Tanulságok pajafuttában

ad1 — Újólag bebizonyosodott, hogy csak egyvalakire igaz, hogy "ha hivatalt ad, észt ( + tekintélyt, jellemet és belátást) is ad hozzá". Félreértések elkerülése érdekében szögezzük le: ez egy valaki nem Orbán Viktor.

ad2 — Egy-egy adott poszt pillanatnyi betöltője nem azonos magával a pozícióval. A személyt bírálni saját tulajdonságai és cselekedetei miatt lehet és kell. A bírálat alapja pedig az, hogy a konkrét személy mennyire felel meg a poszt által megkövetelt kritériumoknak. Tehát pl. van egy köztársasági elnök, akit mint makulátlan előéletű, doktori címmel rendelkező személyt helyeztek pozíciójába. Ha a fentiek bármelyikéről kiderül, hogy hamis vélekedés volt, akkor értelemszerűen a legnagyobb felelősség az elnököt terheli, mert magáról hamis látszatot tartott fenn, vagy legalábbis asszisztált annak fennmaradásához. Mindez pártfüggetlen.

ad3 — Messzebb mutató tanulság: az "ortodoxia" talán nem is csak valamiféle szeszély, amit gonosz tengerentúli és -inneni imperialisták ötlöttek ki szivarozás közben, tömpe ujjaikkal kövér hasuk felett malmozva. Hanem tán mégis elképzelhető, hogy ez az izé tényleg olyan, hosszú politikusi és választópolgári generációk tapasztalata alapján kialakult szabályrendszer, amelytől ugyan meg lehet próbálni eltérni, és síppal, dobbal, nádi hegedűvel unortodoxiát hirdetni; ám valahogy előbb-utóbb mindig az fog kiderülni, hogy a dolgok mégis csak úgy működnek, mint amitől mi el akartunk szakadni. Csakhogy addigra ezért a tanulságért már sokkal nagyobb árat fizettünk, mint ha nem a saját kárunkon akartuk volna megtanulni.
ad4 — Ez tulajdonképpen az előbbi tanulság párja: ki lehet alakítani olyan struktúrákat, amelyek erősen központosítottak, és formálisan vagy informálisan minden nagyon kevés, vagy akár csak egy ember döntésén múlik bennük. Tartósan azonban nem lehet azt elhitetni, hogy csak a jó döntések származnak a Mágikus Vezértől, a rosszak meg valahonnan kívülről jönnek. Egyrészt azért nem, mert ez épp a Vezér mindenhatóságát erodálná; másrészt (mint a mellékelt ábra is mutatja) nagyon gyakran nem is tudható előre, hogy ami eleinte remek megoldásnak kínálkozik ("snájdig, diplomatikus, rugalmas a gerince és szépen ír alá") nem fordul-e önmaga paródiájába vagy épp katasztrófába. És ha igen, akkor az a Minden Döntések Urát is megkérdőjelezheti. Vajon okozott-e akkora földindulást a német elnök lemondása Merkelnek, mint amekkorát idehaza a Schmitt-ügy csinált? (Igaz, Christian Wulffot nem is védte olyan vehemensen a kormánypárt és annak pénzen vett sajtója, mint ahogy az idehaza történt Schmitt-tel.)
Igaz, ami igaz, mindezek a tanulságok nagyon messzire vezetnek, valószínűleg nem is vetnek fel végső kérdéseket, de talán mégiscsak alkalmasak arra, hogy elgondolkoztassanak. Ha másokat nem is, az "egyszerű embereket" biztosan. És végül is ők a legfontosabbak. Nem csak négy évente.

S mitt gondol vajon ő?

