Lábjegyzet: Nyilatkozzon-e egy ország vezetője nyelvfilozófiai kérdésekben?

Röviden: ne. Esetleg nagyon kivételes, nagyon ünnepi alkalmakkor, mint mondjuk egy kerek évforduló alkalmából, amint átad valami kulturális intézményt (nemröhög!!!). Most épp nincs ilyen, 2023-ban lesz a Himnusz megírásának 200. évfordulója. (Igaz viszont, hogy addig lesz[?] közben egy választás...) 

Hosszabban: normális országokban, melyek érdekes egybeesések folytán általában működő demokráciák is egyben, a szerepek világosak. Mindenki tudja, hogy a történelemhez a történészek értenek a legjobban, a nyelvészethez meg a nyelvészek, és optimális esetben a politikához a politikusok. Az első kettő esetében azért is lehetnek biztosak ebben az adott normálisan működő ország lakói, mivel jól működő és hatékony képzések során sajátítják el a történészek/nyelvészek tudományuk anyagát, és hosszas fejlődési utat járnak be odáig (publikációk, kutatások, egyetemi munka stb.), amíg egyáltalán eljutnak oda, hogy széles plénum előtt nyilatkozhassanak (épp az imént vázolt fejlődési út nyomán). Kevésbé normális országokban a hatalom koncentrációja és ezzel szoros összefüggésben a hatalom paranoiája olyan nagyfokú, hogy elhiszi saját magának (hiszen a központosított struktúra eleve ezt sugallja), hogy MINDEN dolog nála fut össze, ebből adódóan mindenről ő hivatott véleményt adni, (meg)nyilatkozni. És miután ő amúgy is tévedhetetlen, nyilvánvaló, hogy MINDEN kérdéshez ő is ért a legjobban.

Tehát ha azt tapasztaljuk, hogy egy miniszterelnök nyelvészeti (valójában: nyelvszociológiai) kérdésekben nyilatkozik, akkor ne csak bosszankodjuk vagy épp dühöngjünk vérmérsékletünk szerint, hanem azért legyen bennünk kis elégedettség is, hiszen az ország egyik vezető közjogi méltósága épp most nyilatkoztatta ki, hogy diktatúrában élünk.

És mint tudjuk, ő tévedhetetlen.

Asszonyok, lányok

Keress a képen asszonyságot!

Van ez az inkriminált kijelentés. Megpróbálnám végignézni, mi a baj vele.

1/ Nem igaz. Több szempontból sem. Egyrészt talán a legalapvetőbb, amiben a tudomány különbözik a sporttól az az, hogy az eredmény nem önmagáért való, hanem annak a hatása az, ami igazán fontos. Az igazán nagy dolgok pedig globális hatásúak, nem pedig arról szólnak, hogy ki győzött le kit, vagy volt gyorsabb a másiknál. Így aztán az sem válik igazán fontossá, hogy aki elérte őket, az melyik nemzethez/országhoz (erről később) tartozik.
Másrészt: érdemes észrevenni hogy egyre inkább trend a természettudományos Nobel-díjak esetében, hogy egy djíat megosztva ítélnek oda két, sőt nemegyszer három személynek. Ez nemcsak annak a lenyomata, hogy sok jelentős eredmény is születhet egy éven belül, hanem inkább annak, hogy a tudományban is megszűnt a magányos héroszok kora: kutatócsoportok dolgoznak (sokszor több is párhuzamosan egy-egy projekten), és bizony nem egyszer több tudományterületerület képviselői is jelen vannak egy teamben. Ebben a struktúrában egy-egy résztvevő származása nem bír komolyabb jelentőséggel.

És végül, de nem utolsósorban érdemes azt is észrevenni, hogy az, hogy valaki hova születik, az véletlenszerű, míg viszont az, hogy hol éri el azt az eremdényt, ami őt világszerte ismertté teszi, már korántsem az. Múlik ez az adott ország kutatási hierarchiáján (adnak-e lehetőséget a feltörekvő fiataloknak), az infrastruktúrán, és persze a tudmányos életbe, a kutatásba forgatott anyagiakon is. Amibe akár az is beleérthető, hogy egy elmélet kutatási eredmény hogyan "bír" hasznosulni a gyakorlatban.

