Osztrák-orosz

Én azt szeretem a fidesz-kormányban és az ő intézkedéseiben, hogy képes valóra váltani az ember legabszurdabb lázálmát is... (a belinkelt poszt elég régi,  2008-as írás, így egy-két dolgot ki kell cserélni a szövegben: pl. "osztrák" helyett "orosz", "300 Ft/l" helyett "400 Ft/l" olvasandó, de a lényeg stimmel...)

"Három"

(Az MSzP-ről)

Mottó 1.: "A lord hazatér klubjából, és lelkesen e szavakkal fordul inasához:

— Jean, ma egy nagyszerű új játékot tanultam! Ketten játsszák, mindketten mondanak egy számot. Aki a nagyobbat mondja, az nyer.  Próbáljuk ki, mondjon egy számot!

— Négy!

— Három! ... Maga nyert, Jean."
(Nagyon régi és fa Jean-vicc)


Mottó 2.: "Az ötöst szádra ne vedd!"
(Monty Python: Gyalog-galopp)

a cafepress.com képe

Őszintén szólva engem annak idején már az is irritált, (a)hogy az MSzP kitalálta magának Gyurcsány Ferencet, mint egyfajta "vörös" Orbán Viktort. Ellenérzésem legfőbb oka — magával a stílussal szemben viseltetett alapvető ellenérzéseimen túl — az volt, hogy úgy véltem: egy pártnak, ha markánsan meg szeretné különböztetni magát a vetélytársaktól, nemcsak a napi politika deklarációiban kell(ene) megmutatnia különállását, hanem az sem ártana, ha minden tekintetben saját, önálló arculata volna. Így pl. a nagyhangú vezér karaktere ugyan megfelelhet egy erősen populista beütésű "jobboldali" pártnak, de mindenképpen alkalmatlan egy magát görcsösen modern demokratikus baloldaliként beállítani akaró politikai erőnek. Akkor néhány pillanatra úgy tűnt, hogy nincs igazam: mint ahogy a géppisztolyt is lehet jó és rossz célra használni, ezért önmagában dőreség volna "ártalmas"-nak bélyegezni; ugyanúgy Gyurcsány is mintha másra kezdte volna használni a "nagyhangúsággal a határozottság és céltudatosság benyomását kelteni" fegyverét. A modern, nyugatorientált demokrácia, a polgárosodás eszményei egészen vállalható célkitűzésnek tűntek. Csakhogy, mint annyiszor, a fegyver most is meghatározta viselője viselkedését. A vállalható célok idővel eltűntek, elkoptak, és maradt a nagyhangú tahó figurája, aki azonban még ebben a szocialista pártban is stílusidegen volt.
És mint már annyiszor, a történelem most is ismételni látszik önmagát: úgy tűnik az a tény, hogy a Fidesz hatalomra került, és akkora többséggel, ahogy ez megtörtént, mintha utólag is hitelesítené az MSzP számára a 2002 és 2010 közötti ellenzéki politizálást. Ők  maguk is erre az útra lépnek. Bárhogy is mond "négy"-et a Fidesz: tesz olyan lépéseket, amelyek semmilyen módon nem egyeztethetők össze semmilyen civilizált normával, az MSzP erre lépten-nyomon csak "hármat" képes válaszolni. Azaz mindazt, amit  8 év alatt megtanulni vélt: nagy hangon az emberek, (vagy bizonyos társadalmi csoportok) jogfosztásáról, megszorításokról, pénzbehajtásról lehet csak hallani tőlük. És szemmel láthatóan nekik hiányzik legkevésbé az, hogy mást is tudjanak mondani. Hogy annak idején nem sikerült eljutniuk oda, ahova Gyurcsánnyal talán eljuthattak volna, így most nem tudnak logikus, kiérlelt józan alapokon állva "öt"-öt mondani. Pedig volna rá lehetőség bőven. Annál jobban csak igény.

