Még egy szó népszavazás előtt

Egy népszavazás - mint egyébként minden politikai aktus - egyben a Hatalom tükre is arról, hogy hogyan látja magát és a népét/választóit, illetve e kettő viszonyát. Mi az, amit népszavazásra bocsájt: mekkora jelentőségű, milyen kihatású, sőt egyáltalán: valós-e a megvitatandó probléma. Ez utóbbi kapcsán nehéz nem gondolnunk a mostani hétvégén ránk váró ikszelésre. Sokszor, sokan, sokféleképpen  elmondták már, hogy egy abszolút nem létező probléma kapcsán kellene állást foglalnia az egyszerű honpolgárnak, amelyik feladat így, ebben a formában nemcsak a népszavazás intézményéből, hanem annak alapjából, a népfelség elvéből is csúfot űz. Van azonban egy olyan szenpont is, ami mélyebb összefüggések alapján is kimutathatja az egész "népszavazás"-nak hívott processzus kutyakomédia-mivoltát. Próbáljuk most meg ezt körüljárni! Az első számú ordas nagy hazugság ebben a rettenetes népbutításban a "lehet" és a "muszáj" összemosása: az, hogy ha egy demokráciában valamire lehetőség van, az nem jelenti azt, hogy az a dolog kötelező is egyben (csak a választás szabadsága az, ami biztosított). Tehát pl. ha egy országban mód van az euthanáziára, az nem jelenti azt, hogy szenvedő idős rokonainkat a halálba KELL küldenünk, mint ahogy a legalizált könnyűdrog sem jelenti azt, hogy csecsemőtől az aggastyánig mindenkinek éjjel-nappal füvet KELL szívnia. Elmehetnénk most afelé, hogy hosszasan elmélkednénk arról, hogy egy-egy állam mennyire tekinti önálló, döntésképes felnőtteknek a saját polgárait, de van itt egy érdekes(ebb) ellentmondás is. Tegyük fel, hogy Magyarországon létezik óvodások számára elérhető nemátalakító műtét, és erre lehetőség is van! Ez rögtön felvet néhány további érdekes problémát. Először is egy alapvetés: ma a 18 év alattiak nálunk nem nagykorúak, így nem jogképesek. Ami kb. azt jelenti, hogy a felelős, fontos döntéseket helyettük ennek a feltételnek megfelelő szüleik, gondviselőik hozhatják meg. Igen, az állam nem bízik ezeknek az embereknek a felelős döntésében, akik saját gyermekükről döntenek. (Már persze, ha ez a döntési helyzet fenállna egyáltalán.) Persze az is szép, hogy ugyanakkor a propaganda pont arról harsog, hogy a szexualitással kapcsolatos tájékoztatás-nevelés pont ugyanezeknek a (megbízhatatlan) szülőknek a feladata. De az igazi csavar az, hogy egészen pontosan ezek a megbízhatatlan szülők azok, akiknek most népszavazáson kellene dönteniük a gyerekük sorsáról. (És persze az összes többi gyerekéről is, akik szexualitással kapcsolatos ügyeiben, mint tudjuk, csakis a saját szüleik az illetékesek.)
Azaz egyszerűen és röviden: a Hatalom pontosan azokat szólítja meg és kéri véleménynyilvánításra egy adott (egyébként nem is létező) ügyben, akikről pontosan ennek a népszavazásnak a kiírásával deklarálta, hogy szerinte megbízhatatlanok, és nem tudnak felelős döntést hozni.

Már persze, ha ez az egész nem volna egy aljas manipulációt szolgáló konstrukció csupán. 

Két gondolat a Háborúról

Now the sun's gone to hell and 

The moon's riding high 

Let me bid you farewell 

Every man has to die 

But it's written in the starlight 

And every line in your palm 

We're fools to make war

On our brothers in arms

(Dire Straits: Brothers in Arms)

1/ Ki lehet-e maradni, semlegesnek lehet-e lenni?

Egyértelműen: NEM. Ennek több oka is van.

Egyrészt azért, mert bár olyasmi létezik, hogy hadüzenet, és ez egyoldalú deklarációként is működik (ha hadat üzentem, hadiállapotban vagyok, függetlenül a célország reakciójától), de olyan, hogy béke-/semlegességüzenet nincs. Ahhoz, hogy ilyesmi működjön, az kellene, hogy a hadakozni óhajtó fél tiszteletben tartsa ezt az egyoldalú deklarációt. Hasonló okokból elbújni sem lehet a Háború elől: ezzel próbálkozni olyan naivitás, ami durván megbosszulhatja magát. Hiszen egy valójában nem létező, mesterséges konstrukcióban, az államhatárban bízunk ilyenkor ("ide [Magyarországra] csak nem jönnek már"). Ez nemcsak azért nonszensz, mert a modern háborúk nem nagyon ismerik az "államhatár" fogalmát (lásd a két országon keresztülrepülő drón példáját -- és akkor még a legszörnyűbb lehetőséget, az egyik országra ledobott atombomba határokon átsodrodó hatásait még nem is említettük), hanem azért is, mert egy hadviselő féltől ilyenkor azt várnánk el, hogy tartsa tiszteletben egy másik (önmaga által semlegesnek deklarált) állam határait, azaz annak szuverenitását. Azt talán mondanom sem kell, hogy ez a Háború pont nem a szuverenitás tiszteletben tartásáról szól.

2/ Mi a "semlegesség (kimaradás)" üzenete?

Semlegesnek maradni elvileg egy nagyon szimpatikus üzenet hordozója, kb. valami olyasminek, hogy "a békét szeretjük, elítéljük a háborút és/vagy az összecsapásokat kirobbantó kérdésben egyik fél álláspontjára sem helyezkedünk, ebben semmi érdekeltségünk nincs". Ezek jól hangzó szlogenek, de mint láttuk, a gyakorlatban nem mindig érnek akár egy hajítófát is, a jelen Háború körülményei között pedig különösen nem.

Van azonban egy nagyobb baj is. Optimális esetben ez a Háború nem fog úgy végződni, hogy bármelyik fél is totálisan megszűnjön létezni. Így aztán jogosan merül fel az a gondolat, hogy a Háború utáni relációkat döntő módon befolyásolhatja a konfliktus ideje alatt tanúsított viselkedésünk. Ez természetesen nagyon sokat számít cserben hagyott szövetségesek esetében is, de ez elég egyértelmű. Ami sokkal érdekesebb, az az, hogy mit üzenünk a Háború kirobbantójának a viselkedésünkkel. Az, amit most az ún. magyar külpolitika előad nagyjából a következő üzenetet hordozza: "Nézzétek, mi igazából továbbra is szeretnénk a ti hátsótokban tartózkodni (úgy megszoktuk, már hiányzik is az otthonos melege), de bizonyos hülye lekötöttségek miatt most legalább egy kicsit úgy kell csinálnunk, mintha nem értenénk egyet veletek. De semlegesek maradtunk, úgyhogy azért tudjátok: nekünk EZ is simán belefér!" 

És ezzel az a legnagyobb baj, hogy ezt csak az nem látja, aki nem is akarja látni. Mindenki más igen.