A Nagymagyarország-tangó (II.)

Trianon azért is vált máig is felmérhetetlen hatású csapássá a magyar fejlődésre, mert mindaz, ami látványos és szembeötlő volt benne (nevezetesen a történelmi Nagy-Magyarország megszűnése, széthullása/-darabolása, és vele magyarok sokaságának méltatlan, sőt embertelen helyzetbe kerülése), elfedte mindazt, ami nem volt feltűnő és nem látszott azonnal. Egész pontosan azt, hogy a világháborút lezáró békeszerződés egy saját idejét így is jócskán túlélt, feudális előjogokon alapuló, hadi hódítással megszerzett birodalmat darabolt széjjel (nem túl szerencsés kézzel, tegyük hozzá). A trauma, amelyet a korabeli magyarságnak fel kellett (volna) dolgoznia, túl nagy volt ahhoz, hogy mögé látva Nagy-Magyarország eszméjének korszerűtlensége feltűnjön. A legszebb éppenséggel az volt (és van) a dologban, hogy pontosan azok alapján a kritériumok alapján volt/vált korszerűtlen(né), amelyek alapján feltámasztani kívánták és kívánják ma is: azaz a kollektív és kulturális nemzeti-nemzetiségi jogok gyakorlásának alapelve alapján. Amely jogok természetesen egy feudális, hatalmi erővel összerántott birodalomban eleve nem is létezhettek.

Persze annyival tartozunk az igazságnak, hogy gyorsan azt is leszögezzük: azok 99,9%-a, akik bármilyen formában hangot (látványt) adnak Nagy-Magyarország iránti nosztalgiájuknak, ezt aligha azért teszik, mert a kollektív jogok, vagy éppen a nemzetiségek egyenjogúságának olyan hatalmas barátjai volnának (ha meg mégis azok, akkor ismerve a történelmi előzményeket nem túl jó szimbólumot választottak). Sőt, ha igazán őszinték akarunk lenni, akkor azt is meg kell állapítsuk, hogy Nagy-Magyarország igazából még csak nem is szimbólum a szó szoros értelmében. Ugyanis nincs egy kiforrott, közmegállapodáson nyugvó elismert jelentése — már persze a "mindent vissza!" meglehetősen primitív, és nem is túl reális üzenetén túl. Akik ebben a képzetkörben mozognak, nem nagyon tudtak még túllépni az ötödikes, atlaszt lapozgató kisdiák lelkialkatán és – valljuk be – történelmi jártasságán sem. Persze az sem kizárt, hogy ez egyszerűen egyfajta "minél nagyobb, annál jobb" szexuálanatómiai megközelítés.

Meg kell állapítsuk, hogy akik ma címkeként használják az egykorvolt Magyarország határait, azok a történelmet nem valamiféle organikus folyamatként látják, ahol a dolgok egymásból, az addigi történésekből táplálkoznak. Az ő "szemléletük" sokkal inkább a svédasztal mellett toporgó vidéki atyafié, aki elsősorban kinézet szerint választ az előtte tornyosuló ételek közül, nem nagyon zavarja, ha azok esetleg nem illenek egymáshoz, vagy akár még az sem, hogy együttes fogyasztásuk egy kiadós hasmarsot idéz elő.
Így fordulhat elő, hogy a pogányság ellen küzdő Árpád-házi királyok sávos zászlóján (ad absurdum akár még Szűz Máriával a közepén is) az ősi (tehát "pogány") rovásírás írásjelei bukkannak fel a kitűzőkön, matricákon, propagandakiadványokon. Miközben persze ezen kiadványok másik csoportja a keresztény Magyaroszág képzetkörét újraértelmezve igyekszik az antiszemitizmust összebékíteni a kereszténység gyökereivel, kiderítve például, hogy Jézus párthus eredetű volt. (Mintha bizony csak azért nem volna ildomos gyűlölni "azsidókat" [és úgy egyáltalán: gyűlölködni általában], mert a Megváltó közülük/közéjük született!) És persze így lehet Lonsdale cuccokban harcolni a globálkapitalista tőkének behódolt illegitim magyar kormány elnyomó rendőrsége ellen, kisemberek autóit gyújtva-borogatva fel; vagy az elöl rovásírásos pólóra hátul felírni, hogy "Hungary".
A helyzet azonban bizonyos vonatkozásban még ennél is súlyosabb. Az asztal előtt ácsorgó atyafi szemén ugyanis előrehaladott hályog húzódik, ezért az ételek nagy részét egyszerűen képtelen meglátni, vagy csak olyan homályos foltokat érzékel belőlük, hogy végeredményben fogalma sincs, mi az amit, lát, nemhogy még azt is tudná róla, milyen íze van, sőt azt sem, hogy épp leves-e vagy történetesen frissensült, neadjisten desszert. Valamit azonban mondani kell otthon a haveroknak, amiből azok is le tudják venni, hogy mégis milyen előkelő helyen járt az istenadta. Hát elmondja, hányféle pörkölt volt, meg milyen rengeteg rántott borda, meg mennyi csontleves, meg persze fröccs dosztig. Azaz kreál valami olyan menüt, ami az ő ízlése, provinciális elképzelése szerint maga a tökéletesség, a hatalmas kulináris élvezet.
Így kerülhetnek be olyan elemek a nemzeti történelembe, amelyek (mint pl. a fent emlegetett párthus-szál) az egyszerű atyafinak is kedvére valók. Mitől lesznek ezek annyira klasszak? Elsősorban attól, hogy visszafelé menvén a történelemben általuk minél alaposabb jogosultságot találunk saját "jussunkhoz", Nagy-Magyarországhoz. Ha ezen poszt első részének elejéhez kapcsolunk vissza, akkor el kell mondjuk, hogy ez a lélektani viszonyulás szintén egyfajta általános iskolás (vagy inkább talán nagycsoportos) mentalitás: "mi voltunk itt előbb, miénk minden!" (Ezzel persze mintegy mellékesen legitimáljuk az összes ilyen alapon álló ideológiát, teszem azt pl. a dákoromán kontinuitás elméletét is.)
És persze így maradnak ki az ismeretlen, vagy a mesélő atyafi gusztusának nem megfelelő étkek is a meséből: a nagymagyarkodók java része számára a "szász székek" mondjuk – jó esetben – a német bútoripar termékei; a tordai országgyűlés szabad vallásgyakorlásról szóló passzusát pedig éppen istentelen liberális dokumentumnak titulálnák.
És így jutunk el oda, hogy ismét felrémlik előttünk az ötödikes kisdiák képe, aki szellemileg nem volt képes továbblépni és továbblapozni, így atlaszában Nagy-Magyarország térképét csillogó szemmel csak bámulja, bámulja, bámulja.... pedig abban az atlaszban még olyan sok lap van.

Szolgálati közlemény

A blog - virtuálisan létező - olvasói észrevehették, hogy a szeretett internetes naplójuk már csaknem 5 hete nem frissült. Ez a kinek örömteli, kinek fájdalmas esemény azonban nem egyenértékű azzal, hogy az aKÖZÉRT beszüntette volna működését. Sajnos mégcsak nem is arról vn szó, hogy a közéletet, kultúrát, sportot uraló nagyszabású vagy felháborítóan pitiáner esetek fogytak volna el; csak a blogszerző egyébirányú leterheltsége (nem) öltött ily módon formát.

Kikerülvén az ilyenkor szokásos fogadkozást, van szerencsém közölni, hogy szeretett blogjuk a jövőben sem fog villámygorsan hasítani: több, hosszabb tanulmány-jellegű poszt van készülőben. Hogy Önök mégse maradjanak mindennapi betevő nélkül, ezek a félkész csinálmányok is meg fognak jelenni a bejegyzések közt, jelezve azok ideiglenesen befejezetlen voltát. És így még az a hamis illúzió is előállhat, hogy beleszólhatnak a készülőben lévő posztok tartalmába.

Hát meglátjuk...

Kiborul és belelóg

Van az úgy, hogy az a bizonyos éjjeliedény egyszercsak elveszti stabilnak tűnő egyensúlyi helyzetét, és nyílása a tetejéről az oldalára vagy neadjisten épp a fenekére lódul. Kevésbé bonyolultan fejezve ki: kiborul.

Emlékszik még valaki az Új Hölgyvilág címer-botrányára? És Székhelyi József sajátságos Himusz-átértelmezésére? Vagy a boldog emlékezetű Matula Magazinra? Neadjisten (stílszerűen:)) az állítólagos vallásos meggyőződésből mozik előtt egy általuk sosem látott film ellen tüntetőkre?