Szó, szó, szó avagy a múltat végképp eltörölni

Rövid (bár számomra és nyilván tanítványaim számára is időnként túl hosszúnak tűnő) történelemtanári működésem egyik legérdekesebb momentuma volt, amikor órára indulván rutinszerűen megkérdeztem a tanáriból velem együtt kilépő latin-történelem szakos kollégát, hogy mit fog tanítani a most következő 45 percben az osztályában. Válasza egyszerre volt meglepő és komikus: "a szovjet himnuszt" - felelte. Majd értetlenkedő tekintetemet látva kifejtette, hogy talán ez az egyetlen szöveg a világon, amelynek minden szava — ideszámítva még  a kötőszókat is — hazugság; s mint ilyen, kiválóan alkalmas arra, hogy megvilágítsa az egész rendszer lényegét és mibenlétét.
És ahogy a folyosón egy irányba lépdelve gyorsan végighaladtunk a kiváló dalmű első során, be kellett lássam: a kollégának igaza volt...
"Szövetségbe forrt szabad köztársaságok, a nagy Oroszország kovácsolta frigy..."
Mert ugye itt tényleg nem szövetségről (és ennek folyományaképp nem frigyről) van szó, és korántsem önkéntes forrásról. Ennek fényében a "szabad" jelző, és a szó klasszikus értelmében vett "köztársaság"-ok is kevéssé korrelálnak a valósággal. Oroszországról épp az 1917-es események kapcsán nem nagyon lehet beszélni, még leginkább a "nagy" jelző lehet helytálló, ha azt nem eszmei, hanem területi értelemben használjuk.
És ha most az a  kérdés vetődne fel, hogy miért jutott eszembe ez a lassan történelmi távlatokba vesző kis sztori, akkor valami olyasmit tudnék csak válaszolni, hogy azért, mert ismét aktuálissá kezd válni. Mármint természetesen nem a szovjet himnusz vonatkozásában, hanem a jelenség általános mivoltát illetően. Mert ugyebár most már tavasz óta a Nemzeti Együttműködés Rendszere határozza meg (új) életünket. Hogy a kifejezés közepével kezdjem: együtt működésről semmi esetre sem beszélhetünk akkor, amikor egy kormány (nyerte volt akármekkora támogatottsággal is a választásokat) nem egyeztetéssel, hanem deklarációkkal kormányoz, majd döntése "helyességét" lépten-nyomon a választási eredménnyel igazolja. Ez esetben az "együtt" legfeljebb annyiban merül ki, hogy minden fél érintett a dologban: a kormány dönt, a Zemberek pedig elszenvedik a döntés következményeit. Arról már ne is beszéljünk, hogy ez egybeírt "együttműködés"  eszméjétől végképp messze esik a fentiekben vázolt leosztás. Különösen arra való tekintettel, hogy eme együttműködés fő kiötlői szinte minden (eddig meglehetősen szokatlan) döntésük után a másképp vélekedőket azonnali hatállyal kizárják a nemzet közösségéből; ily módon rögtön hamissá téve a "nemzeti" jelzőt is, hiszen, bárki bármit mond a másikról, az ettől még nem veti le magáról azokat az ismérveket, amelyektől a nemzet tagjának tekintettük eddig. Különösen, hogy a nemzeti hovatartozás, az identitás nem deklarációk, hanem egyéni választás kérdése, akárcsak mondjuk a vallás. És az talán nem is kérdéses, hogy egy olyasmit, amiből szinte heti rendszerességgel zárunk ki résztvevőket az egyébként is hasraütéssel szeszélyes elképzelésekkel született döntések nyomán, ezt eléggé túlzás rendszernek nevezni.
Ahogy a bevezetőben írtam: ma már mindez történelem. Egykori kollégám a Nemzeti Együttműködés Rendszerének egyik minisztériumában egy fontosnak tekintett terület legfőbb irányítója.
Hogy is mondja a latin?
Tempora mutantur..

Tarlós végre programot ad

Végre, a kampány finisében Tarlós István, a Fidesz-KDNP főpolgármester-jelöltje — szakítva pártja eddigi kampánystratégiájával — megjelölte programjának sarokpontjait. Miután félő, hogy az ezt bemutató plakátok kissé késve kerültek ki az utcákra, az aKÖZÉRT-blog a maga szerény eszközeivel igyekszik mindent megtenni az előző posztban is méltatott jelölt sikeréért, és a világhálón is megjelenteti az új posztereket.

