Annak idején, mikor először írtam a Kőbánya-Kispesti csomópontról, akkor valahogy úgy aposztrofáltam a jelenséget, hogy a külföldről légi úton érkezők errefelé tévedvén rögtön hű képet kaphatnak arról, hova is érkeztek. Aztán a KöKi íratott magáról újból és újból. Meg újból.
És mára még mindig örökzöld témaként toppan elém, ahányszor csak jártomban-keltemben találkozom "vele". Végülis a dolog nem nagyon változott sokat, maximum csak annyit, hogy árnyalódott a kép. Ma már inkább úgy fogalmaznék, hogy a "csomópont" nemcsak a külföldieknek szól, sokkal inkább annak eklatáns példája, hogy (mi) mindent meg lehet csinálni a "bennszülöttekkel", a magyar lakossággal. Jómagam az építkezés újabb és újabb egyre innovatívabb fázisai láttán mindig hajlamos voltam azt gondolni, hogy ez itt már a vég, valószínűleg most bizonytalan ideig leállnak a munkálatok, hiszen egy esetleges újabb átalakítási lépés már olyan, annyira méltatlan helyzetet hozna létre, amelybe egy kulturált, európai állam beruházója, építtetője, közlekedési vállalata egyszerűen nem hozhatja az utazóközönséget, ennek következtében nem is akarja, de legalábbis nem meri megtenni azt a bizonyos lépést.
De kiderült, rettenetesen naiv voltam (mint mindig, amikor Hazánk európai normák iránti elkötelezettségéről volt/van szó). Viszont kiderült, hogy a BKV szerint igenis bármit/mindent meg lehet csinálni az egyszerű utassal — túl persze a "hülyének való nézésen", mert az az alap.
Nézzünk tehát egy rövid leltárt, mi most a helyzet!
A csodás munkagödör helyén a bontásra ítélt épületnek az a része állt a legtovább, amelyet annak idején a legjobban siettek "életveszélyes"-nek nyilvánítani, és erre való hivatkozással lezárni. Az egykori, úttestet áthidaló (mozgólépcsővel ellátott) felüljáró helyett van sehova nem vezető (pontosabban egyenesen a palánknak nekivezető) zebrán elérhető csodás vaslépcső a jellegzetes magyar buhera megnyilvánulásaival. (És persze a kettévágott épület vége csodás farostlemezekkel lezárva...) Azt persze hadd ne részletezzem, hogy milyen épületes látvány mindennap a bottal járókat, öregeket, gyerekkocsis kismamákat, reptéri hatalmas bőröndökkel közlekedő utasokat figyelni a lépcsőn fel-le vonszolódva.
Persze azért már megjelenik a vágyott szebb jövő ígérete is, amelyben csak az az elkeserítő, hogy a mellékelt ábrán úgy tűnik, hogy a néhány lekerekített élen-sarkon kívül semmi más változás nem várható: ugyanaz a szerencsétlen "lépcsőn fel-lépcsőn le, folyosón átkelek" megoldás látszik kibontakozni, mint ami eddig fennállt.
De ejtsünk pár szót a ... dolog másik végéről is! Az hogy egy járdányi széles-busznyi hosszú sávra próbáltak összezsúfolni annyi utast, amennyi korábban egy jókora téren 15-20 buszjáratra várakozott, határtalan, de legalábbis perverz fantáziára vall. Persze az Örkény által is megénekelt örök budapesti élniakarás most sem hagyta magát: a kihúzott műanyag szalag pár óra alatt letapostatott, és a nép jogos jussa birtokába jutott: várakozhatott a sáros, mocskos prérin egymás sarkára hágva, és félrelökve a másikat, amikor a kívánt buszjárat befutott. De a meccset sikerült még tovább húzni: a következő lépés csodás huszárvágásával a BKV egy pillanat alatt megoldotta, hogy azok az emberek, akiknek ő szolgáltatást nyújt, (az ún. utasok) ne legyenek kitéve esőnek, hónak, később pedig a tikkasztó-szikkasztó napsütésnek. Az már más kérdés, hogy a fedélként funkcionáló felüljáró némileg roskatag állapotban van, és a (fém)szalagkorlát már sokkal nehezebben amortizálható, mint műanyag társa, de a tény az tény: fedett buszmegállóban várakozhatunk kedvenc járatunkra sok jó ember társaságában. És még a helyi jellegzetességek élvezetétől sem vagyunk elzárva.
