De mit köszönhetünk a "bevándorlóknak"?

(Október 2-a elé)

Kedves, drága jó "bevándorlók" – akiknek, lévén sütnivalójuk, eszük ágában sincs ide jönni tartósan – köszönjük!

Hogy mit is?

Nem keveset. Azt a nagy munkát, amelyiket annak érdekében végeztetek, hogy rádöbbenjünk: a saját életünket behálózó, gondolkozásunkat fogva tartó eszmék, tézisek mennyire ósdiak, és ebben a mai, dinamikus világban milyen tarthatatlanok. És hogy mik is ezek? Nézzük csak sorjában!

1. Vallási fanatizmus 

Nem, itt most nem robbanó övekről, tömegbe csapódó teherautókról vagy épp Kalasnyikovokról lesz szó. Vagyis dehogyisnem. Csak pontosabban arról a dologról, amelyik ezeket felveteti, kézbe ragadtatja, vagy épp a volán mögé ültet. Arról a téveszméről, hogy a MI spirituális meggyőződésünk olyannyira magasrendű, hogy kizárólagosnak kellene lennie. És e kizárólagosság érdekében olyan emberi segítséget vesz igénybe, amelyik öldökléssel, gyilkossággal jár -- a spiritualitás nevében. Mert ne tagadjuk: embereket ellátatlanul hagyni szélben-esőben-fagyban, étlen-szomjan, kitéve őket minden elképzelhető és elképzelhetetlen nehézségnek, az gyilkosság, még ha közvetett is. (Épp amikor ezeket a sorokat gépelem, a kormánypárt részéről, hivatalos helyen, egy lakossági kampányfórumon már megjelent a közvetlen öldöklés gondolata is, mint "egyedül lehetséges megoldás".) Az, hogy a 21. század elején eljuthattunk eddig a szégyenteljes pillanatig, jórészt annak köszönhető, hogy a mai Magyarország  lakóinak egy jelentős része még mindig a vallásos hitből vezeti le identitását, sőt, ami inkább probléma, hogy ezt tekinti nemcsak saját maga, hanem minden honfitársa egyetlen jól körülírható attribútumának is. Mindeközben pedig az ebből fakadó belső ellentmondások - pl. a keresztény alaptanításokkal, vagy épp magával a katolikus egyházfővel való egyre durvább szembefordulás egyáltalán nem zavarja őket. Azaz valódi fanatikusként csak egy tételezett célban tudnak gondolkodni, amelyik persze kellően homályos ahhoz, hogy akármi beleférjen, amit kiötlői jónak látnak belezsúfolni, viszont kellően "magasztos" ahhoz, hogy semmilyen olyan földi áldozat ne legyen érte drága, amit mi az igazság birtokosaként másoktól kikényszerítünk. (Ez nagyon fontos, hogy mi mindig a jó oldalon, a fegyver mögött álljunk, ne pedig előtte!)
Egyszer majd persze el kell hogy jöjjön az idő, amikor mindenki elgondolkodik azon, hogy a mi fanatizmusunk mennyivel jobb, az ő fanatizmusuknál. A válasz pedig nagyon egyszerű lesz: nincs jó fanatizmus.

2. Laikus, világi állam nemléte
Ha imént arról gondolkodtunk, hogy van egy réteg, amelyik a önmagát és az őt körülvevő világot csak a vallás szemüvegén keresztül képes látni (függetlenül attól, hogy mások épp vallásosak-e vagy sem), akkor rá kell jöjjünk, hogy itt és most sajnos az állam és egyház szétválasztása egyelőre csak mítosz. Nemcsak arról van szó, hogy jócskán akadnak, akik a 19. század vége- 20. század eleje óta egyértelműen a világi állam feladatának tartott ügyeket (pl. anyakönyvezés, oktatás) habozás nélkül visszaadnának egyházi kezelésbe. Még csak arról sem, hogy ezen személyek egy része a kormányzatban vagy annak holdudvarában lelhető fel. Hanem leginkább és legfájdalmasabban arról, hogy magyarságukat sokan (a korábban részletezettekkel és a később részletezendőkkel szoros összefüggésben) vallásosságukkal definiálják. Ahol "vallásosságon" magától értetődően a keresztény felekezetekhez való tartozást kell érteni. A dologban az a tragikus, hogy ez az azonosítás ebben a gondolati rendszerben automatikusan kizárja azt, hogy a magyar ember a mindenkori kormányzatoktól függetlenül (és azokon túlmutatóan) létező modern, világi magyar köztársasággal azonosítsa magát. Holott egy ilyenfajta azonosítás lenne az alapja annak, hogy miből eredeztetjük az ún. mi kultúránkat és nemzetként való létünket. A vallási alapokon álló önazonosság szinte természetesen érzi ellenségesnek a más vallás hordozóját, míg a laikus szemlélet "csak" állampolgárt, jogalanyt lát benne, akit nem spirituális kötődése, hanem az állam mindenkire egyformán érvényes törvényeihez való viszonya alapján ítél meg. És természetesen eszébe sem jut arról delirálni, hogy valakik majd vallási alapú törvénykezést vagy szokásrendszert fognak bevezetni, hiszen ilyeneket ő  nem ismer el, és amennyiben azok szembemennek a mindenkire érvényes törvényekkel, akkor fel is lép ellenük. Szomorú lábjegyzetként meg kell jegyezzük, hogy ehhez szükség lenne egy olyan államra, amelyik így definiálja magát, ez az önképe, és olyan öntudatos állampolgárok tömegére, amelyek nemcsak hogy elfogadják, hanem magukénak is érzik ezt az önképet, és ily módon biztos hátországot, támaszt jelentenek egy ilyen alapokon berendezkedő államnak. Azt a tanulságot, hogy ezekből egyik sem adott, szintén megköszönhetjük.

3. Rasszizmus (mint önmaga definíciója)
Azok a hullámok, amelyeket a "bevándorlók" ügye felkorbácsolt, különböző nagyságúak és mocskosságúak. A "sima" hardcore rasszistákról nincs nagyon mit mondani: ezúttal is megtalálják az alkalmat, hogy a bennük torlódó frusztrációkat a Gazda által kijelölt csatornákon vezessék le. Sokkal érdekesebb a soft-rasszisták esete. Ők azok, akikben talán még él valamiféle homályos emlék arról, hogy egyszer valaki valami olyasmit mondott, hogy rasszistának lenni mégis csak csúnya dolog.
Így hát ez a típus deklarálja, hogy ő senkinek sem ellensége, senkit nem akar megölni. Csak hát őt nagyon zavarja, hogy nem lehet kimenni nyugodtan az utcára, mert az ember mindenütt sötét bőrű arcokat lát. De ha esetleg rákérdeznénk, hogy ez miért olyan zavaró, akkor nagyjából oda lukadna ki a beszélgetés, hogy a sötétbőrűség az, ami zavaró. A "miért?" kérdésre azonban nagyon nehezen adható már polkorrekt válasz, hiszen a dolog mélyén olyasmi bujkál, hogy "azért, mert akinek sötét a bőre, az eleve veszélyes, hiszen a sötétbőrűek rosszak, gonoszak". Azaz a matematikából ismert egyszerűsítések után kb. oda jutunk el, hogy "én nem vagyok rasszista, csak rasszista vagyok". És azért vagyok rasszista, mert a rasszizmus ezt tanítja. (Azért gyűlölöm [minden különösebb, specifikus ok nélkül] a négert/arabot stb-t, mert az gyűlölni való.) Nemcsak az a szép, hogy egy ilyen "gondolatmenet"-nek alig nevezhető valami létezhet, hanem hogy emberek ijesztően nagy tömegének a gondolkodását határozhatja meg olyan rendkívül súlyos kérdésekben, mint hogy mi az alapvetően helyes viszonyulás más embertársainkkal szemben, illetve hogy létezhet-e bármi ok arra, hogy emberek tömeges halálát kívánjuk.