Mint rövid guglizás után kiderülhet (már akinél ez nem eleve az alapműveltség része), mindkét programadó jelszó egy-egy Kispál és a borz-szám szövegéből vett részlet. Az elsőn olvasható "Beszél, aki keres, hallgat aki talál(t), de senki nem ért semmihez" (,amely kiválóan kifejezi a jelölt lesújtó véleményét az eddig regnáló városvezetésről, és annak "szakértő" tagjairól) a WC-n sírni című számból való. A második programadó idézet az "Ez az utolsó jó hely a földön, én is úgy kaptam kölcsön egy barátomtól a kulcsot" (,ami tagadhatatlanul Tarlós Budapestről alkotott pozitív véleményét taglalja, valamint utal Orbán Viktor szívélyes támogatására) pedig a Napos barackos pár sora.
Végezetül amellett, hogy jogos megelégedésünket fejezzük ki afelett, hogy végre megtörtént a programadás, jegyezzük meg, hogy Tarlós István tiszteletre méltó elvhűségről tett ezzel tanúbizonyságot, hiszen egy korábbi televíziós interjújában "öreg rocker"-ként aposztrofálta önmagát.

Összenő, ami összetartozik

Amint arról már korábbi bejegyzéseim egyikében volt alkalmam beszámolni, érdekes mikroposzterrel találkozhat az, aki nyitott szemmel jár-kel Budapest utcáin. (A vidéki terjedésről nem tudok, de szép hazánkat ismerve nem tartom lehetetlennek...)
Ha esetleg valakinek illúziói lettek volna abban a tárgyban, hogy a nevezett papíralapú termék csak egy régebbi, egyszeri kampány nyomán került ki a közterekre, annak "megnyugtatásul" hadd mutassak meg egy egészen friss találatot:


Bár a fentebb hivatkozott korábbi posztban egy meglehetősen megviselt állapotú példányt tudtam csak bemutatni, de azért nem lehet nem észrevenni, hogy a "HAMASZ" lépést tart az eseményekkel: a korábbi két repülőgép helyett most megjelent az egy repcsi - egy (segély)hajó kombó a pirossal kiemelt "GÁZA" felirat társaságában.
És ha valaki esetleg tudni akarná, hogy egy ilyen meglehetősen érdekes hangvételű kis plakát milyen háttérben érzi igazán jól magát, annak kedvéért íme a tágabb környezetről készült kép...

Már megint a komcsik...

Ahogy korábban jeleztem, bizonyos ügyekben nagyon nehéz eldönteni, hogy ki számít komcsinak, és ki a nemzeti ügyek tisztakezű és -lelkű képviselője. Most azonban az is kiderülni látszik, hogy a kommunista ármány még sokkal mélyebbre fészkelte be magát, sokkal több helyre furakodott be, mint azt valaha is gondolni merészeltük legvadabb álmainkban is akár.

Igen, a győri egyházmegyében is dolgoztak komcsik, sőt, nemcsak amolyan lótifuti munkát végeztek, hanem olyan felelősségteljes munkakört tölthettek be, hogy még régi kommunista szokásukat, a sikkasztást a pénzek elsíbolását is zavartalanul végezhették több éven át. Az ész megáll, hát mi van itt? Vadabbnál vadabb lehetőségek kergetik egymást az ember agyában, hogy mi történhetett. A győri egyházmegye netalántán nem káderezte le a pénzügyekkel foglalkozókat, és válogatás nélkül mindenkit, akár még egy kommunistát is felvettek, pusztán egy közgazdasági végzettség kellett volna ehhez?? Vagy az Egyház eme bástyája igenis nem mulasztotta el a szükséges óvatosságot, és alávetette a jelentkezőket a szükséges és nélkülözhetetlen világnézeti szűrésnek, de a komcsik ördögi elvetemültségükben még arra is képesek voltak, hogy hitelesen alakítsák a hívő embert, csak azért, hogy aztán később majd sikkaszthassanak az Egyháztól???
Esetleg... netalántán... elképzelhető, hogy mégsem csak a kommunisták sikkasztanak Mária Országában??? Lehet, hogy a sikkasztás és a korrupció egyáltalán nem is világnézet-függő dolog, és nemcsak a komcsik képesek sikkasztani???
De ez utóbbi annyira fantasztikus elképzelés, hogy ilyesmi még csak viccből sem juthat az ember eszébe...