Ugye, már alig-alig. Nem is csoda: ezek a lufik még a felfújásuknál is gyorsabban eresztettek le. Ami a szomorkás bólogatásra még okot adhatna, az az, hogy ha valaki elmélyülne az elmúlt 10-15 év történelmében, a fentieken kívül még tucatszám sorolhatná a hasonlóan nagy jelentőségű ügyeket, amelyek mind arról szóltak, hogy valahol léteznie kell egy kulturális megmondóközpontnak,a melyik hivatott azt kijelölni, hogy mi a magyar kultúrán-életen belül a "szent tehén", de egyáltalán az érték. Így került egy kalap alá a Himnusz vagy Madách és az értelmezhetetlen kategória, a "nemzeti rock" (mert ugyebár nemzeti [vulgo: jellegzetesen magyar zenei motívumokkal operáló] rockot utoljára kb. az Illés játszott, egy zenei irányzatot meg pusztán a dalszövegek alapján kategorizálni - hát minimum komolytalan).

És most a legújabb, Az ember tragédiájának (vagyis inkább annak parafrázisának) botránya, amelyből — így vagy úgy — természetesen Tomcat sem maradhatott ki. Az ilyen kultúrmisszóknak két érdekes vonatkozása szokott lenni, vagyis inkább két olyan tényező, amelyet a kultúrharcosok nem szoktak figyelembe venni:

— Az első ok, mondhatni belső jellegű, magával a "védelmezett" műalkotással van összefüggésben. Általában a harcosok vagy semmilyen, vagy minimális, sablonos "tudással" bírnak az adott műről, annak tartalmáról, keletkezéséről, koráról, vagy fogadtatásáról, utóéletéről. (Erre a "legjobb" példa a Krisztus utolsó megkísértése, amikor a film megtekintését, sőt műsorra tűzését megakadályozni kívánók mintegy "bemondásra" akcióztak a mozik előtt, tiltakoztak az alkotást műsorra tűző csatornánál, anélkül, hogy bármelyikük is látta volna a filmet, amely ellen tiltakozott; sőt, azt is megakadályozni kívánta, hogy bárki más megtekinthesse.) A jelen esetben is szemmel láthatólag valami ilyesmiről van szó: Az ember tragédiája ún. Nagy Nemzeti (méghozzá nem is akármilyen, hanem egyenesen MAGYAR nemzeti ) Értékként prezentáltatik, amelyet most súlyos sérelem ért, és ezzel értelemszerűen súlyos sérelem érte a Magyar Nemzetet is. (Amely jelen esetben nem egy dicső múltú, de kissé kevésbé dicső jelenű napilap; hanem egy dicső múltú, de kissé kevésbé dicső jelenű etnikum.) Bár a Madách-mű kétségtelenül remekmű, de mint ilyen egyben egyike a leginkább kozmopolita alkotásoknak a magyar irodalom történetében: nemcsak azért, mert egyike a legtöbb nyelvre lefordított magyar irodalmi műveknek. Hanem főképp azért is, mert – persze szoros összefüggésben az előző ténnyel – az egy Hunyadi János nevének futó említésétől eltekintve semmilyen magyar (azaz partikuláris) vonatkozása nincsen. Így abban az értelemben "nemzeti" értékként beállítani, ahogy azt a szarral-húggyal értéket mentők próbálják, nem lehet.

— A második, a "külső", az adott műtől független ok még súlyosabb, nagyobb horderejű. Ez pedig az, hogy az elmúlt pár száz év történelméből az a nagyon egyértelmű következtetés vonható le, hogy ahányszor egy csoport, egy központ megpróbálta meghatározni, hogy mi a művészet területén az érték, mit lehet és mit nem lehet csinálni (pláne politikai ideológiától áthatva), akkor az a diktatúra biztos előjele volt, vagy adott esetben már épp maga a diktatúra. Ezt üzenik a német könyvmáglyák lángjai, vagy épp a szeretett Rákosi elvtársat dicsérő születésnapi ódák is.

Azoknak, akik EZT akarják vissza, előbb-utóbb a bevezető sorokban aposztrofált éjjeliedénybe ér a felső végtagjuk.

Jobb volna előbb.

Hétvégi hősök

Ahogy korábbi posztjaimban is jeleztem, az őszödi beszéd napvilágra kerülésének kétéves évfordulója egy szép szerdai napra esett. Bár erre a törvényes rend védelmezői/az elnyomó állam terrorszervezetei erősen készültek, de semmiféle komolyabb megmozdulásra nem került sor ezen a napon.

Érdekes, hogy épp csak nekik nem szúrt szemet, ami eddig szinte kizárólagos tendencia volt; és ezen a héten is további megerősítést nyert. Nevezetesen az, hogy forradalom csak a hétvégén törhet ki. Akinek nincs öröknaptárja, az sem kell, hogy zavarba jöjjön: az ŐB közkinccsé válása óta az összes forradalmi megmozdulás (baloldali pribékek által indukált provokáció) hétvégére, vagy legalábbis munkaszüneti napra esett. (Egy kivételként emlékezzünk meg a kurucinfó nosztalgikus Erzsébethíd-foglalási retrófílinges megmozdulásáról, amelynek nem túl számottevő hatásait is inkább a rendőri erők bénázásának kell betudnunk.)
Nos, ez ezúttal is így alakult. A 2006-ban a rendőri azonosítót még szinte fetisiszta rajongással tisztelő szabadságharcosok (a szórakozóhely-tulajdonosok és partiszervezők nagy bánatára) most is szombat este öltöttek csuklyát, álarcot, sálat hogy spontán véletlenszerűséggel összecsapjanak a rendőrséggel és a nagy döbbenetükre valahogyan a kezükbe került molotovkoktélokat ráhajigálják az egyenruhásokra.
Tulajdonképpen akár meg is nyugodhatnánk: a létező szocializmusból a létező kapitalizmusba való átmenet tökéletesen lezajlott a rendszerváltás óta eltelt 20 év alatt. A forradalmárok hétköznap dolgoznak, rendes polgárként teszik a dolgukat, hozzájárulnak a gazdaság növekedéséhez; majd ahogy bejön a sabbat, rájönnek, hogy — híven a marxi meghatározáshoz — nem tudnak tovább a régi módon élni, a társadalmi rend gyökeres, egy pillanat alatti megváltoztatására van szükség. Majd a hétvége elteltével adag könnygázukat megkapván, az egy főre eső szétrugdosott kuka, kinyitott tűzcsap és felgyújtott autó után ismét visszatérnek a normális kerékvágásba, és dolgoznak tovább alkalmazóiknál, akik persze nem ritkán az olyannyira szidott multik.
Azok kedvéért, akiknek tényleg nincs öröknaptáruk: 1848. március 15-e egy szerdai napra esett...

Politikai kultúránk Őszöd tükrében - II.

A JOBB JÁTÉKAI

Ha arról akarunk töprengeni, hogy a "fogadó" oldal politikai kultúrájáról milyen következtetések vonhatók le az ŐB kapcsán, akkor először is azt érdemes észrevenni, hogy azok a megnyilvánulások, amelyeket reakcióként ma ismerünk, szinte teljes egészében nélkülözik a spontaneitást, az önálló véleményalkotást, kezdeményezőkészséget — végső soron mindenképpen. Érdemes volna egy reprezentatív felmérést végezni arról, hogy a hevesen "vesszen"-ezők, "takarodj"-ozók közül vajon hányan olvasták végig, próbálták egyáltalán megérteni, vagy legalább értelmezni az ŐB-t. Ezt a felettébb nehéz, PISA-teszt jellegű feladatot a többség ráhagyta az abszolút ellenérdekelt félre. (Volt rá példa, hogy valaki váltig amellett kardoskodott, hogy az ŐB tartalmazza Gyurcsány nyílt beismerését a választási csalásokról, majd többszöri felszólításomra is csak azt tudta kiizzadni, hogy "Amit az azt megelőző hónapokban titokban meg lehetett csinálni úgy, hogy nehogy a választási kampány utolsó heteiben előkerüljenek olyan papírok, hogy mire készülünk, azt megtettük " volna ez a nyílt beismerés [ismétlem: a választási CSALÁSé!!].)

Nos, az értelmező-centrum alaposan kitett magáért, hogy demonstrálja saját kreatívitását. Kezdetnek mindjárt megoldották a "minden krétai mindig hazudik" több évezredes dilemmáját. Mert ugye, ha Gyurcsány mindig hazudik, akkor nyilván akkor is hazudott, amikor azt állította, hogy négy évig hazudott.

Persze a dolog némileg árnyaltabb annál, minthogy a puszta logikai ellentmondás volna a legkínosabb benne. Ahogy a másik oldal kapcsán már utaltam rá: sürgősen sikerült elfelejteni, hogy egy beszédről, retorikai teljesítményről (mégha nem is csúcsteljesítményről) van szó. Persze csak így lehetett eladni szó szerint vett valóság-elemekként a különféle stilisztikai alakzatokat (pl. a túlzást: "És közben egyébként nem csináltunk semmit négy évig. Semmit."; vagy az asszociációt-felidézést: "hazudtunk reggel, éjjel, meg este" [gy.k.: "Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon" — Örkény 1956-ban a rádióról]; vagy akár a kakofémizmusokat).

