Olimpiát 2120-ra!

A megfeküdt Olympia

Aligha van sok hozzáfűzni való a Hajcsatok blog kiváló posztjához. Maximum két aprósággal érdemes kiegészíteni.

Az egyik annyi, hogy a BOM-ról — reprezentánsainak személyét, aktivitásának felerősödését, ciklikusságát figyelve — jó eséllyel tudni lehetett, hogy nem több egyfajta politikai trójai falónál. Mégis sokunkban munkált a remény, hogy a sport és benne a nemzeti sporthagyományok nemes ügyét talán mégsem fogják ilyen nemtelen és rövid távú céloknak alárendelni. Talán tényleg történik valami, az ország képessé válik közös erőfeszítésekre egy közös ügy érdekében, még ha nagy valószínűséggel el is bukunk a helyszín-kijelölési procedúra során. A szervezet már a 2010-es választások után láthatatlanná vált: korábbi hangos deklarációi, a hatástanulmányai körül kavart szenvedélyes nyilatkozatháborúk elcsitultak, semmilyen módon nem hallatott magáról. Pont akkor, amikor az előkészítésnek a finisbe kellett volna fordulnia, amikor gőzerővel kellett volna dolgozni legalább egy megközelítőleg elfogadhatónak tűnő koncepción.

Nem érti

Dzsudzsák Balázs nem érti azt az "ellenséges felzúdulást", amelyet az Anzsi Mahacskala nevű dagesztáni, az orosz futballbajnokságban vitézkedő klubba való átszerződése váltott ki a magyar sportközvéleményben. Tulajdonképpen már akár meg is szokhattuk volna, hogy ha a jeles szélsőbaloldali játékos baloldali szélsőjátékos valamit nem ért, vagy esetleg döbbenettel fogad, akkor azzal a dologgal valami nagyon nincs rendjén... legalábbis a játékos fejében. Dzsudzsi annak idején már azt sem értette, és ennek megfelelően döbbenettel fogadta, hogy miért lenne problematikus dolog az, ha esetleg szerepet vállalna (persze felkérésre) a Fidesz kampányában.

És Balázsunk most megint nem érti, hogy mi a gond klubváltása körül. Azért azt jegyezzük meg, hogy a közvélemény sem egységes: születtek pro és kontra érvek-írások is az ügy kapcsán. De azért az mostanra mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a történet nem teljesen a szokványos átigazolási szappanoperákra hajaz. Ezt jelzi, hogy maga az érintett is rögtön fontosnak érezte, hogy leszögezze: természetesen nem a pénz motiválta a klubváltást. Annak bizonyítására azonban, hogy szakmailag mennyire komoly csapat az Anzsi, Balázsnak mindössze azt az érvet sikerült felhoznia, hogy játékosai nem a helyszínen, hanem Moszkvában élnek, és onnan különrepülőgéppel utaznak a "hazai" meccsekre (is). Ami persze hathatós érv az ellen egyrészt, hogy nem a pénzről van szó, másrészt, hogy Mahacskala biztonságos volna úgy egyáltalán.

Zöld majmok

A Ferencváros labdarúgó-csapata meg fogja óvni az UTE elleni 0-6-os meccset. Igen, minden hitetlenkedő kedvéért várok egy kicsit, amíg még egyszer elolvassák az előző mondatot, ha még nem hallották volna a hírt.
Igen, az a Fradi, amelyik megsemmisítő vereséget szenvedett. És most egyszerre ennek kapcsán eszébe jut a zöld-fehérek vezetőinek, hogy a játékvezetőnek le kellett volna fújnia a mérkőzést. Érdekes módon kevesebb, mint egy éve, a Diósgyőr Üllői úti vendégszereplése (és 3-1-es vezetése) kapcsán lefújt mérkőzés esetében éppen tiltakozni látták jónak. Pedig a helyzet nagyon hasonló volt akkor is: a fradi "szurkolók" (sőt, ha a meccs előtti incidensre utalunk: szurkálók) minősíthetetlen viselkedése volt az alapprobléma mindkét esetben. Érdekes kérdés, hogy vajon akkor is ennyire a lefújást követelné-e most a Fradi, ha a 0-2-es félidő után a csapat összekapja magát, és hatalmas bravúrral megfordítja a rangadó sorsát. Hiszen a második félidő elején fennállt körülmények akkor is adottak lettek volna; az hogy utánuk mi történik, ebből a szempontból abszolút nem számít.
Igen, még egyszer: arról a Ferencvárosról van szó, amelyik most már hosszú évek óta saját drukkernek nevezett csőcseléke foglya: ezek az emberek edzőt és tulajdonost küldenek el, beleszólnak a csapat mezválasztásába, saját játékosukat (igaz, feketét) verik meg a csapat öltözőjében, és a fent emlegetett Diósgyőr-meccs kapcsán nem szégyelltek odáig süllyedni, hogy szándékosan a mérkőzés lefújását akarták (és tudták) kiprovokálni. Mindezzel kapcsolatosan a klub (amelynek jelmondata: "Erő, Erkölcs, Egyetértés" valamikor még hihetően is hangzott) annyit tud tenni, hogy síkra száll a mérkőzés eredményének megsemmisítéséért...
Amióta ezt a hírt olvastam, visszatérően a következő kép villan fel előttem: egy fa messzire kinyúló ágán egy zöld majom üldögél. Főemlőstől szokatlan ügyességgel maga mögé visszanyúlva a "kezében" tartott fűrésszel vágja az ágat. Már eléggé előre tart: alig néhány húzás, és átvágja az ágat, és a mélybe zuhan. Nagyot koppan akkor... de hogy elhallgat-e?? Reméljük.

Ki pakol?

(A "Huszti-ügy" margójára)

Miért is kínos az, ha egy válogatott kerettag futballista egyszer csak vélt vagy valós mellőzöttsége okán fogja magát, és úgy dönt, hogy búcsút mond a nemzeti 11-nek? És különösen miért probléma, ha döntését meg is próbálja indokolni, nem pedig úgy lép le se szó, se beszéd, mint egy másik társa korábban, aki elé aztán a komplett magyar futballvezetőség (plusz egynéhány politikai tekintély) térden csúszva járult, hogy szíveskedjék döntését megváltoztatni, és kegyesen visszatérni a Csapatba, ahol tárt karokkal és csapatkapitányi karszalaggal várják?!
Az mindenesetre biztos, hogy vannak evidenciák. Teszem azt például, hogy a válogatott (és általában minden csapat) összeállítása az edző/szövetségi kapitány kompetenciája, ebbe a játékosoknak nincs beleszólása. Mint ahogy senki másnak sem, és senki más szempontjai nem érvényesülhetnek. És persze az sem teljesen haszontalan, ha a válogatással / csapatösszeállítással megbízott "szakember" elvei átláthatók és egységesek, valamint esetleg nem változnak az aznap esedékes széljárással együtt.
Nos, a fenti dolgok azok, amelyekben Huszti Szabolcsnak nincs, vagy nem teljesen van igaza. Sokkal kínosabb azonban az a néhány dolog, amelyikben teljesen igaza van, és nem átallotta ezeket is szóba hozni. Például hogy — akárhogy is szeretnék jópáran az ellenkezőjét hinni — a sport igenis különbözik a politikától. Mindenekelőtt és legfőképpen abban, hogy ha nem is objektíven, de az előzőleg lefektetett szabályok keretei között mérhető. Így hát hiába mondjuk, hogy a legjobbak között volna a helyünk, vagy hogy a magyar edző szükségszerűen tökösebb legény a külföldinél, hiszen míg annak csak piros, addig ennek piros-fehér(-zöld) vér folyik az ereiben , ha egyszer a valóság mást mutat. Még akkor is, ha a fentieket nagyon sokszor, és nagyon tagoltan mondjuk, nagyon sok tévécsatornán.
És hogy erre valaki fel meri hívni a figyelmet, megbocsáthatatlan bűn. Hiszen ahogy Murphy törvényei is megfogalmazzák: "Ha felnyitsz egy gilisztakonzervet, csakis egy számmal nagyobb konzervdobozba tudod a gilisztákat visszagyömöszölni."

A búrok(országá)ban születtek, avagy a hiány VB-je

Igen, vége a 19-nek is... és most négy évig megint hiány lesz, figyelés, hogy ki lesz a 20. uralkodója, és várakozás. De az az igazság, hogy ez alatt az egy hónap alatt is a hiány volt a domináns érzés — legalábbis számomra. Lássuk, miért!

A sztárok hiánya

Aki kellőképpen figyelt az elmúlt egy hónap során, annak nem okozhat gondot az alábbi kérdés megválaszolása: mi a közös a következő játékosokban — Messi, Kaká, Rooney, Torres? Igen, való igaz: az előzetesen világmegváltóként, csapatokat a hátukon cipelőként beharangozott "kulcsemberek" egy nyomorult gólocskát nem voltak képesek összehozni - nem, nem fejenként, hanem összesen! És ha még bővítjük a névsort az egy-egy gólos Ronaldoval, Drogbával és Eto'o-val, akkor fel kell tegyük a kérdést: mi történt a sztárokkal, a legnagyobbakkal?? A könnyű és sokak által hangoztatott válasz a túlterheltség, a hihetetlenül magas, idénybeli 50-60-as mérkőzésszám szokott lenni erre. Csakhogy ugyanez igaz azokra is, akik igenis képesek voltak kimagasló teljesítményt nyújtani: az agyon nem sztárolt, de a közvetlen a nagyok mögött kissé szürkébben állandóan ott álló második vonalra, vagy épp az újonnan feltűnőkre, felfutókra. Kevés Forlános, Mülleres, David Villás reklámot láttunk (eddig), igaz? Úgyhogy a válasz talán inkább a foci üzleti vállalkozássá változásában rejlik. A média nemcsak jó értelemben emelheti ki a játékost a többiek sorából, hanem el is szigetelheti valós közegétől. De van itt más is: a fentiek újból felvetik a kérdést, amely a futball hőskorának elmúltával, a multikulturalitás előretörésével, a migráció világtendenciává válásával talán aktuálisabb, mint valaha — mi a létjogosultsága a "nemzeti" csapatoknak, vagy egyszerűbben: van-e még értelme nemzeti válogatottakról beszélni, ilyeneket versenyeztetni?

És a fenti kérdéshez kapcsolódik a mentalitás problémaköre is: a sztár(olt) játékos megszokta, hogy a csapat őköréje épül, őt szolgálja ki (és persze ezáltal közvetve az üzleti vállalkozásként működő klubcsapatot/céget). Innentől már nagyon nehéz lehet visszalépni, és nemcsak alárendelődni egy más célnak, hanem egy új rendszerbe beletanulni, annak részeként létezni, akár csak egy hónapon át is, pláne amikor nem selejtezőket kell játszani, hanem kiélezett versenyhelyzetben bizonyítani.