Még egyszer a tangóról

A korábbiakban két folytatás erejéig már volt alkalmam arról értekezni, hogy miért káros és nevetséges az a szemlélet, amely manapság "történelmi ismeret"-ként az ország nagy részének sajátja, és a "nemzeti együttműködés" keretei közt épp most látszik hivatalos ideológia rangjára emelkedni. Ezen könnyekig megható és egyben kacagásra ingerlő alkalomból szeretném még egyszer leszögezni, mit gondolok a keresztény-konzervatív históriaszemléletről.
Először és mindenekelőtt: érdemes volna végre észrevenni, hogy SOHA a világtörténelem folyamán nem volt működőképes az a tendencia, amelyik a régi (sokszor már valójában nem is létező) erények/eszmények/ideológiák feltámasztásában látta a kiutat. Az ilyesmi jó és tiszteletreméltó emberanyag esetén olyasfajta patetikus tragédiát eredményez, amelyet Shakespeare rögzített Brutus alakjában Julius Caesar-jában; kedvezőtlenebb konstelláció viszont csak olyan bigottan merev struktúrákat hozhat létre, amelyek minél tovább tartanak, annál nagyobb zajjal dőlnek össze. Ilyen volt például a Szent Szövetség Európája, amelyik azzal az ambiciózus céllal jött létre, hogy örök időkre visszaállítsa az isteni rendet az öreg kontinensen.
Másodszor: a fent leírtak ellenére (vagy talán épp amiatt) a mai magyar jobbos konzervatív ideológia majd beleszakad abba, hogy előképeket, ideológiai világítótornyokat találjon a történelem nagy példatárában. Meg is véli ezeket találni nagy királyok, politikusok, államférfiak alakjában, akik a mából nézve talán valóban úgy tűnhet, hogy konzervatív beállítottság mentén cselekedtek annak idején de a dolgokat jobban megkapirgálva ennek éppen az ellenkezője derül ki. A "szent királyok" közül István brutális újító volt: mind az életformát, vallást, mind a nép-nemzet életét meghatározó szervezeti kereteket drasztikusan átalakította (vulgo: létrehozta a keresztény, feudális magyar államot — amely előtte nem létezett). László a legszorgalmasabb törvényhozók egyike volt, újrafogalmazva ezzel a királyság alapjait. Arról nem is beszélve, hogy egy gyökeresen új, a korban nóvumnak számító eszményt, a lovagkirályét testesítette meg, vezette be a gyakorlatba. De a legszebb példát mégsem ők adják, hanem a szintén eposzi jelzővel emlegetett "második honalapító", IV. Béla. Ő az ugyanis, aki egyszemélyben egyesíti a fent magasztalt konzervatív "vissza a régi jó eszméket" gyakorlatot, és a kor szellemének megfelelő reagálást, az új kihívásokra adott új válaszokat. Hiszen uralkodása első felében a nagy előd, III. Béla bűvkörében élt, annak tekintélyét és hatalmát kívánta vissza annak lehetőségei nélkül. Durván bele is bukott, hogy nem érzékelte az idők változását, és egy eszmeiségében ugyan kétségtelenül vonzó, de minden tekintetben meghaladott ideát próbált meg újra megvalósítani. A nemesség ellenállása nagyban gyengítette a királyság erejét, ami mind a kun kérdés kezelésében, mind a tatár invázióval való szembeszegülés kudarcán rajta is hagyta nyomát. A "Második honalapító" azonban nem a délibábos múltba való merengése révén lett igazán naggyá, hanem azért, mert képes volt felismerni ennek a metódusnak a zsákutca-voltát, és saját addigi viselkedését is korrigálva gyökeresen új módon reagálni az országot ért kataklizma után - saját uralma és mindenekelőtt az ország érdekében.