Ez utóbbiak adják eme poszt egyik legszomorúbb következtetését: az ŐB-misztifikáció legjobban kommunikálható részének a "Dujcán Fejike cúnyán becélt" - tézis bizonyult. Az, hogy egy egész ország (vagy legalábbis egy jelentős része) kórusban üvöltötte éjjel-nappal, hogy "elkúrtuk/-tad", vagy épp hogy "kurvaország", miközben egy második krétai-paradoxont létrehozva habzó szájjal ítélte el a szalonképelen beszédet – messziről szemlélve akár nevetséges is lehetne, de így, testközelből csak szimplán szánalmas.

Persze eleve az egész értelmezés-kísérlet alapeleme is az a rendkívül érdekes logikai bakugrás, amely arra az axiómára épít, hogy "aki a magánéleti etikai normákat áthágja, nem lehet jó politikus". Ez azonban minimum nem axióma, hanem egy eléggé vitatott kérdés: a szexbotrányba keveredett politikusok közül jó pár akad, aki belebukott; de legalább ugyanannyi, aki megúszta. Sokkal elenyészőbb (alighanem konvergál a 0 felé) azon státuszférfiak száma, akik csúnya beszéd miatt kényszerültek lemondásra; és anélkül, hogy a politikusok általános kozmetikázgató kommunikációjába belemennénk, meg kell jegyezzük, hogy a "hazugság" mint olyan általában is csak abban az esetben képezi lemondatás jogalapját, amikor arra egy törvényes eljárás keretei között kerül sor (tehát pl. hamis tanúzáskor). Bár mint Bill Clinton kreatív szex-értelmezése mutatja ("az orál az nem az..."), még ez is megúszható. Természetesen ez a poszt elsősorban nem azért íródik, hogy kárhoztassa azokat az értelmezőket, akik az imént vázoltakat kiötlötték az ŐB-vel kapcsolatban. Sőt, őket valamilyen szinten még dicséret is megilleti azért, hogy olyannyira ismerik a magyar néplelket, vagy kevésbé misztikusan fogalmazva: a magyarság politikai kultúrájának (alul)fejlettségét, hogy tudták, mire lesznek vevők a zemberek.
Nos, a zemberek gyakorlatilag bármire, vagy még inkább mindenre vevők voltak. Aki az elmúlt két évet figyelte, könnyen juthatott arra a következtetésre, hogy ún. politikai kultúránk alapja az a féktelen egocentrizmus, amely már önmagában is kizárja a kollektív jogokra való érzékenységet, de mindemellett még arra sarkallja az egyént, hogy szubjektív ítéletét tényeken nyugvó objektív valóságként lássa, és akarja láttatni másokkal is — bármi áron, akár az ön- és közösségpusztító vandalizmus árán is. És ha kicsit megkapirgáljuk a dolgot, eljuthatunk oda, hogy mindez a mélyben valahol a biblikus messianizmusban, a romantikus hőskultuszban és annak ellentétpárjában, a sötét démoni manipulátor figurájában gyökerezik. Ez a meglehetősen primi... egyszerű "a történelmet a nagy emberek alakítják" szemlélet fonódik össze azzal az elképzeléssel, hogy kudarcaink-balsikereink oka - a fent taglalt démonmesterek hátterében - minden esetben legalább egy-egy világméretű összeesküvés.
Így, ha átgondoljuk mindazt, ami ennek a posztnak a keretein belül felmerült, egyet kell értsünk az ŐB kritikusaival: a Gyurcsány-beszéd valóban a magyar demokrácia nemlétéről szólt. Csak nem halotti búcsúztatóként hanem látleletként, amely világrajöttének akadályait taglalta.

P.S.: Valamikor a 90-es közepén egy diákcsoporttal Nagy-Britanniában jártam. Kettesével-hármasával családoknál szétszórva voltunk szálláson. Tanár kollégámmal úgy gondoltuk, hogy minden este illik valamilyen témáról beszélgetést kezdeményezni a háziakkal. Ezért nagy okosan egyik nap elővettük a politikát. Ez nagyon magyar aggyal jó választásnak tűnt, hiszen akkoriban a miniszterelnöknek, John Majornek már nagyon kifele állt a szekere rúdja, szinte egységes utálatnak örvendett. Feltettük hát a házigazdának a kérdést: mi a véleménye saját miniszterelnökéről. Az első látásra sem oxfordi ötdiplomás professzornak, hanem inkább Wayne Rooney korai előképének tűnő jóember pillanatra elgondolkozott, majd csak úgy foghegyről, de lehetőség szerint minél több iróniát belezsúfolva, összesen két rövid szót mondott: "Nice man."
Aznap nem beszéltünk többet politikáról.

Politikai kultúránk Őszöd tükrében - I.

Hamarosan két éve lesz annak, hogy közkinccsé vált az a beszéd, amely ha nem is a legkiemelkedőbb, de minden bizonnyal egyik leghírhedtebb darabként vonul be a mindenkori magyar retorika történetébe. Természetesen Gyurcsány Ferenc Balatonőszödön zárt körben, a frakció tagjainak elmondott beszédére gondolok, és ezt fogom apropónak felhasználni arra, hogy eltöprengjek egy poszt erejéig a magyar politikai kultúráról, amely a szorosan vett értelmében sajnos (egyelőre?) nem létezik.

ÁLTALÁBAN: MIRŐL IS BESZÉLÜNK?

Kezdjük azzal, amit az őszödi beszéd kapcsán általában hanyagolni szokás, félig talán tudatosan (azok részéről, akik manipulálnak vele), másrészt pedig szinte öntudatlanul (a manipuláltak oldalán)! Nevezetesen a beszéd elhangzásának körülményeire gondolok. Nem elsősorban arra, hogy az egész ország képes volt csámcsogni egy lehallgatott (,tehát illegálisan megszerzett) beszéden (bár ez is sokmindent elárul rólunk), hiszen könnyen lehet arra hivatkozni, hogy vannak esetek, mikor az adott dokumentum/beszéd napvilágra kerülése fontosabb érdek, mint az a szempont, hogy hogyan jut nyilvánosságra. (Pl. a Watergate-ügy jó példa lehet erre. És itt most ne térjünk ki arra, hogy van-e egyéb közös vonás, vagy hogy az ŐB nyilvánosságra kerülése valóban bírt-e ilyen fontossággal, mert ezt nyilván ki-ki vérmérséklete és főleg pártállása szerint másképp ítélné meg.) Sokkal érdekesebb témánk szempontjából két másik tényező: egyik az ŐB "lappangási ideje" — azaz, ha valóban akkora jelentőséggel bír(t), mint azt jobboldali interpretátorai nem győzik hangsúlyozni, akkor a felvételt, amely szükségszerűen az elmondáskor, május végén készült, miért (és hol) kellett szeptember közepéig (azaz csaknem 4 hónapig) "jegelni"? És félő, hogy erre még a taktikai megfontolások (pl. az önkormányzati választásokhoz közelebbi időpont keresése) sem jó válasz, hiszen ha mindent felülíró közérdek volt az ŐB kiderülése, akkor a taktikázgatás ez esetben éppen úgy a "trükkök százai" csoportjába tartozik, mint azok, amelyeket a beszéd kapcsán oly vehemensen elítéltek a felháborodók.
Nem kevésbé érdekes a másik tényező: nevezetesen az, hogy felvételt egy beszédről egyszerűen nem lehet véletlenül készíteni. Azaz tudatosan elő kell készíteni a technikát, megszervezni a körülményeket, konspirálni, stb. Ami viszont — tekintetbe véve, hogy aligha volt pontosan tudható előre, hogy Gyurcsány mit fog mondani — csak egy, de annál siralmasabb következtetésre vezethet: politikai kultúránknak immár szerves, mindennapi gyakorlatává vált a lehallgatás, titkos beszédek és magánbeszélgetések rögzítése (legfeljebb, ha a felvétel nem bizonyul használhatónak, megy a szemétbe). Ezt a következtetést utólag is alátámasztják pl. a Zuschlag-ügy kapcsán előkerült hangfelvételek, és legújabban az Almássy-affér is.
És most lássuk, milyen érdekes következtetések vonhatók le abból, ahogy a két oldal fogadta-értelmezte az ŐB-t!

