Kedves, drága jó "bevándorlók" – akiknek, lévén sütnivalójuk, eszük ágában sincs ide jönni tartósan – köszönjük!
Hogy mit is?
Nem keveset. Azt a nagy munkát, amelyiket annak érdekében végeztetek, hogy rádöbbenjünk: a saját életünket behálózó, gondolkozásunkat fogva tartó eszmék, tézisek mennyire ósdiak, és ebben a mai, dinamikus világban milyen tarthatatlanok. És hogy mik is ezek? Nézzük csak sorjában!
1. Vallási fanatizmus
Nem, itt most nem robbanó övekről, tömegbe csapódó teherautókról vagy épp Kalasnyikovokról lesz szó. Vagyis dehogyisnem. Csak pontosabban arról a dologról, amelyik ezeket felveteti, kézbe ragadtatja, vagy épp a volán mögé ültet. Arról a téveszméről, hogy a MI spirituális meggyőződésünk olyannyira magasrendű, hogy kizárólagosnak kellene lennie. És e kizárólagosság érdekében olyan emberi segítséget vesz igénybe, amelyik öldökléssel, gyilkossággal jár -- a spiritualitás nevében. Mert ne tagadjuk: embereket ellátatlanul hagyni szélben-esőben-fagyban, étlen-szomjan, kitéve őket minden elképzelhető és elképzelhetetlen nehézségnek, az gyilkosság, még ha közvetett is. (Épp amikor ezeket a sorokat gépelem, a kormánypárt részéről, hivatalos helyen, egy lakossági kampányfórumon már megjelent a közvetlen öldöklés gondolata is, mint "egyedül lehetséges megoldás".) Az, hogy a 21. század elején eljuthattunk eddig a szégyenteljes pillanatig, jórészt annak köszönhető, hogy a mai Magyarország lakóinak egy jelentős része még mindig a vallásos hitből vezeti le identitását, sőt, ami inkább probléma, hogy ezt tekinti nemcsak saját maga, hanem minden honfitársa egyetlen jól körülírható attribútumának is. Mindeközben pedig az ebből fakadó belső ellentmondások - pl. a keresztény alaptanításokkal, vagy épp magával a katolikus egyházfővel való egyre durvább szembefordulás egyáltalán nem zavarja őket. Azaz valódi fanatikusként csak egy tételezett célban tudnak gondolkodni, amelyik persze kellően homályos ahhoz, hogy akármi beleférjen, amit kiötlői jónak látnak belezsúfolni, viszont kellően "magasztos" ahhoz, hogy semmilyen olyan földi áldozat ne legyen érte drága, amit mi az igazság birtokosaként másoktól kikényszerítünk. (Ez nagyon fontos, hogy mi mindig a jó oldalon, a fegyver mögött álljunk, ne pedig előtte!)
Egyszer majd persze el kell hogy jöjjön az idő, amikor mindenki elgondolkodik azon, hogy a mi fanatizmusunk mennyivel jobb, az ő fanatizmusuknál. A válasz pedig nagyon egyszerű lesz: nincs jó fanatizmus.
2. Laikus, világi állam nemléte
Ha imént arról gondolkodtunk, hogy van egy réteg, amelyik a önmagát és az őt körülvevő világot csak a vallás szemüvegén keresztül képes látni (függetlenül attól, hogy mások épp vallásosak-e vagy sem), akkor rá kell jöjjünk, hogy itt és most sajnos az állam és egyház szétválasztása egyelőre csak mítosz. Nemcsak arról van szó, hogy jócskán akadnak, akik a 19. század vége- 20. század eleje óta egyértelműen a világi állam feladatának tartott ügyeket (pl. anyakönyvezés, oktatás) habozás nélkül visszaadnának egyházi kezelésbe. Még csak arról sem, hogy ezen személyek egy része a kormányzatban vagy annak holdudvarában lelhető fel. Hanem leginkább és legfájdalmasabban arról, hogy magyarságukat sokan (a korábban részletezettekkel és a később részletezendőkkel szoros összefüggésben) vallásosságukkal definiálják. Ahol "vallásosságon" magától értetődően a keresztény felekezetekhez való tartozást kell érteni. A dologban az a tragikus, hogy ez az azonosítás ebben a gondolati rendszerben automatikusan kizárja azt, hogy a magyar ember a mindenkori kormányzatoktól függetlenül (és azokon túlmutatóan) létező modern, világi magyar köztársasággal azonosítsa magát. Holott egy ilyenfajta azonosítás lenne az alapja annak, hogy miből eredeztetjük az ún. mi kultúránkat és nemzetként való létünket. A vallási alapokon álló önazonosság szinte természetesen érzi ellenségesnek a más vallás hordozóját, míg a laikus szemlélet "csak" állampolgárt, jogalanyt lát benne, akit nem spirituális kötődése, hanem az állam mindenkire egyformán érvényes törvényeihez való viszonya alapján ítél meg. És természetesen eszébe sem jut arról delirálni, hogy valakik majd vallási alapú törvénykezést vagy szokásrendszert fognak bevezetni, hiszen ilyeneket ő nem ismer el, és amennyiben azok szembemennek a mindenkire érvényes törvényekkel, akkor fel is lép ellenük. Szomorú lábjegyzetként meg kell jegyezzük, hogy ehhez szükség lenne egy olyan államra, amelyik így definiálja magát, ez az önképe, és olyan öntudatos állampolgárok tömegére, amelyek nemcsak hogy elfogadják, hanem magukénak is érzik ezt az önképet, és ily módon biztos hátországot, támaszt jelentenek egy ilyen alapokon berendezkedő államnak. Azt a tanulságot, hogy ezekből egyik sem adott, szintén megköszönhetjük.