De nemcsak az uralkodókkal ez a helyzet (az Anjoukról vagy akár Mátyásról is nagyon könnyű belátni, hogy nem igazán a múltba való fordulásuk — maximum a múlt ideologikus felhasználása — tette őket naggyá). Politikusok egész sora hozható fel példaként arra, hogy sohasem a múltbeli eszmények "visszahozása" áll igazában a nemzet érdekében, és teszi ezáltal naggyá az államférfit, hanem az új kihívások felismerése, és ezekre az új válaszok megtalálása. Az olyan sokat citált, és hatalmasnagy jobbos-konzervatív ikonná magasztosult Széchenyi sem azáltal vált naggyá, hogy a jobbágyok röghöz kötését vagy az úriszék, esteleg az első éjszaka jogának újbóli bevezetését szorgalmazta volna, hanem azza, hogy velejéig romlott kozmpolita módon nyugati mintákat majmolt — de ami még fontosabb: adaptált az adott magyar körülményekre, illetve azokból kiindulva építette fel saját reformjavaslatait. (Azt csak zárójelben jegyezzük meg, hogy ha valaki, akkor épp a "legnagyobb magyar" az, aki magánélete alapján sem alkalmas az ideális konzervatív típusként való megjelenítésre: mert hiába növi ki a dandy-aranyifjú sszerepet, de bizony, mind szerelmi élete [egy férjezett, arisztokrata hölgybe talál beleesni, és ha a férj nem halálozik el, ki tudja, mivé alakult volna a dolog...], mind a földi pályafutását lezáró öngyilkossága [, amellyel a heroizáló Hídember sem tud mit kezdeni] nem méltók arra, hogy egy konzervatív hérosz ideálképében szerepeljenek.)
Tegyük hozzá, amikor az Eszme diadalt aratott, és hosszas küzdelmek után — szerencsére ritkán – valósággá vált, akkor az nagyon nagymértékben hozzájárult a magyar történelem úttévesztéseihez, vagy épp százados lemaradásaihoz. Ilyen esetként említhető például a jobbágyság röghöz kötése vagy épp az egész Werbőczi-féle Tripartitum , mint a nemesi előjogok tárháza és jogforrás. De említhetnénk a nemesi birtok elidegeníthetetlenségét is (,amelynek azért volt pozitív hozadéka is, hiszen épp ennek hatására írta meg Széchenyi a Hitelt). És amikor úgy is tűnt, hogy a hagyományokhoz való visszanyulás egy hosszabb távú fejlődést alapoz meg – gondolok itt elsősorban a Kiegyezésre és az azt követő fellendülés időszakára – akkor is inkább az általa létrehozott kompromisszum, a működőképesség garantálása eredményezte a fejlődést. Hogy aztán persze — a bevezetőben leírtaknak megfelelően — az egész annál nagyobb robajjal dűljön össze, máig kiheverhetetlen trtaumákat eredményezve, de egyben a konzervativ gondolat uralmát valamiféle paradicsomi állapotként láttatva.
E nagyon vázlatos, épp csak áttekintőnek is alig nevezhető kép után joggal merülhet fel a kérdés: hát a konzervatív eszmének; a múlt értékeit védő, és azok visszatérését kívánó gondolatnak nem volt egy képviselője sem a magyar történelemben??? Természetesen voltak szép számmal ők is, de hogy méretes közhellyel éljünk: "kihullottak a történelem rostáján". Bizon-bizony az átlagos maygar polgár nagy gondban volna, ha arra szólítanák fel, hogy mondjuk a reformkorból nevezzen meg 2-3 aulikus, udvarhű arisztokratát. Nem véletlen, hogy Jókai sem a mereven komzervatív "Kőszívű ember"-t állítja regényének középpontjába, hanem annak fiait, illetve azt az utat, amin a fiúk eljutnak a haladó, korszerű gondolat, a polgári magyar állam támogatásáig.
És mint tudjuk, az irodalom az élet tükre.