A BAL (HI)BÁJA
Azt a legelszántabb fanok is kénytelenek elismerni, hogy Gyurcsány Ferenc nehezen (vagy sehogysem) tud szabadulni az üzleti életben megszokott irányítási sémáktól, és ez többször problémákhoz is vezetett már, mint pl. a szaudi focisták "arab terroristaként" való emlegetésekor. Tulajdonképpen már ebben az esetben is látszott az, hogy ami egy vállalati igazgatótanács zárt körében még olyan "szellemességnek" minősül, amit a jelenlevők lojalitása és alárendelt helyzete "segít" megfelelően értelmezni (vö: a főnök viccén mindenki nevet), addig ez egy meglehetősen heterogén közeg, szélesebb hallgatóság esetében már nem működik. (Sőt, az esetlegesen belelátható önkritikai vonás – "ilyen hülyék vagyunk, hogy az arabot azonosítjuk a terroristával" – is nagy valószínűséggel elsikkad, vagy ami még rosszabb, pont az ellenkezőjébe fordul: sima rasszista megnyilvánulássá válik.) Úgy is mondhatnánk: miniszterelnökünk elfeledkezni látszik a pozíciójával járó szükséges körültekintésről (tegyük hozzá, ezzel nem nagyon lóg ki a '90 utáni kormányfők sorából).
Ez természetesen negatív faktora a "politikai kultúra" fogalomkörének, de kezelhető megértéssel, betudható a politikai járatlanságnak. Sokkal problematikusabb azonban az a másik tényező, amelyről érdekes módon mindkét oldal elfeledkezni látszott (persze, mint majd látni fogjuk: okkal). Ez a probléma pedig a beszéd megcélzott közönségének zárt köre. Az, hogy egy (mint látjuk: csak elvileg) jól őrzött objektumban, válogatott, szűk körű hallgatóság előtt hangzott el, szinte teljesen negligálja az "igazságbeszédre" való hivatkozást, és különösen azt, hogy az ŐB – eredeti célja szerint – a teljes magyar politikai elitről szólt volna. Hiszen egy mindenkit – benne az ellentábort is elítélő-leleplező – beszédnek miért kellett volna titokban elhangzania, és a szándék szerint titokban is maradnia? És ami még súlyosabb, az maga a mentalitás. Hogy egyáltalán létezhet, létezik kétféle igazság: az egyik a kiválasztottaknak, a zárt körnek; a másik pedig a szélesebb közvéleménynek. Ez tán a legsúlyosabb hozadéka az egész ŐB-ügynek; és igazából ebből vezethető le az, hogy "a politikusok hazudnak": hiszen aki nem mondja el a teljes igazat, arra ez teljes joggal rámondható. (Tegyük hozzá, hogy ez korántsem MSzP-prvilégium, jópár titkos tanácskozásról tudunk a másik oldalról is, de azokra érdekes módon csak annyi volt a reakció, hogy "oszt jónapot". ) A "baloldal" politikai viszonyulását jól jelzi az a bénultság – ami egyébként nem okvetlen negatív vonás – , amellyel az ellenoldal erőszakos nyomulására nem tudott mit reagálni.

Uborka Morvai-módra

Csak ámulok és bámulok. Az elhíresült kesznyéteni uborkás eset kapcsán megint országos méretű maszatolás folyik. Ún. jogi érvekre való álságos hivatkozások és radikális megoldási javaslatok egyformán előfordultak a nagy országos ötletbizniszben. De a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb ötlet érdekes módon senkinek nem jutott még eszébe. Egy ilyen, egész országot megosztó ügyben az volna az egyetlen helyes megoldás, ha vizsgálatra kérnénk fel a Független Jogász Fórumot, és legfőképpen annak jeles képviselőjét, Morvai Krisztinát.
Természetesen előfordulhat az is, hogy a professzor asszony ezúttal elfoglaltabb lenne, mint volt a 2006 évi őszi eseményekkor, amikor azóta méltán híressé vált megállapításait tette. De azok és a belőlük áradó szellemiség segíthet nekünk eligazodni életünk minden problémás kérdésében, köztük az uborkacsatában is. Mert annak alapján, ahogy a most a Jobbiknak kampányoló FÜGGETLEN Jogászfórumos hölgy 2006 szeptemberében-októberében vizsgálódott, mi is össze tudunk ütni egy kis vizsgálati anyagot. Elég csak arra gondolnunk, hogy az elsődleges szempont nem a közrend és közbiztonság veszélyeztetése, valamint a magántulajdonban okozott kár volt (a forradalmárok részéről), hanem, hogy hány rendőr viselt azonosítót, és milyen eszközöket vettek igénybe a rendcsináláshoz.
Szóval javasoljuk a következőket:
1/ a nyugdíjas uborkát termelt — rendelkezett-e őstermelői igazolvánnyal? Honnan szerezte be az uborkamagot, ha vásárolta? Tudja-e ezt számlával igazolni? Betartotta-e a nyáron elrendelt locsolási tilalmat?
2/ az uborkáskertet elektromos áramra kötött kerítéssel védte — rendszeresen fizette-e az áramszolgáltató számláit? Honnan szerezte be az ehhez szükséges (nyilván színesfémből) készült - vezetékeket? Rendelkezik-e erről szabályos számlákkal? Miért nem szerzett be nagyteljesítményű ipari transzformátort, amellyel emberi egészségre nem ártalmas hatásúvá tudta volna átalakítani az áramot?
És ez még csak pár kérdés a sok-sok lehetséges, lényegretörő szempont közül. Mert a teljes igazságnak sosem szabad elsikkadnia. És ehhez jelent nekünk segítséget a maga objektív mércéjével a helyesen és pártatlanul alkalmazott jog.

Gyurcsány Ferenc NEM hazudik

Rohanó, modern, kiismerhetetlen életünkben legalább egyetlen sarokkő létezett mindezidáig. Történhetett bármi – nőhetett az olaj vagy a földgáz ára, erősödhetett a forint vagy gyengülhetett a magyar dinnyefelvásárlók pozíciója, egy dologban mégis minden körülmények között biztosak lehettünk: Gyurcsány Ferenc hazudik. És persze ennek következtében hazudik az általa primitíven brutális egyszerűséggel vagy démonian ravasz rafináltsággal (ez még eldöntendő) manipulált MSzP is.

És most ez a napnál világosabb igazság is eltűnőben van életünk horizontjáról. Mert annak, aki eddig nyitott szemmel járt-kelt a magyar politika világában, a fentiek vezérlőcsillagként ragyogtak egén. És most egyszercsak jön ez a Strabag-ügy! És mi derül ki ennek kapcsán!?! Az MSzP persze cáfolja, hogy a magyar politikai pártok érintettek volnának, akár csak egy lukas kétfilléres erejéig is az osztrákok által megszellőztetett ügyben. Aki ebben az országban élt az elmúlt két évben, az csak bólint: igen, akkor most jön a Fidesz, és megszokott tényszerű, de ugyanakkor frappáns logikájával (GyF hazudik, mert 1/ mi azt mondjuk, 2/ hazudik, 3/ csak) rámutat, hogy a magyar politikai pártok igenis nyakig benne vannak az ügyben, és velejéig korruptak.

De lám, mégsem! A Fidesz nyilván nem hazudhat (érvelést lásd fenn!), szóval ha az új többség szerint is ez az egész csak rágalom, akkor GyF szükségszerűen igazat mond. Lám, mégiscsak vannak olyan nagy, egész nemzetet érintő ügyek, melyek esetében akkora az igazság ereje, hogy még a hazugság démoni mestere is igazmondásra kényszerül...

A Nagymagyarország-tangó (I.)

"Játsszuk újra el, hogy semmiről sem tudunk

Tegyünk újra úgy, hogy semmiről sem tudunk

Mások játszanak, s mi lessük függöny mögül

Míg a régi régi tangó hegedül"
(Cseh Tamás: Tangó)