A kapusok hiánya
Igen, tudom, a labda. Szitál, meg pattan. Olyan hülyén. De azért akkoris... Hol vannak a kapusok? Maier, Shilton, Zoff , Kahn, de akár még Schmeihcel is...?? Akiről a védő, ha tudja, hogy ott van mögötte, nem izzad a tarkója, bátrabban játszik, és főleg nyugodtabban... Jó, Casillas esetleg tényleg itt volt, Buffon meg sérült... és a többiek? Az angolok bevallottan három színesbe öltöztetett bohóccal próbálkoztak, a németek az eredetileg nagyjából ötödik-nyolcadiknak jelölt portásokkal érkeztek; a braziloknál Julius Cézár kései reinkarnációja épp a megbízhatóságát nem igazolta, az argentin kapus igazából hajviseletéről maradt csak emlékezetes, az a Muslera, akiről a riporter nem bírta elégszer elmondani, hogy hosszú időre megoldotta az uruguay-i kapusgondokat pedig szinte egymaga elintézte, hogy csapata ne kerüljön se a döntőbe, se a dobogóra. Azok az afrikai kapusok, pedig akiket megpróbáltak "végre megbízható"-nak elsütni, sorra eljutottak egy-egy (vagy több) látványos betliig ki előbb, ki utóbb. A döntő párosítása végülis ebből a szempontból mindenképpen igazságosnak mondható: az a két csapat márkőzött, amelynek kapuvédője (egyébként a fináléban is) a legmegbízhatóbbnak, és akár még bravúrokra is képesnek bizonyult.

Az edzők hiánya
A foci örök kérdése, hogy mennyit tesz hozzá/vesz el egy csapat teljesítményéhez/ből az edző munkája. És minél magasabb szinten zajlik a játék, ez annál súlyosabb kérdéssé válik. Azt, hogy negatív irányban milyen "csodákra" képes egy edző, sokkal látványosabban bizonyította a VB, mint a másik végletet. Igen, elsősorban Domenech edző feledhetetlen produkciójára gondolunk, de az az örökbecsű magyar bölcsesség is igazolást nyert, miszerint "Sz@rból nem lehet karikás ostort fonni, de ha lehet is, akkor sem tanácsos vele rittyentgetni." Mert mondjuk Lippi vagy Capello mindamellett, hogy márkás neveknek számítanak, ez önmagában édeskevésnek bizonyult. (És ott az örök vitakérdés, Eriksson, aki nem éppen a saját pozitív megítélését erősíti az elefántcsontparti csapatnál kifejtett tevékenységével.) Persze volt olyan irányzata is ennek a tendenciának, amely abból indult ki, hogy a jól hangzó név mégcsak nem is kell, hogy az edzői vonalon legyen jól hangzó, elég, ha köze van a focihoz (Dunga, Maradona).
De általában is elég siralmasnak tűnik az edzői teljesítmény: néhány kivételtől eltekintve nem nagyon látszottak nagy edzői húzások, invenciók; bár azért érdemes megemlíteni azt a Marcelo Bielsát, aki Chile szövetségi kapitányaként megpróbálta a gyakorlatba is átültetni azt a tézist, hogy a támadó csapatok ellen támadni kell, hiszen szükségszerűen gyengébb a védelmük. De azért igazából - bár a döntőben mindkét szövkap jól cserélt, és alakította át ezzel csapata szerkezetét - a "mezőny" egészét tekintve itt is maradt némi fájó hiányérzet.

Fejhiány
Korábban már volt alkalmam kifejteni, hogy mennyire álságosnak gondolom a FIFA hozzáállását mind konkrétan a videóbíró, mind tágabban az egyre sürgetőbbnek látszó reformokkal kapcsolatosan. Az, hogy egy szervezet olyan "érvekkel" vél visszaverhetőnek szükséges technikai fejlesztéseket, amelyek soha sehol semmilyen más sportág esetében nem voltak igazak (az egységes körülmények követelménye a grundtól a VB-ig [ez ugye se a kosárban, sem a jégkorongban, sem sehol máshol nincs így...]), már csak az képes tetézni, hogy diadalként tálalja, hogy hazazavarta a VB-ről azokat a saját alkalmazottait (a gólt meg nem adó és a lesgólt megadó bírókat), akik a szervezet idióta előírásainak szellemében működtek, és kezelték az ebből adódó tévedéseiket.

És vége
Az ember persze azt várná, hogy egy VB-t egy olyan csapat nyerjen, amelyik végig meggyőző játékkal minden számottevő ellenfelét legyőzte, aztán ugyanilyen markánsan felülkerekedik a döntőben is. De az az igazság, hogy ez a séma inkább nem működik (Magyarország-1954; Hollandia-1974 vagy akár Brazília-1998), mint igen. (Talán a Pelé-féle brazil csapat volt ilyen.) Sokkal több olyan példát tudunk mondani, amikor a végülis győztes válogatott, vagy közben lendült bele, vagy mindvégig pocsék maradt (ezekre most nem írok példákat).
Azon kívül tehát, hogy "a foci igazságtalan" alapvetően nem vonhatunk le messzebbre mutató, komolyabb következtetést egy adott VB győztesének kilétéből. Lehet persze nagy tudású elemzéseket írni: olyanokat, amelyek az egyik héten a hagyományokból, a másikon pedig a világ megváltozott szociális trendjeiből vezetik le az aktuális VB történéseit. (Más kérdés, hogy ez a két írás - ugyanazon szerzőjük dacára - nemcsak egymást is cáfolja, hanem önmagában sem teljesen igaz: hiszen ha olyan egyértelmű volna a "három nagy" fölénye, sokat kellett volna a döntőkben találkozniuk, de eddig összesen 2 olasz-brazilról és 1-1 olasz-németről és német-brazilról tudunk [azaz valaki nem azért jut el a döntőig, mert nagy, hanem attól lesz nagy, hogy eljut a döntőig] és hát a négy közé érve bizony csúnyán elfogyott a dél-amerikaiak fölénye is; ráadásul a VB-t végülis a kivételként leírt Spanyolország nyerte.)
Meggyőződésem, hogy hogy egy VB-nek sokkal inkább a következő négy évet - és ezáltal a foci egész fejlődését - meghatározó szerepe van a győztes kilétén keresztül mindenekelőtt. Gondoljuk csak el, hogy mennyire más volna/lehetne a mai labdarúgás, ha a korábban említett két döntőt, az 54-eset és a 74-eset az akkori vesztesek, azaz a magyarok és a hollandok nyerik! Azaz másképp fogalmazva: soha nem a "miért (az a csapat nyert, amelyik nyert)?" az igazán érdekes kérdés, hiszen abban a törvényszerűségek mellett mindig rengeteg véletlenszerű esemény (pl. csoportbeosztások, sorsolás) is szerepet játszik, hanem sokkal inkább a "mi következik ebből?" Hiszen iylenkor mindenki a győztest akarja majd meghaladni, túllépni, legyőzni. És ebből a szempontból kétségtelenül üdvös (kvázi "hasznos", azaz kis csúsztatással: "igazságos"), hogy a 19. Labdarúgó-világbajnokságot Spanyolország nyerte.

Egy újabb érv Paraguay mellett

Egy grandiózus fogadalom :))
És akik tudni szeretnék, milyen impozáns látványra számíthatnak Asunción városának lakói (illetve a remélhetőleg realizálódó élő közvetítés nézői), csak üssék be bátran bármelyik képkeresőbe a hölgy nevét... :)

UPDATE (2010.07.09.): a hölgy igazi spanyol grand... amit ígért, be is tartotta, vagy egyszerűen csak tisztában van vele, hogy mennyit ér a publicitás... (spanyolajkúaknak/szeműeknek az eredeti itt, és innen még gigaposzter is rendelhető á 2 eurós egységáron).

8 felé

Privát életem nem teljesen igazodik a 19. Labdarúgó-világbajnokság ritmusához, ezért aljas módon nem az egyes szakaszok végén értékelek, hanem amikor akad ráérő időm. Pl. most, a csoportmérkőzések harmadik köre után, és a nyolcaddöntők első fele körül...

Hülye Mexikó. Ezen sorok írásakor zajlik a Mexikó-Argentína mérkőzés. Akik olvasták a korábbi posztokat azok tudják, hogy (nem teljesen tréfából) Mexikó-Paraguay döntőt jósoltam-vártam. Nem akarom itt most az időt húzni szimpátia-érveim kifejtésével, de várakozásaim kútba estek, Méghozzá a zöldmezes "aztékok" jóvoltából. Szinte ugyanazt játszották el, amit négy éve: két jó meccs után a nyerhető utolsót lezakózták, ezáltal csak csoportmásodikként mentek tovább, ahol az erősebb ágra kerülve Argentína lett az ellenfelük. És bár 2006-ban emlékezetesen nagy meccset hoztak össze a dél-amerikaiakkal, de végül mégiscsak kiestek.

Amikor ezt írom (lesgóllal - lásd lejjebb!) vezet Argentína. És ha mégis fordítanának a favoritjaim, akkoris ily módon egy ágra kerültek Paraguay-jal, a döntő úszott... Pedig Uruguay-t talán könnyebb lett volna megverni, mint Argentínát.

Hülye bíró, hülye FIFA! Természetesen nem kívánom egyetlen egy embertársam halálát sem, de érdemes volna elgondolkozni azon, hogy akár XVI. Benedek, akár Sepp Blatter távozik előbb az élők sorából, a másik, aki tovább él, mindenképpen alkalmas lesz a korábban eltávozott honfitárs megüresedett trónjának/elnöki székének betöltésére. Hogy miből gondolom ezt? Abból a mindkettejükben félreismerhetetlenül megnyilvánuló makacs csökönyösségből, amivel egy tiszteletre méltó, és nagy presztízsű szervezet vezetőjeként szembehelyezkednek a változó időkkel, és nem hajlandók alkalmazkodni azokhoz. Nem szeretném itt most taglalni a kategyház érdemdús működését az AIDS, a homoszexualitás, a cölibátus (és a meggyőződésem szerint azzal szorosan összefüggő) papi pedofília ügyében, hiszen ez most sporttárgyú írás lenne. Lássuk hát a másik oldalt! Beszélhetnénk kisebb-nagyobb FIFA-vesszőparipákról, pl. az idejétmúlt és használhatatlan lesszabályról, de elég csak ha annyit mondok: videóbíró. A német-angol és az argentin-mexikói meccs (eddig) 1-1 kulcsfontosságú momentuma is azt mutatja: itt valami nagyon el lett kúrva. Csapatok sorsa, és velük egész országok hangulata, talán labdarúgáshoz való viszonya a tét; és az első argentin gól utáni jelenet, amikor a lojális olasz bíró a FIFA instrukcióinak szellemében eljárva hülyét csinált magából, az is mutatta, hogy a dolgok már nem mehetnek így tovább. És tulajdonképpen már régesrég nem mehetnének, ha a hamisan értelmezett hagyománytisztelet, az ebből fakadó téves tekintélytisztelet, és a fej homokba dugása nem lett volna fontosabb.


