemzeti érzés miért pont csak a sertéshús kapcsán kell, hogy felhorgadjon a vásárlóban (már azon a közismert tényen túl, hogy Mészáros Lőrincnek elég komoly érdekeltségei vannak a sertéstenyésztésben és -feldolgozásban [és azon a kevésbé ismert tényen is túl, hogy Csányi Sándor is elég komolyan érdekelt a területen]), vagy hogy véletlenül miért sikerült megint úgy meghatározni a feltételeket, hogy a kevésbé kedvelt multik járjanak rosszul. Sokkal inkább arról, hogy a szolidan (és kevésbé szolidan) protekcionista kereskedelempolitikának mennyi a létjogosultsága most és itt. (Feltéve, de nem megengedve, hogy eleve nem ütközik az ilyesmit elég rigorózusan tilalmazó EU-előírásokba.)
A történelemben kicsit is jártasabbak számára kézenfekvő párhuzamként kínálkozik a reformkorban létrejött Védegylet példája. A hazai termelés (abban az esetben persze elsősorban ipari termelés) fellendítése és serkentése ott gazdasági kérdésből valóban politikai, sőt közüggyé vált.
Ugyanakkor érdemes észrevenni, hogy ezen alapvető hasonlóságon kívül sokkal szélesebb a különbségek köre. Ez elsősorban a gyökeresen különböző politikai helyzetből származik: míg a reformkorban a magyar áruk támogatása egyben a magyar gazdasági és ebből következően a magyar politikai önállóság melletti kiállást is jelentett, addig ma gyökeresen más a helyzet. Bár "Magyarország Kormánya" rengetegszer hivatkozik a nemzeti szuverenitás védelmére, alapvetően senkinek nem lehetnek kétségei aziránt, hogy a "Magyarország" nevezetű entitás önálló államként létezik. Arra a kedvezőtlen vámpolitikára sem lehet nagyon hivatkozni, amely a Habsburg-birodalom részeként olyannyira visszavetette a magyar ipari-kereskedelmi fejlődést, hiszen az Európai Unión belül egységesek a vámok, keletre pedig kifejezetten erősen nyomulunk, kedvező(nek mondott) gazdasági megállapodások egész sorát kötjük. Mindemellett mégis az a tapasztalat, hogy az árérzékeny magyar vásárló a külföldről behozott terméket fogja leemelni a polcról, lévén, hogy az érezhető mértékben olcsóbb. (Különösen igaz ez az élelmiszer-ipar területén, ahonnan a gondolatmenet indult.) Nagyon komplex és messzire vezető elemzés szükségeltetne ahhoz, hogy ennek minden okát minden összefüggésével feltárjuk, de alighanem nem túl nagy tévedés, ha két fontos okot kiemelünk.
Egyrészt a magyar mezőgazdaság rendszerének, és ezen belül a földtulajdon szerkezetének tragikusan korszerűtlen, és mindenféle érdemileg piacképes áru előállítására alkalmatlan mivoltát. Az, hogy nincs értelmes lehetőség a szövetkezeti forma felvételére, hogy nincs működő és egyszerű agrárhitelezés. Hogy az elmúlt évtized során a használható termőföldekre, feldolgozóipari létesítményekre rátette a kezét egy szűk kör, amelyet eufemisztikusan "nemzeti tőkésosztály"-nak szokás nevezni, de nemzeti mivolta csak abban látszik, hogy haszna elsődlegesen forintban jelenik meg.
Másrészt érdemes azt is figyelembe venni, amit tágabban az egész magyar gazdaság versenyképességét gátló tényezőként is meg szoktak nevezni: a munkára rakódó hatalmas járulékterheket. (Amelyek persze sok más problémának, pl. a feketén-szürkén való foglalkoztatásnak is kiváltó okai.)
Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy a korszerűtlen szervezeti és infrastrukturális keretek között létező és termelni próbáló magyar mezőgazdaságot a munkára rakódó extrém magas közterhek is sújtják, és mindez együtt logikusan versenyképtelen, magas árakhoz vezet. Akkor, amikor a magyar kormány közvetlenül és közvetve (pl. kis papírzászlócskák kötelező kitűzetésével) amellett kampányol, hogy a vásárló a "magyar termék" választásával igenis ezeket a magasabb árakat fizesse ki (amelyekben még megjelenik a hírhedten magas áfa is), akkor tehát azt az elvárását fogalmazza meg, hogy a honi vásárló továbbra is szíveskedjen finanszírozni azt a tudatosan impotens agrár- és munkaerő-politikát, amelyet egyébként épp ő maga folytat és tart fenn. Ahelyett, hogy lépéseket próbálna tenni a fentebb vázolt versenyhátrányok megszüntetésére vagy legalább a csökkentésükre.