Amikor általános ötödikbe kerültem, és szeptember elején megkaptam az új könyveimet, felbukkant közöttük egy történelmi atlasz is. A rituális év eleji átlapozás során persze nemcsak az egyes térképeket tanulmányoztam, hanem megpróbáltam össze is hasonlítani őket különféle szempontok szerint. Természetesen adódott az egyik ilyen alapszempont: melyik volt a valaha volt legnagyobb birodalom? Ha jól emlékszem, nem tudtam határozott véleményre jutni, lévén akkoriban még meglehetős csekély ismereteim voltak a méretarány fogalmáról, de azért arra határozottan emlékszem, hogy Nagy Sándor, a perzsák, és a rómaiak ott voltak az élbolyban. És ha már a kérdést megvizsgáltam világméretekeben is, akkor a következő lépcső az volt, hogy megnézzem: "mindig ekkora volt-e Magyarország?" és ha nem, akkor mikor volt a legnagyobb.
Felsőtagozatba készülő kisdiákként nemcsak a mératarány fogalmát nem tudtam megfelelően használni, hogy kiderítsem: Nagy Sándor vagy Bonaparte Napoleon tudhatott-e a magáénak nagyobb területet, hanem azzal sem voltam tisztában, hogy amikor egy ilyen összehasonlítást próbálok meg tető alá hozni, akkor tulajdonképpen a középkori világszemlélet talaján mozgok. A sötét kor embere számára nyilvánvaló volt, hogy az igazi érték a föld, amelyből minél többet birtokol valaki, annál gazdagabb az illető. (Ez már csak azért is így volt, mert egyrészt a pénzforgalom meglehetősen alacsony szintű volt, másrészt az ingóságok elég gyakran cseréltek gazdát, többnyire nem békés úton.) Másrészt a birtokolt föld nagysága volt a kulcsa annak is, hogy valaki mekkora sereget tudott kiállítani, és a sereg nagysága pedig annak a kulcsa, hogy sikerül-e általa még nagyobb területet meghódítani, illetve a meghódított területet képes-e uralma alatt megtartani. Ily módon a térképre tekintve egy adott ország, birodalom gazdasági potenciálja, ereje lemérhető volt annak területi nagyságából. (Persze a hűbéri rendszer bizonyos sajátságai miatt nem mindig lehet egyenes arányosságot feltételezni, hiszen pl. a területileg Európa legnagyobbjai közé tartozó Német-római Császárság rengeteg bajjal küzdött, de a fentebb vázoltak mégis igazak voltak, csak nem a hierarchia csúcsán állóra, hanem a tartományurakra.) Az imént birodalmakról beszéltem, és ez nem véletlen. A fenti szemlélet ugyanis tökéletesen figyelmen kívül hagyott egy manapság létfontosságúnak ítélt szempontot, az etnikai hovatartozást. Így lehetett pl. Habsburg örökös tartomány Csehország, vagy különböző birodalmakhoz tartozó Itália egy-egy része egy-egy történelmi pillanatban. Vagy mondjuk Horvátország java része így tartozhatott a Magyar Királysághoz.
Nos, ezt az erősen a fegyverek dominanciáján és a föld birtoklásán nyugvó szemléletet kezdte ki fokozatosan a pénzgazdálkodás megerősödése, az egyéb gazdasági ágak kialakulása-felfutása, és a nemzeti eszme, a nacionalizmus térnyerése. Nem is kell hozzá túl nagy cinizmus, hogy a nacionalizmusra, a nemzeti eszmére úgy tekintsünk, mint ami az isteni eredetű monarchia ideáját leváltotta, és a birodalom eszméjét lecserélte a nemzetére. (Ez persze szoros összefüggésben áll az autokratikus, egyszemélyi uralmat leváltó, demokratikus formák térnyerésével is.)
És akkor itt kellene felmondani a történelmi közhelyeket, miszerint:
— A feudalizmusból örökölt birodalmak határai szinte sosem estek egybe a nemzeti-etnikai határokkal; így a multinacionális államok előbb-utóbb felbomlottak (Német-római Császárság), az addig széttagolt nemzetek pedig egy államban próbáltak egyesülni (Itália-Olaszország). Persze a hatalmi vagy épp nagyhatalmi vákumok mentén (Belgium), vagy épp a jól felfogott gazdasági érdekek alapján (Svájc) azért keletkeztek-maradtak fenn többnemzetiségű államok.
— Az egységes nemzetállamok ki-/megalakulása szoros összefüggésben áll a polgárosodással, valamilyen módon mindenütt a polgári átalakuláshoz kapcsolódik. Ahol ez az átalakulás megkésett vagy felemás volt, ott felemás képződmények jöttek létre eredményeképpen: a kevéssé demokratikus Német Császárság, vagy a dinasztikus alapokon álló Olasz Királyság.
— A történelmi Magyarország több szempontból is perifériára esett ebben a folyamatban, hiszen polgári fejlődése megkésett és szűk körű volt. Ráadásul ez a polgárság anyanyelvét-indíttatását tekintve nem annyira magyar, mint inkább német/sváb és zsidó volt. További hendikepként a történelmi Magyarország nemzetiségei (az egy, de szintén csak a 19. század utolsó negyedére létrejövő Romániát kivéve) nem rendelkeztek erős, polgáriasult nemzetállammal, amely alternatívát jelenített volna meg; így a nacionalizmus szélsőséges formában (is) megjelent körükben. És a dolognak ezzel még mindig nincs vége. Az elbukott polgári forradalom, '48 után ugyanis az egységesítő-modernizáló osztrák birodalmi törekvésekkel szemben a magyar nemzeti öntudat szinte szükségszerűen fogalmazódott meg a konzervatív-nemesi szemlélet átvételében. Ez kapott aztán közjogilag is szentesített formát az 1867-es kiegyezéssel, és össznemzeti megerősítést az ideológia szintjére emelve a millenniumi ünnepségekkel. Kibontakozott tehát az a képlet, amely nagyjából úgy nézett ki, hogy a (konzervatív-nemesi) múlt és vele az ennek keretet biztosító Árpád-kori Magyarország (annak feudális-birodalmi szemléletével) nemzetivé, magyarrá, sőt "Magyarrá" vált. És persze így vált magyarrá a nemesség önképét a múltba visszavetítő hun legenda annak minden elemével együtt. A múltba való fordulás mellett szükségszerűen és a sajátos logika szerint logikusan vált a modern állami, polgári berendezkedés idegenné: először Habsburg-csinálmánnyá (ahogy például Madách ötletesen karikírozza A civilizátorban), majd a történelem eseményei nyomán idegenszerűvé, azaz zsidó machinációvá.
— És ha fenti halmozottan hátrányos helyzet nem lett volna elegendő, jött az I. világháború, és Trianon kataklizmája. Azaz a magyarságnak nem volt ideje kinőni, meghaladni, és kinevetni a fentebb tárgyaltaknak megfelelően rögzült fixa ideát, hanem miközben javában abban lubickolt, azt "kihúzták" alóla. Így aztán nem csoda, hogy a "dicső történelmi múlt - mítikus hagyomány - nagy/birodalmi Magyarország" tényezők elválaszthatatlanul egymáshoz forrtak, mintegy egymás előfeltételeiként jelentek meg, és élnek tovább napjainkig a magyar köztudatban.

Olimpia volt

A TÁVOLSÁGOT, MINT ÜVEGGOLYÓT...
Változóban vannak az idők. Az én időmben még minden kisfiú mozdonyvezető vagy tűzoltó akart lenni (a lírai hajlamúbbak még esetleg katonák és vadakat terelő juhászok). Ma azonban egyértelműen a MOB-elnökség nemcsak minden gyermek, hanem egyenesen minden felnőtt szíve vágya is. Mert nem elég, hogy a MOB-elnök gyakorlatilag leválthatatlan, de a pekingi olimpia kapcsán (sőt, utólag már a 84-es los angelesi kapcsán is) az is kiderült, hogy semmiről nem tehet, nem felelős semmiért. Sőt, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke még a valósággal is sajátos viszonyban áll: ha valami nem úgy történik, ahogy ő elvárta, megjósolta, akkor természetesen a történések, és azok összes szereplője a hibás; és mégcsak véletlenül sem az elvárások vagy neadjisten azok megfogalmazója. Bár természetesen hallatszanak olyan hangok (a nyílt levél SP-nak különösen szívhezszóló), amelyek a nép MOB-elnökét aljas módon megpróbálják besározni, de az azért tudnivaló, hogy Schmitt Pál szíve igenis együtt dobbant a sportolókéval. Eleve időt, fáradságot és a köz pénzét nem kímélve kiutazott a távoli Pekingbe. De mindez nem elég: percről percre együtt élt a versenyekkel: a minden magyar médiát letaroló "8-szor is csak egy kicsin múlt" szöveget például rendszeresen építgette, update-elte, én pl. a hvg-ben találkoztam egy korábbi fázissal, amelyben még az 5-ös szám szerepelt. Nem mennék bele, hogy ez a nyilatkozat miért képmutató és ostoba (csak egy alapvetést említenék: a VERSENYsport arról szól, hogy valamelyik résztvevő jobb valamennyivel), inkább hadd idézzem másik kedvencem!
SP fősporttisztségviselő elmondta, hogy ő már 2002 óta (jaj, de ismerős évszám is ez, mi is volt ekkor? melyik kormányt váltotta melyik?) mondogatja, hogy nem lesz ez így jó, mert a romlás útjára léptünk. Szép, korrekt, politikamentes nyilatkozat; de nekem azért mégis van vele egy-két gondom. Az egyik az, hogyha 2002-ig minden nagyon szép és nagyon jó volt (kivéve persze nyilván a '94 és '98 közötti időszakot), akkor hogyan sikerült 6 év alatt tönkrevágni egy ilyen tökéletes szisztémát, mint amit a magyar sport képviselt 2002-ig? Sőt, ha jól emlékszem, Athénban még minden rendben volt (hiszen nagyjából annyi aranyat hoztunk, mint ahogy az Elnök Úr elvár... izé, megjósolta — a doppingbotrány pedig csak arra volt jó, hogy az ezen poszt elején vázolt elnöki érinthetetlenséget alátámassza), szóval, ha villám sebesen 4 év alatt sikerült mindent szétverni, a MOB miért nem emelte fel szavát? Vagy ha más eszköze nem maradt, esetleg egy kollektív lemondás... Tudom, tudom, olyan erőszakos a tagság, hogy folyton visszaszavazza az embert a hatalomba. De akkoris: hát egy ilyen kiváló sport- (és egyéb) diplomata hogy adhatja a nevét egy ilyen alantas folyamathoz??
És biztos, hogy ez a folyamat csak 2002 óta tart? Az összes média tele volt vele, hogy olimpiai összteljesítményünk a rendszerváltás óta folyamatosan lefelé tart. Igazán olyan nagy dolog lett volna bemenni a 2000-es olimpia után az akkori miniszterelnökhöz, és jól az asztalra csapni, hogy ez így nem mehet tovább?
Persze az sem volt rossz, mikor a jeles esemény utolsó napján jeles sportvezetőnk akként értékelt, hogy ő ma 15 (!!-alig rosszabb, mint a Helsinkiben nyert 16 arany!) magyar aranyérmet adott át, nevezetesen a vízilabda-csapat tagjainak. És persze azt sem mulasztotta el hozzátenni: szerinte egy csapat-arany még értékesebb is, mint az egyéniben nyert. Nem szállnék vitába egy ilyen kaliberű sportszakemberrel, de azt azért megjegyezném, hogy a MOB által is jóváhagyott díjazási/honorárium-rendszer mintha nem ezt mutatná. Az egyéni győztesek ugyanis 20, míg a csapatban aranyat szerzők 12 millió forintos egyszeri juttatásban részesülnek.
Ez is csak azt mutatja, hogy minden értéket nem lehet pénzzel megmérni.