3. Rasszizmus (mint önmaga definíciója)
Azok a hullámok, amelyeket a "bevándorlók" ügye felkorbácsolt, különböző nagyságúak és mocskosságúak. A "sima" hardcore rasszistákról nincs nagyon mit mondani: ezúttal is megtalálják az alkalmat, hogy a bennük torlódó frusztrációkat a Gazda által kijelölt csatornákon vezessék le. Sokkal érdekesebb a soft-rasszisták esete. Ők azok, akikben talán még él valamiféle homályos emlék arról, hogy egyszer valaki valami olyasmit mondott, hogy rasszistának lenni mégis csak csúnya dolog.
Így hát ez a típus deklarálja, hogy ő senkinek sem ellensége, senkit nem akar megölni. Csak hát őt nagyon zavarja, hogy nem lehet kimenni nyugodtan az utcára, mert az ember mindenütt sötét bőrű arcokat lát. De ha esetleg rákérdeznénk, hogy ez miért olyan zavaró, akkor nagyjából oda lukadna ki a beszélgetés, hogy a sötétbőrűség az, ami zavaró. A "miért?" kérdésre azonban nagyon nehezen adható már polkorrekt válasz, hiszen a dolog mélyén olyasmi bujkál, hogy "azért, mert akinek sötét a bőre, az eleve veszélyes, hiszen a sötétbőrűek rosszak, gonoszak". Azaz a matematikából ismert egyszerűsítések után kb. oda jutunk el, hogy "én nem vagyok rasszista, csak rasszista vagyok". És azért vagyok rasszista, mert a rasszizmus ezt tanítja. (Azért gyűlölöm [minden különösebb, specifikus ok nélkül] a négert/arabot stb-t, mert az gyűlölni való.) Nemcsak az a szép, hogy egy ilyen "gondolatmenet"-nek alig nevezhető valami létezhet, hanem hogy emberek ijesztően nagy tömegének a gondolkodását határozhatja meg olyan rendkívül súlyos kérdésekben, mint hogy mi az alapvetően helyes viszonyulás más embertársainkkal szemben, illetve hogy létezhet-e bármi ok arra, hogy emberek tömeges halálát kívánjuk.
4. Szexizmus
Talán az itt felsoroltak közül ez az, ami a legkevésbé látványos, hiszen számtalan ponton összefonódik az előbb említett borzasztó elvekkel, mégis búvópatakként elő-előbukkan, és talán a leglátványosabban mutatja meg a menekültkérdésben idehaza uralkodó álláspont álságos és képmutató voltát. Hiszen egyrészről folyamatosan szerepelnek a rémhíradókban a vérnősző barom muzulmánok, akik nemcsak, hogy abnormálisan sok feleséget tartanak, de némelyiket szinte még kislányként teszik asszonnyá, arról nem is beszélve, hogy hogyan bánnak velük: szinte állatként, jogok nélkül, bezárva saját kényükre-kedvükre. Arról pedig aztán végképp nem is beszélve, hogy idejönnek csak azért, hogy megerőszakolják az asszonyainkat-lányainkat, ahelyett, hogy meghagynák őket békés otthonaikban, ahol a jó magyar férjek majd nemcsak hogy megvédenék őket, hanem annyiszor részesítenék asszonyaikat a családi élet örömeiben, ahányszor épp csak kedvük szottyan rá uruknak és parancsolójuknak. És ha a nő meg emiatt - vagy bármi más miatt - tiltakozni merészelne, hát jól megnevelik, hiszen tehetik, elvégre az ő tulajdonuk.