Hogyan tovább? Lépten-nyomon hallani, hogy sok a VB-re a 32 csapat. A második fordulóra feljavuló színvonal ugyan ezt némileg cáfolja, de abban azért van valami, hogy alighanem az üzleti szempont és a világ minél szélesebb körének bevonása közt határmezsgyére érkeztünk. Hiába nézik minél többen érdekeltként-érintettként a mérkőzéseket, ha azok színvonala meredek mélyrepülésbe megy át... mert akkor az érdeklődés viharos csökkenése lesz várható.
Többen nem a létszám módosításában, hanem a lebonyolítási rend reformjában látják a kiutat: jómagam már hallottam egyenes kieséses rendszerről, az angol kupameccsek azon sajátságával megspékelve, hogy döntetlen esetén újrajátszás következzék. Ennek nyilvánvaló hátrányairól (teszem azt, hogy a résztvevők 50%-ának egy mérkőzés [vagy + egy újrajátszás] után véget érne a torna) most nem értekeznék. Inkább jó magyar szokás szerint előállnék egy másik javaslattal. A fixen rögzített csoportokban lejátszott 3 mérkőzés helyét átvehetné egy háromfordulós (tehát ugyanolyan hosszú) szakasz, amely az ún. "svájci rendszerben" kerülne lebonyolításra. Ez a szisztéma talán leginkább a sakkolimpiákról lehet ismerős, ahol olyan sok a résztvevő csapat, hogy nem játszhat mindenki mindenkivel. Ezért az első forduló kiemeléses alapon létrehozott sorsolása után mindig az azonosan álló (tehát a pillanatnyilag azonos erősségű/helyezésű) csapatok játszanak egymással. Azaz az első forduló győztesei, a hárompontosok kerülnek össze egymással, mint ahogy a döntetlenezők, az egypontosok is egymás közt meccselnek, és az első körben zakózó nullpontosok is egymás közt. A tabella elején így akár már a második-harmadik kanyarban is szuperrangadók jöhetnek létre, míg "alul" a körülbelül egyforma tudású csapatok is élvezetes meccset játszhatnak győzelmi kényszerben. Ami azért is adott lenne, mert szinte biztos volna, hogy a döntetlen kevés, biztos lesz valaki az ugyanannyi pontosok közül, aki nyer, és azoktól nem volna jó lemaradni.
A három kör végeztével pedig kialakulna egy pontok-gólkülönbségek alapján álló lista, amelynek első 16 helyezettje menne tovább, méghozzá fenti-lenti párosítással, azaz az 1. a 16-kal, a második a tizenötödikkel stb. csapna össze. Érdekességként megjegyezném, hogy a mostani értékeket figyelembe véve kettő kivételével ugyanaz volna a 16 mezőnye: Szlovákia és Dél-Korea helyére Szlovénia és Elefántcsontpart kerülne. Mind a négy csapat 4 pontosként végzett, de a második kettőnek jobb a gólkülönbsége: ami azt is sugallja, hogy egy ilyen rendszerben a góllövés is létfontosságú lehetne. Az viszont érdekes, hogy milyen párosítások jönnének így ki... Argentína — Ghána; Hollandia — Szlovénia; Urugay — Elefántcsontpart; Brazília — Mexikó; Németország — Anglia (nem kerülik el egymást!!); Japán — USA; Spanyolo. — Paraguay; Chile — Portugália.
Tudom, hogy vannak ennek a rendszernek is hátulütői, pl. az utolsó "csoportmeccsek" egy időben való kezdésének feltétele 16 helyszínt tenne szükségessé... de hátha van benne valami jó is.

(Majdnem) másfél kör után

Az értékelések értékelése. Valamikor réges-régen, több mint 2 évvel ezelőtt egy abszolút nem távoli galaxisban egy nagy futballszakíró az akkori Afrika Kupa kapcsán írott blogbejegyzésében az alábbi szavakkal fejezte ki véleményét a nagy tornák körmérkőzéses rendszerben lebonyolítandó szakaszának elejéről: "Örök igazság, hogy a nagy futballtornákon a csoportmeccsek közül eleve csak a második fordulót szabadna megrendezni (plusz esetleg a harmadik fordulóból azokat a meccseket, ahol nem jó mindkét csapatnak a döntetlen)."
Nos, az élet most utólag, a VB kapcsán is igazolja eme zseniális, látnoki tehetségű férfiú szavait. Alighogy kezdetét vette a második kör, az első meccsen nem túl acélos franciák ellen 0-ra végző uruk nyomtak egy hármast a házigazdáknak, a mexikóiak is toltak kettőt a változatlanul Domenechet sínylő galloknak; az argentinok egy négyessel intézték el a különben az első fordulóban nem rossznak látszó Dél-Koreát, és még a 2006-os VB-jükön mindvégig impotensnek bizonyuló görögök is rúgtak egy duplát a nigéreknek (igaz, nem teljesen ezek lelkes segítsége nélkül). Természetesen a dolognak van racionális magyarázata: az első kör a helyezkedésé, amikor az erős csapat-gyenge csapat rangadó félgőzzel kerül abszolválásra, az erős-erős párosítás unalmas döntetlenre (vagy ahhoz közeli eredményre) végződik, kettőnél semmiképp sem több góllal; míg a gyenge-gyenge "összecsapás" valamelyik gárda kikínlódott győzelme esetén is a botrányos merénylet kategóriába sorolódik (lásd pl. a Szlovénia-Algéria csúcsderbit). A fentiek miatt lógott ki annyira a sorból a németek Ausztrália elleni gázolása, de erről majd később...
A második körre már muszáj (rá)kapcsolni, és beleadni apait-anyait, jó esetben azért is, hogy a bevezetőül idézett mondat szellemében a harmadik kanyar ismét lelazsálható legyen. Szóval, azért még illene várni egy kicsit a "minden idők legrosszabb vébéje" minősítés kiosztásával...
Néhány ok, amiért nem a németek nyerik meg a VB-t. A fentebb említett, Ausztrália elleni diadalmenet után a germán közvélemény ismét kollektíve a világhódító tervek uszályába került, de természetesen tette mindezt a racionális német lelkialkatnak leginkább megfelelő módon, "észérvek" felsorakoztatásával. A "10 ok, amiért a németek nyerik a VB-t" elsősorban azért katasztrofális, mert komolyan gondolják, holott gyakorlatilag semmi racionális dolog nem szerepel benne, azaz más szóval: ha a németek nyernek is, semmi esetre sem emiatt a 10 ok miatt fognak nyerni, de még ezek közül egy miatt sem. A színvonalat illusztrálandó megjegyezném, hogy a legfaktuálisabb megállapítás az, hogy a német válogatottnak ismét van 13-as számmal játszó Müller nevű játékosa, a nagy Gerd után. Az hogy ez miként vezet világbajnoki címhez nem teljesen világos, (mellesleg: ennek a követelménynek csak a németek tudnak megfelelni, lássuk be...) de az viszont tény, hogy a 13-as mez alapvetően Ballacké, ha ő nem sérül meg Boateng jóvoltából (aki ezzel a fentiek szellemében nagy jót tett a német labdarúgással), akkor ez az "érv" fel sem vetődik. A magam részéről sokkal inkább hajlanék egy sokkal általánosabb érvényű megállapítás megfogalmazására. Ez pedig valahogy így hangzana: "amely ország egy darab sikerrel megvívott meccsre alapozva nekiáll ideológiákat gyártani arról, hogy miért csak ők nyerhetik az adott tornát, az a válogatott szinte biztosan nem lesz győztes". Hadd jegyezzem meg továbbá, hogy hasonló lista a 2008-as EB alatt is készült - nem fogják elhinni a kedves olvasók! - a németek kreálmányaként. Az azonban bővebb volt, lusta vagyok utánakeresni, 25 vagy tán 50 pontból is állt, és olyan véresen komoly indokok is szerepeltek benne, hogy azért Németországé lesz az EB-trófea, mert nekik van a legszebb himnuszuk és zászlójuk. Ne feledjük, az EB-t végülis Spanyolország nyerte.
Miért nem jó brazil szurkolónak lenni? A lovin is vannak tutisták, akik mindig az esélyest játsszák meg. Ők általában kisebb-nagyobb nyereménnyel mennek haza (feltéve, hogy aztán az egészet nem pakolják fel sutyiban egy szimpatikus outsiderre...), de soha nem lesz belőlük legenda, és örömük is megmarad a "jól végzett munka öröme" kategória keretei között.
Valami ilyen, vagy legalábbis nagyon hasonló sors a brazilszurkolóé is. Igazából a brazilszurkolóra nem várnak nagy revelációk, ha Brazília nyer, az nem meglepetés; sőt, még az is megeshet, hogy egy győzelmet is kénytelen az ember lehajtott fejjel tudomásul venni: pl. ha a világranglista 105. helyezettjét csak 2-1-re sikerül "legyalázni".
Mennyivel jobb kiscsapatnak szurkolni! (Nem felejtettük ugye, hogy Mexikó-Paraguay lesz a döntőben!?!) A kiscsapat szurkolója nem tévedhet: vagy bravúr, vagy tisztes helytállás az, ami a horizonton ott lebeg, néha ködlik csak fel a csúfos bukás-leszereplés rémképe (1986, Irapuato...).
De alapvetően komfortos dolog ez, és még új hősöket is találhatunk magunknak, miközben újabb látványos bizonyítékát nyerjük annak, hogy mi aztán nem vagyunk tucatemberek.