4. Szexizmus
Talán az itt felsoroltak közül ez az, ami a legkevésbé látványos, hiszen számtalan ponton összefonódik az előbb említett borzasztó elvekkel, mégis búvópatakként elő-előbukkan, és talán a leglátványosabban mutatja meg a menekültkérdésben idehaza uralkodó álláspont álságos és képmutató voltát. Hiszen egyrészről folyamatosan szerepelnek a rémhíradókban a vérnősző barom muzulmánok, akik nemcsak, hogy abnormálisan sok feleséget tartanak, de némelyiket szinte még kislányként teszik asszonnyá, arról nem is beszélve, hogy hogyan bánnak velük: szinte állatként, jogok nélkül, bezárva saját kényükre-kedvükre. Arról pedig aztán végképp nem is beszélve, hogy idejönnek csak azért, hogy megerőszakolják az asszonyainkat-lányainkat, ahelyett, hogy meghagynák őket békés otthonaikban, ahol a jó magyar férjek majd nemcsak hogy megvédenék őket, hanem annyiszor részesítenék asszonyaikat a családi élet örömeiben, ahányszor épp csak kedvük szottyan rá uruknak és parancsolójuknak. És ha a nő meg emiatt - vagy bármi más miatt - tiltakozni merészelne, hát jól megnevelik, hiszen tehetik, elvégre az ő tulajdonuk.
Komolyra fordítva a szót.: mindaz, amit a "betolakodók" esetében az emberi mivoltból való kivetkőzés jelének láttatnak, az idehaza a lehető legtermészetesebb, bevett gyakorlat egyrészről (családon belüli erőszak; és hogy itt is friss példát hozzunk, elég csak az utolsó napok eseteire gondolni), vagy másrészről, ha büntetendőnek is tekintjük, soha nem kötjük azt egy adott vallási csoporthoz ("mert ezek a keresztények megerőszakolják a nőket").

A felsorolás valószínűleg még nagyon hosszan folytatható lenne — ahogy az eddigiekből is kitűnik, rengeteg átfedéssel, összefüggéssel tarkítva. De ennyiből is látszik, hogy a rendkívüli helyzet, amit a be-nem-vándorlók megjelenése jelent, milyen élesen világított rá arra, hogy mennyire tűrhetetlenül elavult struktúrák határozzák meg azt a valamit, amit jobb híján "közgondolkodás"-ként szoktunk emlegetni, és ami totális átgondolásra és átalakításra szorul — ha ugyan még nem végzetesen késő.
Az az egy azonban egészen biztos, ezek a problémák nem kezelhetők egy (látszat-)népszavazással, még akkor sem, ha a "NEM"-szavazatok aránya 101% lesz.

Szelekció, kontra, rekontra

Narancs, vörös

Valamikor réges-régen (amikor az évszámok még 19-cel kezdődtek, és az azután következő szám sem volt nagyobb nyolcasnál) egy messzi-messzi galaxisban (valahol Közép-Kelet-Európában) élt-éldegélt egy kedves népszokás: a komcsigyűlölet és az ehhez kapcsolódó komcsizás szokása. Ennek a szép és elterjedt hagyománynak komoly gyökerei voltak a szó minden értelmében. Elsősorban az, hogy az a párt, amelyik névelegesen ezen az ideológiai alapon (az ún. kommunizmusén) állt, nem egy párt volt a sok közül, hanem az egyetlen létező. És mint ilyen elvárta, hogy a társadalmi hierarchia csúcsán lévők (az élet bármely területén tevékenykedjenek is) az ő tagjai közé tartozzanak. És ez az elvárás egyben kimondatlan, de köztudott feltételként is funkcionált.
Mindazok, akik  saját szakterületükön (tudományban, művészetben, vagy akár csak a gazdasági élet bármely részén) kimagaslót voltak képesek nyújtani,dönthettek úgy is, hogy elfogadják ezt az közmegegyezést, és ezzel segítik elő saját előrehaladásukat. Vagy választhatták azt is, hogy megbíznak saját képességeikben, szorgalmukban, és csak ezek révén válnak egyre elismertebbé.
Azok számára azonban, akik tökéletesen tehetségtelenek vagy akár csak középszerűek voltak, a "beérkezés" egyetlen lehetősége volt a komcsikhoz való csatlakozás, és ennek minél látványosabb deklarálása-demonstrálása. Így aztán nagyon hamar előállt az a helyzet, hogy a komcsik pártja afféle gyűjtőhelyévé vált az ilyen habitusúaknak. Míg a karriert kevésbé preferálók számára épp ez tette tökéletesen ellenszenves és megvetendő csapattá a komcsikat. Erre aztán még ráerősített az is, hogy ennek  az ellenszenvnek nyíltan, széles plénum előtt nem lehetett hangot adni, azt csak suttogva, fű alatt lehetett kinyilatkoztatni. Azokban a réges-régi (szép?) időkben azonban az az illúzió is közkeletű volt, hogy mindez valami komcsispecifikus sajátosság; és ha eltűnnek a komcsik, ez az egész, furcsa szituáció velük együtt vész el majd a múlt ködébe.
Talán örökké megmaradhatott volna ez a kedvesen naiv elképzelés, ha a történelem régi jó szokásához híven nem állt volna neki önmagát ismételni. De ezt tette: újra előállt egy olyan "politikai" alakulat, amelyhez tartozni nemcsak előnyt, hanem a régi szép terminológiával "életbiztosítás"-t jelentett. És persze tegyük hozzá, hogy "a mindenki, akinek az egzisztenciális előrejutás fontos bármi áron, ide jöjjön" fílingre még felülről is rendesen rádolgoztak. Érdemes azt is észrevenni, hogy az ilyesfajta szervezetek egy idő után elkezdenek gravitációs centrumként viselkedni: minél inkább az látszik, hogy az ember "oda" tartozva lehet korlátlanul felháborítóan ostoba, mindig meg fogja úszni, annál inkább arrafelé gravitálnak a korlátlanul ostobák. Két nagyon ostoba, végletesen beszűkült ember közül azonban semmilyen más módon nem kínálkozik választási, szelekciós lehetőség, csak a lojalitás mércéje alapján. Kell-e külön mondani, hogy ez a típus a "lojalitás"-t magát sem belső kényszerként-késztetésként éli meg, hanem kívülről érkező, előregyártott mintaként. A folyamat pedig egyre inkább erősíti magát, hiszen minél több idióta gyűlik össze egy adott politikai centrumban, annál inkább idiótának kell ahhoz lenni, hogy az ember ezt ne vegye észre, vagy ha észre is veszi, legalább ne tegye szóvá. (Ezen kevesek járnak egyébként a legrosszabbul, mert látják, hogy hova züllenek le, de az omerta, a hallgatás törvénye miatt egy idő után nem marad más választásuk, mint a mimikri, a hasonulás.) A rendszer pedig, amelyik identitása sarokköveként definiálta a kritikától mindenáron való tartózkodást, most kétségbeesetten kénytelen kapkodni még nagyobb barmok után, akik még ezt sem teszik szóvá. A legnagyobb barmok egy helyre való gyűjtése viszont szinte kiprovokálja ennek a csodafegyvernek a használatát: a még nagyobb, az előzőekre is rátromfoló baromságok elkövetését. Stb. Stb. Stb. A történelem tragikus fordulatának az olyan szituációk kedveznek a leginkább, amikor a fentebb vázolt helyzet a hatalom széles körű birtoklásával párosul. Így gyűlik egy helyre az, aki szerint a negatív növekedés is növekedés (mert úgy hívják), aki szerint a háromnál több gyereket szülő nőt nem üti meg a férje (és ezt hívják "szeretet"-nek), aki szerint ma és itt meg lehet élni havi 47 ezer forintból... stb. (és a fentiek értelmében végülis tökéletesen mindegy, hogy ez most mimikri-e, vagy tényleg komolyan gondolják).  Könnyű és szép volna tehát azt mondani, hogy a szellemileg alulteljesítő, hozzá-nem-értők egy helyre gyűjtése komcsi sajátosság, de nem csak az — sajnos.
Itt állunk hát, és törhetjük a fejünket, hogy ha a komcsik hatalomból való eltávolítása nem oldotta meg ezt a kérdést, akkor vajon mi fogja. És ha nagyon ráérünk töprengeni, még azt is megkérdezhetjük, hogy a manapság oly divatos komcsizás-komcsigyűlölet oka vajon nem abból a fajta irigységből fakad-e, hogy "lám nekik milyen sokáig sikerült".