Komolyra fordítva a szót.: mindaz, amit a "betolakodók" esetében az emberi mivoltból való kivetkőzés jelének láttatnak, az idehaza a lehető legtermészetesebb, bevett gyakorlat egyrészről (családon belüli erőszak; és hogy itt is friss példát hozzunk, elég csak az utolsó napok eseteire gondolni), vagy másrészről, ha büntetendőnek is tekintjük, soha nem kötjük azt egy adott vallási csoporthoz ("mert ezek a keresztények megerőszakolják a nőket").
A felsorolás valószínűleg még nagyon hosszan folytatható lenne — ahogy az eddigiekből is kitűnik, rengeteg átfedéssel, összefüggéssel tarkítva. De ennyiből is látszik, hogy a rendkívüli helyzet, amit a be-nem-vándorlók megjelenése jelent, milyen élesen világított rá arra, hogy mennyire tűrhetetlenül elavult struktúrák határozzák meg azt a valamit, amit jobb híján "közgondolkodás"-ként szoktunk emlegetni, és ami totális átgondolásra és átalakításra szorul — ha ugyan még nem végzetesen késő.
Az az egy azonban egészen biztos, ezek a problémák nem kezelhetők egy (látszat-)népszavazással, még akkor sem, ha a "NEM"-szavazatok aránya 101% lesz.
Egyszer majd persze el kell hogy jöjjön az idő, amikor mindenki elgondolkodik azon, hogy a mi fanatizmusunk mennyivel jobb, az ő fanatizmusuknál. A válasz pedig nagyon egyszerű lesz: nincs jó fanatizmus.
2. Laikus, világi állam nemléte
Ha imént arról gondolkodtunk, hogy van egy réteg, amelyik a önmagát és az őt körülvevő világot csak a vallás szemüvegén keresztül képes látni (függetlenül attól, hogy mások épp vallásosak-e vagy sem), akkor rá kell jöjjünk, hogy itt és most sajnos az állam és egyház szétválasztása egyelőre csak mítosz. Nemcsak arról van szó, hogy jócskán akadnak, akik a 19. század vége- 20. század eleje óta egyértelműen a világi állam feladatának tartott ügyeket (pl. anyakönyvezés, oktatás) habozás nélkül visszaadnának egyházi kezelésbe. Még csak arról sem, hogy ezen személyek egy része a kormányzatban vagy annak holdudvarában lelhető fel. Hanem leginkább és legfájdalmasabban arról, hogy magyarságukat sokan (a korábban részletezettekkel és a később részletezendőkkel szoros összefüggésben) vallásosságukkal definiálják. Ahol "vallásosságon" magától értetődően a keresztény felekezetekhez való tartozást kell érteni. A dologban az a tragikus, hogy ez az azonosítás ebben a gondolati rendszerben automatikusan kizárja azt, hogy a magyar ember a mindenkori kormányzatoktól függetlenül (és azokon túlmutatóan) létező modern, világi magyar köztársasággal azonosítsa magát. Holott egy ilyenfajta azonosítás lenne az alapja annak, hogy miből eredeztetjük az ún. mi kultúránkat és nemzetként való létünket. A vallási alapokon álló önazonosság szinte természetesen érzi ellenségesnek a más vallás hordozóját, míg a laikus szemlélet "csak" állampolgárt, jogalanyt lát benne, akit nem spirituális kötődése, hanem az állam mindenkire egyformán érvényes törvényeihez való viszonya alapján ítél meg. És természetesen eszébe sem jut arról delirálni, hogy valakik majd vallási alapú törvénykezést vagy szokásrendszert fognak bevezetni, hiszen ilyeneket ő nem ismer el, és amennyiben azok szembemennek a mindenkire érvényes törvényekkel, akkor fel is lép ellenük. Szomorú lábjegyzetként meg kell jegyezzük, hogy ehhez szükség lenne egy olyan államra, amelyik így definiálja magát, ez az önképe, és olyan öntudatos állampolgárok tömegére, amelyek nemcsak hogy elfogadják, hanem magukénak is érzik ezt az önképet, és ily módon biztos hátországot, támaszt jelentenek egy ilyen alapokon berendezkedő államnak. Azt a tanulságot, hogy ezekből egyik sem adott, szintén megköszönhetjük.