Afrika csúcsán

Aligha kétséges, hogy Afrika - mint a labdarúgásban az elmúlt 3-4 évtizedben legtöbbet fejlődött kontinens - megérdemelte a foci VB-t. (Érdekes egyébként, hogy a kísértetiesen hasonló érvek [a magyar sport eddigi olimpiai sikerei] mentén Budapestnek olimpiát követelők közül nagyon sokan fanyalognak a rossz közbiztonságú, gyenge infrastruktúrájú, "niggerek" által rendezett VB miatt...)
Bár már lezajlott néhány mérkőzés, de ez itt alapvetően mégis egy beharangozó, esélylatolgató poszt kíván lenni, ezért a VB eddigi jelenségeiről (including vuvuzela) majd a későbbiekben ejtenék szót.
Szóval akkor az esélyek... A Heti hetesben Farkasházy által X-szer (ahol X tart a végtelenhez) elsütött lovis közhely szerint, ha egy évjáratban sok jó ló van, akkor az egy rossz évjárat. Valami ilyesmi a helyzet most a VB kapcsán is: a túl sok esélyes nem igazán ígér nagy meccseket, inkább kiegyenlítetten unalmasakat (spoiler: ez eddig sajnos szinte maradéktalanul be is jött...) Az esélyesek között én három csoportot különítenék el. először a tényleges esélyesekét, ez (legalábbis ebben a megközelítésben) egy elég szűk csoport, talán összesen Spanyolország és Hollandia tartoznak ide. A második csoportba azokat sorolnám, (pontosabban ők maguk sorolták magukat ide) akik keretük összetétele miatt kvázi győzelmi kényszerbe kerültek. Ide a két dél-amerikai gigász, Argentína és Brazília tartozik. Mert ki az aki ne kérné számon Zanettit vagy Patot, Ronaldinhot egy "nem megfelelő" eredmény esetén a szövetségi kapitányokon?? Márpedig győzelmi kényszer alatt játszani nem túl üdvös dolog.
A harmadik csoport a legnépesebb, ők a "megszokásból esélyesek" csoportjának tagjai. Ilyen-olyan hagyományok, tradíciók, elvárások, megszokások miatt tekintjük esélyesnek (legalábbis ezen VB tekintetében) Németországot, Franciaországot, Olaszországot és Angliát. Róluk igazából ennél többet nem is érdemes mondani.
Ja, hogy ki nyeri a VB-t? Hát a Mexikó-Paraguay döntő győztese. Előbbi csapat sorozatban minden eddigi világbajnokságon produkált eddig 2-3 jó meccset, de eddig még valahogy nem jött ki nekik a lépés, utóbbiak pedig a két nagyot is megverték a dél-amerikai selejtezőkön.
Tessék csak szépen figyelni!

Balsors, akit....

Szeptember 5-én, szombaton Budapesten a FIFA-világranglista 41. helyezettje minimális különbséggel, 2-1-re legyőzte a 47. helyezettet. Innen nézve tulajdonképpen nem történt semmi különös az égvilágon. Az, hogy mégis írok róla, az 2+1 tanulságnak köszönhető.
Az első kettő sporttárgyú (félig-meddig), és közülük az egyes számú viszonylag velősen összefoglalható a következőképpen:
1/ Nem igaz, hogy "ilyen gólt csak mi tudunk kapni". Tessék csak megnézni az alábbi felvételt!

12 éve, az 1998-as VB selejtezőinek utolsó körében a fehér mezes finnek 1-0-ás vezetésüknél (amelynek alapján ők végeztek volna másodikként, azaz pótselejtezősként) a hosszabbításban olyan szerencsétlenül kapkodva próbálták kivágni a labdát, hogy a védő fejbe rúgta vele kapusát, majd a "bogyó" onnan a hálóba vánszorgott. Hogy ki ellen? Bizony, épp ellenünk. Kifutó kapus meglehetősen gyakran rúgja a csatárba a labdát, de ilyen gólt azóta sem nagyon láttam: itt nincs kapura törő csatár, vagy felívelés, szerencsétlen nyelvrokonaink a még szerencsétlenebbül tébláboló magyarok helyett egymaguk intézik el a dolgokat. (Más kérdés, hogy a pótselejtezőben aztán, ahova így mi jutottunk ki, jöttek a jugók: 1-7 és 0-5.)
2/ A második tanulság kicsit több körüljárást igényel. Kezdjük talán ott, hogy miért is előzte meg rég nem tapasztalt felfokozott várakozás a magyar nemzeti tizenegy mostani fellépését. A válasz valami olyasmi lesz, hogy a selejtezők ilyen kései fázisában rég álltunk ennyire előkelő, a továbbjutás szempontjából bizakodásra okot adó helyen selejtezőcsoportunkban. Ez a megfogalmazás elég pontos, egyben nagyon is jól kifejezi a lényeget: ugyanis pontosan arról (és csak arról!) van szó, hogy az általunk — pillanatnyilag – elfoglalt második helyezés kedvező. Az, hogy ez így alakult, kétségtelenül a sorsolásra (pontosabban a kialkudott meccs-sorrendre) vezethető vissza. Először is érdemes észrevenni, hogy ez a sorrend úgy alakult ki, hogy a sorozatot nyitó itthoni dán (és a későbbi kinti svéd) meccs kivételével, a csoport "aljával" játszottunk. (Annyit kétségtelenül fejlődött a magyar foci, hogy ezeket a meccseket, ha kínlódva is, de "lehoztuk".) Igazából azonban érdemes volna azon elgondolkoznunk, hogy egy ilyenfajta mérkőzés-sorrend lekötése vajon nem puszta önbecsapás, vagy - rosszabb esetben - rövid távú manipuláció-e. Az ugyanis egészen bizonyos, hogy ha utána kapirgálunk, akkor azt fogjuk látni, hogy válogatottunk az elmúlt 10-15 év VB- és EB-selejtezői során a riválisként tételezett csapatokkal (azaz, akiket meg kellett volna előznünk) szemben összességében 1-2, maximum 3 pontot volt képes összeszedni. Még egyszer mondom: nem egy-egy ellenféllel, hanem az összessel szemben együtt!! Kérdés, ha ez tényleg ennyire törvényszerű, mi értelme van erőltetni ezt a fajta meccsbeosztást. Mert ugye az jól hangzik, hogy a kezdetben összeszokatlan magyar csapat a könnyebb ellenfelek nyújtotta sikerélmény hatására annyira elkezdi érteni-érezni egymást, hogy a selejtezők végére olajozott gépezetként működve gyalázzák a gyepbe a világ legerősebb csapatait is. Csak egyrészt a tapasztalatok - meg az elmúlt 5, nélkülünk lezajlott VB - nem ezt mutatják. És abban talán végképp dőreség volna reménykedni, hogy a nívósabb futballkultúrájú országok jócskán előttünk járó játékosai mindeközben valamiképp nem csiszolódnak össze csapattá, sőt fantasztikus sikereinket látva végképp összebuknak. Ha valamiben lehetne reménykedni, az éppen az volna, hogy egy-egy erősebb, és még szintén összeszokatlan ellenfelet még a széria elején el tudunk kapni. A már emlegetett dán meccs is épp erre példa szerintem.
És most lássuk a "plusz egy" tanulságot!
A meccs utáni nyilatkozatparádéból különösen nagy visszhangot váltott ki Dzsudzsák Balázsé. Nem óhajtanék most azzal foglalkozni, hogy mennyire komolyan gondolta, tényleg visszavonta-e stb. A nagyon rossz dolog az egészben az, (és ezért kap ez a poszt "közélet" címkét is), hogy a vele szemben állókat/egyet nem értőket egyáltalán eszébe jutott nem magyar-ként megcímkézni, azaz végső soron hazaárulóként, a nemzeten kívülállóként láttatni őket.
A politika sikerrel foglalja el a sportot, de persze, csak ha igazi magyarok vagyunk.

Régi dicsőségünk...

Sokszor - többek között e virtuális hasábokon is - sok szó esett arról, hogy szegény, sorscsapásoktól sújtott kis országunk egyre több területen kerül a rendszert váltó országok és az EU egészének viszonylatában "szégyenpadba", azaz mutat fel vészes és behozhatatlannak tűnő hátrányt.
Egész eddig úgy tűnt, hogy egy területen biztos és behozhatatlan az előnyünk: nacionalizmusból, nacionalistáink színvonalát tekintve messze a mezőny előtt járunk — hittük.
Most azonban kiderült, hogy az a túlzott elbizakodottság, amellyel eddig képzelt babérjainkon ültünk, korántsem volt indokolt, és ha nem vigyázunk, hamarosan ezen a területen is a szégyenpad várhat ránk. Eme szégyenteljes lemaradásra a Steaua-Újpest és az Újpest-Steaua EL-mérkőzések kapcsán derült fény. Egy románokkal szembeni "rangadó" a régi szép időkben egy valódi virtigli magyar nacionalistának nem okozhatott problémát, simán, álmából abszolválta bármelyik kezdő, nemzeti színekre mázolt tapló.
Így virradt fel az Európa Liga oda- és visszavágója. A bukaresti mérkőzés igazi élvonalbeli tahóságot hozott, amely még a valaha oly fényesen tündöklő magyar nacionalizmusnak is becsületére vált volna. Bár kétségtelen, hogy az Európa élvonalába törekvő román kollegák hozott anyagból dolgoztak, de megvolt bennük az invenció, a kitartás (tessék megszámolni hány táblát kívánt a felírat betűnkénti felpingálása, és micsoda szervezőmunkát a megfelelő sorrendben való felmutatás)! És a legfontosabb: igazi européer nacionalista módjára, udvariasan, saját nyelvén gyalázták az ellenséget!!!
Ezt kellett volna überelnünk, vagy legalábbis egalizálnunk a visszavágón ahhoz, hogy a régi magyar nacionalista nimbusz ne kopjon meg. Sajnos azonban nem sikerült. Az első mérkőzés sarokpontjának bizonyuló - imént méltatott - bukaresti felirat egészen döbbenetes reakciót váltott ki legifjabb magyar nacionalistageneráció "jeles" tagjaiból: ahelyett, hogy hatványozott formában visszaugattak volna, és még valami sokkal ocsmányabbat írtak volna a románság képviselőiről - ahogy azt minden alapfokú nacionalista-képző tankönyvben leírják az első leckék közt - nekiálltak vitatkozni az első meccsen kifeszített felirattal. (Vajmi kevés vigaszt jelenthet, hogy ezt legalább érvelés nélkül, pusztán állítások megfogalmazásával tették, ez már nem sokat mentett a helyzeten.) És sajnos azt sem hagyhatjuk szó nélkül, hogy ez az önmagában is hajmeresztő kísérlet ráadásul még a modern európai kívánalmaknak sem felelt meg. Ahogy a román nacionalisták példát mutattak, és a magyarokat gyalázó feliratot nem restellték magyarul kitenni, hogy ezzel is nagyobbat üssenek ugyanúgy a mi fiainknak is kutya kötelességük lett volna akár egy okleveles tolmács, akár valamely webes fordítóprogram segítségével lerománítani mondandójukat. Sajnos azonban úgy tűnik, a veretes hagyományok után sóhajtozó magyar futball után a régi dicsőség után nosztalgikusan áhítozó magyar nézőtéri taplóságot is utoléri sorsa: belterjes, köldöknéző, önnön sémáit ismételgető partikuláris képződménnyé válik, amely egy idő után már alapvetően képtelen lesz a megújulásra, mégha mutatkozna is már rá igény. Erre utal a Megyeri úti mérkőzés néhány egyéb fejleménye is: hogy honi nacionalistáink az idejétmúlt "király" terminológiával fejezték ki a magyarság viszonyát a román néphez; hogy a román=cigány képletet rettenetes nagy becsületsértésként próbálták meg elsütni, abból a téveszméből kiindulva, hogy a rasszista cigánygyűlölet nemcsak a Kárpát-medence terméke, hanem világszerte trendi irányzat; és végül, hogy az ellen iránti gyűlöletüket különféle tárgyak a szembenálló csoport felé való hajigálásával vélték levezethetőnek. Pedig legyünk őszinték: erre egy csapat jobban kondicionált csimpánz is képes volna, feltéve persze, ha a törzsfejlődés során már jónéhány évmillióval ezelőtt nem hagyták volna el ezt a szintet.
Ígyhát tényleg nem marad más hátra, minthogy letargikusan egyetértsünk az index sportrovatának cikkével, és rögzítsük: nemcsak labdarúgóink, hanem huligánjaink is kiestek az Európa Ligából.