Olvasnivalók a jelenségről:
— Aki már előre megmondta: Esterházy remek publicisztikája (csak a kötethez volt link, "A falra hányt borsó sorozatból (2.)" cím alatt olvasható az írás)
— Tóta W. felismerése
— Para-Kovács merengése

Más szemében a gerendát, avagy Hülyeúrék póznát állítanak

Mindenkinek megvan

Közeledik a karácsony. Ez az utcaképeken nemcsak abból látszik, hogy ismét van giccses ünnepi díszkivilágítás, hanem abból is, hogy a Jobbik újfent jónak látta közhírré tenni, hogy nem ismeri a karácsonyi üdvözlőlap fogalmát. Ezért inkább a közterekre állított idomtalan fapóznákkal kíván "kellemes karácsonyi ünnepeket" mindazoknak, akiket kedves ismerőseinek gondol. Miután azt már ezeken a helyeken elég részletesen kifejtettem, hogy hasznos dolog-e közterületre vallási jelképeket állítani, illetve hogy milyen ellentmondások és feloldhatatlan feszültségek vannak kódolva ezekbe az installációkba, itt most csak nagyon röviden megerősíteném a következőket:
A kettőskereszt semmilyen módon nem karácsonyi jelkép. Megtalálható viszont a magyar címerben és a Jobbik logójában. (Utóbbiban nyilván célzatos utalásként az előbbire.) Ezzel vallási ünnepet köszönteni, ráadásképpen "áldott és békés" jelzőkkel felcicomázva a feliratot, nemcsak a szeretet ünnepének és tágabb értelemben eszméjének lejáratása, hanem olyan fajta végletekig menő képmutatás, amelyik arról is árulkodik, hogy a póznaállítóknak saját céljaik érdekében semmi sem drága, sőt stílszerűen szólva: semmi sem szent.
Érdekelne továbbá, hogy a nemzeti jelképek ügyében mindig oly érzékenyen reagáló Jobbik mit szól ahhoz, hogy a magyar címer egy integráns részét egyes erők saját népszerűséghajhászó céljaik szolgálatában deszakralizálva puszta eszközként használják fel.
Jutnak eszembe mindenféle mondás Jupiterről meg ökörről, de azt hiszem ezúttal sokkal stílusosabb a magyar mondás: más szemében a szálkát, a magáéban a kettős keresztet sem látja meg.

Update:  a mellékelt képet (lásd jobbra) egy XI. kerületi buszmegállóban lőttem. Ennek dupla, zárható üvegablaka az önkormányzat afféle kulturális hirdetőtáblájaként üzemel: nyugdíjasműsorok, kerületi kulturális rendezvények, fontosabb tudnivalók plakátjai jelennek meg ott. És most ez. Egy formailag ellenzéki párt rendezvénye. Van kérdés?

Cegléd után

egy baja

Bevezető
Tisztelt Honfitársunk!

Ugye Önnel is előfordult már, hogy vérrel-verejtékkel megszerzett vagyontárgyait, vagy bevételét, pénzét egyszerre csak  elragadta Öntől egy gonosz erő? Ennek képviselői bűnszervezetben tevékenykednek: teljesen váratlanul ott-teremve — egyedül vagy csoportosan, pimasz, pökhendi mosollyal arcukon, erőfölényükkel visszaélve teszik földönfutóvá az egyszerű hétköznapi kisembert. Aligha túlzás azt állítani, hogy ezt a keserves tapasztalatot mindannyian átéltük, megszenvedtük már. Mégis tehetetlennek érezzük magunkat, sőt még eme közellenségeink, a biztos állampolgári létet veszélyeztető banditák nevét is csak suttogva merjük kiejteni: ők a hatalmon lévő politikusok.
Nem vagyunk előítéletek rabjai: elfogadjuk, hogy vannak lehetnek rendes, tisztességes hatalmon lévő politikusok. Sőt egyik vidéki alapszervezetünkben egy tagtársunk határozottan állítja, hogy anyósának sógornője ismer valakit, aki hallott róla, hogy van egy  közönséges állampolgár, aki hatalmon lévő politikus boltjában vásárol.

Kik vagyunk?
Mozgalmunk, a Köztársasági Védrohamcsapat egyértelműen és teljesen civil szerveződés: közös céljaik érdekében egyszerű hétköznapi állampolgárok fognak össze, hogy betöltsék azt az űrt, amelyet a politikában öntevékenyen és agilisan fellépő szervezetek (pl. a Munkásőrség) kapkodva végigvitt megszüntetése okozott. Bár nem állítjuk, hogy nincs olyan politikai erő, amelynek céljaival rokonszenveznénk, illetve, hogy erőfeszítéseinket ne kezelnék bizonyos politikai szervezetek szimpátiával. Úgy gondoljuk, hogy vagyunk annyira felnőttek, hogy önmagunk döntsük el, mi az, ami a mi érdekeinket szolgálja, és mi az, ami ezek ellen való. És mint a Nemzet döntő többsége képviselőinek, Isten adta jogunk, hogy nemcsak hangot adjunk sérelmeinknek, hanem tegyünk is az ellen, ha valaki keresztezi útjainkat. Mindazon eszközökkel, amelyeket mi, a Nemzet stb. (lásd előbb!) erre megfelelőnek ítélünk.