3. Rasszizmus (mint önmaga definíciója)
Azok a hullámok, amelyeket a "bevándorlók" ügye felkorbácsolt, különböző nagyságúak és mocskosságúak. A "sima" hardcore rasszistákról nincs nagyon mit mondani: ezúttal is megtalálják az alkalmat, hogy a bennük torlódó frusztrációkat a Gazda által kijelölt csatornákon vezessék le. Sokkal érdekesebb a soft-rasszisták esete. Ők azok, akikben talán még él valamiféle homályos emlék arról, hogy egyszer valaki valami olyasmit mondott, hogy rasszistának lenni mégis csak csúnya dolog.
Így hát ez a típus deklarálja, hogy ő senkinek sem ellensége, senkit nem akar megölni. Csak hát őt nagyon zavarja, hogy nem lehet kimenni nyugodtan az utcára, mert az ember mindenütt sötét bőrű arcokat lát. De ha esetleg rákérdeznénk, hogy ez miért olyan zavaró, akkor nagyjából oda lukadna ki a beszélgetés, hogy a sötétbőrűség az, ami zavaró. A "miért?" kérdésre azonban nagyon nehezen adható már polkorrekt válasz, hiszen a dolog mélyén olyasmi bujkál, hogy "azért, mert akinek sötét a bőre, az eleve veszélyes, hiszen a sötétbőrűek rosszak, gonoszak". Azaz a matematikából ismert egyszerűsítések után kb. oda jutunk el, hogy "én nem vagyok rasszista, csak rasszista vagyok". És azért vagyok rasszista, mert a rasszizmus ezt tanítja. (Azért gyűlölöm [minden különösebb, specifikus ok nélkül] a négert/arabot stb-t, mert az gyűlölni való.) Nemcsak az a szép, hogy egy ilyen "gondolatmenet"-nek alig nevezhető valami létezhet, hanem hogy emberek ijesztően nagy tömegének a gondolkodását határozhatja meg olyan rendkívül súlyos kérdésekben, mint hogy mi az alapvetően helyes viszonyulás más embertársainkkal szemben, illetve hogy létezhet-e bármi ok arra, hogy emberek tömeges halálát kívánjuk.
4. Szexizmus
Talán az itt felsoroltak közül ez az, ami a legkevésbé látványos, hiszen számtalan ponton összefonódik az előbb említett borzasztó elvekkel, mégis búvópatakként elő-előbukkan, és talán a leglátványosabban mutatja meg a menekültkérdésben idehaza uralkodó álláspont álságos és képmutató voltát. Hiszen egyrészről folyamatosan szerepelnek a rémhíradókban a vérnősző barom muzulmánok, akik nemcsak, hogy abnormálisan sok feleséget tartanak, de némelyiket szinte még kislányként teszik asszonnyá, arról nem is beszélve, hogy hogyan bánnak velük: szinte állatként, jogok nélkül, bezárva saját kényükre-kedvükre. Arról pedig aztán végképp nem is beszélve, hogy idejönnek csak azért, hogy megerőszakolják az asszonyainkat-lányainkat, ahelyett, hogy meghagynák őket békés otthonaikban, ahol a jó magyar férjek majd nemcsak hogy megvédenék őket, hanem annyiszor részesítenék asszonyaikat a családi élet örömeiben, ahányszor épp csak kedvük szottyan rá uruknak és parancsolójuknak. És ha a nő meg emiatt - vagy bármi más miatt - tiltakozni merészelne, hát jól megnevelik, hiszen tehetik, elvégre az ő tulajdonuk.
Komolyra fordítva a szót.: mindaz, amit a "betolakodók" esetében az emberi mivoltból való kivetkőzés jelének láttatnak, az idehaza a lehető legtermészetesebb, bevett gyakorlat egyrészről (családon belüli erőszak; és hogy itt is friss példát hozzunk, elég csak az utolsó napok eseteire gondolni), vagy másrészről, ha büntetendőnek is tekintjük, soha nem kötjük azt egy adott vallási csoporthoz ("mert ezek a keresztények megerőszakolják a nőket").
A felsorolás valószínűleg még nagyon hosszan folytatható lenne — ahogy az eddigiekből is kitűnik, rengeteg átfedéssel, összefüggéssel tarkítva. De ennyiből is látszik, hogy a rendkívüli helyzet, amit a be-nem-vándorlók megjelenése jelent, milyen élesen világított rá arra, hogy mennyire tűrhetetlenül elavult struktúrák határozzák meg azt a valamit, amit jobb híján "közgondolkodás"-ként szoktunk emlegetni, és ami totális átgondolásra és átalakításra szorul — ha ugyan még nem végzetesen késő.
Az az egy azonban egészen biztos, ezek a problémák nem kezelhetők egy (látszat-)népszavazással, még akkor sem, ha a "NEM"-szavazatok aránya 101% lesz.