Olimpia volt

A TÁVOLSÁGOT, MINT ÜVEGGOLYÓT...
Változóban vannak az idők. Az én időmben még minden kisfiú mozdonyvezető vagy tűzoltó akart lenni (a lírai hajlamúbbak még esetleg katonák és vadakat terelő juhászok). Ma azonban egyértelműen a MOB-elnökség nemcsak minden gyermek, hanem egyenesen minden felnőtt szíve vágya is. Mert nem elég, hogy a MOB-elnök gyakorlatilag leválthatatlan, de a pekingi olimpia kapcsán (sőt, utólag már a 84-es los angelesi kapcsán is) az is kiderült, hogy semmiről nem tehet, nem felelős semmiért. Sőt, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke még a valósággal is sajátos viszonyban áll: ha valami nem úgy történik, ahogy ő elvárta, megjósolta, akkor természetesen a történések, és azok összes szereplője a hibás; és mégcsak véletlenül sem az elvárások vagy neadjisten azok megfogalmazója. Bár természetesen hallatszanak olyan hangok (a nyílt levél SP-nak különösen szívhezszóló), amelyek a nép MOB-elnökét aljas módon megpróbálják besározni, de az azért tudnivaló, hogy Schmitt Pál szíve igenis együtt dobbant a sportolókéval. Eleve időt, fáradságot és a köz pénzét nem kímélve kiutazott a távoli Pekingbe. De mindez nem elég: percről percre együtt élt a versenyekkel: a minden magyar médiát letaroló "8-szor is csak egy kicsin múlt" szöveget például rendszeresen építgette, update-elte, én pl. a hvg-ben találkoztam egy korábbi fázissal, amelyben még az 5-ös szám szerepelt. Nem mennék bele, hogy ez a nyilatkozat miért képmutató és ostoba (csak egy alapvetést említenék: a VERSENYsport arról szól, hogy valamelyik résztvevő jobb valamennyivel), inkább hadd idézzem másik kedvencem!
SP fősporttisztségviselő elmondta, hogy ő már 2002 óta (jaj, de ismerős évszám is ez, mi is volt ekkor? melyik kormányt váltotta melyik?) mondogatja, hogy nem lesz ez így jó, mert a romlás útjára léptünk. Szép, korrekt, politikamentes nyilatkozat; de nekem azért mégis van vele egy-két gondom. Az egyik az, hogyha 2002-ig minden nagyon szép és nagyon jó volt (kivéve persze nyilván a '94 és '98 közötti időszakot), akkor hogyan sikerült 6 év alatt tönkrevágni egy ilyen tökéletes szisztémát, mint amit a magyar sport képviselt 2002-ig? Sőt, ha jól emlékszem, Athénban még minden rendben volt (hiszen nagyjából annyi aranyat hoztunk, mint ahogy az Elnök Úr elvár... izé, megjósolta — a doppingbotrány pedig csak arra volt jó, hogy az ezen poszt elején vázolt elnöki érinthetetlenséget alátámassza), szóval, ha villám sebesen 4 év alatt sikerült mindent szétverni, a MOB miért nem emelte fel szavát? Vagy ha más eszköze nem maradt, esetleg egy kollektív lemondás... Tudom, tudom, olyan erőszakos a tagság, hogy folyton visszaszavazza az embert a hatalomba. De akkoris: hát egy ilyen kiváló sport- (és egyéb) diplomata hogy adhatja a nevét egy ilyen alantas folyamathoz??
És biztos, hogy ez a folyamat csak 2002 óta tart? Az összes média tele volt vele, hogy olimpiai összteljesítményünk a rendszerváltás óta folyamatosan lefelé tart. Igazán olyan nagy dolog lett volna bemenni a 2000-es olimpia után az akkori miniszterelnökhöz, és jól az asztalra csapni, hogy ez így nem mehet tovább?
Persze az sem volt rossz, mikor a jeles esemény utolsó napján jeles sportvezetőnk akként értékelt, hogy ő ma 15 (!!-alig rosszabb, mint a Helsinkiben nyert 16 arany!) magyar aranyérmet adott át, nevezetesen a vízilabda-csapat tagjainak. És persze azt sem mulasztotta el hozzátenni: szerinte egy csapat-arany még értékesebb is, mint az egyéniben nyert. Nem szállnék vitába egy ilyen kaliberű sportszakemberrel, de azt azért megjegyezném, hogy a MOB által is jóváhagyott díjazási/honorárium-rendszer mintha nem ezt mutatná. Az egyéni győztesek ugyanis 20, míg a csapatban aranyat szerzők 12 millió forintos egyszeri juttatásban részesülnek.
Ez is csak azt mutatja, hogy minden értéket nem lehet pénzzel megmérni.

PHENJAN, KHARTOUM, HAVANNA ??
Igazából még nem olvastam hivatalos diadaljelentést, de az indirekt jelzésekből (és a már megmutatkozó anyagi haszonból) nem merészség levonni azt a következtetést, hogy a NOB szerint a pekingi olimpia átütő sikerrel zárult, és elérte célját. Többször írtam már róla (most lusta vagyok saját blogomban linkeket vadászni, akit érdekel, az megtalálja az "olimpia" címke alatt), hogy képmutatásnak érzem az olimpia "diktatúraszelídítő" funkciójáról szőtt álmokat. De ha most az derül ki, hogy ez a törekvés mégis sikeres volt, (bár a Kínából érkező tudósítók és hírek nem erre utalnak,) akkor egészen egyszerű és egyértelmű a jövő útja. Keressük meg a világ még meglevő minél vadabb diktatúráit, és sorban adjuk nekik az olimpia rendezési jogát! (És amilyen túlkínálat van e szempont szerint a helyszínekben, érdemes volna megfontolni a 3, 2 sőt akár az évenkénti olimpia-rendezést is!!) Bár a NOB sajnos következetlen volt, és a 2012-es olimpia rendezési jogát Londonnak ítélte, de ha a fentebb vázolt elképzelés megvalósul, akkor már 2013-ban Észak-Koreában, Szudánban vagy akár Kubában, esetleg Iránban üdvözölhetjük a világ spotolóinak színét-javát. Ezzel egyben sikerülhetne kifogni a szelet azoknak a kalandor elképzeléseknek a vitorlájából, amelyek diktatórikus berendezkedés megléte nélkül pályáznak a 2016-os, vagy a 2020-as olimpia megrendezésére. Bár egyik-másik jelölt ilyen-olyan kis engedmények árán akár megfelelőnek is tűnhet (Thaiföldön pl. államcsíny jelei mutatkoznak), de azért elég gyenge a felhozatal. Bááár... ott látom a 2020-as jelöltek közt Budapestet is. Lehet, hogy a Budapesti Olimpiáért Mozgalom helyzetértékelése mégiscsak reálisabb olimpiai esélyeinket illetően mint azt sokan hittük?