PHENJAN, KHARTOUM, HAVANNA ??
Igazából még nem olvastam hivatalos diadaljelentést, de az indirekt jelzésekből (és a már megmutatkozó anyagi haszonból) nem merészség levonni azt a következtetést, hogy a NOB szerint a pekingi olimpia átütő sikerrel zárult, és elérte célját. Többször írtam már róla (most lusta vagyok saját blogomban linkeket vadászni, akit érdekel, az megtalálja az "olimpia" címke alatt), hogy képmutatásnak érzem az olimpia "diktatúraszelídítő" funkciójáról szőtt álmokat. De ha most az derül ki, hogy ez a törekvés mégis sikeres volt, (bár a Kínából érkező tudósítók és hírek nem erre utalnak,) akkor egészen egyszerű és egyértelmű a jövő útja. Keressük meg a világ még meglevő minél vadabb diktatúráit, és sorban adjuk nekik az olimpia rendezési jogát! (És amilyen túlkínálat van e szempont szerint a helyszínekben, érdemes volna megfontolni a 3, 2 sőt akár az évenkénti olimpia-rendezést is!!) Bár a NOB sajnos következetlen volt, és a 2012-es olimpia rendezési jogát Londonnak ítélte, de ha a fentebb vázolt elképzelés megvalósul, akkor már 2013-ban Észak-Koreában, Szudánban vagy akár Kubában, esetleg Iránban üdvözölhetjük a világ spotolóinak színét-javát. Ezzel egyben sikerülhetne kifogni a szelet azoknak a kalandor elképzeléseknek a vitorlájából, amelyek diktatórikus berendezkedés megléte nélkül pályáznak a 2016-os, vagy a 2020-as olimpia megrendezésére. Bár egyik-másik jelölt ilyen-olyan kis engedmények árán akár megfelelőnek is tűnhet (Thaiföldön pl. államcsíny jelei mutatkoznak), de azért elég gyenge a felhozatal. Bááár... ott látom a 2020-as jelöltek közt Budapestet is. Lehet, hogy a Budapesti Olimpiáért Mozgalom helyzetértékelése mégiscsak reálisabb olimpiai esélyeinket illetően mint azt sokan hittük?

A doppingról — ferde szemmel

Érdekes hozadéka figyelhető meg annak az egyszerű ténynek, hogy éppen ezekben a napokban zajlik (a poszt elkezdése idején még tényleg zajlott) a soros olimpia Pekingben. Ez pedig az, hogy soha ennyi cikk, elemzés, interjú ilyen rövid idő alatt nem jelent meg a doppingról - anélkül, hogy egy prominens sportoló is bukott volna.Csak az elmúlt héten, csak a Népszabadságban (tehát egy végülis "profilidegen" napilapban) öt anyag foglalkozott a témával. Kezdődött a hírhedt mexikói drogdíler interjújának ismertetésével, majd folytatódott annak továbbgondolásával, hozzá csatlakozó vélemények megjelentetésével; aztán következett egy megtért bűnbánó vallomása, és végül a sort egy, a témával foglalkozó kutató álláspontja zárta. De kis jóindulattal ide sorolható az emberi teherbírás határainak kérdését feszegető írás is.
A legérdekesebb cikk azonban a Magyar Narancsban jelent meg Dénes Ferenc tollából. Az írás azon kitételeivel, amelyek azt tárgyalják, hogy az eszmények (és a rajtuk alapuló közbeszéd), valamint a valóság mennyire eltávolodtak egymástól csak egyet lehet érteni. Ha az ember nem túl szenteskedő, akkor el kell ismerje azt is, hogy a szerző által felvetett metódus egyike a lehetséges megoldásoknak.Véleményem szerint azonban az értekezésnek épp a két lényegi pontja, a kezdete, a "logikai" kiindulópontja és a végkövetkeztetése, a megoldás bevezetésének okai, illetve szükségességének indoklása eléggé gyenge lábakon áll. A bevezető rész érdekes felvetése nagyjából a WADA kárhoztatásában merül ki, mert szerző szerint rajtuk múlik a versenyek eredménye attól függően, hogy éppen kit sikerül nyakon csípniük. Persze ilyen alapon éppenséggel kárhoztathatnánk a rendőrséget is, mert a bankrablások tetteseinek (némely esetben való) felderítésével abnormálissá teszi a pénzeszközök kreatív újraelosztására irányuló tevékenységet. Egyszerűbben szólva: kicsit groteszk kárhoztatni azt a szervezetet, amelyik a hatályos szabályozások betartásán őrködik. (Azt már csak desszertként tenném hozzá, hogy kell hozzá némi intellektuális merészség, hogy a technikai sportok folyamatos invencióját vagy a sporteszközök fejlődését összemossuk a teljesítményfokozó [dopping/ajzószerek] fogyasztásával.) Az mindenképpen a jelenlegi szabályozás érdekessége, hogy a csak a sportolót mint végfelhasználót büntető gyakorlat üzenete a nemzeti és a sportszövetségek felé egyértelműen az, hogy megéri nemcsak eltűrni, hanem egyenesen elősegíteni és serkenteni a doppingot, hiszen ők nem bukhatnak le/meg, számukra a dolognak nincs konzekvenciája; sőt bukás esetén a nemzeti érdekek és a nemzet/sportág jó hírének védőjeként is felléphetnek.
Mindaz, amit a doppingolás ellenzőinek és a - mondjuk így - "liberalizáció" híveinek érveiről olvashatunk igaz (és köztudott), csak számomra minimum, hogy nem meggyőző. Mert tényleg igaz, hogy a doppingolás mint folyamat pillanatnyilag ellenőrizetlen (bár ez is vitatható, hiszen valahol valaki nyilván koordinálja, időzíti a versenyzők "szerezését", nem pedig találomra szedik az anyagot, tetszésük szerint). De abszolút nem igaz, hogy EZÉRT vannak a doppinghoz köthető halálesetek, vagy vannak nemkívánatos egészségi mellékhatások. A dopping függetlenül attól, hogy megengedjük-e, szabályozzuk, vagy éppen tiltjuk, egészségkárosító hatású! Épp ez a tény a tiltás markáns alapja. Megint egyszerűbben-összefoglalóan: a "liberalizáció" önmagában nem csökkenti a dopping kártékony hatásait.
Való igaz, hogy ugyancsak erősen megkérdőjelezhetőnek tűnik a legális ajzószerfogyasztás esélykiegyenlítő hatása. Pillanatnyilag azok az országok látszanak az illegális doppingolás élvonalában levőknek, amelyek ezt megengedhetik maguknak (és tegyük hozzá: meg is akarják engedni, mert pl. épp mostanság sokat példálóznak az olimpián éremtelen svédekkel, akik azért elég tehetősek). Csakhogy, ha jobban belegondolunk, könnyen rájöhetünk, hogy a dolog nem illegálisdopping-specifikus, hanem mondjuk talán: kapitalizmus-specifikus. Hiába legális mondjuk a számítógép- vagy az autó-vásárlás többé-kevésbé világszerte, azért mégsem a bangladeshi számítógéppark vagy az etióp autóállomány számít a legkiterjedtebbnek és a legmodernebbnek. Ugyanígy jó okkal élhetünk a gyanúperrel, hogy a legalitás nem fog azon változtatni, hogy mely országok engedhetik meg maguknak, hogy élvonalbeli szerekkel etessék az ún. "sportolóikat". (Erről részletesebben majd kicsit később.)

És persze az is kérdés, hogy mi számít teljesítményfokozónak és mi ajzószernek, vagy mi épp doppingnak. Tegyük gyorsan hozzá, ezt Dénes Ferenc is leszögezi. Írása végére mégis sikerrel oldja meg, hogy összemossa a kávét a doppinggal, mégha a poén szintjén is. Vannak dolgok, amelyek viszont szóba sem kerülnek, holott szerintem ebben a témakörben legalább ugyanekkora súllyal bírnak, ha nem nagyobbal. Annál mindenesetre nagyobbal, minthogy egy-egy kósza utalással elintézhetőek lennének. Mert, ha - tegyük fel - legalizáljuk a doppingot ("serkentőszereket", hogy szalonképesebbek legyünk, bár biztos vagyok benne, hogy az lesz a legkisebb probléma, hogy a marketingesek megfelelő, azaz eladható kifejezést találjanak a "szer"-re), nem a "sportpiac esélyei" fogják jelenteni a legnagyobb dilemmát, akármennyire is közgazdász-szemüvegen át nézzük a világot. A "liberalizáció" az én megítélésem szerint két fontos kérdést hoz(hat)na magával, egyik súlyosabb, mint a másik.