Tanulságok pajafuttában

ad1 — Újólag bebizonyosodott, hogy csak egyvalakire igaz, hogy "ha hivatalt ad, észt ( + tekintélyt, jellemet és belátást) is ad hozzá". Félreértések elkerülése érdekében szögezzük le: ez egy valaki nem Orbán Viktor.

ad2 — Egy-egy adott poszt pillanatnyi betöltője nem azonos magával a pozícióval. A személyt bírálni saját tulajdonságai és cselekedetei miatt lehet és kell. A bírálat alapja pedig az, hogy a konkrét személy mennyire felel meg a poszt által megkövetelt kritériumoknak. Tehát pl. van egy köztársasági elnök, akit mint makulátlan előéletű, doktori címmel rendelkező személyt helyeztek pozíciójába. Ha a fentiek bármelyikéről kiderül, hogy hamis vélekedés volt, akkor értelemszerűen a legnagyobb felelősség az elnököt terheli, mert magáról hamis látszatot tartott fenn, vagy legalábbis asszisztált annak fennmaradásához. Mindez pártfüggetlen.

ad3 — Messzebb mutató tanulság: az "ortodoxia" talán nem is csak valamiféle szeszély, amit gonosz tengerentúli és -inneni imperialisták ötlöttek ki szivarozás közben, tömpe ujjaikkal kövér hasuk felett malmozva. Hanem tán mégis elképzelhető, hogy ez az izé tényleg olyan, hosszú politikusi és választópolgári generációk tapasztalata alapján kialakult szabályrendszer, amelytől ugyan meg lehet próbálni eltérni, és síppal, dobbal, nádi hegedűvel unortodoxiát hirdetni; ám valahogy előbb-utóbb mindig az fog kiderülni, hogy a dolgok mégis csak úgy működnek, mint amitől mi el akartunk szakadni. Csakhogy addigra ezért a tanulságért már sokkal nagyobb árat fizettünk, mint ha nem a saját kárunkon akartuk volna megtanulni.
ad4 — Ez tulajdonképpen az előbbi tanulság párja: ki lehet alakítani olyan struktúrákat, amelyek erősen központosítottak, és formálisan vagy informálisan minden nagyon kevés, vagy akár csak egy ember döntésén múlik bennük. Tartósan azonban nem lehet azt elhitetni, hogy csak a jó döntések származnak a Mágikus Vezértől, a rosszak meg valahonnan kívülről jönnek. Egyrészt azért nem, mert ez épp a Vezér mindenhatóságát erodálná; másrészt (mint a mellékelt ábra is mutatja) nagyon gyakran nem is tudható előre, hogy ami eleinte remek megoldásnak kínálkozik ("snájdig, diplomatikus, rugalmas a gerince és szépen ír alá") nem fordul-e önmaga paródiájába vagy épp katasztrófába. És ha igen, akkor az a Minden Döntések Urát is megkérdőjelezheti. Vajon okozott-e akkora földindulást a német elnök lemondása Merkelnek, mint amekkorát idehaza a Schmitt-ügy csinált? (Igaz, Christian Wulffot nem is védte olyan vehemensen a kormánypárt és annak pénzen vett sajtója, mint ahogy az idehaza történt Schmitt-tel.)
Igaz, ami igaz, mindezek a tanulságok nagyon messzire vezetnek, valószínűleg nem is vetnek fel végső kérdéseket, de talán mégiscsak alkalmasak arra, hogy elgondolkoztassanak. Ha másokat nem is, az "egyszerű embereket" biztosan. És végül is ők a legfontosabbak. Nem csak négy évente.

S mitt gondol vajon ő?

A Hírcsárda képe

Adott egy ország. Van annak egy ún. "köztársasági" elnöke. Olyan, amilyen, hogy milyen is, már nagyon sokan — köztük jómagam is — megírták nagyon sokféle szempontból. A legújabb Schmitt-dömping nagyrészt azt tárgyalja, hogy miért szégyenteljes, ami történt, és hogy miért nem szabadott volna annak és úgy történnie, ami és ahogy történt. Igazuk van.
De van valami, amit sokkal kevésbé kérdezünk meg, pedig legalább ennyire izgalmas: ez az ember, ezzel a múlttal hogy és miért került oda, ahol nem szabadna lennie (nemcsak most, hanem úgy egyáltalán sem)?
Van ugyebár egyrészt a fentebb mondott ország. És van másrészről az a helyzet, hogy ebben a sajtószabadság-deficittel, és tényfeltáróújságírás-hiánnyal küszködő országban egy hetilap nyomába jut annak a ténynek, hogy ez a bizonyos elnök szellemi terméket lopott.
Vajon hihető-e, hogy ezen ország kormányfője, akinek nemcsak egy hetilapnyi infrastruktúra áll rendelkezésére, hanem — a rossz nyelvek szerint — két hét alatt rendet tevő közhivatalnoka által meglehetősen szürkezónába tartozó kapcsolatok; kétbetűs, titkosszolgálati módszerekkel dolgozó Zrt-k; komplett választói listák stb.; szóval: hihető-e, hogy ez az ember ne tudott volna már erről (és még ki tudja mi mindenről?) abban a pillanatban, amikor elhatározta, hogy kétharmados többséggel köztársasági elnököt csinál a lopott kisdoktori tulajdonosából??
És ha — mint erősen valószínű — tudott róla, akkor vajon milyen gondolatok vezették?
"Ezeknek ez is jó lesz"? "Minél inkább sáros a pali/Pali, annál inkább kordában tudom tartani"? "Úgyse derül ki"? "Ha ki is derül, majd elkenem, oszt jónapot"? "Ide még ő is jó lesz"?
Bármit, illetve a fentiek bármilyen tetszőleges kombinációját, az egészen szépen rámutat arra, hogy mit gondol ma a miniszterelnök a nemzetéről, amelynek nevével oly előszeretettel és oly sokat öblöget ő és egész kormánya. Mélységes megvetés azok irányába, akik számára egyszerre a hatalom eszközei és tárgyai; és mindeközben folyamatos sulykolása annak, hogy ez így van, így kell lennie és így is marad. Mert csak abban az esetben ragasztható egyszerre bohócorr egy egész nemzetre és gazemberezhető le minden tagja a köztársasági elnökön keresztül, ha ez így van.
És ha hagyjuk.

Gróf Balázs rajza

 ___________________________________

Update (utópia): Valahol, egy normális országban a következő történt volna. Orbán Viktor miniszterelnök közleményben köszöni meg maga, kormánya és népe nevében a HVG című hetilapnak, hogy erre a tűrhetetlen anomáliára felhívta a figyelmet. Ezután kezdeményezi az egyébként is kötelező vizsgálatok lebonyolítását, illetve informálisan sugallja Schmitt Pálnak, hogy kedvező volna, ha lemondana. Ezzel nemcsak erkölcsi elkötelezettségét és szabálytisztelő mivoltát demonstrálja, hanem egyben csattanós választ ad azoknak is, akik arról fecsegnek, hogy Magyarországon a sajtó nem szabad.

Ez a hajó (is) már elment.

Lost in space avagy január 21-e tanulságai

Követeljük, hogy történjen csoda, MOST!!!