A doppingról — ferde szemmel

Érdekes hozadéka figyelhető meg annak az egyszerű ténynek, hogy éppen ezekben a napokban zajlik (a poszt elkezdése idején még tényleg zajlott) a soros olimpia Pekingben. Ez pedig az, hogy soha ennyi cikk, elemzés, interjú ilyen rövid idő alatt nem jelent meg a doppingról - anélkül, hogy egy prominens sportoló is bukott volna.Csak az elmúlt héten, csak a Népszabadságban (tehát egy végülis "profilidegen" napilapban) öt anyag foglalkozott a témával. Kezdődött a hírhedt mexikói drogdíler interjújának ismertetésével, majd folytatódott annak továbbgondolásával, hozzá csatlakozó vélemények megjelentetésével; aztán következett egy megtért bűnbánó vallomása, és végül a sort egy, a témával foglalkozó kutató álláspontja zárta. De kis jóindulattal ide sorolható az emberi teherbírás határainak kérdését feszegető írás is.
A legérdekesebb cikk azonban a Magyar Narancsban jelent meg Dénes Ferenc tollából. Az írás azon kitételeivel, amelyek azt tárgyalják, hogy az eszmények (és a rajtuk alapuló közbeszéd), valamint a valóság mennyire eltávolodtak egymástól csak egyet lehet érteni. Ha az ember nem túl szenteskedő, akkor el kell ismerje azt is, hogy a szerző által felvetett metódus egyike a lehetséges megoldásoknak.Véleményem szerint azonban az értekezésnek épp a két lényegi pontja, a kezdete, a "logikai" kiindulópontja és a végkövetkeztetése, a megoldás bevezetésének okai, illetve szükségességének indoklása eléggé gyenge lábakon áll. A bevezető rész érdekes felvetése nagyjából a WADA kárhoztatásában merül ki, mert szerző szerint rajtuk múlik a versenyek eredménye attól függően, hogy éppen kit sikerül nyakon csípniük. Persze ilyen alapon éppenséggel kárhoztathatnánk a rendőrséget is, mert a bankrablások tetteseinek (némely esetben való) felderítésével abnormálissá teszi a pénzeszközök kreatív újraelosztására irányuló tevékenységet. Egyszerűbben szólva: kicsit groteszk kárhoztatni azt a szervezetet, amelyik a hatályos szabályozások betartásán őrködik. (Azt már csak desszertként tenném hozzá, hogy kell hozzá némi intellektuális merészség, hogy a technikai sportok folyamatos invencióját vagy a sporteszközök fejlődését összemossuk a teljesítményfokozó [dopping/ajzószerek] fogyasztásával.) Az mindenképpen a jelenlegi szabályozás érdekessége, hogy a csak a sportolót mint végfelhasználót büntető gyakorlat üzenete a nemzeti és a sportszövetségek felé egyértelműen az, hogy megéri nemcsak eltűrni, hanem egyenesen elősegíteni és serkenteni a doppingot, hiszen ők nem bukhatnak le/meg, számukra a dolognak nincs konzekvenciája; sőt bukás esetén a nemzeti érdekek és a nemzet/sportág jó hírének védőjeként is felléphetnek.
Mindaz, amit a doppingolás ellenzőinek és a - mondjuk így - "liberalizáció" híveinek érveiről olvashatunk igaz (és köztudott), csak számomra minimum, hogy nem meggyőző. Mert tényleg igaz, hogy a doppingolás mint folyamat pillanatnyilag ellenőrizetlen (bár ez is vitatható, hiszen valahol valaki nyilván koordinálja, időzíti a versenyzők "szerezését", nem pedig találomra szedik az anyagot, tetszésük szerint). De abszolút nem igaz, hogy EZÉRT vannak a doppinghoz köthető halálesetek, vagy vannak nemkívánatos egészségi mellékhatások. A dopping függetlenül attól, hogy megengedjük-e, szabályozzuk, vagy éppen tiltjuk, egészségkárosító hatású! Épp ez a tény a tiltás markáns alapja. Megint egyszerűbben-összefoglalóan: a "liberalizáció" önmagában nem csökkenti a dopping kártékony hatásait.
Való igaz, hogy ugyancsak erősen megkérdőjelezhetőnek tűnik a legális ajzószerfogyasztás esélykiegyenlítő hatása. Pillanatnyilag azok az országok látszanak az illegális doppingolás élvonalában levőknek, amelyek ezt megengedhetik maguknak (és tegyük hozzá: meg is akarják engedni, mert pl. épp mostanság sokat példálóznak az olimpián éremtelen svédekkel, akik azért elég tehetősek). Csakhogy, ha jobban belegondolunk, könnyen rájöhetünk, hogy a dolog nem illegálisdopping-specifikus, hanem mondjuk talán: kapitalizmus-specifikus. Hiába legális mondjuk a számítógép- vagy az autó-vásárlás többé-kevésbé világszerte, azért mégsem a bangladeshi számítógéppark vagy az etióp autóállomány számít a legkiterjedtebbnek és a legmodernebbnek. Ugyanígy jó okkal élhetünk a gyanúperrel, hogy a legalitás nem fog azon változtatni, hogy mely országok engedhetik meg maguknak, hogy élvonalbeli szerekkel etessék az ún. "sportolóikat". (Erről részletesebben majd kicsit később.)

És persze az is kérdés, hogy mi számít teljesítményfokozónak és mi ajzószernek, vagy mi épp doppingnak. Tegyük gyorsan hozzá, ezt Dénes Ferenc is leszögezi. Írása végére mégis sikerrel oldja meg, hogy összemossa a kávét a doppinggal, mégha a poén szintjén is. Vannak dolgok, amelyek viszont szóba sem kerülnek, holott szerintem ebben a témakörben legalább ugyanekkora súllyal bírnak, ha nem nagyobbal. Annál mindenesetre nagyobbal, minthogy egy-egy kósza utalással elintézhetőek lennének. Mert, ha - tegyük fel - legalizáljuk a doppingot ("serkentőszereket", hogy szalonképesebbek legyünk, bár biztos vagyok benne, hogy az lesz a legkisebb probléma, hogy a marketingesek megfelelő, azaz eladható kifejezést találjanak a "szer"-re), nem a "sportpiac esélyei" fogják jelenteni a legnagyobb dilemmát, akármennyire is közgazdász-szemüvegen át nézzük a világot. A "liberalizáció" az én megítélésem szerint két fontos kérdést hoz(hat)na magával, egyik súlyosabb, mint a másik.

Először is: a dopping beengedésével párhuzamosan elkezdhetjük elvagdosni azokat a szálakat, a melyek a "sportpiac" és a tömeg- és iskolai sport között (ha megviselten is, de) eddig ott feszültek. Onnantól kezdve elég nehéz lesz eladni az iskolai tornaórát, vagy a reggelenkénti kocogást a "mozgás, sport, egészség" jelszóval. (Hiszen a[z él]sport köztudottan és elismerten minden lesz, csak nem egészség.) Hogy magyarázzuk meg a gyereknek, hogy az a sok nyűg és erőfeszítés arra való, hogy egészséges maradjon, és ha nagyon kiváló, akkor esetleg kiválasztják arra, hogy tönkretehesse az egészségét? Alighanem célszerű lenne az élsportnak vmi teljesen más elnevezést is találni. És vajon hol lesz a liberalizáció határa? Jó lesz-e, ha a kávéhoz, energiatalhoz, izomlazítóhoz hasonlóan közforgalmú dopping megjelenik a baráti sörmeccseken? A sportpiacot én magam nem féltem: a sportszergyártók helyét nyilván átveszik majd a gyógyszeresek; és a hirdetések onnatól majd nem arról fognak szólni, hogy egy bizonyos cipő, dressz vagy melegítő birtokában érhetünk el emberfeletti teljesítményeket, hanem hogy ezt egy bizonyos márkájú serkentő segítségével tehetjük meg. (Szarkasztikusan jegyezzük meg: ezekben a hirdetésekben még több is lesz az igazság.)
Talán egy fokkal még súlyosabb és még messzebbre vezető a második problémacsoport. Dénes Ferenc írásában folyamatosan az emberi döntési szabadságra, az emberi autonómiára és az ezen nyugvó képességre hivatkozik, amely lehetővé teszi, hogy mindenki felmérje saját önérdekét, és prioritásokat állítson fel, ha például a teljesítménykényszer és ezzel szemben saját egészségi állapota között kell választania. Ez valóban nehezen cáfolható argumentum, de ugyanakkor érdemes észrevenni azt is, hogy manapság is csak erős megszorításokkal van forgalomban. Mert ugyanúgy, ahogy Alkotmánybíróságunk szerint a "bódulathoz való jog" nem foglaltatik benne az alaptörvényben, ugyanez bízvást elmondható a "jobb sportteljesítményhez való jog"-ról is. Azaz: egy esetleges doppingliberalizáció után hogyan fogjuk elmagyarázni a füves cigit szívó vagy ecstasyt fogyazstó fiatalnak, hogy őt elviszi a rendőr, míg a sportpiaci munkásnak százezrek tapsolnak és milliókat tesz zsebre, szintén egészségre ártalmas szerek rendszeres fogyasztása révén. Próbáljunk meg esetleg a köz érdekére, megrendelésére hivatkozni? Nem volna ez ugyanolyan nagy (vagy még nagyobb) képmutatás, mint a jelenlegi állapot, amikor úgy csinálunk, mintha nem volna minden telítve a doppinggal? Vagy mondjuk azt, hogy a doppingoló sportiparos orvosi ellenőrzés alatt teszi ugyanezt? A kábszeres erre a képünkbe vigyorog, és azt mondja: "hát épp ezért kéne a drogot is liberalizálni, hogy ebben az esetben is meglegyen az orvosi kontroll". Jahogy a drog egészségkárosító, és halálos áldozatokat követel? Nyilván nem kevésbé, mint a dopping. És túladagolva ugyebár még a víz is járhat halálos következménnyel. Ebbe a témakörbe tartozik a dopping és a döntési szabadság másik lehetséges jövőbeli kivetülése. A boncolgatott Narancs-publicisztika ugyanis a liberalizáció mértékét és korlátait tekinti alapkérdésnek. Ami azért érdekes, mert ha elfogadjuk a saját magunkra vonatkozó döntési szabadságot mint alapértéket, akkor elég nehéz azt mondani, hogy "eddig tartott a döntési autonómiád, innentől mondj le róla". És azt csak a vak nem veszi észre, hogy a vér- és a szintetikus dopping után itt kopogtat, sőt már a spájzban van a mechanikus és a genetikai dopping. Oscar Pistorius, a műlábú dél-afrikai futó példáján túllépve, ugyan miért ne tartozna a habeas corpus körébe, hogy milyen sugárhajtóművet szereltetek magamra a 100m-es síkfutáshoz, vagy milyen teleszkópos lábat a magasugráshoz? És hát miért ne hozzunk létre az előbbihez ember-gepárd, az utóbbihoz ember-béka hibrideket? (Külön pikantériája a dolognak, hogy a genetikai manipulációt a világ túlnyomó részén törvények tiltják, dehát az önrendelkezési szabadság nagy úr...)
Az eddig leírtak alapján talán úgy tűnhet, alapjában véve elítélem a doppingliberalizációt. Bár az ötlettől (pontosabban: annak kiváltó okaitól) nem vagyok elragadtatva, de ettől függetlenül meggondolhatónak/meggondolandónak tartom azt. Mélységesen ellenzem azonban azt, hogyha adott egy hamis, álságos szituáció, annak egyetlen elemét kicserélvén azt higgyük: minden kérdést megoldottunk. Mert való igaz: furcsa, hogy a WADA doppingellenőrei inkvizitor módjára zaklatnak sportolókat, járnak a nyakukra. De nem elsősorban azért furcsa, mert ezt teszik, hanem azért, mert a hatályos szabályozások betartatásán CSAKIS és kizárólag ők őrködnek. Ahogy fentebb is utaltam rá: a nemzeti és a sportszövetségek nem a doppingolás visszaszorításában, hanem technikailag minél tökéletesebb kivitelezésében érdekeltek, hiszen így juthatnak elismeréshez és anyagi eszközökhöz. Véleményem szerint a jelen helyzetben érdemes volna meggondolni mind a pozitív, mind a negatív motivációt az egyes szakági és nemzeti szövetségekkel szemben: nem személyek/versenyzők, hanem kvóták tiltásával, neadjisten országok/sportágak olimpiai jogosultságának felfüggesztésével, illetve hasonló jellegű jutalmazási szisztémával a doppingellenességet megteremteni minden szinten.
Ha viszont be óhajtjuk vezetni az egyértelműen a sportot a cirkuszi produkció felé eltoló "szabad rendelkezést", akkor ezt nagy és felesleges luxus volna az élet csak egyetlen szeletére vonatkozóan megtenni. Mert azt állítani, hogy a sportolónak inkább érdeke, hogy "orvosi" kontroll mellett tönkretehesse magát, mint az, hogy gyakran ellenőrizzék, legalábbis képmutatás. Érdemes észrevenni, hogy ezt a jelenlegi állapotot nem a WADA túlbuzgása, hanem a dopping elterjedt mivolta hozta létre. És ha az ember kétségtelenül meglévő jogát az önrendelkezéshez az élet minden területén (gondolok itt nemcsak a drogra, hanem pl. az eutanáziára is) megpróbáljuk tiszteletben tartani, akkor mondhatjuk, hogy itt van már a szép új világ. Akkor mindnyájan leülhetünk szóma-koktéljaink mellé. Legfeljebb lesz, aki kevesebbet fog inni...