Először is: a dopping beengedésével párhuzamosan elkezdhetjük elvagdosni azokat a szálakat, a melyek a "sportpiac" és a tömeg- és iskolai sport között (ha megviselten is, de) eddig ott feszültek. Onnantól kezdve elég nehéz lesz eladni az iskolai tornaórát, vagy a reggelenkénti kocogást a "mozgás, sport, egészség" jelszóval. (Hiszen a[z él]sport köztudottan és elismerten minden lesz, csak nem egészség.) Hogy magyarázzuk meg a gyereknek, hogy az a sok nyűg és erőfeszítés arra való, hogy egészséges maradjon, és ha nagyon kiváló, akkor esetleg kiválasztják arra, hogy tönkretehesse az egészségét? Alighanem célszerű lenne az élsportnak vmi teljesen más elnevezést is találni. És vajon hol lesz a liberalizáció határa? Jó lesz-e, ha a kávéhoz, energiatalhoz, izomlazítóhoz hasonlóan közforgalmú dopping megjelenik a baráti sörmeccseken? A sportpiacot én magam nem féltem: a sportszergyártók helyét nyilván átveszik majd a gyógyszeresek; és a hirdetések onnatól majd nem arról fognak szólni, hogy egy bizonyos cipő, dressz vagy melegítő birtokában érhetünk el emberfeletti teljesítményeket, hanem hogy ezt egy bizonyos márkájú serkentő segítségével tehetjük meg. (Szarkasztikusan jegyezzük meg: ezekben a hirdetésekben még több is lesz az igazság.)
Talán egy fokkal még súlyosabb és még messzebbre vezető a második problémacsoport. Dénes Ferenc írásában folyamatosan az emberi döntési szabadságra, az emberi autonómiára és az ezen nyugvó képességre hivatkozik, amely lehetővé teszi, hogy mindenki felmérje saját önérdekét, és prioritásokat állítson fel, ha például a teljesítménykényszer és ezzel szemben saját egészségi állapota között kell választania. Ez valóban nehezen cáfolható argumentum, de ugyanakkor érdemes észrevenni azt is, hogy manapság is csak erős megszorításokkal van forgalomban. Mert ugyanúgy, ahogy Alkotmánybíróságunk szerint a "bódulathoz való jog" nem foglaltatik benne az alaptörvényben, ugyanez bízvást elmondható a "jobb sportteljesítményhez való jog"-ról is. Azaz: egy esetleges doppingliberalizáció után hogyan fogjuk elmagyarázni a füves cigit szívó vagy ecstasyt fogyazstó fiatalnak, hogy őt elviszi a rendőr, míg a sportpiaci munkásnak százezrek tapsolnak és milliókat tesz zsebre, szintén egészségre ártalmas szerek rendszeres fogyasztása révén. Próbáljunk meg esetleg a köz érdekére, megrendelésére hivatkozni? Nem volna ez ugyanolyan nagy (vagy még nagyobb) képmutatás, mint a jelenlegi állapot, amikor úgy csinálunk, mintha nem volna minden telítve a doppinggal? Vagy mondjuk azt, hogy a doppingoló sportiparos orvosi ellenőrzés alatt teszi ugyanezt? A kábszeres erre a képünkbe vigyorog, és azt mondja: "hát épp ezért kéne a drogot is liberalizálni, hogy ebben az esetben is meglegyen az orvosi kontroll". Jahogy a drog egészségkárosító, és halálos áldozatokat követel? Nyilván nem kevésbé, mint a dopping. És túladagolva ugyebár még a víz is járhat halálos következménnyel. Ebbe a témakörbe tartozik a dopping és a döntési szabadság másik lehetséges jövőbeli kivetülése. A boncolgatott Narancs-publicisztika ugyanis a liberalizáció mértékét és korlátait tekinti alapkérdésnek. Ami azért érdekes, mert ha elfogadjuk a saját magunkra vonatkozó döntési szabadságot mint alapértéket, akkor elég nehéz azt mondani, hogy "eddig tartott a döntési autonómiád, innentől mondj le róla". És azt csak a vak nem veszi észre, hogy a vér- és a szintetikus dopping után itt kopogtat, sőt már a spájzban van a mechanikus és a genetikai dopping. Oscar Pistorius, a műlábú dél-afrikai futó példáján túllépve, ugyan miért ne tartozna a habeas corpus körébe, hogy milyen sugárhajtóművet szereltetek magamra a 100m-es síkfutáshoz, vagy milyen teleszkópos lábat a magasugráshoz? És hát miért ne hozzunk létre az előbbihez ember-gepárd, az utóbbihoz ember-béka hibrideket? (Külön pikantériája a dolognak, hogy a genetikai manipulációt a világ túlnyomó részén törvények tiltják, dehát az önrendelkezési szabadság nagy úr...)
Az eddig leírtak alapján talán úgy tűnhet, alapjában véve elítélem a doppingliberalizációt. Bár az ötlettől (pontosabban: annak kiváltó okaitól) nem vagyok elragadtatva, de ettől függetlenül meggondolhatónak/meggondolandónak tartom azt. Mélységesen ellenzem azonban azt, hogyha adott egy hamis, álságos szituáció, annak egyetlen elemét kicserélvén azt higgyük: minden kérdést megoldottunk. Mert való igaz: furcsa, hogy a WADA doppingellenőrei inkvizitor módjára zaklatnak sportolókat, járnak a nyakukra. De nem elsősorban azért furcsa, mert ezt teszik, hanem azért, mert a hatályos szabályozások betartatásán CSAKIS és kizárólag ők őrködnek. Ahogy fentebb is utaltam rá: a nemzeti és a sportszövetségek nem a doppingolás visszaszorításában, hanem technikailag minél tökéletesebb kivitelezésében érdekeltek, hiszen így juthatnak elismeréshez és anyagi eszközökhöz. Véleményem szerint a jelen helyzetben érdemes volna meggondolni mind a pozitív, mind a negatív motivációt az egyes szakági és nemzeti szövetségekkel szemben: nem személyek/versenyzők, hanem kvóták tiltásával, neadjisten országok/sportágak olimpiai jogosultságának felfüggesztésével, illetve hasonló jellegű jutalmazási szisztémával a doppingellenességet megteremteni minden szinten.
Ha viszont be óhajtjuk vezetni az egyértelműen a sportot a cirkuszi produkció felé eltoló "szabad rendelkezést", akkor ezt nagy és felesleges luxus volna az élet csak egyetlen szeletére vonatkozóan megtenni. Mert azt állítani, hogy a sportolónak inkább érdeke, hogy "orvosi" kontroll mellett tönkretehesse magát, mint az, hogy gyakran ellenőrizzék, legalábbis képmutatás. Érdemes észrevenni, hogy ezt a jelenlegi állapotot nem a WADA túlbuzgása, hanem a dopping elterjedt mivolta hozta létre. És ha az ember kétségtelenül meglévő jogát az önrendelkezéshez az élet minden területén (gondolok itt nemcsak a drogra, hanem pl. az eutanáziára is) megpróbáljuk tiszteletben tartani, akkor mondhatjuk, hogy itt van már a szép új világ. Akkor mindnyájan leülhetünk szóma-koktéljaink mellé. Legfeljebb lesz, aki kevesebbet fog inni...

Kis olimpiai mozaik

Hát megkezdődött.

Jómagam nem csatlakoznék azok táborához, akik a megnyitóünnepség látványos mivoltából messzemenő következtetéseket tudnak levonni az egész olimpia — benne a még le sem zajlott versenyek — színvonalát illetően. Csak csendesen irigylem látnoki képességeiket, illetve annyit tennék még hozzá, hogy ez a megközelítés ("sokba került, akkor csak jó lehet") leginkább az amerikai közönségfilmek kapcsán merült fel eddig. Dehát úgy tűnik, a világ és benne a sport kezd egyre inkább szép, színes szélesvásznú produkcióvá válni maga is.

*

Ami azonban igazán irritáló az olimpia fogadtatását illetően — villámgyorsan feledve az úgy tűnik, csak divat szintjén felvett emberjogi vonalat — az a gusztustalan szerecsenmosdatás, ami szinte a megnyitás másodpercétől felerősödött és azóta tombol. "Kína amúgyis mindenképpen világhatalommá válik, kár volna hát megharagítani a háttérbe szorításával, tegyünk a kedvére azzal, hogy megmutatjuk: elismerjük, és tudomást veszünk róla, aspektáljuk őt. Az emberi jogok meg vagy le vannak... ejtve, vagy majd kivívódnak maguktól." — valami ilyesféle álláspont látszik körvonalazódni szinte minden fórumon (nagy csalódásomra még a Magyar Narancs szerkesztőségi cikkében is). Azt, hogy a NOB "majd az olimpia megrendezése megszelídíti a diktatúrát" álláspontja nemcsak hamis, hanem képmutató is, tudjuk, itt is megírtam. De hogy a világ nagyobb fele (kivéve egy-két általam olvasott nagyon józan bloggert) a sportot, és annak legnagyobb versenyét csak eszközként hajlandó kezelni egy politikai játszmában, az több, mint kiábrándító, sokkal inkább gyomorforgató.