Előre bocsájtom: nem fogok újat mondani. Inkább csak összeszedem mindazt, amit tudni érdemes(?). Először is többen leírták: kormánypárti tüntetések a diktatúrákat jellemzik (akár Észak-Koreára, akár a fénykorát élő Szovjetunióra gondolunk csak).
Ugyancsak sokan, sokfélét írtak már a veszélyben lévő szuverenitás fogalmáról, illetve annak mai értelmezési lehetőségeiről. Az hogy manapság  a bankokkal (vulgo: "a zsidókkal") szembeni szuverenitásért mennek ki emberek tízezrei tüntetni, zsebükben a banki hitelből vett mobillal, és az abból vett laposképernyős tévén nézik majd, milyen szép látványt nyújtottak együtt, az kínosan vicces. Mint ahogy az is annak nevezhető, ahogy a szuverenitást sikerült elválasztani az anyagi támogatástól. Pedig ahhoz, hogy ezek összetartozó mivolta tudatosuljon, elég volna csak arra a nagyon egyszerű analógiára gondolni, hogy ha a  t. békemenetelő településének fideszes polgármestere a központi fejlesztési pénzekből teszem azt háromszoros életnagyságú Gyurcsány-szobrot emeltet a főtéren, akkor arra hogy reagál a pártközpont. Na ugye.

A Nagy (halál)Ugrás

"És ha szakad a védőháló

"...és akkor most rugaszkodjunk el felfelé!"

A halálugrás végén a túlvilági TV-n majd

Rólad szólnak a hírek

Veled van tele a sajtó"

(Tankcsapda: Mennyország Tourist)

Azok, akik kicsit alaposabban ismerik a történelmet, tudják, hogy annak folyamán időről időre előkerül "a Nagy Ugrás" (továbbiakban: NU) ötlete. Ez nagyjából valami olyasmit szokott jelenteni, hogy egy országot társadalmi, technikai vagy gazdasági (stb.) téren úgy teszünk hatékonyabbá, korszerűbbé, hogy eközben az ehhez a folyamathoz szükséges szerves fejlődést  felemésztő idő egy jelentős részét meg sikerül takarítani.

Érdemes észrevenni, hogy az ilyen NU-kat sohasem alulról, hanem mindig felülről kezdeményezik: ambiciózus uralkodók-államférfiak igyekeznek országukat felzárkóztatni, modernizálni, az általuk vélt fejlődési trend élvonalába állítani. A NU konkrét megvalósítása azonban már rendkívül sokféle lehet. A két meghatározó alaptípusnak nagyjából az mondható, amikor (1) a NU-t végrehajtó állam a meghaladandó, túlszárnyalandó rendszer keretein belül kíván jobb lenni versenytársainál; (2) amikor a NU során egyúttal túllép az adott kereteken, gyökeresen új berendezkedést, szabályrendszert akar meghonosítani, mert ezt hatékonyabbnak, de legalábbis fejlődésre alkalmasabbnak ítéli meg a meglévőknél. Természetesen nincs birtokunkban a Bölcsek Köve, hogy a mindenkori történelmi folyamatokat teljes biztonsággal megítéljük, de azért erősen úgy tűnik, hogy a fentebb vázolt két NU-modell közül az (1)-es sorszámú a sikeresebb. Bár ezek között is jócskán akad sikertelen vagy félsikerű (Mátyás vagy Nagy Péter felzárkózási kísérlete a Nyugathoz), de itt azért jócskán találunk pozitív kimenetelű példákat (a skandináv országok felzárkózása a Nyugathoz, vagy Japán és Dél-Korea robbanásszerű fejlődése a második világháború után). A (2)-es  esetben természetesen annak felmérése is problémásabb, hogy mennyire sikerült a NU: hiszen ha mi a versenyt egy másik pályán futjuk, akkor nehéz megmondani, hogy gyorsabbak voltunk-e, vagy hogy egyáltalán hol van a cél. (Lásd még: "almát hasonlítani a körtével.") Azok, akik ezt a NU-verziót választják, általában bölcs előrelátással erre rá is szoktak játszani. Pl. akár összességében, akár egyes kirívó eseteit (Kína, Kuba, Észak-Korea, Kambodzsa) különválasztva szemléljük az ún. "szocialista tábor" teljesítményét, biztosak lehetünk abban, hogy nem a kapitalista vesenykultúra és termelékenység vagy éppenséggel a szolgáltatások és termékek bősége vagy korszerűsége terén akartak versenyre kelni a kapitalizmussal. Meg kell jegyezni továbbá, hogy ennek a változatnak az esetében nagyon kevés (szám szerint nulla) sikeres NU-kísérletről számolhatunk be. És akkor az olyan "járulékos tényezőket" mint a népirtások vagy éhínségek még nem is említettük.

Mi a baj Matolcsyval?

Matolcsyval — és így a dolgok rendje szerint a főnökével is (nem, ezen itt most nem a magyar népet, hanem a közvetlen főnökét értem) — az a baj, hogy nem őrült. Ez világosan látszik abból, hogy az őrültek körömszakadtáig ragaszkodnak fixa ideájukhoz, attól semmilyen körülmények között nem akarnak, sőt nem is tudnak eltérni, még akkor sem, ha a saját anyagi érdekeik vagy érzelmi kötődéseik, esetleg végső soron létbiztonságuk így kívánná. 

a kormany.hu képe

Ezzel szemben a nem őrült képes valamilyen módon felmérni a saját érdekeit, és aszerint cselekedni, megválasztani, hogy mit lép. Ha másképp nem, legalábbis ösztönszinten működik ez a dolog: azaz az épeszű megtorpan a lába előtt tátongó szakadék láttán, míg az őrült habozás nélkül belerohan. Mint látjuk, Matolcsy nem őrült: múlt csütörtökön képes volt reálisan felmérni az ország és benne a saját maga vitális érdekeit, és kezdeményezni (?) a tárgyalások felvételét az IMF-fel. Az igazán nyugtalanító kérdés azonban az, hogy ha a nem ortodox gazdaságpolitika apostola, Orbán Viktor jobb keze nem őrült, akkor az ország általa irányított gazdaságpolitikája hogyan-miképp volt képes bemutatni az elmúlt másfél év esztelen rohanását a szakadék pereméig? Akárhogyan is forgatjuk a dolgot, csak két számba jöhető válasz adódik: az, aki hagyta, sőt kezdeményezte-tüzelte ezt az őrült rohanást, vagy nagyon nehéz felfogású, vagy gazember. De bármelyik is a valós, nem megnyugtató, hogy ilyen kulcspozícióban ilyen szellemi-jellemi kihívásokkal küzdő emberek ülnek.

Néha valóban jobb volna egy őrült miniszter. Kár, hogy az idiótaság viszont kizáró tényező.