Kis olimpiai mozaik

Hát megkezdődött.

Jómagam nem csatlakoznék azok táborához, akik a megnyitóünnepség látványos mivoltából messzemenő következtetéseket tudnak levonni az egész olimpia — benne a még le sem zajlott versenyek — színvonalát illetően. Csak csendesen irigylem látnoki képességeiket, illetve annyit tennék még hozzá, hogy ez a megközelítés ("sokba került, akkor csak jó lehet") leginkább az amerikai közönségfilmek kapcsán merült fel eddig. Dehát úgy tűnik, a világ és benne a sport kezd egyre inkább szép, színes szélesvásznú produkcióvá válni maga is.

*

Ami azonban igazán irritáló az olimpia fogadtatását illetően — villámgyorsan feledve az úgy tűnik, csak divat szintjén felvett emberjogi vonalat — az a gusztustalan szerecsenmosdatás, ami szinte a megnyitás másodpercétől felerősödött és azóta tombol. "Kína amúgyis mindenképpen világhatalommá válik, kár volna hát megharagítani a háttérbe szorításával, tegyünk a kedvére azzal, hogy megmutatjuk: elismerjük, és tudomást veszünk róla, aspektáljuk őt. Az emberi jogok meg vagy le vannak... ejtve, vagy majd kivívódnak maguktól." — valami ilyesféle álláspont látszik körvonalazódni szinte minden fórumon (nagy csalódásomra még a Magyar Narancs szerkesztőségi cikkében is). Azt, hogy a NOB "majd az olimpia megrendezése megszelídíti a diktatúrát" álláspontja nemcsak hamis, hanem képmutató is, tudjuk, itt is megírtam. De hogy a világ nagyobb fele (kivéve egy-két általam olvasott nagyon józan bloggert) a sportot, és annak legnagyobb versenyét csak eszközként hajlandó kezelni egy politikai játszmában, az több, mint kiábrándító, sokkal inkább gyomorforgató.

A sok szenny, ami a kínai diktatúra szerecsenjének mosdatásakor lejön, ránk ragad.

(update: mégis van remény, az index vmi hasonlót pedzeget itt, illetve van még egy cikk, "Mars benevez" címen, amely pillanatnyilag nem elérhető...)

*

A történelem — mint tudjuk — ismétli önmagát.

A világ egy távoli sarkában olimpiát rendeznek. Az ott résztvevő kis nemzet sportolói azonban döbbenetes híreket kapnak otthonról: országukat megtámadták az oroszok, a harcok már hazai földön zajlanak, nem lehet tudni, mi lesz.

Az, ami velünk történt 1956-ban Melbourne-ben, most 2008-ban ahhoz nagyon hasonló történik Pekingben a grúzokkal. Mindez akkor villan belém, amikor Ungvári Miklós dzsúdózik egy grúz fiúval, aki olyannyira összeszedetlen, hogy szinte semmi ellenállást nem képes tanúsítani.

Most kivételesen nem vagyok képes tiszta szívemből örülni a magyar sikernek.

*

Szinte nincs olyan úszószám, amelyben ne dőlne meg legalább egyszer a világcsúcs. A 4*100-as gyorsváltóban 5(!) csapat úszik a régi világcsúcs-időn belül, de van olyan pillanat, amikor hatan is részidőn belül vannak. (Csak tudnám, mit lazsál a másik kettő...) Mindeközben a magyar televízió riportere őszintén és szinte már túl naivan lelkesedik: fantasztikus, hogy pár év alatt mit fejlődött az úszósport...

És ha lett volna szemernyi kétségünk is, most már kimondhatjuk: Fazekas Róbertnek igenis mindenképpen helye van az olimpián. Ha soha nem doppingolt, és most megdobta a szintet, akkor azért; ha 4 éve megtévedt, akkor azért, hogy lássa: másutt, ügyesebben hogy csinálják...

*

És zárásképp az áldott magyar közönségről.

Elektrotechnikai üzletlánc hirdetésében "9-nél több" magyar aranyérem esetében ígéri a náluk vásárolt nagyértékű cikkek árának visszafizetését. Nagy kockázatot nem vállalnak: utoljára ilyesmi 20 éve, Szöulban sikerült, és az elmúlt két évtized nem a magyar sport élre töréséről szólt. De legalább erősítik a legendás magyar realitásérzéket.

Ami különben így is nap mint nap megnyilvánul. Kereskedelmi tévé kvízműsorában kérdés: ki szerezte a magyarok első pekingi érmét. Betelefonáló válasza: Cseh László, SAJNOS CSAK ezüstöt. Phelps nyolc aranyért jött, gyakorlatilag legyőzhetetlen (pláne egyéniben), de mi azért az ezüstön sajnálkozunk...

A mi petárdánk kölyke

Úgy tűnik, annak ellenére, hogy a mostanság ismét reflektorfénybe került Fazekas (és Annus Adrián) aranyérmének csak nagyon rövid ideig örülhettünk, a magyar azért nemcsak lovas-, hanem dobónemzet is.
Eme állítást szépen bizonyítja, hogy a véleménynyilvánítás szabadságát megtestesítő tojás után újabb repülő objektum került a közfigyelem fókuszába: a petárda. Jómagam is elkövettem egy posztot erről anank idején. Persze nem arról, hogy szilveszterkor ne petárdázzunk, mert úgy tűnik a lakosság nagyobb részét arról meggyőzni, hogy azért, mert a naptár egy bizonyos napot mutat nem jó buli embertársainknak szívszélhűdést vagy maradandó halláskárosodást okozni — tekintetbe véve a magyarság pillanatnyi mentális érettségét — lehetetlen vállalkozás, az ember meg ne fogjon ilyenbe. Egyszerűen csak az tűnt fel, hogy egy újpesti hokifőmufti nyilatkozata szerint petárdázni — akár zárt csarnokon belül — nem bűn, így fel sem lehet lépni ellene. Ezt a képet árnyalta a nagy előd szellemének ("Búcsú a petárdáktól") megfelelő választékossággal George F. Hemingway, a Honvéd tulajdonosa. Ő úgy módosította a tételt, hogy csak a magyar kézből szálló petárda nem bűn, ha azt már osztrák hajítja el – , ami már önmagában vircsaft, emlékezhetünk –, akkor az ember tudalattijában megbúvó Poldibácsi hirtelen életre kel, és felsikolt: "csak az a szép zöld gyöp..."!!
Már pedig, ha a szép zöld magyar gyepet sérelem éri, különösen osztrák petárda formájában, akkor minden megendgedhet, az ilyesmit csak a vér moshatja le, de legalábbis vipera és billiárdgolyó. A jogegyenlőség, személyiségi jogok, meg persze a józan megfontolás, hogy stílszerűek legyünk: maradjanak a gyerekmesék világában.

Tapaszta(lat)lanság

És megkezdődött.
Alig telt el pár nap, azóta, hogy arról írtam: Kolonics megérdemelné azt, hogy az ő esetében ne legyen maszatolás, szemforgató képmutatás, szenteskedve elsuttogott "kegyelet"; hanem igenis alapos vizsgálat, amely kiindulási pontként (de nem előre elvárt végeredményként!!) kezeli a sportoló tisztaságát, de épp ezért megvizsgál minden körülményt, hogy az igazi okokat kiderítse és ha van(nak), a felelős(öke)t megnevezze. Mert minden más eljárás hosszabb távon a suttogó jólértesültség féligazságainak kedvezne, azaz siralmasan-szánalmasan magyar lenne, és végső soron épp a Bajnok emlékét mocskolná be.
Úgy tűnik azonban, hogy az illetékes körökben meglehetősen kicsi az aKÖZÉRT látogatottsága, bár ez a szomorú tény önmagában még nem kéne kizárja az etikus és tisztességes viselkedésre való igényt. Megindult a helyezkedés, a körbemutogatás, az értetlenkedés színlelése, és amikor már végképp nincs más menedék, akkor az elhunytra való hivatkozás.
Mert mi mással lehetne magyarázni azt, hogy az edző a mentősökre mutogat, akik persze nem óhajtják elvinni a balhét, levelet írnak hát, és ebben visszakérdeznek bizonyos tapaszokról? (Sugallva persze azt is így, hogy a tapaszok valamilyen módon belejátszottak a tragédiába.)
Edző, aki megpróbálta majd' félórán keresztül - nyilván nem pólón át - újraéleszteni tanítványát reggeli nyilatkozatában még mit sem tud a tapaszokról, pedig saját korábbi nyilatkozata alapján többet volt együtt Kolóval, mint a saját lányával (ami egyébként maximálisan hihető is), ami egy - mint később kiderül - rendszeresen alkalmazott tapasz nemismerete esetén érdekes.
Délutánra a MOB - ugye tetszenek emlékezni, ez az a szervezet, amelyik Annus és Fazekas esetében először minden lehetséges fórumon tiltakozott, majd szép "csendesen" orrfacsaró bűzt hagyva maga után kihátrált a sportolók mögül, hagyva őket a .... pácban - szóval ez a MOB megvilágosodott, és magától értetődő természetességgel állította ki Kolonics edzőjéről a hülyeségi bizonyítványt, nyilatkozatba foglalván, hogy hát hiszen ez egy teljesen legális termék, ők még anyagilag támogatják is a beszerzését, és nincs is benne semmi illegális hatóanyag. Ha a tapasz leírását is átböngésszük, akkor két dolog is eszünkbe jut majd.

