Over the Rainbow

Túry Gergely képe a hirszerzo.hu-ról

1. A kordonon kívül

Hölgytársaságban igyekszem a Meleg Méltóság Menetére. Késésben vagyunk, már 3 óra után, a járműforgalom korlátozása miatt csak gyalog siethetünk a Hősök tere felé. A köröndnél ütközünk az első rendőrkordonba: egyelőre csak szép szál legények állnak sisakkal-védőöltözékben keresztben az úttest teljes szélességében, és senkit nem engednek tovább. Aztán egyszer csak elindulnak lefelé, miközben egyikük mindenkit felszólít az Andrássy út elhagyására. És miután a következő keresztutca után másik rendőrsorfal áll, a bámészkodók (köztük néhány gárdás egyenruhába öltözött törvénytisztelő honpolgár) engedelmesen befordulnak jobbra-balra. Az utcák Andrássy út felőli végén és a következő sarkon is a 2006 óta már jól ismert acélkerítés áll, amin csak "kifelé" van kijárás. Így aztán kiszorulunk az Aradi utcába, ott indulunk meg vissza, az Oktogon irányába. Ahogy haladunk, azt látjuk, hogy az Andrássyról a többi keresztutcába is benyomták a tömeget, az pedig vérmérséklet szerint hazafele vagy az Oktogon felé fordul. Miután mi a menetre vagyunk kíváncsiak, a második opciót választjuk.

Köcsögök közt

Őszintén szólva egész eddigi életem talán legnehezebb döntésével kellett ma szembesülnöm, amikor azzal a kérdéssel küszködtem, hogy munkahelyi kávézás céljaira a képen látható csodát válasszam-e, avagy inkább a Csodaszarvas fantázianevű terméket részesítsem-e előnyben. Vagy esetleg a Szent Korona mellett tegyem le a garast? Impozáns volt még az alighanem "Forgassuk meg Petőfit a sírjában" kódnévre keresztelt termék is.
És hol volt ez attól az igazi dilemmától, amely akkor állt volna elő, ha a választék mind az egy tucatot kitevő darabjával szembesültem volna??
Hiába: magyarnak lenni, nemcsak magasztos érzés, de nehéz és felelősségteljes hivatás is.
Végülis ebéd utáni kávémat már a Turul-ból fogyasztottam. Ja, ha valakit érdekelne, hol lehet ilyesmit találni: az üzlet(hálózat) neve: EUROmarket.

A Nemzeti Összeborulás Napja

A magyar hátránya, hogy könnyen karcolódik. A lakkozott magyarral bánjunk kesztyűs kézzel.
(Esterházy Péter: Így gondozd a magyarodat)

Ismét világviszonylatban egyedülállót alkotott a Magyar Géniusz (az új Parlamentnek, a 2/3-os többségnek, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének köszönhetően -- nem kívánt [túlbuzgó radikálisoknak: mindegyik] törlendő!): június 4-ét, az elvesztett (és nem utolsó sorban az Osztrák-Magyar Monarchia által elindított) világháborút lezáró béke napját sikerült a Nemzeti Összetartozás Napjává avatni. Lássuk csak! Először is a békekötések mindig a háborúk befejezését jelentik, ezt ünneplik pl. május 9-én világ- de legalábbis Európa-szerte. Érdekes módon Magyarországon erről az alkalomról valahogy (többségében) el szoktunk felejtkezni, pedig még a németek is megünneplik – abból a teljesen logikus gondolatból kiindulva, hogy a béke éppúgy rájuk, a vesztes félre is áldásként, megnyugvásként jött el, mint minden más harcolóra. Azon kívül persze képesek voltak szembesülni saját cselekedeteikkel, így tévén helyre a világégés tanulságait. Egy dolog azonban biztos nem jutott eszükbe: hogy május 9-ét törvényi erővel a Német Nemzeti Összetartozás Napjává tegyék. Pedig hát a háború következményeként a németség is a szétszakíttatás sorsára jutott...
Mindegy, az a lényeg, hogy nekünk sikerült! És június 4-e immár törvénnyel szentesítve a Nemzeti Összetartozás Napja. Megszavazva mindezt óriási többséggel, benne annak a Jobbiknak a képviselői által is, amelynek szellemi előfutárai szinte minden évben nyár elején látványos akcionista performanszok keretében kifogásolják, hogy miért áll az egykori Trianon-emlékmű helyén szovjet hősi monumentum. Azaz miért van valami ott, ahol nem annak, hanem valami egészen másnak kellene lennie. És most a béke helyett van NÖN (azaz nemzeti összetartozás napja). De hát miért is kellene csodálkozni ezen egy olyan országban, ahol a háborús polgári áldozatok emlékműve helyén Turulmadár-szobor áll, ahol augusztus 20-án Szent István/új kenyér helyett az alkotmány ünnepe volt, Kádár János születésnapjára esett véletlenül a magyar űrrepülés napja, Farkas Mihály névnapjára a Fegyveres Erők Napja? És egyáltalán: egész létünket áthatja annak pogány szómágia-hitnek a reneszánsza, hogy ha valamit másként nevezünk, akkor mássá is válik (pl. egy fasiszta párt nem lesz fasiszta, vagy ha egy betiltott szervezet neve elé "Új" jelzőt illesztünk, az már nem is lesz ugyanaz a szervezet). Vagy éppenséggel ha a szétszakított magyarság egységének törvényben deklarált ünnepnapot adunk, akkor az egységes is lesz.
Hogy ez a szómágia valóban a feldolgozatlan traumák őszinte kibeszélését segítené elő - ahogy Kövér László deklarálta (miközben szellemesen megtagadta a közös traumák oldásának javaslatát) abban persze lehetnek kétségeink. De legfeljebb majd elfelejtjük őket a Nemzeti Bizonyosság Napján.
(update: a követekzetes őrültek a legveszélyesebbek... Trianon alkalmából vigyük el annak a Károlyi Mihálynak a szobrát, aki sem a Világháború előtt, sem azalatt egy percig sem volt vezető pozícióban, az antant sorozatos területi követeléseit tartalmazó jegyzékeket vagy visszautasította, vagy nem ő szegte meg... és tegyük a helyébe a háború kirobban(t)ásakor magyar miniszeterelnök, és a hadüzenetet előterjesztő Tisza István szobrát... persze, ha az a koncepció, hogy minden mást jelent [vagy épp az ellenkezőjét] annak, mint ami valójában, akkor a dolog teljesen a helyén van...)

Itt a tavasz, ugrik a szarvas(z)

No comment..

Matrica utolsó utáni alkalommal

Ehelyt már számos bejegyzés kapcsán volt szerencsém emlegetni, hogy a valóság sokkal kreatívabb, mint az egyes ember fantáziája, a való világ folyton rátromfol a képzelet legvadabb lázálmaira is.

A most következő kis gyöngyszem is ennek beszédes bizonyítéka. A már-már lezártnak hitt matrica-tematika is szolgáltathat olyan gyöngyszemet, mely az embert kimozdítja az önként vállalt hallgatás elefántcsonttornyából. Mert nézzük csak e kis csodát!!
Ím, itt látható együtt mindaz, ami NEM országjelzés: nem az adott ország sziluettje (azzal a teljesen buggyant, hipotetikus megközelítéssel, hogy egy ovális keret volna a leginkább illendő, már nem is vegzálnék senkit...), nem annak a nemzeti színei, és nem is felségjelzése szerepel rajta. Hadd jegyezzem meg ismételten: az a tény, hogy vannak olyan emberek, akik úgy vélik tudni, hogy EZEK országunk pillanatnyilag hivatalos határai, nemzeti színei, és hogy a H betűnél Szűz Mária (vagy a Magyar Óvónők Egyesületének logója??) sokkal jobban kifejezi Magyarországot; még nem jelenti azt, hogy ez az elképzelés valósággá válik. Ilyen alapon nyugodtan kiragaszthatnánk "Borneó és Celebesz magyar volt és magyar lesz" feliratú matricát is. Bár az még több létjogosultsággal is bírna, hiszen nyilván senki nem országjelzés helyett használná.

A Nagymagyarország-tangó (II.)

Trianon azért is vált máig is felmérhetetlen hatású csapássá a magyar fejlődésre, mert mindaz, ami látványos és szembeötlő volt benne (nevezetesen a történelmi Nagy-Magyarország megszűnése, széthullása/-darabolása, és vele magyarok sokaságának méltatlan, sőt embertelen helyzetbe kerülése), elfedte mindazt, ami nem volt feltűnő és nem látszott azonnal. Egész pontosan azt, hogy a világháborút lezáró békeszerződés egy saját idejét így is jócskán túlélt, feudális előjogokon alapuló, hadi hódítással megszerzett birodalmat darabolt széjjel (nem túl szerencsés kézzel, tegyük hozzá). A trauma, amelyet a korabeli magyarságnak fel kellett (volna) dolgoznia, túl nagy volt ahhoz, hogy mögé látva Nagy-Magyarország eszméjének korszerűtlensége feltűnjön. A legszebb éppenséggel az volt (és van) a dologban, hogy pontosan azok alapján a kritériumok alapján volt/vált korszerűtlen(né), amelyek alapján feltámasztani kívánták és kívánják ma is: azaz a kollektív és kulturális nemzeti-nemzetiségi jogok gyakorlásának alapelve alapján. Amely jogok természetesen egy feudális, hatalmi erővel összerántott birodalomban eleve nem is létezhettek.

Persze annyival tartozunk az igazságnak, hogy gyorsan azt is leszögezzük: azok 99,9%-a, akik bármilyen formában hangot (látványt) adnak Nagy-Magyarország iránti nosztalgiájuknak, ezt aligha azért teszik, mert a kollektív jogok, vagy éppen a nemzetiségek egyenjogúságának olyan hatalmas barátjai volnának (ha meg mégis azok, akkor ismerve a történelmi előzményeket nem túl jó szimbólumot választottak). Sőt, ha igazán őszinték akarunk lenni, akkor azt is meg kell állapítsuk, hogy Nagy-Magyarország igazából még csak nem is szimbólum a szó szoros értelmében. Ugyanis nincs egy kiforrott, közmegállapodáson nyugvó elismert jelentése — már persze a "mindent vissza!" meglehetősen primitív, és nem is túl reális üzenetén túl. Akik ebben a képzetkörben mozognak, nem nagyon tudtak még túllépni az ötödikes, atlaszt lapozgató kisdiák lelkialkatán és – valljuk be – történelmi jártasságán sem. Persze az sem kizárt, hogy ez egyszerűen egyfajta "minél nagyobb, annál jobb" szexuálanatómiai megközelítés.

Meg kell állapítsuk, hogy akik ma címkeként használják az egykorvolt Magyarország határait, azok a történelmet nem valamiféle organikus folyamatként látják, ahol a dolgok egymásból, az addigi történésekből táplálkoznak. Az ő "szemléletük" sokkal inkább a svédasztal mellett toporgó vidéki atyafié, aki elsősorban kinézet szerint választ az előtte tornyosuló ételek közül, nem nagyon zavarja, ha azok esetleg nem illenek egymáshoz, vagy akár még az sem, hogy együttes fogyasztásuk egy kiadós hasmarsot idéz elő.
Így fordulhat elő, hogy a pogányság ellen küzdő Árpád-házi királyok sávos zászlóján (ad absurdum akár még Szűz Máriával a közepén is) az ősi (tehát "pogány") rovásírás írásjelei bukkannak fel a kitűzőkön, matricákon, propagandakiadványokon. Miközben persze ezen kiadványok másik csoportja a keresztény Magyaroszág képzetkörét újraértelmezve igyekszik az antiszemitizmust összebékíteni a kereszténység gyökereivel, kiderítve például, hogy Jézus párthus eredetű volt. (Mintha bizony csak azért nem volna ildomos gyűlölni "azsidókat" [és úgy egyáltalán: gyűlölködni általában], mert a Megváltó közülük/közéjük született!) És persze így lehet Lonsdale cuccokban harcolni a globálkapitalista tőkének behódolt illegitim magyar kormány elnyomó rendőrsége ellen, kisemberek autóit gyújtva-borogatva fel; vagy az elöl rovásírásos pólóra hátul felírni, hogy "Hungary".
A helyzet azonban bizonyos vonatkozásban még ennél is súlyosabb. Az asztal előtt ácsorgó atyafi szemén ugyanis előrehaladott hályog húzódik, ezért az ételek nagy részét egyszerűen képtelen meglátni, vagy csak olyan homályos foltokat érzékel belőlük, hogy végeredményben fogalma sincs, mi az amit, lát, nemhogy még azt is tudná róla, milyen íze van, sőt azt sem, hogy épp leves-e vagy történetesen frissensült, neadjisten desszert. Valamit azonban mondani kell otthon a haveroknak, amiből azok is le tudják venni, hogy mégis milyen előkelő helyen járt az istenadta. Hát elmondja, hányféle pörkölt volt, meg milyen rengeteg rántott borda, meg mennyi csontleves, meg persze fröccs dosztig. Azaz kreál valami olyan menüt, ami az ő ízlése, provinciális elképzelése szerint maga a tökéletesség, a hatalmas kulináris élvezet.
Így kerülhetnek be olyan elemek a nemzeti történelembe, amelyek (mint pl. a fent emlegetett párthus-szál) az egyszerű atyafinak is kedvére valók. Mitől lesznek ezek annyira klasszak? Elsősorban attól, hogy visszafelé menvén a történelemben általuk minél alaposabb jogosultságot találunk saját "jussunkhoz", Nagy-Magyarországhoz. Ha ezen poszt első részének elejéhez kapcsolunk vissza, akkor el kell mondjuk, hogy ez a lélektani viszonyulás szintén egyfajta általános iskolás (vagy inkább talán nagycsoportos) mentalitás: "mi voltunk itt előbb, miénk minden!" (Ezzel persze mintegy mellékesen legitimáljuk az összes ilyen alapon álló ideológiát, teszem azt pl. a dákoromán kontinuitás elméletét is.)
És persze így maradnak ki az ismeretlen, vagy a mesélő atyafi gusztusának nem megfelelő étkek is a meséből: a nagymagyarkodók java része számára a "szász székek" mondjuk – jó esetben – a német bútoripar termékei; a tordai országgyűlés szabad vallásgyakorlásról szóló passzusát pedig éppen istentelen liberális dokumentumnak titulálnák.
És így jutunk el oda, hogy ismét felrémlik előttünk az ötödikes kisdiák képe, aki szellemileg nem volt képes továbblépni és továbblapozni, így atlaszában Nagy-Magyarország térképét csillogó szemmel csak bámulja, bámulja, bámulja.... pedig abban az atlaszban még olyan sok lap van.

A Nagymagyarország-tangó (I.)

"Játsszuk újra el, hogy semmiről sem tudunk

Tegyünk újra úgy, hogy semmiről sem tudunk

Mások játszanak, s mi lessük függöny mögül

Míg a régi régi tangó hegedül"
(Cseh Tamás: Tangó)

Amikor általános ötödikbe kerültem, és szeptember elején megkaptam az új könyveimet, felbukkant közöttük egy történelmi atlasz is. A rituális év eleji átlapozás során persze nemcsak az egyes térképeket tanulmányoztam, hanem megpróbáltam össze is hasonlítani őket különféle szempontok szerint. Természetesen adódott az egyik ilyen alapszempont: melyik volt a valaha volt legnagyobb birodalom? Ha jól emlékszem, nem tudtam határozott véleményre jutni, lévén akkoriban még meglehetős csekély ismereteim voltak a méretarány fogalmáról, de azért arra határozottan emlékszem, hogy Nagy Sándor, a perzsák, és a rómaiak ott voltak az élbolyban. És ha már a kérdést megvizsgáltam világméretekeben is, akkor a következő lépcső az volt, hogy megnézzem: "mindig ekkora volt-e Magyarország?" és ha nem, akkor mikor volt a legnagyobb.
Felsőtagozatba készülő kisdiákként nemcsak a mératarány fogalmát nem tudtam megfelelően használni, hogy kiderítsem: Nagy Sándor vagy Bonaparte Napoleon tudhatott-e a magáénak nagyobb területet, hanem azzal sem voltam tisztában, hogy amikor egy ilyen összehasonlítást próbálok meg tető alá hozni, akkor tulajdonképpen a középkori világszemlélet talaján mozgok. A sötét kor embere számára nyilvánvaló volt, hogy az igazi érték a föld, amelyből minél többet birtokol valaki, annál gazdagabb az illető. (Ez már csak azért is így volt, mert egyrészt a pénzforgalom meglehetősen alacsony szintű volt, másrészt az ingóságok elég gyakran cseréltek gazdát, többnyire nem békés úton.) Másrészt a birtokolt föld nagysága volt a kulcsa annak is, hogy valaki mekkora sereget tudott kiállítani, és a sereg nagysága pedig annak a kulcsa, hogy sikerül-e általa még nagyobb területet meghódítani, illetve a meghódított területet képes-e uralma alatt megtartani. Ily módon a térképre tekintve egy adott ország, birodalom gazdasági potenciálja, ereje lemérhető volt annak területi nagyságából. (Persze a hűbéri rendszer bizonyos sajátságai miatt nem mindig lehet egyenes arányosságot feltételezni, hiszen pl. a területileg Európa legnagyobbjai közé tartozó Német-római Császárság rengeteg bajjal küzdött, de a fentebb vázoltak mégis igazak voltak, csak nem a hierarchia csúcsán állóra, hanem a tartományurakra.) Az imént birodalmakról beszéltem, és ez nem véletlen. A fenti szemlélet ugyanis tökéletesen figyelmen kívül hagyott egy manapság létfontosságúnak ítélt szempontot, az etnikai hovatartozást. Így lehetett pl. Habsburg örökös tartomány Csehország, vagy különböző birodalmakhoz tartozó Itália egy-egy része egy-egy történelmi pillanatban. Vagy mondjuk Horvátország java része így tartozhatott a Magyar Királysághoz.
Nos, ezt az erősen a fegyverek dominanciáján és a föld birtoklásán nyugvó szemléletet kezdte ki fokozatosan a pénzgazdálkodás megerősödése, az egyéb gazdasági ágak kialakulása-felfutása, és a nemzeti eszme, a nacionalizmus térnyerése. Nem is kell hozzá túl nagy cinizmus, hogy a nacionalizmusra, a nemzeti eszmére úgy tekintsünk, mint ami az isteni eredetű monarchia ideáját leváltotta, és a birodalom eszméjét lecserélte a nemzetére. (Ez persze szoros összefüggésben áll az autokratikus, egyszemélyi uralmat leváltó, demokratikus formák térnyerésével is.)
És akkor itt kellene felmondani a történelmi közhelyeket, miszerint:
— A feudalizmusból örökölt birodalmak határai szinte sosem estek egybe a nemzeti-etnikai határokkal; így a multinacionális államok előbb-utóbb felbomlottak (Német-római Császárság), az addig széttagolt nemzetek pedig egy államban próbáltak egyesülni (Itália-Olaszország). Persze a hatalmi vagy épp nagyhatalmi vákumok mentén (Belgium), vagy épp a jól felfogott gazdasági érdekek alapján (Svájc) azért keletkeztek-maradtak fenn többnemzetiségű államok.
— Az egységes nemzetállamok ki-/megalakulása szoros összefüggésben áll a polgárosodással, valamilyen módon mindenütt a polgári átalakuláshoz kapcsolódik. Ahol ez az átalakulás megkésett vagy felemás volt, ott felemás képződmények jöttek létre eredményeképpen: a kevéssé demokratikus Német Császárság, vagy a dinasztikus alapokon álló Olasz Királyság.
— A történelmi Magyarország több szempontból is perifériára esett ebben a folyamatban, hiszen polgári fejlődése megkésett és szűk körű volt. Ráadásul ez a polgárság anyanyelvét-indíttatását tekintve nem annyira magyar, mint inkább német/sváb és zsidó volt. További hendikepként a történelmi Magyarország nemzetiségei (az egy, de szintén csak a 19. század utolsó negyedére létrejövő Romániát kivéve) nem rendelkeztek erős, polgáriasult nemzetállammal, amely alternatívát jelenített volna meg; így a nacionalizmus szélsőséges formában (is) megjelent körükben. És a dolognak ezzel még mindig nincs vége. Az elbukott polgári forradalom, '48 után ugyanis az egységesítő-modernizáló osztrák birodalmi törekvésekkel szemben a magyar nemzeti öntudat szinte szükségszerűen fogalmazódott meg a konzervatív-nemesi szemlélet átvételében. Ez kapott aztán közjogilag is szentesített formát az 1867-es kiegyezéssel, és össznemzeti megerősítést az ideológia szintjére emelve a millenniumi ünnepségekkel. Kibontakozott tehát az a képlet, amely nagyjából úgy nézett ki, hogy a (konzervatív-nemesi) múlt és vele az ennek keretet biztosító Árpád-kori Magyarország (annak feudális-birodalmi szemléletével) nemzetivé, magyarrá, sőt "Magyarrá" vált. És persze így vált magyarrá a nemesség önképét a múltba visszavetítő hun legenda annak minden elemével együtt. A múltba való fordulás mellett szükségszerűen és a sajátos logika szerint logikusan vált a modern állami, polgári berendezkedés idegenné: először Habsburg-csinálmánnyá (ahogy például Madách ötletesen karikírozza A civilizátorban), majd a történelem eseményei nyomán idegenszerűvé, azaz zsidó machinációvá.
— És ha fenti halmozottan hátrányos helyzet nem lett volna elegendő, jött az I. világháború, és Trianon kataklizmája. Azaz a magyarságnak nem volt ideje kinőni, meghaladni, és kinevetni a fentebb tárgyaltaknak megfelelően rögzült fixa ideát, hanem miközben javában abban lubickolt, azt "kihúzták" alóla. Így aztán nem csoda, hogy a "dicső történelmi múlt - mítikus hagyomány - nagy/birodalmi Magyarország" tényezők elválaszthatatlanul egymáshoz forrtak, mintegy egymás előfeltételeiként jelentek meg, és élnek tovább napjainkig a magyar köztudatban.

Minden, amit tudnod kellene Trianonról, de sohasem merted megkérdezni, mert féltél a válaszoktól

"-És én a világháborúban elvesztettem a lábam!
-Apuka, apuka, ez nagyon rossz vicc: megvan mind a két lába!
-Igen, mert a nagyhatalmak visszacsatolták!"
(Markos-Nádas: Hugyos Józsi visszatér)

Közeledik június 4-e szép napja*, és ennek megfelelően borítékolni lehet, hogy mik fognak történni szép fővárosunk közterületein, illetve egyes nagyobb termeiben, épületeiben.
Lesz tüntetés a Szabadság téren, kordonbontással és esetleg táblafeszegetéssel is. Valamelyik református templom előtt beszédet fog mondani ifjabb Hegedűs lelkipásztor, esetleg lesz gyászmise könyörgéssel összekötve, este pedig kis szolid románozás és Molotov-koktélbár várhatóan az összes frekventáltabb közterületen.
Nézzük, mi is az a jeles esemény, amelyet a magyarság évente ilyen tradicionális keretek között ünnepel!

1/A "békediktátum"-mítosz
Mindazok, akik számára Trianon a magyarság történetének legtragikusabb és -gyászosabb történelmi pillanata (bár közvetlen áldozatokról nagyon nehéz beszélni, és e műfajban Mohács, Muhi és a tatárjárás , vagy akár a második világháború kétségtelenül jobban állnak [valamiért mégis mind kimaradnak a tüntetőnaptárból — pedig mit nem adnék egy jó kis mongolozásért...]) ennek a történelmi aktusnak megvetendő mivoltát azzal is hangsúlyozni óhajtják, hogy következetesen a "békediktátum" kifejezést használják az esemény említésekor. Ha kicsit jobban belegondolunk, akkor persze könnyű belátni, hogy minden háborút lezáró békeszerződés valamilyen módon "diktátum": a győztes diktál a legyőzöttnek, akinek nincs módja alkudozni. (Vannak persze ritka kivételek, amikor a felek belátják a további vérontás értelmetlenségét, és mintegy a "döntetetlen" erdeményt szentesítve kötnek békét, de azt bízvást elmondhatjuk, hogy az első világháború abszolút nem ilyen eset volt; nagyon egyértelműen voltak győztesek és legyőzöttek.) Ez olyannyira igaz, hogy pl. a magyar történelemtanítás is tud erről a tényről, a vasvári békét (1664) pl. szégyenteljes epizódként prezentálja, mert a Habsburgok nem éltek a győztes fölényével.

2/ Háború és béke

Mindazok, akik indíttatást éreznek minden év június elején tiltakozni a "trianoni békediktátum" ellen, nemcsak a fentieket felejtik el (azazhogy a béke mindig a győztesek diktátuma), hanem azt is, hogy nincs békekötés egy azt megelőző háború nélkül. Vagy még egyszerűbben: a béke(diktátumo)k mindig egy őket megelőző háborút zárnak le. Ily módon, ha valakinek nincs ínyére egy béke(diktátum), akkor szükségszerűen az azt okozó háborúval sem szabad egyetértenie, sőt kifejezetten elleneznie kell(ene) azt is, lévén az vezetett az olyannyira rühellt békéhez.

Érdekes módon azonban nemcsak, hogy a békét "jegyző" Franciaország nagykövetsége előtt nem szoktak ilyenkor tüntetések lenni (bár kétségtelen, hogy a masszív franciautálat kötelező gyakorlatnak látszik e körökben); de nem szoktak a tömegesen tiltakozók transzparensei felbukkanni az osztrák nagykövetség előtt sem (a világháborúba az Osztrák-Magyar Monarchia tagállamaként léptünk be); és nincs tüntetés-vonulás a Háborút megüzenő akkori miniszterelnök, Tisza István leszármazottjának, Tisza Katának háza előtt sem. Érdekes módon van viszont tüntetés, randalírozás, kordondöntés (bár – mint kiderült – ez nem bűn) és jó esetben táblafeszegetés, rongálás a szovjet katonák Szabadság téri emlékművénél. Ami márcsak azért is érdekes, mert a Trianoni "békediktátum" aláírásakor a Szovjetúnió még nem is létezett, hivatalosan ezen a néven csak 1922-től egzisztál(t). Persze, értem én, vagy érteni vélem ennek a csoportnak a "logikáját" is: korábban ott Trianon/Nagymagyarország emlékmű állt, tehát most is annak KELL ott állnia. De kicsit messzebbről szemlélve a dolgot, elég hajmeresztőnek tűnik ez az egész: annak, ami útjában áll az én elképzelésemnek, annak pusztulnia kell, akár földigromboltatás árán is (persze ez csak arra igaz, ami engem zavar, amit én építenék a helyébe, az örökké ott kell, hogy álljon). Az, hogy valamikor mi állt ott, nem igazán értem, hogy miért indok, különösen erőszakos cselekedetre. De számomra ez is valami olyasmit jelenít meg, hogy a Trianon-szindrómában mára fontosabbá vált a hecc, mint maga az a dolog, ami esetleg mögötte állhat(na).

3/ Az ezeréves határok
A Trianon kapcsán purparlét csinálók örökös hivatkozási alapja Nagy-Magyarország, vagy ha fennköltebben akarunk fogalmazni, akkor az ún. "ezeréves határok". Ez az a keret, amelyet a gonosz békediktátum szétrobbantott. Ez az álláspont egy sérelmi alapú, nacionalista megközelítésnek kétségtelenül mutatós kiindulási pontot jelenthet, ám a valósággal való viszonyát illetően legalábbis ingoványos talajon áll. Vegyük sorba, miért!
— Ahogy azt már az első pontban emlegettem, a háborúkat lezáró békekötések általában nem jószolgálati küldetésnek tekintendők, amelyeket az Üdvhadsereg hoz tető alá, hanem a könyörtelen érdekérvényesítés terepei. Ily módon egy-egy elvesztett háború a történelem folyamán mindig súlyos területi veszteségekkel is járt együtt a vesztesek számára. (Pl. így tűnt el a 18. század végére a térképről Lengyelország az osztrák Habsburgok tevőleges közreműködése mellett.) Így volt ez az első világháborút lezáró ún. párizs környéki békék esetében is. Amiben azonban ezek a békék minden eddiginél "humánusabbak", és "mértéktartóbbak" voltak (hallom a nagy felhördüléseket!) az ezeknek a szabályozott és erősen korlátozott mivolta volt. Eme szabályozás kereteit a kétségtelenül idealista gyökerű wilsoni 14 pont jelentette. (Filológusoknak eredetiben itt.) Nem történt olyan, hogy egész – nemzeti alapon szerveződő – országokat eltüntettek a térképről, mint az iménti lengyel példa esetében, sőt Lengyelországot éppen visszaállította sok igazságtalan Párizs környéki békediktátum. És a térképre rakott még számtalan nemzeti alapon szerveződő államot (Csehszlovákia, délszláv államok, illetve a Közel-Keleten a Török Birodalom "szétrobbantásával" létrejött kvázi-független protektorátusok). Természetesen ennek ára volt: az első világháborúval ért véglegesen véget a dinasztikus birodalmak kora: nem létezett többé a cári Oroszország (nem annyira a háborút lezáró békéknek, mint egyéb eseményeknek köszönhetően, bár érdekes kérdés, hogy győztes lévén hogy érvényesítették volna vele szemben a nemzetiségi önrendelkezés jogának alapelvét), és széthullott a Habsburgok által gründolt és vezetett Osztrák-Magyar Monarchia. Jó azt is tudni, mielőtt a trianoni béke igazságtalanságát feszegetjük, hogy igazából (a Török Szultánságot kivéve) az OMM volt az utolsó dinasztikus soknemzetiségű államalakulat Európában. A 19. század végén lezajlott nemzetállami folyamatoknak hála még a rendkívül konzervatív, autokratikus Német Császárság is nemzeti(ségi) alapon jött létre (hála Bismarcknak és a kisnémet megoldásnak). Ezt különben szépen illusztrálja az az összehasonlítási célzattal rajzolt három térkép is, amely a területi veszteségeket szemlélteti. Eltekintve attól, hogy a százalékarányok ránézésre nem biztos, hogy stimmelnek, valamint, hogy a rajz készítője nagyvonalúan elfelejtkezett Bulgária jócskán nagyobb területi veszteségeiről, amelyeket a világháború előzményének tartott két Balkán-háború során szenvedett el, leginkább azt érdemes észrevenni, hogy mindkét példaként felhozott ország területi "veszteségei" erősen nemzetiségi területek (Németország esetében dán, francia, illetve lengyel többség; míg Bulgáriánál román). Azaz más szóval: a nemzetiségi alapon létrejött államok határát nemzetiségi alapon korrigálta a béke.

És most jöhet a nagy felhördülés: "a királyi Magyarország területének bizony nem 72%-a volt nemzetiségi többségű!!" Tényleg nem, ez igaz. Ezt igazolja az oly sokat emlegetett Teleki-féle "vörös térkép" is, amely szinte minden Trianon-ellenes kiadványban és honlapon fellelhető. Csak van itt egy óriási probléma: a korabeli reális nemzetiségi helyzetet mutató "vörös térkép" mellett sosem a magyar többségű területek körvonala jelenik meg, mint követelmény, mint Trianon igazságtalanságának szimbóluma, hanem Nagy-Magyarország "ezeréves" határai. Hogy is van ez? Bemutatunk egy térképet, amely etnikai megoszlást ábrázol, és ezt szeretnénk bizonyítékként használni a területi kontinuitás elvének alátámasztására??? Hát, a logika ötös elúszni látszik... (Jegyezzük meg továbbá, hogy a Magyar Királyság EGÉSZÉBEN [tehát nemcsak az elszakított területeken!] a magyarság 1920-ban és már előtte több évszázad óta nem volt abszolút többségben, azaz számaránya nem haladta meg az 50%-ot.)
Van azonban más baj is az "ezeréves határ"-ral azon túl, hogy kicsit sem esik egybe semmilyen etnikai választóvonallal. Nevezetesen, hogy semmilyen módon nem ezeréves. Nemcsak az vele a baj, hogy a közkeletű Nagy-Magyarország-sziluetthez hasonló csak az Árpád-kor közepére alakult ki (valójában azonban a 19. század második felének állapotát rögzíti), hanem az is, hogy ezek a határok 1920-ban közjogilag, a nagyvilág számára már csaknem 500 éve nem léteztek. Szintén a sokat idézgetett magyar sorstragédiák egyike, Mohács óta a nagyvilág számára Magyarország jó esetben a Habsburg-birodalom egyik keleti tartományaként létezett csak, amelynek egykori, önálló állapotában létezett határai csupán virtuális, belső határként "funkcionáltak". Magyarán Trianonban egy olyan határt kellett volna visszaállítania a békekonferenciának, ha "igazságosan" és "méltányosan" akar dönteni, amely csaknem fél évezrede nem létezett — legalábbis a nemzetközi jogi felfogás szerint. Ezzel szemben mindösszesen "csak" a békekonferencia által alapelvként használt nemzeti önrendelkezés elve állt. Meglepő döntés született? Aligha.

4/ Justice for Hungary
Az igazi hardcore Trianonisták azonban természetesen nem érik be annyival, hogy tiltakozzanak a békediktátum aláíróinál (pláne, hogy ezt az emberi kor határai nem is igen teszik lehetővé), hanem ennek a magyarságot ért rendkívül súlyos méltánytalanságnak a megszüntetését, kijavítását is követelik. Hogy hogyan? Aki figyelmesen szemléli az ezzel kapcsolatos megmozdulásokat, honlapokat, annak számára ez nyilvánvaló kell, hogy legyen: Nagy-Magyarország teljes területi épségének visszaállításával. Vannak itt persze apróságok, amelyek némileg e szent cél ellen dolgoznak. Egyrészt az eltelt több, mint 80 év alatt még inkább kimentek a divatból a csak a történelmi tradíciókra alapozó birodalmak, sőt lassan ez kezd történni az annak idején azok helyébe lépett nemzetállamokkal is; helyüket nemsokára átveszi a határokat csak nagyon kis figyelemre méltató Európa. Ettől az Európától várnák az antitrianonisták, hogy határokat tologasson pusztán azért, hogy X vagy Y vidék az egyre inkább virtuálissá váló Magyarországhoz tartozzon. De tegyük fel, létezhet olyan álláspont, amely valami olyasmiből indul ki, hogy az ún. utódállamok nem alkottak igazán maradandót a kisebbségvédelem területén. Eme valós felvetéssel pusztán csak két probléma adódik. Egyrészt a "határtalan" Európa erre is jó megoldást kínál; másrészt talán illendő volna azt is belátni, hogy ezen a területen Csonka-Magyarország sem nyújtott igazán maradandót. Ebben az országban, több mint 9,5 millió magyar mellett nem tudtunk majd' 20 éve összehozni egy modern kisebbségi törvényt, és az Országgyűlés pont ugyanannyi éve leledzik a mulasztásos törvénysértés állapotában, miután nem képes megoldani a kisebbségek képviseletének kérdését. Vajon mi történne egy olyan országban, ahol a nemzetiségek aránya nagyobb volna 50%-nál? Talán jobb nem is belegondolni.

5/ Előre a múltba

Azok, akik minden év június 4-én ellepik a virtuális és valós közterületeket hangos "vesszentrianon"-ozással, úgy haladnak előre az időben, hogy arcuk egyfolytában hátrafelé tekint; így aztán csodálkozniuk sem kéne, ha az út göröngyeit nem veszik észre, és megbotolván hanyattzuhannak. Vajon milyen üzenete lehet annak, hogy egy önálló államként a kora-újkorban megszűnt, egy dinasztikus monarchia részeként pedig mindvégig egy feudális alapvetéseihez körömszakadtáig ragaszkodó, és országukat azzal definiáló "elit" által vezetett államalakulatot kíván valaki vissza a 21. század elején? Egy olyan államot, amely "nagy"-ként nem volt képes korszerű módon viszonyulni nemzetiségeihez; és "csonka"-ként is folytatta-folytatja ezt a hagyományt, miközben hangosan ágál a határain túl élő magyarok közösségi jogaiért.

Igazságot Magyarországnak? Világosságot a trianonozóknak.

(*Ezt a posztot még 4-e előtt kezdtem írni, csak egy egykori, csomagkészítő nagybajszú pénzügyminiszterről elnevezett teendőim miatt nagyon elhúzódott az elkészülte.)

Matrciabúcsú és világcsúcs

Régóta töprengek azon, hogy meddig vihető tovább az autómatricás tematika. No, nem mintha az emberi hülyeséggel kart öltő ódon nacionalizmus forrásai kimerülőben volnának, ettől ne tartsunk. Inkább alighanem az feszélyez, hogy a – lényegét tekintve – ugyanolyan hülyeséget már nem tudom kellő változatossággal ostorozni. Arról nem is beszélve, hogy a sokáig magunkkal hurcolt szokások lassan ránk telepszenek, és akár kóros méretet is ölthetnek. Ha pl. az ember az utcán jártában a nők hátuljánál már jobban megnézi az autókét, akkor az a végső jel kell legyen, hogy eddig és nem tovább, ezt a szériát ideje befejezni.

***

Közvetlen, nem komment-formájú olvasói visszajelzéseket is kapok időnként. Ezek egyike épp a matricás sorozathoz, pontosabban annak alapmotívumához kapcsolódik. Nevezetesen ahhoz a kérdéshez, hogy vajon tényleg olyan nagy probléma-e Nagymagyarország megjelenése az országjelző matricákon. Nem úgy van-e, hogy egy-egy ilyen matricában az egész, többfelé szakított magyarságért érzett aggódás fejeződik ki? (Mellékszál: egy országjelző matrica egyébként elsősorban [vagy esetleg: csakis] információhordozó, nem pedig tüntetés terepe. Ezt egyébként érzékelik azok is, akik valamiképp belekomponálták a H-t a történelmi határok közé — ha csak nem épp azt akarták kifejezni, hogy Nagymagyarország egy nagy kórház [volt].) Erről persze már nálam okosabb emberek is írtak sok mindent, legelsőbben is a széria első részében már idézett Tóta-cikket tudnám mindenki szíves figyelmébe ajánlani. Ez elég világosan elmondja, hogy miért NEM alkalmas az egykor volt Nagymagyarország sziluettje a jelenlegi Magyarország határain kívül élő nemzettársainkkal való szolidaritás kifejezésére. Ahhoz persze, hogy ezt belássuk, ún. gondolkodásra volna szükség, ez pedig épp a matrica-fanok táborának nem erőssége. Ennek illusztrálására álljon itt az alábbi matrica. (Ugyan nem autón láttam/lőttem, de én most már ott is simán el tudnám képzelni.)
A kép sajnos nem túl jó minőségű, de amúgyis fűznék hozzá kommentárt :). Szóval, nem tudom, hogy ha egy zöld nagymagyarországba belerajzolunk egy piros kismagyarországot, és ezekre fehérrel ráírogatjuk a hajdanvolt vármegyék neveit, akkor az miért bír akkora elsöprő bizonyító erővel, hogy attól még a vak is látni fogja, hogy nekünk bizony igazságot kell szolgáltatni. Persze az is nagy kérdés, hogy kinek kell végrehajtania ezt az igazságszolgáltatást. Egyrészt nyilván nekünk magunknak, hiszen különben miért Magyarországon ragasztották volna ki a matricát?? Másrészt vagy az USÁ-nak, esetleg Nagy-Britanniának (alternatív verzió: Kanada, India, Málta), vagy a nemzetközi közösségnek, ezt látszik erősíteni az angol szöveg.

***

Nos, miután a légkört már magunkba szívtuk, lépjünk tovább! Ahogy fentebb már utaltam rá, ezt a posztot a sorozat záródarabjának szánom. És hát ugye, abbahagyni a csúcson kell. Nos, most hadd prezentáljak valami olyasmit, ami magyarságteljesítményben bízvást világcsúcs. Aki ennél magyarabb, az vagy csal, vagy pedig magát nagyon-nagyon jól álcázó Moszad-ügynök.
Amikor értesültem róla, hogy tegnap lesz a Magyar Gárda perének második fordulója, még nem számítottam rá, hogy a melóhely közelében nemcsak a Sötét Bohócok fognak parádézni, hanem valóságos autódekoráció-ügyi kincsebányába botlok. Íme a kérdéses gépjármű. Így messziről (hála a rossz minőségnek és az ellenfénynek), csak egy kis festékkészlettel rendelkező műhelyben meglehetősen sokszor újralakozott verdának tűnik. De hopp-hopp-hopp, azok ott ugyebár a nemzeti színek! És az a bizonytalan formájú paca az első ajtón az bizony nem más, mint az e tárgyban már oly sokat megcsodált magyar nagycímer.


Óvatosan, hátulról cserkésszük be ezt az igazi nagyvadat! A dolog már így félmessziről is rendkívül ígéretesnek tetszik. Jobbszélen (hihi!) a kötelező, és a sorozatunk korábbi részéből már ismert nagymagyar-matrica. Ahogy balra kalandozik vizslató tekintetünk, szemünk sarkából vegyük észre a láthatósági mellényt is! Nyilván ilyet hordanak a Gárdisták rendfenntartás közben. (Vagy esetleg véradás, adománygyűjtés, vers- és prózamondás alkalmával [hátulról a harmadik bekezdés utolsó mondata...].) Lopózzunk tehát még közelebb!




A felső matrica érdekes átmenetet képvisel, hiszen nem mondható országjelzésnek (az különben is ott van jobb felől, ahol a szív dobog;) ), de mint korábban már volt szerencsém megjegyezni, mindenki azzal csúfítja az autóját, amivel akarja.
Ennek ékes példája a termetes oroszlános címerpajzs, amely szintén ismerős lehet a Gárda-kontextusból. (A az előbb belinkelt cikk egyik érdekes újdonsága egyébként, hogy az látszik kiderülni, hogy a Magyar Gárdának az égvilágon semmi köze nincs a Jobbikhoz — maximum csak ennek az autónak a hátsó felén.)

Kerüljük meg a nagyvadat, és nézzünk a szemébe! Bizony, így tárul fel csak igazi pompája! Középen ott a fenékről már ismert Árpádoroszlános pajzs, nyilván ez a vezérmotívum, ha kétszer is megjelenik. Rovásírás nélkül nincs igazi magyar autó (mégha germán is a kasztni). A pogányság ellen harcoló Árpád-házi királyok pajzsa alatt különösen csinosan mutat a rovásírás egyébként. (A felirat megfejtése pedig – ah, minő meglepetés – "magyar gárda".)
De különösen szép a kontraszt a motorháztetőn átlósan keresztbe futó angol felirat és a rovásírás közt. Én, a magam nemzetietlen agyával úgy képzelném, hogy aki rovásírást használ, alkalmaz tüntetőleg, az ezt az (általa vélt-tételezett) hagyományőrzés jegyében, illetve olyan tendenciák (pl. elmagyartalanodás, globalizáció) elleni tiltakozásul teszi, melyeknek egyik legáltalánosabb, szimbolikus megjelenítője épp az angol nyelv, az angol nyelven való kommunikáció. Dehát ezt csak az érzi-érti, aki igaz magyar hazafi. De nézzük, mit is mond nekünk a felirat! Aligha arról van szó, hogy Magyarországon a Magyar Gárda volna a nambervan; ezt nem elsősorban az apróbb nyelvtani pontatlanságok zárják ki, hanem tán inkább az, hogy ezt végképp felesleges angolul közölni. (Különben egy olyan kategóriában, amelyben az adott versenyző egyedül van a placcon, viszonylag könnyű elsőnek lenni.) A másik lehetőség szerint mi volnánk a világ első nemzete. Nos, ezt általában csak olyan nemzetek hirdetik magukról fennen, akik ebben korántsem biztosak, és értékelési zavaraikat igyekszenek ily módon kompenzálni. De legyen, nem bánom hát ha mi vagyunk, akkor mi vagyunk, nincs apelláta. Némileg zavaróbb, hogy ezt pusztán azért kéne elhinnünk, mert egy nemzeti színekre festett autó elején virít, onnan kiáltja a világba ex cathedra ezt az alapigazságot. Hacsak nem épp a rovásírás, meg az oroszlános pajzs miatt vagyunk épp mi a legfaszább náció a földtekén (+ opcionálisan a Szíriuszon is).
Mindezek mellett a szélvédő tetején keresztben húzódó nemzeti színű sáv már csak apró momentum az ínyenceknek.
Szóval, a feladat adott: tessék ennél magyarabbnak lenni!

***

Nos, zárul a mókatár. Autómatrica innentől engem hidegen hagy, de nem hinném, hogy ne legyen témám ezen kívül a világon. Vagy ha igen, akkor megálljunk, mert ott van már a Kánaán.

Autómatrica-update-6.

És mégis!
Néha érik az embert meglepetések, vannak még csodák, a remény hal utoljára stb. Most pl. az történt velem, hogy olyasmivel találkoztam, amiről nem is hittem volna hogy van.
Kéremszépen: ovális alakzatban H betű, mögötte (Csonka-) Magyarország, amint épp nemzeti színekben pompázik. Szóval valami, ami megfelel a történelmi realitásoknak és a vonatkozó rendelkezéseknek egyaránt, és kifejezi a tulajdonos identitásának mélyrétegeit is. (Lásd: nemzeti színek.)
Ha most megpróbáljuk számba venni, milyen ún. érvekkel dolgoznak a Nagymagyarország- matricák apologétái, akkor egészen érdekes eredményre jutunk.

Nemzeti érzés, határokon túli magyarokkal való szolidaritás, felvállalt és helyesen megélt magyarságtudat, történelem helyes látása és megélése — nos, mindezek azok, amelyek NEM jellemzőek arra, aki a képen látható matricát teszi ki autójára.

Itt tartunk ma, 2008-ban Magyarországon: sikerült egy olyan világot összebarkácsolnunk, ahol normálisnak lenni szégyen.

No comment.

Autómatrcia-update-5.

Igen, ismét jelentkez(het)ünk a messze múlt dicső árnya felé visszamerengő magyar néplélek autómatricában manifesztálódó rezdüléseinek újabb kis gyöngyszemével.

Bár jelen versenyzőnk nem tud új motívumokat felmutatni, a meglévő régieket új rendbe szervezve, újraértelmezve méltán követel magának helyet a matricázók panteonjában.

Egyben arra is érdemes felfigyelni, hogy – kibővítve a P.Mobil örökbecsűjét – nemcsak a rock, hanem a történelmi hamistudat által táplált emberi hülyeség is örök és elpusztíthatatlan: a rendszám a legújabb, a K-val kezdődő szériából való, és mindezt még pikánsan ellenpontozza is a matrica alatt (a szerb határőrvidék és Horvátország térségében) befigyelő EU-s felségjelzés is.

Autómatrica-update-4.

Az ellipszis Nagymagyarországosítása


Esett már szó a téma kapcsán a tudati (vissza)fejlődés érdekes jelenségéről, amikor valaki teljesen normális józan állampolgárnak tűnik, majd egyszercsak a fejére esik egy Vona Gábor, és ettől olyan maradandó agykárosodást szenved, hogy úgy érzi, még az autóját is muszáj átmatricáznia, mert különben nem derül ki eléggé, milyen nagy magyar (és persze Nagymagyar) is ő. Erre látunk itt most szép példát: a háttérben meghúzódó (egyébként szintén nemzetiszín) ovál került itt a történelem süllyesztőjébe Nagy-Magyarország rovására (némileg ellenkezve a történelem realitásával). Magáról az ojjektumról nem sok újat tudok elmondani, volt már "ezeréves pirosfehérzöld határokon belül nagyfekete Hábötű" típusú matrica (itt ni!), maximum annyit jegyeznék meg, hogy ez egy lendületesebbre dizájnolt verzió. Hiába, a korral haladni kell! Már legalábbis, ami a grafikai kivitelezést illeti...
Ja, és még egy érdekes apróság: az autó, amin a képen lévő (két) matrica található, egy állami szerv szolgálati kocsija.

Autómatrica-update-3.

Nos, ezt a(z) — akkor még azt hittem — kis sorozatot azzal a blikkfangos címmel kezdtem, hogy "Nagy-Magyarország nem mennyország, hanem matrica". Kénytelen vagyok azonban beismerni, hogy látványos ideológiai vereséget szenvedtem: a valóság, azon belül is a "végtelen emberi butaság" faktor kétvállas vereséget mért rám, melynek hatására az előbb idézett tételt kénytelen vagyok, úgy módosítani, hogy: "Nagy-Magyarország nemcsak mennyország, hanem egyúttal matrica is".

Tessék megtekinteni ezt a kis csodát! Aligha lehet tömörebben képileg kifejezni az iménti tételt, mint ahogy azt ez a gyönyörűség teszi! Aranyszegélyű égszínkék Nagymagyar(menny)országban lebeg a két angyalka (akik egyébként ténylegesen is az ún. pajzstartók, és tartják, na, mit is: az ún. magyar nagycímert, amely az alapcímert környezően tartalmazza a következő területek címereit is (balról jobbra, fentről lefelé): Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Erdély és Fiume. Való igaz, ekkora szereptévesztés itt, a földi életben nem lehetséges, csak a boldog mennyekben... Mert ugye azt mondanom sem kell, hogy aki az autója hátulját összekeveri a Magyar Történeti Múzeum "Magyarország történelmi címerei" című állandó kiállításával, az tényleg valami párhuzamos dimenzióban kell, hogy éljen. De hogy nem itt, az biztos. Mint ahogy az is biztosnak tűnik, hogy ha valami, akkor ez tényleg nem országjelzés... akármennyire is annak van szánva. És ha most nagyon kukacoskodni akarnék, megjegyezhetném, hogy a kék szín - szép képzavarral szólva - sokak szemében vörös posztó, hiszen egy olyan politikai párthoz kötődik, amelyik kevéssé teszi magáévá a Nagy-Magyarország felé visszamerengő (ál)politikai propagandát. De ne süllyedjünk eddig, csak csodáljunk és csodálkozzunk...

Autómatrcia-update-2.

S lőn: alig pár nap telt el, és máris itt az újabb termés!! Ha ismét tanulságot kellene megfogalmaznom, mai 3 leletem kapcsán (és most itt csak az újdonságokra gondolok, mert a már meglévő készletből is volt ismétlődés...) az jutna eszembe: nincs két olyan halmaz, amelyeknek, mégha első pillantásra nagyon messzire is esnek egymástól, ne volna közös metszete. Az alant következő 3 kis gyöngyszem lelőhelye ugyanis az Újlipótváros, amelyik köztudomásúlag, hmm, izé, na, de nehéz dolog ez a politikai korrektség.... nahát, mondjuk nem a nemzeti gerincű, mélymagyar populáció törzshelye. Persze az is lehet, hogy amint a bagzó kandúr odavizel ellene területére, úgy a felhorgadó szittya odamatricázik... No de lássuk, miből élünk.


A nemzeti színű megszüntetve megőrző, avagy heraldikai lecke külföldieknek:

Lassan már én magam is unom ismételgetni, hogy az országjelzés funkciója az volna, hogy idegen földön a járműtulaj nemzetiségét egyértelműen azonosítsa.... Csakhát ennek egyezményes jele, a "H" betű itt valahogy elkallódott, fontosabb volt a nemlétező Nagymagyarország határainak megjelenítése nyilván. Persze, azon külföldiek, akik a sok piros-fehér-zöld trikolór között a miénk mellé sikerrel társítják a magyar címert, már csaknem révbe is értek - csak a "folt" alakját fogják értetlenkedve figyelni.



Kettőt egycsapásra, avagy állatkerti jelentés:

Lehet-e valaki még nemzetibb, sőt legnemzetibb? A választ paradox módon a marxizmus klasszikusainak tanulmányozása során lelhetjük meg, méghozzá abban a tézisben, hogy "a mennyiség átcsap minőségbe". Kevésbé körmönfontan: az alábbi két matricát egyugyanazon autó bal és jobb farpofáján leltem. A tulajdonos bölcs belátása mindenképp dicsérendő: így védte ki, hogy a súlyos nemzeti sorskérdések balra vagy jobbra húzzák gépjárművét.












És ha múltkor (a szlovák rendszámú autó matricája kapcsán) töprengtem, hogy akkor itt most állampolgári-nemzeti skizofréniáról, vagy Nagymagyarország alakban szétfolyt címerről van-e szó, itt most - az első kép kapcsán - szemernyi kétségünk sem lehet: bizony, derék vezérlőfejedelmünk sávjai mellett ott a hármashalom, kettőskereszt egyeskorona is, ahogy kell. Mindegy, hogy se H, se szabványos forma, dehát a lényeg, hogy a fixa idea... akarom mondani, hogy a nagy eszme formát ölthetett.
Azonban mindez kutya, vagyis inkább (nagy)macskafüle a másik matricához képest. Az ember csak ámul-bámul.... és ha nem akar önismétlésekbe bocsájtkozni, akkor csak annyit kérdez értetlenségtől elfúló hangon: mi a fenének kell az Állatkert nagyragadozóházának macskarészlegéből datált reggeli jelentést kitenni egy autó hátuljára, ráadásul rovásírással is??
És mindezt egy árpádsávos Nagymagyarországban....
Persze az is lehet, hogy az illető egész egyszerűen csak cáfolni akarja, amit a Bangles állított egykoron.
Mára ennyi. Azoknak pedig, akik úgy érzik, kezdenek függővé válni, és semmiképpen nem bírják ki a következő folytatásig népnemzeti autómatricák bámulása nélkül, íme egy kis mentőöv.

Autómatrica-update-1.

Az ember hiú: hajlamos arra gondolni, hogy elérte a teljességet. Azonkívül kishitű is: alábecsüli embertársai leleményességét. Jómagam is azt hittem, hogy feltérképeztem azt a "gondolat"világot, amely a címer-árpádsáv-Nagy-Magyarország-nemzeti színek-H betű univerzumban mozog, ezek tetszőleges kombinációját előállítva. (A magyar egy kombi-náció, azaz kibővített rakterű autókat használó nemzet... bocsánat.) Hát, töredelmesen be kell ismerjem: tévedtem. Íme az ápdét - és úgy sejtem: nem is az utolsó...

Mai két versenyzőnk a köz- és nemzetközi jogilag tulajdonképpen 1526 óta nem létező állam határait és a H-t kombinálja nemzeti színekkel és a Nemzeti színekkel. Miután már nagyjából mindent elmondtam a H jelzés és eme történelmi országsziluett kombinációjáról, illetve össze nem kombinálhatságáról, csak egy-egy mondatot mindegyikhez.

Nemzeti színű Nagymagyar még nagyobb H-val (a mögöttes tartalom egyértelmű: ennél csak kicsivel is kisebb országba már nem férne bele a H):

Árpádsávos, H-betűs... van-e további fokozat a skizofréniában?? (Ugyanakkor meg kell jegyezzük, hogy a heraldikai pontosságnak nagymértékben áldozva van: a pótszínként használt fehér helyett itt az eredeti, korrekt ezüst áll, amely egyébként szépen harmonizál az autó [Daewoo - gondolom, a hun-koreai rokonság jegyében] színével is.)

Nagy- Magyarország nem mennyország, hanem matrica

Bevezető — Mai témánk, az ún. országjelzés (az a kis matrica, az autók farán) bizonyos értelemben határterület, mert a "KRESZ" becenéven ismert rendelkezés meglehetősen szűkszavúan, egy mondatban nyilatkozik róla, eképpen: "A külföldre távozó magyar rendszámú gépjárművet - a „H” betűt feltüntető - államjelzéssel kell ellátni." Ez a kötelezettség tulajdonképpen egy nemzetközi szerződésen, az ún. bécsi közúti közlekedési egyezményen (1968) alapszik, amelyet az EU-jog is továbbvisz (itt a 2. pont). Annak ellenére, hogy csak egy mondatról van szó, kis leleményességgel ebből is kihüvelyezhető, hogy mi a nevezett matrica rendeltetése és célja: az ún. "üzembentartó" állampolgárságát van hivatva azonosítani. (És mint ilyennek, akár komoly anyagi vonzatai is lehetnek: a külföldi autós biztosítás ilyen megkülönböztető jelzés nélkül például nem érvényes.) Nos, mindezek alapján a matrcia funkciója az egyértelmű tájékoztatás, informálás bizonyos előre meghatározott jellemzők szerint. Ennek alapján nyilván minden olyan képi vagy szöveges jel(zés), amely nem ezt a funkciót tölti be nemcsak fölösleges, hanem mint ilyen alighanem tilos is, hiszen egy olyan autó, amelynek a hátsóján mondjuk egymás mellett vírit a portugál (P), a spanyol (E), a norvég (N), az olasz (I) és a svéd (S) felségjel, természetesen nem egyértelmű. És persze azt is bízvást kijelenthetjük, hogy egy ilyen kis matricának az sem rendeltetése, hogy az ember vágyait, nemi identitását stb. kifejezze. Szigorúan nézve ugyanazen okokból nerősen ellenjavallott a biztosítós, olajtársaságos és egyénb céges matrica is (és igen: a szabadmadaras is.) Hiszen egyik sem hordoz releváns infomrációt az autótulajdonos nemzetiségét illetően. Természetesen az autó bizonyos értelmeben magánterület, mindenki olyan matrciát rakhat ki (bizonyos szabályozott keretek közt), amilyent nem szégyell: legyen az "Éljen vitéz Nagybányai Horthy Miklós, az országgyarapító!" vagy akár "Üdvözöljük a SzKP XXV. kongresszusát!" feliratú is. De ezek nem felelnek meg országjelzés helyett. Ezt még akkor is illik tudomásul venni, ha az ember történetesen (ex)miniszterelnök is.
Ahogy az az előző linkből már sejthető a mai poszt témája az az érdekes csoport, amelynek tagjai
az "ország" fogalmát automatikusan a vágyaikban-hamis történelmi tudatukban élő (Nagy-Magyar)országgal tévesztik össze, és ráadásul mindezt fennen hirdetik is magukról. (Szívem szerint mindenkinek kötelzővé tenném e tárgyban Tóta W. klasszikusát.)
És akkor végjunk is bele, kezdődjék a kategorizálás!

A tradicionális — A hagyományos országjelző matricát látjuk itt, apró hibával. A Magyarországot jelző "H" stimmel, sőt ez még idegen nyelven megerősítést is nyer, a nemzeti színek is jelen vannak, de ugyanakkor ehhez egy olyan ország körvonala járul, amely ma köz- és nemzetközi jogilag (azaz, a tények és nem a vágyálmok szintjén) nem létezik. Magyarul és egyszerűen: egy létező országjelhez egy nem létező ország körvonala társul, azaz fals információról (ha szigorú vagyok: hatóság félrevezetéséről) van szó. Figyelmesebbek és jobb szeműek észrevehetik a tudati (vissza)fejlődés nyomait is: a nagymagyar déli és nyugati határok mentén még szépen látszanak az eredeti (szabályos/szabványos) ovális matrica nyomai. (Elnézést a gyenge minőségért, a képek mobiltelefonnal készültek!)

A némileg tudathasadásos-1. — tulajdonképpen az előző matrica alig módosított változatát látjuk itt, annak minden fentebb vázolt szépségével, tetézve még egy érdekességgel: a Bevezetőben vázoltak szerint az országjelzés funkciója, hogy külföldön információt nyújtson a gépjármű tulajdonosának nemzetiségéről / állampolgárságáról. Ily módon bátran kijelenthetjük, hogy ez a matrica a "Magyarország" felirattal tökéletesen betölti azt a feladatát, hogy a nagyszámú magyarul tudó külföldit tájékoztassa a gépjármű tulajdonosának állampolgárságáról. Érdemes továbbá megjegyezni, hogy bizonyos, a matrica használója (és persze [remélhetőleg nem kínai:)] gyártója/forgalmazója) által figyelmen kívül hagyott történelmi tények miatt ma, 2008-ban NEM EZ Magyarország... többit lásd eggyel feljebb! Pedig arra, hogy valaki igenis kifejezheti autóra rakott matricával meggyőződését, hitét, arra szép példát mutat a képen szintén látható Medugorje-ragacs, ami nem akar országjelzésnek látszani, hanem az, ami: matrcia.

A címeres-tradicionális — a tradicionális verzió köszön itt vissza némileg módosítva: a "Hungary" felirat helyén a magyar címer áll. És hát ugyanazt elmondhatjuk itt is: EZ a címer jelen pillanatban NEM EHHEZ az országhoz tartozik. Persze egy 19. századi autón helyén volna a dolog.






A historizáló — az imént vázolt problémás helyzetet igyekszik megoldani következő versenyzőnk. Ha lúd, legyen kövér alapon végigviszi a logikát: múltbeli országhoz múltbeli címer dukál. Egy múltbeli rendőr bizonyára akceptálná is az ötletességet. Itt most csak a matrica közepét mutató képet teszem be, az egész elég fakó, halvány, bár ha meggondoljuk, 1918 óta nem csoda, hogy kifakult.





A némileg (nagyon) tudathasadásos-2., avagy a tökös legény/leány — És hát a fejlődés nem áll meg... Lehet töprengeni, hogy ennek az "országjelzésnek" a tulaja egyszerűen csak a H-ba applikált címer színvilágát óhajtotta megismételni a nagymagyar határok körvonalán belül, vagy esetleg annak óhajtott szimbolikus kifejezést adni, hogy ő csak félig magyar állampolgár, és legalább ugyanannyira szimpatizál a nemzeti-árpádsávos törekvésekkel is. Vagy a nemzeti erők megszállták a Dunántúlt? Ki tudja?
Mindenesetre, ha megszemléljük a tágabb kivágású képet, őszinte tisztelettel kell adózzunk az autótulajdonos karakán bátorságának: ugyanis ez a matrica mint látjuk, egy szlovák (!) rendszámú autón díszeleg. Aminek láttán két eset feltételezhető: 1/ a tulaj Szlovákiában élő magyar nemzetiségű szlovák állampolgár; 2/olyan magyar állampolgár, aki a kisebb járulékos és üzembentartási költségek miatt szlovák rendszámú autót használ. Az 1/ esetben azért illeti megsüvegelés, mert kisebbségi magyarként nemcsak felvállalja nemzetiségi hovatartozását, hanem ezt egyenesen Nagymagyarország-matricával tüntetve teszi meg, ami azért, mint tudjuk a puca erős vértelítettségére utal manapság azon a tájon. A 2/ esetben viszont azért illeti megsüvegelés, mert hírlik, hogy az illetékes hatóságok (vulgo: az állam) már erősen keresik a támadási felületet az ilyen "ügyeskedők" ellen. Ennek ellenére kiplakátolni, hogy itt erről van szó, - mint a közismert lókupeces vicc mondja - vagy bátorság vagy vakság. Ja, és még valami: amennyiben ez, a 2/ eset áll fenn (ami azért, valljuk meg, valószínűbb), az opportunizmus (ejtsd: ügyesség) szép példájával is szembesülhetünk: az autótulajdonos fennen hirdeti, hogy ő - a teljes mai Szlovákiát is magában foglaló - Nagy-Magyarország híve, de mindemellett nem sérti a büszkeségét, hogy szlovák rendszámú autóval járjon, sőt az sem, hogy Szlovákia létét kihasználva személyes hasznot húzzon a magyar állam rovására. A nemzeti öntudat és a gerincesség szép példája...

A megszüntetve megőrző-1.: eurokonform-light — és ha egy üzlet egyszer beindul! Lehet, hogy hihetetlen, de még mindig van tovább! Igen, el lehet jutni odáig, hogy úgy teszünk ki országjelzést autónkra, hogy az semmiben nem felel meg a fentebb vázolt alapkövetelményeknek, bár a matrcia használója önmaga előtt kétségtelenül az okos lány szerepében tetszeleghet: tett is ki országjelzést meg nem is (=deklarálta saját politikai nézeteit). Csakhát vannak problémák. Bár rühellem magam ismételni, de azért leszögezném: ilyen ország ilyen nemzeti színekkel ma nem létezik, következésképp országjelzés sem tartozhat hozzá. Pedig azért figyelmesebbek érzékelhetik, hogy van itt erre irányuló törekvés. Azoknak, akik nem az anyatejjel együtt szívták magukba a rovásírás ismeretét, elárulom: az az emeletes X ott középen egy H-nak felel meg az ősi szíriuszi ábécében. Azaz, az abszolút nemzeti, árpádsávos-rovásírásos Nagymagyarország közepén Magyarország nemzetközi (angol) nevének rövidítése szerepel:)
Ja, és akinek ismerős volna a jel középen: igen, nem tévedés - valóban ez szerepel a Nemzeti Őrsereg karszalagján is...

A megszüntetve megőrző-2.: a totális — elérkeztünk csodás utazásunk végéhez. Olyan országjelzést láthatunk itt, amely se nem ovális, se nem létező ország körvonalát nem hordozza, se a nemzetközileg elfogadott országjelző betű nem szerepel benne. Egy külföldi bízvást csak annyit kérdezne, ha ezt meglátná, hogy miért szerepelnek olyan sokszor a monacói/indonéz zászló színei abban a pacában.

Zárszó — Viszonylag rövid idő (kb. egy hét) alatt és kis földrajzi terület (V. kerület belsejének, és a Nagykörút a Wesselényi utcától a Nyugatiig terjedő szakaszának) bejárása árán sikerült összerántani a fenti gyűjteményt. Azok a honfitársaink, akik saját maguk szerint nem ennek az államnak a honpolgárai, itt élnek közöttünk. Azoknak a szegény beteg embereknek a kezelésére, akik rendszeresen összekeverik a tényvalóságot saját álmaikkal, vágyképeikkel, és ezt még fennen is hirdetik, jobb időkben és helyeken külön intézeteket szoktak fenntartani. Nálunk meg épp bezárták... de ez már egy másik téma.