Ötvenhat tizenegyben

Az év embere: Elvis gitárral

A nemzeti ünnepek általában egy adott közösség  történelmi eseményeihez kapcsolódván mindig azt a dilemmát hordozzák magukban, hogy van-a a jelenhez szóló üzenetük, vagy megmaradnak a puszta emlékezés aktusánál. Szerencsésebb Bölcsebb országok esetében az esetleges aktualitás egy olyan közmegegyezés terméke, amely lehetővé teszi a méltó megemlékezést, és egyben keretet biztosít, irányt jelöl ki annak. Más helyeken viszont az esemény történelmi méltósága áldozatul eshet (és esik is) a pillanatnyi (párt)politikai érdekeknek: a Jelen nem fenntartani igyekszik a Múlt örökségét, hanem saját képére formálja azt. Bár a Múlt ebben a viszonyban látszólag csekély ellenállásra képes, valójában azonban nagyon nehezen legyűrhető: szilárdan és megváltoztathatatlanul áll, és aki farigcsálni, vagy akár helyéből kimozdítani akarná, az könnyen rajta veszthet.

Épp valami ilyesmi történik mostanában a Hivatalos Hatalommal az 56-hoz való viszonyulás területén. A "Nagy Októberi Antiszocialista Forradalom" nemcsak azért problematikus, mert időben túl közel lévén nem stilizálható, vonható be a történelmi távolság ködével, hanem azért is, mert mind a mai napig nem akadt olyan kormányzat, amelyik annak egyszerre szerteágazó, de ugyanakkor nagyon is jól körvonalazható céljait egyértelműen a magáévá tette (és tehette) volna. Az alulról építkező demokrácia és a nagyon széles körű, a szó legteljesebb értelmében vett emberközpontú szabadságjogok összességükben nehezen vállalhatók, ezért az aktuális magyar kormányzatok mindig csak egy-egy általuk vállalhatónak vélt vonást próbáltak meg kiragadni ebből a "súlyos" örökségből: hol a kommunistaellenességet, hol a szabadságvágyat, vagy éppen a függetlenségi törekvéseket, a nemzeti szuverenitás követelését. Mostanra azonban az derült ki, hogy őszintén és hosszabb távon még ezeket a kimazsolázott értékeket sem képes felvállalni  a Hatalom. De ezzel nem a "szabadságot" vagy a "forradalmat" értékeli le, hanem az ezekhez való viszonya válik kérdőjelessé, kap egyértelmű negatív jelzőt.  

Tank, you

Mindaz, amit egy ilyen helyzetben a hatalom még elmondhat, erősen kétélűvé, áthallásossá válhat. Mit szólunk például az alábbi szavakhoz?

„...a diktatúrák súlyos bűne, hogy a szabadság korlátozása mellett kiterjesztik, általánossá teszik a hazugságot", pedig abban a világban „recseg-ropog minden ereszték, nincs összefüggés, nincs összehangolás. Nincs valódi egység, csak a zsarnokság van. Ám a hazugság nem alkalmas arra, hogy tartósan egyben tartson egy országot." 

Nem, mindez nem az október 23-i "millás" tüntetésen hangzott el az Orbán-kormány teljesítményének jellemzéséül, hanem a magyar köztársasági elnök, Schmitt Pál ünnepi beszédéből származik. És ha jól belegondolunk, mára a "szabadság", a "hazugság", az "összehangolás" és persze mindezek előtt és fölött a "(fülke)forradalom" fogalma relativizálódott, beszédhelyzet-függővé vált, és többé-kevésbé már fel is emésztette azokat, akik olyan nagy előszeretettel próbálták meg elkoptatni. De legalább ennyire árulkodó az is, amikor egy kormányzati intézmény ünnepi szónoka (maga az intézményvezető) hosszasan bizonygatja, hogy mekkora nagy dolog volt, hogy 56-ban a hétköznapi emberek áldozatot vállalva képesek voltak hőssé válni, amikor egy egész közösség érdekében fegyvert ragadtak  a szabadságért. Majd a szónok felnézve, jelentőségteljesen hozzáteszi: "De nem a keretek nélküli, rendezetlen szabadságért!"
Azt hiszem, a fenti példákból is világos, hogy nem lehet valamit egyszerre értékként is meghatározni (,ha úgy véljük, hogy azt mi/a mi pártunk képviseljük/képviseli) és egyben meg is tagadni (ha veszélyesnek érezzük a saját ideológiánk szempontjából). Mert ha erre kísérletet tesz bárki is, akkor nemcsak a saját (egyébként más ügyekben már amúgy is erősen megtépázott) hitelét rongálja tovább, hanem a nemzeti ünnep által képviselt értékeket, és ezáltal az ünnepen keresztül magát a nemzeti identitást is.

Neve... csak áruvédjegy (?)

Az Átkeresztapa. Nem játék!

Ha az ember a Széll Kálmán téren felszáll a 4-es villamosra, akkor a 32-esek tere és a Corvin negyed érintésével - miközben a Dunán átkelve távolról még a Rákóczi hidat is megtekintheti - eljuthat Újbuda-központba. Ha sétál egy sarkot, és elég lassan teszi ezt, akkor a Kosztolányin (?) majd felszállhat a négyes metróra, amellyel eljuthat  a II. János Pál pápa térre is.

Amikor a főváros újsütetű vezetésének átkeresztelési vehemenciájáról ejtünk szót, érdemes egy kissé túllépnünk a "mibe kerülnek az új utcanévtáblák (és mi minden értelmesebbet lehetne ennyi pénzből csinálni)", vagy akár az "újat nem építenek, hát átkeresztelik a régit" demagógiáján. Az is elég evidens, hogy a "valami gyökeresen új kezdődött most" fílingjéhez elengedhetetlenül szükségesek az effajta lélektani trükkök. Talán kevesebben vizsgálták viszont, hogy ennek a fajta, meglehetősen agresszív anabaptista őrületnek milyen messzebbre mutató, adott esetben akár mentalitásformáló hatásai lehetnek.
Az, hogy akkora figyelem fordult a már meglévő közterületek/műtárgyak nevének megváltoztatására (és mintegy melléktermékként az eddig zászlónak kinéző budapesti lobogó valami strandtörülköző-szerűségre való lecserélésére), még logikusnak is tűnhet a szimbolikus politizálás felől nézve. Valós üzenete azonban valami olyasmi, hogy nem az a lényeg, hogy egy híd megépüljön, egy közterület normális és élhető állapotban létezzen, hanem elsősorban/kizárólagosan az, hogy milyen nevet visel. A cselekvés helyét így váltja fel az a habókos giccsparádé, amelyik szeretne kereszténynek és nemzetinek látszani, de még csak nem is az, csak elbújik e címkék, a vélt közízlés kiszolgálása mögé, miközben persze maga is alakítja és silányítja azt.
De az okozott kár nemcsak a történelmi giccs piedesztálra emelésében jelenik meg. Elsődleges és nagyon súlyos ártalma az, hogy a bután ideologikus sémákat terjeszti, és ezzel tartósítja a(z együtt)gondolkodás helyébe lépő megosztottságot. Amikor efféle átnevezési pótcselekvésekben találjuk meg a politizálás terepét, akkor látszatcselekvést végzünk. Azt a végzetes tévedést termeljük így újra, amelyik az égadta világon senki másnak nem válik hasznára, pusztán a saját legitimitásukat így alátámasztó  ún. "politikus"-oknak. Akkor, amikor amellett ágálunk, hogy jobb az, ha egy hidat II. Rákóczi Ferencről nevezünk el, mint ha "Lágymányosi"-nak hívjuk, valójában semmit nem mondunk. Azaz egész egyszerűen: ennek a ténynek semmilyen kézzelfogható haszna nincs.
Természetesen ez az apróság nem akadályozhatja meg a Nevek (pillanatnyi) Urait abban, hogy játékukat saját kedvük és tetszésük szerint tovább folytassák.

Anyám és a politika

Te réz anya

A családi hírcsatornák kifogástalan működése nyomán anyámhoz is eljutott a hír, hogy rossz társaságba keveredtem: kétes (és ráadásul értelmiségi!) egzisztenciák gyanús bandája által jegyzett blogba írok; és ráadásul ez a társaság nem átall politikával (is) foglalkozni!!

A fenti sajnálatos események kapcsán anyám jónak látta, ha megosztja nézeteit a politika mibenlétének tárgyában az Ő Kicsi Fiacskájával.
Nos, a politika először is és mindenekelőtt veszélyes dolog. Veszélyessége abból fakad, hogy kiszámíthatatlan: akárcsak az istennyila esetében, itt sem lehet tudni, hogy hova fog lesújtani legközelebb. Ha azonban lesújt, akkor mérhetetlen és helyrehozhatatlan károkat okoz.
A fentiekből adódóan, vagy legalábbis azokkal szoros összefüggésben, a politikával egyetlenegy dolgot lehet és célszerű csinálni: minél inkább távol tartani magunkat tőle. Ez vonatkozik minden hétköznapi halandóra, hiszen a politika valamely ember feletti, emberen túli szférában zajlik, még akkor is, ha (érdekes módon) épp a hétköznapi emberek életét határozza meg. Azaz, bár nekünk távol kell tartanunk magunkat a politikától, de ugyanakkor azt is el kell fogadnunk, hogy bármit és bármikor megtehet velünk. Vele kapcsolatosan dolgunk tehát csak az lehet, hogy minél inkább igyekszünk láthatatlanok maradni számára, eltűnni látóköréből, reménykedve abban, hogy így békén hagy minket.
Anyám 1942-ben, a második világháború kellős közepén született. Kora gyermekkora néhány évét leszámítva egész életét abban töltötte és arra szocializálódott, hogy úgy vélekedjen a politikáról, ahogy az a fentiekben olvasható. És azért sem lehet neki túlzottan nagy szemrehányást tenni, hogy az 1990 után történtek nem hagytak túl mély nyomot ez irányú szemléletében. Azonban mit gondoljunk akkor, ha azt látjuk, hogy anyámnál több mint két évtizeddel később született (már nem is olyan) fiatal emberek nemcsak hogy magukévá teszik ezt a politikáról vallott vélekedést, hanem egyenesen eget-földet megmozgatnak azért, hogy az egy egész ország kizárólagos nézetévé váljon, azaz mindenki számára visszatérjenek az 1990 előtti idők?

Over the Rainbow

Túry Gergely képe a hirszerzo.hu-ról

1. A kordonon kívül

Hölgytársaságban igyekszem a Meleg Méltóság Menetére. Késésben vagyunk, már 3 óra után, a járműforgalom korlátozása miatt csak gyalog siethetünk a Hősök tere felé. A köröndnél ütközünk az első rendőrkordonba: egyelőre csak szép szál legények állnak sisakkal-védőöltözékben keresztben az úttest teljes szélességében, és senkit nem engednek tovább. Aztán egyszer csak elindulnak lefelé, miközben egyikük mindenkit felszólít az Andrássy út elhagyására. És miután a következő keresztutca után másik rendőrsorfal áll, a bámészkodók (köztük néhány gárdás egyenruhába öltözött törvénytisztelő honpolgár) engedelmesen befordulnak jobbra-balra. Az utcák Andrássy út felőli végén és a következő sarkon is a 2006 óta már jól ismert acélkerítés áll, amin csak "kifelé" van kijárás. Így aztán kiszorulunk az Aradi utcába, ott indulunk meg vissza, az Oktogon irányába. Ahogy haladunk, azt látjuk, hogy az Andrássyról a többi keresztutcába is benyomták a tömeget, az pedig vérmérséklet szerint hazafele vagy az Oktogon felé fordul. Miután mi a menetre vagyunk kíváncsiak, a második opciót választjuk.

Szerény javaslatocska

Hommage à Jonathan Swift

Néha akadnak az embernek ihletett pillanatai. Az, hogy egy igazi hazafi éjjel-nappal nemzetéért-országáért aggódik, természetes kell(ene), hogy legyen. Nos, egy ilyen konstans aggodalomroham közepette pattant ki fejemből az isteni szikra: Magyarország felemelkedésének egyetlen lehetséges útja, ha gyarmattá válunk.

A gyarmati lét hátrányai olyan kicsinyek, hogy szinte nem is léteznek. Bár látszatra a szuverenitás, az önálló állami lét elvesztése súlyos traumának tűnhet, valójában már most is tele van a média-közvélemény olyan megnyilatkozásokkal, hogy Magyarország — az EU-tagság okán — rég nem önálló állam. Ennek a véleménynek, ha kissé még jobbra csavarjuk a nyakunkat, olyan, némileg súlyosabb verziójával is találkozhatunk, hogy hazánk már most eleve gyarmat volna, mind gazdasági, mind politikai értelemben. (A lehetséges gyarmattartókról alább nyújtunk áttekintést.) Mindenesetre már ebből is látszik, hogy ez a hátrány valójában akár előnyként is számba vehető, hiszen a fenti vélemények megfogalmazói utólagosan igazolva érezhetnék magukat — igaz, hogy cserében le kellene mondaniuk kedvenc témájuk unos-untalan való hangoztatásáról. Ráadásul mintha mostanság komoly nosztalgia tárgyát képezné az az időszak — a Monarchia kora (Széll Kálmán, Wekerle Sándor) —, amikor Magyarország szuverenitásának elég nagy részétől megfosztva létezett.

Osztrák-orosz

Én azt szeretem a fidesz-kormányban és az ő intézkedéseiben, hogy képes valóra váltani az ember legabszurdabb lázálmát is... (a belinkelt poszt elég régi,  2008-as írás, így egy-két dolgot ki kell cserélni a szövegben: pl. "osztrák" helyett "orosz", "300 Ft/l" helyett "400 Ft/l" olvasandó, de a lényeg stimmel...)

...megölni nem kell félnetek jó lesz...

http://anzix.blog.hu/2011/05/08/megolni_nem_kell_felnetek_jo_lesz

Vanitatum vanitas

Itt az írás, olvassátok:

http://index.hu/gazdasag/penzbeszel/2011/05/04/tavaszi_szell_vizet_araszt/

Ha a hegy nem megy, avagy menekülés Medináig

 http://anzix.blog.hu/2011/04/04/ha_a_hegy_nem_megy_avagy_menekules_medinaig

Álamfő a Liszt Ferencen

(szakmai kérdések kezelése a Magyarországban*)

Egy, a diszgráfiával immár titkolhatatlanul hősies, de reménytelen küzdelmet vívó magas közjogi méltóság bejegyez pár kusza írásképű sort egy határszéli csárda vendégkönyvébe. Egy szakemberekből álló bizottság alapos szakmai érvekkel alátámasztva (és mellesleg a hatalomban lévő kormánypárt ideológiai alapvetéseinek tökéletesen megfelelően a "nemzeti értékek" és a "hagyományok őrzése" jegyében) olyan döntést hoz, hogy a budapesti repülőtér nevében maradjon meg a "Ferihegy" földrajzi elnevezés (is). A kormány – amely kikérte az ebben illetékes bizottság döntését  – azonban homlokegyenest ellenkező elhatározásra jut. (Most arról ne is beszéljünk, hogy jó ötlet-e egy magyarul szinte egyáltalán nem beszélő emberről elnevezni egy nemzeti repteret, ráadásul azzal az indokkal, hogy idén 200 éve született — na és mi lesz jövőre?? Hiszen előbb-utóbb mindenkinek eljön a 200 éves jubileuma...)

E két látszólag egyáltalán össze nem függő történés valahol mégis egyazon dologhoz tartozik, pontosabban annak két oldalát mutatja meg. Nevezetesen azt, hogy hogy viszonyul kormányunk a problémák szakértelemmel való kezelésének kérdéséhez. Alapkiindulásként azt a pontot kell tekintenünk, amikor a régi rossz, avítt világban az egyes szakmai kérdésekben — eléggé el nem ítélhető módon — azok az emberek  (vulgo: szakértők) döntöttek, akik magas szinten értetettek az adott szakterülethez. Ezek az emberek eléggé el nem ítélhető módon abban az ideológiailag fejletlen állapotban leledzettek, hogy azt képzelték: a szakkérdés attól szakkérdés, hogy csakis szakmai érvek alapján lehet benne dönteni. Ennek a teljesen félresiklott és hamis gyakorlatnak vet most véget a fülkeforradalmi  kormány. Az üzenet persze teljesen világos: a politika szempontjai mindenek előtt valóak, még akár az egzakt szempontok által meghatározott tudományos álláspontot is felülírhatják. És miután a tudósok fafejű, akadékoskodó népség, akik sosem szűnnek meg holmi "tudományos igazság"-ról karattyolni, ezért ezt a kérdéskört ideje volt végleg rendezni: a kormány ex cathedra kinyilatkoztatta, hogy ezekben a kérdésekben (is) ő maga  legfelsőbb fórum. Már persze, ha az ügyhöz "kiemelt közérdek" fűződik. Aminek meglétét pedig – mint a Magyarország legmagasabb fóruma – nyilvánvalóan a kormány hivatott megállapítani. De persze van más baj is ezzel a tudós-népséggel: a szakkérdésekkel való foglalkozás során rákaptak az olyan felesleges és teljességgel luxusnak számító tevékenységekre, mint a gondolkozás. (Amelynek, mondanom sem kell, olyan lehetséges kártékony kihatásai is akadhatnak, mint a kormányétól eltérő véleményekre jutás.) Ezt megelőzendő, preventív jelleggel a legcélszerűbb eltántorítani az ún. "értelmiséget" a gondolkozástól, vagy legalábbis a gondolkozását a konkrét egzisztenciális problémák felé ("miből fogok ezentúl megélni?") terelni.
De hogy mi köze van mindehhez Schmitt Pál álamfőnek? Látszólag semmi, valójában azonban nagyon is sok: ő testesíti meg azt a végállomást, ahova a fent vázolt folyamat vezet: amikor már csak a lojalitás, a kormányközeliség és a bólogató-üzemmód minél tökéletesebb végrehajtása számít, akkor fel fognak tűnni az Álamfőhöz hasonló alakok az élet minden területén, és miután nem lesz kontroll, ők válnak normává. 

*Blogunk igyekszik haladni a korral, sőt ahol lehet, kissé elébe is megy a jövőnek: most például a készülő Alkotmány szellemében a régi, elavult "Magyar Köztársaság" megnevezés helyett a hagyományos, az új, a hagyományok alapján álló új megnevezést, a "Magyarország"-ot próbáljuk meg népszerűsíteni a magunk szerény módján.

"Három"

(Az MSzP-ről)

Mottó 1.: "A lord hazatér klubjából, és lelkesen e szavakkal fordul inasához:

— Jean, ma egy nagyszerű új játékot tanultam! Ketten játsszák, mindketten mondanak egy számot. Aki a nagyobbat mondja, az nyer.  Próbáljuk ki, mondjon egy számot!

— Négy!

— Három! ... Maga nyert, Jean."
(Nagyon régi és fa Jean-vicc)


Mottó 2.: "Az ötöst szádra ne vedd!"
(Monty Python: Gyalog-galopp)

a cafepress.com képe

Őszintén szólva engem annak idején már az is irritált, (a)hogy az MSzP kitalálta magának Gyurcsány Ferencet, mint egyfajta "vörös" Orbán Viktort. Ellenérzésem legfőbb oka — magával a stílussal szemben viseltetett alapvető ellenérzéseimen túl — az volt, hogy úgy véltem: egy pártnak, ha markánsan meg szeretné különböztetni magát a vetélytársaktól, nemcsak a napi politika deklarációiban kell(ene) megmutatnia különállását, hanem az sem ártana, ha minden tekintetben saját, önálló arculata volna. Így pl. a nagyhangú vezér karaktere ugyan megfelelhet egy erősen populista beütésű "jobboldali" pártnak, de mindenképpen alkalmatlan egy magát görcsösen modern demokratikus baloldaliként beállítani akaró politikai erőnek. Akkor néhány pillanatra úgy tűnt, hogy nincs igazam: mint ahogy a géppisztolyt is lehet jó és rossz célra használni, ezért önmagában dőreség volna "ártalmas"-nak bélyegezni; ugyanúgy Gyurcsány is mintha másra kezdte volna használni a "nagyhangúsággal a határozottság és céltudatosság benyomását kelteni" fegyverét. A modern, nyugatorientált demokrácia, a polgárosodás eszményei egészen vállalható célkitűzésnek tűntek. Csakhogy, mint annyiszor, a fegyver most is meghatározta viselője viselkedését. A vállalható célok idővel eltűntek, elkoptak, és maradt a nagyhangú tahó figurája, aki azonban még ebben a szocialista pártban is stílusidegen volt.
És mint már annyiszor, a történelem most is ismételni látszik önmagát: úgy tűnik az a tény, hogy a Fidesz hatalomra került, és akkora többséggel, ahogy ez megtörtént, mintha utólag is hitelesítené az MSzP számára a 2002 és 2010 közötti ellenzéki politizálást. Ők  maguk is erre az útra lépnek. Bárhogy is mond "négy"-et a Fidesz: tesz olyan lépéseket, amelyek semmilyen módon nem egyeztethetők össze semmilyen civilizált normával, az MSzP erre lépten-nyomon csak "hármat" képes válaszolni. Azaz mindazt, amit  8 év alatt megtanulni vélt: nagy hangon az emberek, (vagy bizonyos társadalmi csoportok) jogfosztásáról, megszorításokról, pénzbehajtásról lehet csak hallani tőlük. És szemmel láthatóan nekik hiányzik legkevésbé az, hogy mást is tudjanak mondani. Hogy annak idején nem sikerült eljutniuk oda, ahova Gyurcsánnyal talán eljuthattak volna, így most nem tudnak logikus, kiérlelt józan alapokon állva "öt"-öt mondani. Pedig volna rá lehetőség bőven. Annál jobban csak igény.