Egyrészt nem lehet nem észrevenni, hogy a MOB nemcsak egy érdemdús, kiváló edzőt áztatott el sikerrel, lehetetlen helyzetbe hozva a trénert, hanem sikerrel oldotta meg saját maga diszkreditálását is. Ha ugyanis én olyan szert/tapaszt adok valakinek, amelyik késlelteti a szervezet fáradságérzetét, akkor tulajdonképpen hozzájárulok ahhoz, hogy a szervezet becsapja magát, azaz egy végsőkig kihajtott test esetében a további terheléshez, közvetve a halálhoz. Másrészt dicsérjük meg a MOB-ot, hogy sportolóink minél eredményesebb felkészítése érdekében csúcstechnikás fejlesztésekbe sem rest beruházni. Míg mások olyan piszlicsáré dolgokkal vacakolnak, mint a nanotechnikai úton előállítható kerekek és azok pár fordulatnyi megmozdítása, addig a Magyar Oimpiai Bizottság által a sportolóknak biztosított tapasz egyenesen nanotechnikás antennákat és azok által keltett rezgéseket használ.

De ha azt gondoljuk, hogy ennél nincs lejjebb, akkor emlékezzünk meg Baráth Etelének, a Magyar Kajak-kenu Szövetség elnökének nyilatkozatáról, aki a tapaszokról, és egyáltalán minden felelősségről szóló további kérdést azzal hárított el, hogy lebegjen szemünk előtt a "kegyelet", és tartsuk tiszteletben Kolonics személyiségi jogait.

És mindezt kivédendő a felelősséget firtató kiváncsikodásokat. Sajnálom, de nem tudom a személyiségi jogokat jobban tiszteletben tartva mondani: ez bizony kegyeletsértés, és azzal, hogy minden "felelősséget" az elhunytra, a halál tényére hárít, halottgyalázás is.

Pedig az ember azt gondolhatná, hogy Athén után a magyar sportvezetésnek már vannak a saját maguk mosdatásában tapasz(talat)ai.

Visszalövés

(Ezt egy új rovatnak tervezem, lényege, hogy korábban felvetett témákat újból megvizsgálok némi kis idő elteltével. Ez egyrészt prófétai mivoltomat van hivatva igazolni, másrészt egy-egy érdekesebb ügy újabb fejleményeit szeretném így követni.)

*

A KÖKI FÁTUMA
Itt és most élvén az ember néha (egyre gyakrabban) hajlik arra, hogy mégiscsak higgyen az összeesküvés-elméletekben. Mennyivel is egyszerűbb volna az élet, ha mindent vissza lehetne vezetni egy darab okra: a sötétben bujkáló titkos erők (zsidók, szabadkőművesek, szcientológusok, UFÓk, buzik, etc — nem kívánt törlendő) összeesküvésére, amely azonban minden ármány és konspiráció dacára olyan árulkodó nyomokat hagy maga után, melyek segítségével a legkiválóbb emberfők (teszem azt, pl. én) leleplezik eme sötét démont.
Nézzük, hogy is működik ez egy konkrét esetben, a KöKi ügyében!
Amikor annak idején megénekeltem a témát, akkor elsősorban az volt benne az érdekes, hogy az egész kitelepítésesdire-bontásosdira van-e jogalap, és ha van, milyen alapon működött addig a KöKi. Azóta viszont hihetetlen balszerencse-sorozat sújtja a környéket. Először titokzatos rosszarcúak jelentek meg, akik ripszropsz palánkokat húztak fel, majd az éj leple alatt a két elvileg ideiglenes paraván közti részt légkalapácsokkal és fúrókkal elkezdték bontani. Cserében azért a szomszédos, eddig senki földje széléről eltűnt a palánk, és láthatóvá váltak egy nagyszabású építkezés előmunkálatai. És most mi történik, amikor úgy tűnik, hogy a szépen haladó építkezés (,amely egyszer majd a metró-végállomás területére is kiterjeszkedik a tervek szerint) megfeneklik? Nicsak-nicsak, hát nem arra jár véletlenül egy daruskocsi (megemelt gémmel biztos, ami biztos), és nem úgy telibe trafálja a felüljárót, hogy az életveszélyessé válván mindenáron el kell bontani?? Persze, ha az ember paranoiássá akarja magát képezni, azért adódnak kérdések. Ahogy az ember a tudósítást olvasgatja és a képeket nézegeti felvetődik benne (persze azon túl, hogy: miért pont most járt arra az a szórakozott sofőrrel megáldott darusató?), hogy ha egyszer egy darusautó gémje életveszélyesre töri egy felüljáró mindkét lépcsőjét, akkor miért van az, hogy egyszercsak az egyikről kiderül, hogy mégse életveszélyes, míg a másik meg mégiscsak az? És a két lépcső közül vajon miért az használható, amelyik oldaláról a daruskocsi feltűnően és szemmel láthatólag kilökte a fém tartóoszlopokat/bakot? És miért az az életveszélyes, amelyik a túloldalra esik, ahol sértetlen maradt a szerkezet? Vagy esetleg egyik sem életveszélyes, csak ha mindkettőt újra megnyitják, akkor nem volna mire hivatkozni?

És továbbá: hogy is van ezzel a felüljáró-bontással? Először fontos leszögezni, hogy a ferihegyi gyorsforgalmi utat nem érinti a munkálat (hiszen, amikor mindkét lépcső le volt zárva, ott keltek át az utasok), de akkor hogy van az, hogy a bontási határozatot megkapott üzletek között egy élelmiszerbolt is fel van sorolva? Aki kicsit is ismerős a környéken, az tudja, hogy a palánkkal lezárt, zsákutcásított felüljáró-részen nincs élelmiszer-bolt. Van viszont egy rögtön szemben a metró kijáratával. Szóval, hol is lesz a bontás? És ha már nincs felüljáró, akkor ugye mégiscsak kell valamilyen megoldás. Esetleg egy úttest felett átívelő üzletközpont??...

____________________

FRADI VOLT

Írtam már itt a Fradiról ezt-azt. Mindkét írás közös lényege valami olyasmi volt, hogy az egykori elkötelezett Ferencváros-rajongásból mára csak – bizonyos körökre korlátozódó – erősen egyoldalú poltikai elkötelezettséggel járó fanatizmus maradt, amely ráadásul még a saját szurkolótábor számára is visszatetsző, vagy akár elrettentő. A fanatikusok ráadásul önigazolásként nem szűnnek meg mantrázni, hogy mára már csak ők és csakis ők képviselik a Fradit, még akár annak játékosaival és pláne vezetőivel szemben is.
Nem is kell hozzá különösebben jó memória, hogy visszaemlékezzünk rá: néhány hónapja ez a díszes társaság még azért tüntetett, hogy az akkor még reménybeli angol befektetőt ne akadályozzák meg olyasféle bürokratikus marhaságok, mint pl. pályázati kiírás, abban, hogy ide hozhassa a pénzét. Azt akkor és ott persze elfelejtették mondani, hogy a befektető, miután tejelt, húzzon is rögtön a ködös Albionba, és soha többet színét se lássák lehetőleg.

A szín mint olyan, úgy tűnik (pl. a fentebb belinkelt posztban látható zöld-fehérre átdizájnolt magyar címerből), egyébként is nagy szerepet játszik ebben a meglehetősen sajátságos csoportmitológiában. Nem arról van itt szó, hogy az volna a baj, hogy egy csapat, a Ferencváros rajongói ragaszkodnak klubjuk eredeti színéhez vagy épp nevéhez. Ennek a Fradi esetében, amely mind hagyományos nevét, mind színét egyszer már elvesztette (igaz inkább politikai, mint gazdasági okokból) még nagyobb jelentősége is lehet, megengedem. A gondok inkább ott kezdődnek, hogy ez a feltétel – tudomásom szerint – rögzítésre került a befektetési szerződésben is. Márpedig az a megközelítés, hogy egy szerződés betartása azon múlik, hogy tömegeket viszünk-e az utcára, és kevésbé kulturált megnyilvánulásokat engedünk meg nekik/magunknak, hm.. meglehetősen nem európai. (Még akkor sem, ha itthoni politikai életünkben ez a gyakorlat lassan mindennapossá kezd válni.) Még viccesebb, hogy ezek az emberek, akik állítólag futballszurkolók, mi okból vonulnak utcára: az a bejelentés verte ki náluk a biztosítékot, hogy a Ferencváros második, idegenbeli mérkőzéseken viselendő meze narancssárga színű lesz a következő idényben. Aki kicsit is figyel a futballra, az tudja, hogy civilizáltabb vidékeken, és különösen Angliában a Premiershipben) minden csapatnál még a soron következő szezon kezdete előtt rögzítésre kerül az otthoni ("home") és az idegenbeli ("away") szerelés színe és mintázata. Ezt, a másodikat általában valamilyen extrém színnek vagy mintázatnak választják, hogy semmiképpen se ütközzön egy potenciális vendéglátó hazai szerelésével sem (amely alapesetben nyilván a fő klubszín, vagy a klubszínek kombinációja). Így játszik pl. a Blackburn piros-feketében (a fehér-kék klubszínek "negatívosítva"), vagy a Stoke harsánysárgában. Tehetősebb klubok (ami például a mai FTC-ről a legnagyobb elfogultsággal sem állítható) azt is megteszik, hogy otthoni és idegenbeli színnek a klub két alapszínét választják, és az így valószínűbb ütközések kivédésére rendszeresítenek egy "harmadik" szerelést is. Így játszik időnként feketében pl. a Chelsea (a kék és a fehér mellett) vagy a Liverpool (a piros és a fehér mellett).

De persze ez nemcsak afféle szigetországbeli hülyeség: hasonló okokból játszott végig egy-egy idényt a saját alapszíneitől igencsak távol álló neonsárgában és drappos-szürkében a Barca, vagy bordó-szürkében a Bayern. Aki pedig nekem nem hisz, az kérdezze meg a duplán érintett Lisztes Krisztiánt: a zöld-fehér Bremen is játszott már narancssárgában. (Ez a csapat érdekes és ronda színű mezötletekért különben sem megy a szomszédba.)

Csodálatos útján a Ferencvárosi Szurkolók Szövetsége újabb fontos állomáshoz érkezett: miután deklarálta azon jogát, hogy csapata meccsein a bíró csak nekik tetsző ítéleteket hozhat, valamint, hogy nemcsak a pályára, de a játékosok öltözőjébe is állandó és bármikori belépési joguk van egy kis ökölpárbaj erejéig; most éppen azért vívják hősies élethalálharcukat, hogy eldönthessék: mezszíntől és felirattól kezdődően az igazolásokig bezárólag mibe fekteti pénzét Kevin Mccabe.