Összefoglalva: amikor valaki a "magyar származású" kutató nem Magyarországon elért eredményével dicsekszik, akkor éppenséggel kontraproduktív dolgot művel. Hiszen a véletlenszerű faktort emeli ki (amelyik ráadásul semmilyen relevanciával nem bír az adott ország (jelen esetben  Magyarország) tudományos fejlettsége, kutatási potenciálja szempontjából, hacsak úgy nem, hogy bizonyítja: jobb volt innen elmenni, mert csak úgy lehetett elérni az adott, figyelemreméltó eredményt. Persze, szemernyi kétségünk se legyen, hogy - ha már akkor is ő a kormányzó miniszeterelnök - Orbán Viktor már a hirosimai atombombát is "nagy magyar tudományos siker"-ként kommunikálta volna.

2/ A szóhasználat. Nagy valószínűséggel kissé túllihegett dolog egyetlen kifejezésbe kapaszkodva messzemenő következtetéseket levonni egy rezsim romlottságára vagy akár korszerűtlenségére, és azáltal alkalmatlanságára vonatkozólag. Ugyanakkor az is igaz, hogy az "asszonyság" rusztikus avittsága mellett nem kevés kedélyeskedő pejoratív árnyalatot is megjelenít. Persze, ahogy utaltam is rá, az ilyesmi egy kvázi-spontán interjú keretei között bőven elmegy: nem sikerült a tökéletesen megfelelő kifejezést kiválasztani  az interjú rögtönzést kívánó helyzetében, van ilyen. (Ugyanakkor ezt utólag azzal védeni, hogy "mégsem lehetett >>uraság<<-ot mondani" a magát mindenáron tévedhetetlennek látni és láttatni akaró hatalom primitíven nevetséges igyekezete, hiszen nyilván nemcsak ez a két alternatíva létezik.)

Mindemellett abba már igenis bele lehet kapaszkodni, hogy ha Miniszterelnök Úr valakit nem néven nevez, akkor hogyan aposztrofálja őt, milyen jellemzőjét emeli ki. Ha valóban a tudományos teljesítmény iránti büszkeség lett volna a mondanó fókuszában akkor kínálkozott volna a "magyar kutató(nő)", vagy a teljesen gender(fujj-fujj-fujj!)semleges "magyar tudós" kifejezés. Ha még inkább a dagadozó nemzeti kebel további térfogatbővítése felé akart volna elmozdulni a nyilatkozó, akkor kínálkozott volna a "magyar ember" is. Mindezekkel szemben azonban az az "asszonyság" lett a befutó, amelyik — részben archaikus volta, mai ritkás használata okán is — a szóban forgó személy nemi hovatartozására irányítja rá a figyelmet (és ignorálja a tudományos teljesítményt). Ugyanakkor legalább azt midnenképpen Orbán Viktor javára írhatjuk, hogy konzekvens volt azzal a világszemlélettel, amely ugyan kicsit pár évszázados lemaradásban van a valósághoz képest, de kétségtelenül a magyar kormány sajátja: vannak a nők, akik ha valamilyen teljesítményt érnek el (ami nyilvánvalóan férfi-princípium ), az rendkívüli dolog. Persze akadhatnak kínos pillanatok, amikor a férfiak meg nem képesek teljesíteni (nem úgy!).

1+2/ A szóhasználat hamissága (bónusz). Ha az imént épp szóba került a konzekvens viszonyulás a saját világlátáshoz, akkor azért érdemes megjegyezni, hogy ez azért mégsem a maga teljességében jellemzi a miniszterelnöki megszólalást. Talán van, aki még emlékszik Orbán Viktor nemzetkarakterológiai alapvetésére amely szerint az a magyar, akinek majd az unokája is az lesz. Amivel nemcsak az a baj, hogy az "asszonyság"-nak pillanatnyilag nincs unokája, hanem az is, hogy lánya már amerikai állampolgár (is), így aztán jó eséllyel a leendő unoka is az lesz. Persze, ha akarjuk, ezt az egészet jó leckeként is elkönyvelhetjük a demagógia természetéről: mindig úgy nézzük (vagyis inkább láttatjuk) a dolgokat, ahogy az éppen a saját népszerűségünk szempontjából a lehető legmegfelelőbb.