Hát ezért van az, hogy engem továbbra sem fognak meghatni a sertéshúsba szúrt kis piros-fehér-zöld zászlócskák, "lobogjanak" azok akármilyen szép hosszú hurkapálcán is.
Ugyanakkor érdemes észrevenni, hogy ezen alapvető hasonlóságon kívül sokkal szélesebb a különbségek köre. Ez elsősorban a gyökeresen különböző politikai helyzetből származik: míg a reformkorban a magyar áruk támogatása egyben a magyar gazdasági és ebből következően a magyar politikai önállóság melletti kiállást is jelentett, addig ma gyökeresen más a helyzet. Bár "Magyarország Kormánya" rengetegszer hivatkozik a nemzeti szuverenitás védelmére, alapvetően senkinek nem lehetnek kétségei aziránt, hogy a "Magyarország" nevezetű entitás önálló államként létezik. Arra a kedvezőtlen vámpolitikára sem lehet nagyon hivatkozni, amely a Habsburg-birodalom részeként olyannyira visszavetette a magyar ipari-kereskedelmi fejlődést, hiszen az Európai Unión belül egységesek a vámok, keletre pedig kifejezetten erősen nyomulunk, kedvező(nek mondott) gazdasági megállapodások egész sorát kötjük. Mindemellett mégis az a tapasztalat, hogy az árérzékeny magyar vásárló a külföldről behozott terméket fogja leemelni a polcról, lévén, hogy az érezhető mértékben olcsóbb. (Különösen igaz ez az élelmiszer-ipar területén, ahonnan a gondolatmenet indult.) Nagyon komplex és messzire vezető elemzés szükségeltetne ahhoz, hogy ennek minden okát minden összefüggésével feltárjuk, de alighanem nem túl nagy tévedés, ha két fontos okot kiemelünk.
Egyrészt a magyar mezőgazdaság rendszerének, és ezen belül a földtulajdon szerkezetének tragikusan korszerűtlen, és mindenféle érdemileg piacképes áru előállítására alkalmatlan mivoltát. Az, hogy nincs értelmes lehetőség a szövetkezeti forma felvételére, hogy nincs működő és egyszerű agrárhitelezés. Hogy az elmúlt évtized során a használható termőföldekre, feldolgozóipari létesítményekre rátette a kezét egy szűk kör, amelyet eufemisztikusan "nemzeti tőkésosztály"-nak szokás nevezni, de nemzeti mivolta csak abban látszik, hogy haszna elsődlegesen forintban jelenik meg.
Másrészt érdemes azt is figyelembe venni, amit tágabban az egész magyar gazdaság versenyképességét gátló tényezőként is meg szoktak nevezni: a munkára rakódó hatalmas járulékterheket. (Amelyek persze sok más problémának, pl. a feketén-szürkén való foglalkoztatásnak is kiváltó okai.)
Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy a korszerűtlen szervezeti és infrastrukturális keretek között létező és termelni próbáló magyar mezőgazdaságot a munkára rakódó extrém magas közterhek is sújtják, és mindez együtt logikusan versenyképtelen, magas árakhoz vezet. Akkor, amikor a magyar kormány közvetlenül és közvetve (pl. kis papírzászlócskák kötelező kitűzetésével) amellett kampányol, hogy a vásárló a "magyar termék" választásával igenis ezeket a magasabb árakat fizesse ki (amelyekben még megjelenik a hírhedten magas áfa is), akkor tehát azt az elvárását fogalmazza meg, hogy a honi vásárló továbbra is szíveskedjen finanszírozni azt a tudatosan impotens agrár- és munkaerő-politikát, amelyet egyébként épp ő maga folytat és tart fenn. Ahelyett, hogy lépéseket próbálna tenni a fentebb vázolt versenyhátrányok megszüntetésére vagy legalább a csökkentésükre.
Hát ezért van az, hogy engem továbbra sem fognak meghatni a sertéshúsba szúrt kis piros-fehér-zöld zászlócskák, "lobogjanak" azok akármilyen szép hosszú hurkapálcán is.