A Hírcsárda képe

Adott egy ország. Van annak egy ún. "köztársasági" elnöke. Olyan, amilyen, hogy milyen is, már nagyon sokan — köztük jómagam is — megírták nagyon sokféle szempontból. A legújabb Schmitt-dömping nagyrészt azt tárgyalja, hogy miért szégyenteljes, ami történt, és hogy miért nem szabadott volna annak és úgy történnie, ami és ahogy történt. Igazuk van.
De van valami, amit sokkal kevésbé kérdezünk meg, pedig legalább ennyire izgalmas: ez az ember, ezzel a múlttal hogy és miért került oda, ahol nem szabadna lennie (nemcsak most, hanem úgy egyáltalán sem)?
Van ugyebár egyrészt a fentebb mondott ország. És van másrészről az a helyzet, hogy ebben a sajtószabadság-deficittel, és tényfeltáróújságírás-hiánnyal küszködő országban egy hetilap nyomába jut annak a ténynek, hogy ez a bizonyos elnök szellemi terméket lopott.
Vajon hihető-e, hogy ezen ország kormányfője, akinek nemcsak egy hetilapnyi infrastruktúra áll rendelkezésére, hanem — a rossz nyelvek szerint — két hét alatt rendet tevő közhivatalnoka által meglehetősen szürkezónába tartozó kapcsolatok; kétbetűs, titkosszolgálati módszerekkel dolgozó Zrt-k; komplett választói listák stb.; szóval: hihető-e, hogy ez az ember ne tudott volna már erről (és még ki tudja mi mindenről?) abban a pillanatban, amikor elhatározta, hogy kétharmados többséggel köztársasági elnököt csinál a lopott kisdoktori tulajdonosából??
És ha — mint erősen valószínű — tudott róla, akkor vajon milyen gondolatok vezették?
"Ezeknek ez is jó lesz"? "Minél inkább sáros a pali/Pali, annál inkább kordában tudom tartani"? "Úgyse derül ki"? "Ha ki is derül, majd elkenem, oszt jónapot"? "Ide még ő is jó lesz"?
Bármit, illetve a fentiek bármilyen tetszőleges kombinációját, az egészen szépen rámutat arra, hogy mit gondol ma a miniszterelnök a nemzetéről, amelynek nevével oly előszeretettel és oly sokat öblöget ő és egész kormánya. Mélységes megvetés azok irányába, akik számára egyszerre a hatalom eszközei és tárgyai; és mindeközben folyamatos sulykolása annak, hogy ez így van, így kell lennie és így is marad. Mert csak abban az esetben ragasztható egyszerre bohócorr egy egész nemzetre és gazemberezhető le minden tagja a köztársasági elnökön keresztül, ha ez így van.
És ha hagyjuk.

Gróf Balázs rajza

 ___________________________________

Update (utópia): Valahol, egy normális országban a következő történt volna. Orbán Viktor miniszterelnök közleményben köszöni meg maga, kormánya és népe nevében a HVG című hetilapnak, hogy erre a tűrhetetlen anomáliára felhívta a figyelmet. Ezután kezdeményezi az egyébként is kötelező vizsgálatok lebonyolítását, illetve informálisan sugallja Schmitt Pálnak, hogy kedvező volna, ha lemondana. Ezzel nemcsak erkölcsi elkötelezettségét és szabálytisztelő mivoltát demonstrálja, hanem egyben csattanós választ ad azoknak is, akik arról fecsegnek, hogy Magyarországon a sajtó nem szabad.

Ez a hajó (is) már elment.

Ötvenhat tizenegyben

Az év embere: Elvis gitárral

A nemzeti ünnepek általában egy adott közösség  történelmi eseményeihez kapcsolódván mindig azt a dilemmát hordozzák magukban, hogy van-a a jelenhez szóló üzenetük, vagy megmaradnak a puszta emlékezés aktusánál. Szerencsésebb Bölcsebb országok esetében az esetleges aktualitás egy olyan közmegegyezés terméke, amely lehetővé teszi a méltó megemlékezést, és egyben keretet biztosít, irányt jelöl ki annak. Más helyeken viszont az esemény történelmi méltósága áldozatul eshet (és esik is) a pillanatnyi (párt)politikai érdekeknek: a Jelen nem fenntartani igyekszik a Múlt örökségét, hanem saját képére formálja azt. Bár a Múlt ebben a viszonyban látszólag csekély ellenállásra képes, valójában azonban nagyon nehezen legyűrhető: szilárdan és megváltoztathatatlanul áll, és aki farigcsálni, vagy akár helyéből kimozdítani akarná, az könnyen rajta veszthet.