A sok szenny, ami a kínai diktatúra szerecsenjének mosdatásakor lejön, ránk ragad.

(update: mégis van remény, az index vmi hasonlót pedzeget itt, illetve van még egy cikk, "Mars benevez" címen, amely pillanatnyilag nem elérhető...)

*

A történelem — mint tudjuk — ismétli önmagát.

A világ egy távoli sarkában olimpiát rendeznek. Az ott résztvevő kis nemzet sportolói azonban döbbenetes híreket kapnak otthonról: országukat megtámadták az oroszok, a harcok már hazai földön zajlanak, nem lehet tudni, mi lesz.

Az, ami velünk történt 1956-ban Melbourne-ben, most 2008-ban ahhoz nagyon hasonló történik Pekingben a grúzokkal. Mindez akkor villan belém, amikor Ungvári Miklós dzsúdózik egy grúz fiúval, aki olyannyira összeszedetlen, hogy szinte semmi ellenállást nem képes tanúsítani.

Most kivételesen nem vagyok képes tiszta szívemből örülni a magyar sikernek.

*

Szinte nincs olyan úszószám, amelyben ne dőlne meg legalább egyszer a világcsúcs. A 4*100-as gyorsváltóban 5(!) csapat úszik a régi világcsúcs-időn belül, de van olyan pillanat, amikor hatan is részidőn belül vannak. (Csak tudnám, mit lazsál a másik kettő...) Mindeközben a magyar televízió riportere őszintén és szinte már túl naivan lelkesedik: fantasztikus, hogy pár év alatt mit fejlődött az úszósport...

És ha lett volna szemernyi kétségünk is, most már kimondhatjuk: Fazekas Róbertnek igenis mindenképpen helye van az olimpián. Ha soha nem doppingolt, és most megdobta a szintet, akkor azért; ha 4 éve megtévedt, akkor azért, hogy lássa: másutt, ügyesebben hogy csinálják...

*

És zárásképp az áldott magyar közönségről.

Elektrotechnikai üzletlánc hirdetésében "9-nél több" magyar aranyérem esetében ígéri a náluk vásárolt nagyértékű cikkek árának visszafizetését. Nagy kockázatot nem vállalnak: utoljára ilyesmi 20 éve, Szöulban sikerült, és az elmúlt két évtized nem a magyar sport élre töréséről szólt. De legalább erősítik a legendás magyar realitásérzéket.

Ami különben így is nap mint nap megnyilvánul. Kereskedelmi tévé kvízműsorában kérdés: ki szerezte a magyarok első pekingi érmét. Betelefonáló válasza: Cseh László, SAJNOS CSAK ezüstöt. Phelps nyolc aranyért jött, gyakorlatilag legyőzhetetlen (pláne egyéniben), de mi azért az ezüstön sajnálkozunk...

Egy páros nap éjszakája, avagy a KöKi-lépcső visszatér

Életveszély ismét elhárítva, a lépcső újra működik, ezúttal rábuherált tetővel. Jobbra a nyáresti szellő sokat sejtetően lebegteti az "Átjárás tilos és életveszélyes" feliratokat a félrefordított rácson. És mi már sejtjük: a játszma még nem ért véget...

Betűrejtvény Geszti Péternek

(megfejtés: hol a boldogság mostanában [gy. k.: hol a boldogság, mostan á-ban])

Ételes képrejtvény

(megfejtés [természetesen]: orosz hússaláta)

A mi petárdánk kölyke

Úgy tűnik, annak ellenére, hogy a mostanság ismét reflektorfénybe került Fazekas (és Annus Adrián) aranyérmének csak nagyon rövid ideig örülhettünk, a magyar azért nemcsak lovas-, hanem dobónemzet is.
Eme állítást szépen bizonyítja, hogy a véleménynyilvánítás szabadságát megtestesítő tojás után újabb repülő objektum került a közfigyelem fókuszába: a petárda. Jómagam is elkövettem egy posztot erről anank idején. Persze nem arról, hogy szilveszterkor ne petárdázzunk, mert úgy tűnik a lakosság nagyobb részét arról meggyőzni, hogy azért, mert a naptár egy bizonyos napot mutat nem jó buli embertársainknak szívszélhűdést vagy maradandó halláskárosodást okozni — tekintetbe véve a magyarság pillanatnyi mentális érettségét — lehetetlen vállalkozás, az ember meg ne fogjon ilyenbe. Egyszerűen csak az tűnt fel, hogy egy újpesti hokifőmufti nyilatkozata szerint petárdázni — akár zárt csarnokon belül — nem bűn, így fel sem lehet lépni ellene. Ezt a képet árnyalta a nagy előd szellemének ("Búcsú a petárdáktól") megfelelő választékossággal George F. Hemingway, a Honvéd tulajdonosa. Ő úgy módosította a tételt, hogy csak a magyar kézből szálló petárda nem bűn, ha azt már osztrák hajítja el – , ami már önmagában vircsaft, emlékezhetünk –, akkor az ember tudalattijában megbúvó Poldibácsi hirtelen életre kel, és felsikolt: "csak az a szép zöld gyöp..."!!
Már pedig, ha a szép zöld magyar gyepet sérelem éri, különösen osztrák petárda formájában, akkor minden megendgedhet, az ilyesmit csak a vér moshatja le, de legalábbis vipera és billiárdgolyó. A jogegyenlőség, személyiségi jogok, meg persze a józan megfontolás, hogy stílszerűek legyünk: maradjanak a gyerekmesék világában.

Túl fedáksárin

Máskor linkelni kéne, hiszen a kérdéses poszt óta már négy nap is eltelt, de most, hogy munkadandárja meg nyári punnyadás, így elég azt írnom: a legutolsó posztban...
Szóval a legutolsó posztban a KöKi-lépcső kapcsán már méltattam a BKV azon igyekezetét, hogy mihamarabb csörgősipkát illesszen enfejére. Akkor ironikusan megjegyeztem azt is, hogy a fennálló életveszélyes állapot a papírlapokkal ékesített rács félrefordításával egy pillanat alatt megszüntethető volt; sőt a rács még akkor is ott állt a palánk mellett, mikor ezt dokumentálandó lefotóztam.
De lám, valaki nemhiába lesz superbrand: nem elég ahhoz a magas szintű szolgáltatási színvonal , amelyről a BKV közismert, úgy tűnik, szükségeltetik ehhez a jövőbelátás képessége is. A csütörtöki bejegyzésben még némi bújtatott elégedetlenség is bujkált, bevallom. Valami olyasmit is szerettem volna érzékeltetni, hogy más, boldogabb tájakon ilyenkor a feleslegessé vált rácsot, rajta a grafológiai csemegét jelentő hendméd táblákkal valahova jó messze elviszik egy lomtár legsötétebb sarkába. De a BKV bebizonyította, hogy utolérte a kort, és meghaladta a mindenbe Hűbelebalázs módjára belekapó magyar mentalitást: a rács maradt, és lám, nem hiába!

Ma, 28-án reggelre a Budapesti Közlekedési Vállalat a kontrán-rekontrán-szupkontrán-mórkontrán átverekedve magát túllépett a "fedáksárin" is: a nemrég életveszélyesből használhatóvá avanzsált hányatott sorsú lépcsőt ismét életveszélyessé nyilvánította. (Lám, egyszerre váratlanul milyen jó haszna lett a véletlenül ott maradt rácsnak, mint a fotó is mutatja!!!) Az már csak hal a tortán, hogy a buszsofőrök – ritka kivételként a BKV állományában alighanem – nem voltak kiképzett statikai szakemberek, így első ránézésre nem tudván megítélni a lépcső (ismét) vészesen életveszélyessé vált állapotát, utasaikat változatlanul a megszokott helyeken tették le, így azok az életveszélyes lépcsőtől az egykor volt felüljáró alatti úttesten bandukoltak a – pillanatnyilag még – nem életveszélyes másik lépcsőhöz.

Korántsem gondolom, hogy versenyezhetek fővárosunk tömegközlekedési vállalatának ötletességével, de azért sikerült megihletniük, úgyhogy volna egy-két ötletem.

1/ Rendszeres, kiszámítható verzió: A lépcső legyen páros napokon életveszélyes, páratlanokon használható, így könnyebben lehet alkalmazkodni az adott helyzethez.

2/ Profitorientált verzió: A lépcső következő napi állapotát mindig előző este hatkor látványos showműsor keretében sorsolják ki, amire az aznap éjféltől megvett szelvényeken lehet fogadni.

De persze ez csak pár halvány ötlet...