És mára még mindig örökzöld témaként toppan elém, ahányszor csak jártomban-keltemben találkozom "vele". Végülis a dolog nem nagyon változott sokat, maximum csak annyit, hogy árnyalódott a kép. Ma már inkább úgy fogalmaznék, hogy a "csomópont" nemcsak a külföldieknek szól, sokkal inkább annak eklatáns példája, hogy (mi) mindent meg lehet csinálni a "bennszülöttekkel", a magyar lakossággal. Jómagam az építkezés újabb és újabb egyre innovatívabb fázisai láttán mindig hajlamos voltam azt gondolni, hogy ez itt már a vég, valószínűleg most bizonytalan ideig leállnak a munkálatok, hiszen egy esetleges újabb átalakítási lépés már olyan, annyira méltatlan helyzetet hozna létre, amelybe egy kulturált, európai állam beruházója, építtetője, közlekedési vállalata egyszerűen nem hozhatja az utazóközönséget, ennek következtében nem is akarja, de legalábbis nem meri megtenni azt a bizonyos lépést.
De kiderült, rettenetesen naiv voltam (mint mindig, amikor Hazánk európai normák iránti elkötelezettségéről volt/van szó). Viszont kiderült, hogy a BKV szerint igenis bármit/mindent meg lehet csinálni az egyszerű utassal — túl persze a "hülyének való nézésen", mert az az alap.
Nézzünk tehát egy rövid leltárt, mi most a helyzet!
A csodás munkagödör helyén a bontásra ítélt épületnek az a része állt a legtovább, amelyet annak idején a legjobban siettek "életveszélyes"-nek nyilvánítani, és erre való hivatkozással lezárni. Az egykori, úttestet áthidaló (mozgólépcsővel ellátott) felüljáró helyett van sehova nem vezető (pontosabban egyenesen a palánknak nekivezető) zebrán elérhető csodás vaslépcső a jellegzetes magyar buhera megnyilvánulásaival. (És persze a kettévágott épület vége csodás farostlemezekkel lezárva...) Azt persze hadd ne részletezzem, hogy milyen épületes látvány mindennap a bottal járókat, öregeket, gyerekkocsis kismamákat, reptéri hatalmas bőröndökkel közlekedő utasokat figyelni a lépcsőn fel-le vonszolódva.
Persze azért már megjelenik a vágyott szebb jövő ígérete is, amelyben csak az az elkeserítő, hogy a mellékelt ábrán úgy tűnik, hogy a néhány lekerekített élen-sarkon kívül semmi más változás nem várható: ugyanaz a szerencsétlen "lépcsőn fel-lépcsőn le, folyosón átkelek" megoldás látszik kibontakozni, mint ami eddig fennállt.
De ejtsünk pár szót a ... dolog másik végéről is! Az hogy egy járdányi széles-busznyi hosszú sávra próbáltak összezsúfolni annyi utast, amennyi korábban egy jókora téren 15-20 buszjáratra várakozott, határtalan, de legalábbis perverz fantáziára vall. Persze az Örkény által is megénekelt örök budapesti élniakarás most sem hagyta magát: a kihúzott műanyag szalag pár óra alatt letapostatott, és a nép jogos jussa birtokába jutott: várakozhatott a sáros, mocskos prérin egymás sarkára hágva, és félrelökve a másikat, amikor a kívánt buszjárat befutott. De a meccset sikerült még tovább húzni: a következő lépés csodás huszárvágásával a BKV egy pillanat alatt megoldotta, hogy azok az emberek, akiknek ő szolgáltatást nyújt, (az ún. utasok) ne legyenek kitéve esőnek, hónak, később pedig a tikkasztó-szikkasztó napsütésnek. Az már más kérdés, hogy a fedélként funkcionáló felüljáró némileg roskatag állapotban van, és a (fém)szalagkorlát már sokkal nehezebben amortizálható, mint műanyag társa, de a tény az tény: fedett buszmegállóban várakozhatunk kedvenc járatunkra sok jó ember társaságában. És még a helyi jellegzetességek élvezetétől sem vagyunk elzárva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése