Be pride — Bp. Pride '12

„A külsejét látom, megnézem belsejét;”

(Petőfi: János vitéz)

Nem annyira jól sikerült comingout

Alapvetések 

A 2011-es Pride traumatikus tapasztalatai megerősítették bennem azt a latensen különben is meglévő elképzelést, hogy homofób nácinak nem jó lenni – nemcsak azért, mert kellemetlen, ha az ember szemébe feszt könnygázt fújnak és rohamrendőrök verik laposra, hanem azért is, mivel az egyetlen képviselhető "üzenet" az, hogy különféle – tetszőlegesen kiválasztott – embercsoportok Dunába lövését követeljük, ami azért legalábbis kissé zsenánt.

No de akkor mi is az, amit már kívülről is ennyire kell utálni-gyűlölni? Hogy fest a Pride belülről, a menetből?

Klausztrofóbia
A Ligetben még viszonylag könnyű bejutni a piknik színhelyére: gyakorlatilag nincs ellenőrzés, a külső kordonnál, ami egy "Rendőrség" feliratú műanyag szalagból és egy szem szervből áll, semmilyen ellenőrzés nincs, belül viszont már egy nagy csomó sárgamellényes rendező köszön ránk barátságosan, és ezzel véget is ért a beléptetési procedúra. Kisebb-nagyobb baráti társaságokba verődve álldogál a menet leendő tagsága, első pillantásra úgy tűnik, hogy nem vagyunk túl sokan. Amikor azonban a szervezők indulásra szólítanak fel, a kisebb helyre összeálló résztvevők már tekintélyesebb csoportot alkotnak, amikor pedig énekelve-dobolva megindulunk, kifejezetten egy jó hangulatú, erős "tömegben " érzem magam, még akkor is, ha megpróbálok kívül maradni a jellegzetes lélektani hatásokon. Kicsit rossz érzéssel tölt el, hogy nem az Andrássyn, hanem az azzal párhuzamos Városligeti fasoron indulunk meg, és csak a Bajza utcánál érünk ki a sugárútra. Hallani mindenfélét párhuzamos szélsőjobbos rendezvényről a Hősök terén, de a kitérőn kívül ennek nem sok nyoma látszik. Messzire – két-három sarok távolságban – lezárt utcák és szinte lépésenként biztosító rendőrök: ezek határozzák meg az összképet. A legközelebb a Bajcsy–Andrássy éles sarkán kerülünk a nemzeti érzelműekhez, de itt is csak az látszik, hogy vannak páran – kell is a hatalmas árpádsávos zászló lobogtatásához. És még egyszer kerülünk látótávolságba: az Alkotmány utca kétharmadánál megáll a menet, és nem is megy tovább: mint kiderült, ez a vége az útnak – a Kossuth téren feltűnik a jól ismert piros-fehér csíkos abrosz. Összességében azonban egy percig sem volt szó fenyegetettségről, még a tavalyi horrorhelyszín, az Oktogon is békésen kihalt volt. A Pride a hermetikus elzártság biztonságában zajlott.

Anyám és a politika

Te réz anya

A családi hírcsatornák kifogástalan működése nyomán anyámhoz is eljutott a hír, hogy rossz társaságba keveredtem: kétes (és ráadásul értelmiségi!) egzisztenciák gyanús bandája által jegyzett blogba írok; és ráadásul ez a társaság nem átall politikával (is) foglalkozni!!

A fenti sajnálatos események kapcsán anyám jónak látta, ha megosztja nézeteit a politika mibenlétének tárgyában az Ő Kicsi Fiacskájával.
Nos, a politika először is és mindenekelőtt veszélyes dolog. Veszélyessége abból fakad, hogy kiszámíthatatlan: akárcsak az istennyila esetében, itt sem lehet tudni, hogy hova fog lesújtani legközelebb. Ha azonban lesújt, akkor mérhetetlen és helyrehozhatatlan károkat okoz.
A fentiekből adódóan, vagy legalábbis azokkal szoros összefüggésben, a politikával egyetlenegy dolgot lehet és célszerű csinálni: minél inkább távol tartani magunkat tőle. Ez vonatkozik minden hétköznapi halandóra, hiszen a politika valamely ember feletti, emberen túli szférában zajlik, még akkor is, ha (érdekes módon) épp a hétköznapi emberek életét határozza meg. Azaz, bár nekünk távol kell tartanunk magunkat a politikától, de ugyanakkor azt is el kell fogadnunk, hogy bármit és bármikor megtehet velünk. Vele kapcsolatosan dolgunk tehát csak az lehet, hogy minél inkább igyekszünk láthatatlanok maradni számára, eltűnni látóköréből, reménykedve abban, hogy így békén hagy minket.
Anyám 1942-ben, a második világháború kellős közepén született. Kora gyermekkora néhány évét leszámítva egész életét abban töltötte és arra szocializálódott, hogy úgy vélekedjen a politikáról, ahogy az a fentiekben olvasható. És azért sem lehet neki túlzottan nagy szemrehányást tenni, hogy az 1990 után történtek nem hagytak túl mély nyomot ez irányú szemléletében. Azonban mit gondoljunk akkor, ha azt látjuk, hogy anyámnál több mint két évtizeddel később született (már nem is olyan) fiatal emberek nemcsak hogy magukévá teszik ezt a politikáról vallott vélekedést, hanem egyenesen eget-földet megmozgatnak azért, hogy az egy egész ország kizárólagos nézetévé váljon, azaz mindenki számára visszatérjenek az 1990 előtti idők?