Épp valami ilyesmi történik mostanában a Hivatalos Hatalommal az 56-hoz való viszonyulás területén. A "Nagy Októberi Antiszocialista Forradalom" nemcsak azért problematikus, mert időben túl közel lévén nem stilizálható, vonható be a történelmi távolság ködével, hanem azért is, mert mind a mai napig nem akadt olyan kormányzat, amelyik annak egyszerre szerteágazó, de ugyanakkor nagyon is jól körvonalazható céljait egyértelműen a magáévá tette (és tehette) volna. Az alulról építkező demokrácia és a nagyon széles körű, a szó legteljesebb értelmében vett emberközpontú szabadságjogok összességükben nehezen vállalhatók, ezért az aktuális magyar kormányzatok mindig csak egy-egy általuk vállalhatónak vélt vonást próbáltak meg kiragadni ebből a "súlyos" örökségből: hol a kommunistaellenességet, hol a szabadságvágyat, vagy éppen a függetlenségi törekvéseket, a nemzeti szuverenitás követelését. Mostanra azonban az derült ki, hogy őszintén és hosszabb távon még ezeket a kimazsolázott értékeket sem képes felvállalni  a Hatalom. De ezzel nem a "szabadságot" vagy a "forradalmat" értékeli le, hanem az ezekhez való viszonya válik kérdőjelessé, kap egyértelmű negatív jelzőt.  

Tank, you

Mindaz, amit egy ilyen helyzetben a hatalom még elmondhat, erősen kétélűvé, áthallásossá válhat. Mit szólunk például az alábbi szavakhoz?

„...a diktatúrák súlyos bűne, hogy a szabadság korlátozása mellett kiterjesztik, általánossá teszik a hazugságot", pedig abban a világban „recseg-ropog minden ereszték, nincs összefüggés, nincs összehangolás. Nincs valódi egység, csak a zsarnokság van. Ám a hazugság nem alkalmas arra, hogy tartósan egyben tartson egy országot." 

Nem, mindez nem az október 23-i "millás" tüntetésen hangzott el az Orbán-kormány teljesítményének jellemzéséül, hanem a magyar köztársasági elnök, Schmitt Pál ünnepi beszédéből származik. És ha jól belegondolunk, mára a "szabadság", a "hazugság", az "összehangolás" és persze mindezek előtt és fölött a "(fülke)forradalom" fogalma relativizálódott, beszédhelyzet-függővé vált, és többé-kevésbé már fel is emésztette azokat, akik olyan nagy előszeretettel próbálták meg elkoptatni. De legalább ennyire árulkodó az is, amikor egy kormányzati intézmény ünnepi szónoka (maga az intézményvezető) hosszasan bizonygatja, hogy mekkora nagy dolog volt, hogy 56-ban a hétköznapi emberek áldozatot vállalva képesek voltak hőssé válni, amikor egy egész közösség érdekében fegyvert ragadtak  a szabadságért. Majd a szónok felnézve, jelentőségteljesen hozzáteszi: "De nem a keretek nélküli, rendezetlen szabadságért!"
Azt hiszem, a fenti példákból is világos, hogy nem lehet valamit egyszerre értékként is meghatározni (,ha úgy véljük, hogy azt mi/a mi pártunk képviseljük/képviseli) és egyben meg is tagadni (ha veszélyesnek érezzük a saját ideológiánk szempontjából). Mert ha erre kísérletet tesz bárki is, akkor nemcsak a saját (egyébként más ügyekben már amúgy is erősen megtépázott) hitelét rongálja tovább, hanem a nemzeti ünnep által képviselt értékeket, és ezáltal az ünnepen keresztül magát a nemzeti identitást is.

Álamfő a Liszt Ferencen

(szakmai kérdések kezelése a Magyarországban*)

Egy, a diszgráfiával immár titkolhatatlanul hősies, de reménytelen küzdelmet vívó magas közjogi méltóság bejegyez pár kusza írásképű sort egy határszéli csárda vendégkönyvébe. Egy szakemberekből álló bizottság alapos szakmai érvekkel alátámasztva (és mellesleg a hatalomban lévő kormánypárt ideológiai alapvetéseinek tökéletesen megfelelően a "nemzeti értékek" és a "hagyományok őrzése" jegyében) olyan döntést hoz, hogy a budapesti repülőtér nevében maradjon meg a "Ferihegy" földrajzi elnevezés (is). A kormány – amely kikérte az ebben illetékes bizottság döntését  – azonban homlokegyenest ellenkező elhatározásra jut. (Most arról ne is beszéljünk, hogy jó ötlet-e egy magyarul szinte egyáltalán nem beszélő emberről elnevezni egy nemzeti repteret, ráadásul azzal az indokkal, hogy idén 200 éve született — na és mi lesz jövőre?? Hiszen előbb-utóbb mindenkinek eljön a 200 éves jubileuma...)

E két látszólag egyáltalán össze nem függő történés valahol mégis egyazon dologhoz tartozik, pontosabban annak két oldalát mutatja meg. Nevezetesen azt, hogy hogy viszonyul kormányunk a problémák szakértelemmel való kezelésének kérdéséhez. Alapkiindulásként azt a pontot kell tekintenünk, amikor a régi rossz, avítt világban az egyes szakmai kérdésekben — eléggé el nem ítélhető módon — azok az emberek  (vulgo: szakértők) döntöttek, akik magas szinten értetettek az adott szakterülethez. Ezek az emberek eléggé el nem ítélhető módon abban az ideológiailag fejletlen állapotban leledzettek, hogy azt képzelték: a szakkérdés attól szakkérdés, hogy csakis szakmai érvek alapján lehet benne dönteni. Ennek a teljesen félresiklott és hamis gyakorlatnak vet most véget a fülkeforradalmi  kormány. Az üzenet persze teljesen világos: a politika szempontjai mindenek előtt valóak, még akár az egzakt szempontok által meghatározott tudományos álláspontot is felülírhatják. És miután a tudósok fafejű, akadékoskodó népség, akik sosem szűnnek meg holmi "tudományos igazság"-ról karattyolni, ezért ezt a kérdéskört ideje volt végleg rendezni: a kormány ex cathedra kinyilatkoztatta, hogy ezekben a kérdésekben (is) ő maga  legfelsőbb fórum. Már persze, ha az ügyhöz "kiemelt közérdek" fűződik. Aminek meglétét pedig – mint a Magyarország legmagasabb fóruma – nyilvánvalóan a kormány hivatott megállapítani. De persze van más baj is ezzel a tudós-népséggel: a szakkérdésekkel való foglalkozás során rákaptak az olyan felesleges és teljességgel luxusnak számító tevékenységekre, mint a gondolkozás. (Amelynek, mondanom sem kell, olyan lehetséges kártékony kihatásai is akadhatnak, mint a kormányétól eltérő véleményekre jutás.) Ezt megelőzendő, preventív jelleggel a legcélszerűbb eltántorítani az ún. "értelmiséget" a gondolkozástól, vagy legalábbis a gondolkozását a konkrét egzisztenciális problémák felé ("miből fogok ezentúl megélni?") terelni.
De hogy mi köze van mindehhez Schmitt Pál álamfőnek? Látszólag semmi, valójában azonban nagyon is sok: ő testesíti meg azt a végállomást, ahova a fent vázolt folyamat vezet: amikor már csak a lojalitás, a kormányközeliség és a bólogató-üzemmód minél tökéletesebb végrehajtása számít, akkor fel fognak tűnni az Álamfőhöz hasonló alakok az élet minden területén, és miután nem lesz kontroll, ők válnak normává. 

*Blogunk igyekszik haladni a korral, sőt ahol lehet, kissé elébe is megy a jövőnek: most például a készülő Alkotmány szellemében a régi, elavult "Magyar Köztársaság" megnevezés helyett a hagyományos, az új, a hagyományok alapján álló új megnevezést, a "Magyarország"-ot próbáljuk meg népszerűsíteni a magunk szerény módján.