Gumiturul és neccharisnya

Mindig van remény:)

A Magyarok Gőzössége

Vajon eltöltötte-e elégedettséggel és büszkeséggel Kasszandrát, amikor azt kellett látnia, hogy félelmetes és sötét jóslatai az őt körülvevők kétkedése és csúfondáros megnyilvánulásai ellenére sorra valóra válnak?? Bár kétségtelen, hogy az egyéni büszkeség ilyesfajta reakciót diktált volna a trójai herceglánynak, de őt valószínűleg nem elsősorban a személyes becsvágy vezette, hanem a hazájáért, közösségéért érzett aggódás, így jóslatainak teljesülésekor valószínűleg inkább szomorkás letargia vagy akár kétségbeesés vett rajta erőt.
Valami ilyesféle - belátom, nagyképűségtől sem teljesen mentes - érzések fogtak el, amikor emlékezvén egy korábbi írásomra (erre ni!), amely a hazánkban dívó egyesületi névadás divatját tárgyalta, szembesültem a Facebook-on a Magyarok Közössége nevű csoporttal. Persze be kellett ismerjem azt is, hogy a fent említett írás nem volt teljes, hiszen nem tértem ki benne azokra az esetekre, amikor olyan nagy közösségek kerülnek megnevezésre, amelyekbe nyilvánvalóan "mindenki" beletartozik (épp ezért mint specifikus csoportok teljességgel értelmetlenek), de azért máshonnan nézvést mégis érződik rajtuk a kirekesztő szándék.
A konkrét esetet vizsgálva először is szögezzük le, hogy a magyarok közössége már létezik; úgy hívják, hogy magyar nemzet. (És ezen most nem a méltán széles körben [és széles spektrumon] elismert sajtóterméket értem.) Ezt duplikálni nem lehet, alapszerepéből kitúrni pedig... hm hát, mit is mondana erre, hogy nemzetibb érzelmű blogger... igen, megvan: "hazaárulás". Kissé problémásnak tűnik az is, hogy mi célt szolgálna ez, vagy bármilyen hasonló jellegű csoport. A Facebook ugyan egy nemzetközi portál, de egyrészt épp ez a nemzetköziség az egyik alapvonása, és célja. Másrészt pedig a magyar olyan nyelv, amelyet az anyanyelvi beszélőkön kívül nagyon alacsony létszámú populáció ismer, így az, hogy valaki magyarul használja az Arckönyvet, egyben nagy biztonsággal meghatározza azt is, hogy eleve a magyarok közösségéhez tartozik. Magyarul: a Magyarok Közössége csoport teljességgel felesleges, hiszen egy eleve adott alaptulajdonságból próbál specifikumot csinálni, önkéntelenül is felidézve az elhűlt szemlélőben azokat a tömörüléseket ahol a "magyar" jelző kirekesztő szereppel van/volt jelen.
Ennek a feleslegességnek a legékesebb bizonyítéka a Magyarok Közösségének "működése" is: magyar és székely himnusz, hazafias dalok és "költemények" ijesztő számban és még ijesztőbb színvonalon, valamint elmélkedések mindenféle formában és stílusban arról, hogy a világon miért a legkúlabb dolog magyarnak lenni. Aztán van panaszos beszámoló arról, hogy a - ha jól értem mindkét oldali - sajtó hogy hallgatta agyon a 2009 nyarán lezajlott magyar nagygyűlést (mintha bizony a sajtónak az volna fő feladata, hogy mindarról beszámoljon, amit valahol valaki érdekesnek és fontosnak talál). És "természetesen" nem hiányozhat az obligát Nagy-Magyarország térkép sem. Pedig nem is kell hozzá részletesen ismerni Tóta W. Árpád munkásságát, elég gondolkodni is, hogy tudjuk: Nagy-Magyarország korántsem egyenlő a magyar többség lakta területekkel. Hogy az hova vezethet, ha abból próbálunk meg kiindulni, hogy "minden olyan hely Magyarország, ahol csak 1 db magyar is él", arra nagyon jó példát nyújt, hogy az 1990-es évek elején valami nagyon hasonló alaphelyzetből indult neki Szerbia a délszláv háború(k)nak.
Ha pedig valaki azt kérdezné, hogy mit nem szeretünk a nagy nemzetekben, pl. a németekben vagy az amcsikban, akkor valahogy úgy fogalmaznék, hogy az velük a baj, hogy rettenetesen odavannak maguktól, azt képzelik, ők nagydolgozták az Univerzumot, és úgy viselkednek, hogy minden moccanásuk azt sugározza: a világon a legkúlabb dolog németnek/amcsinak lenni.
A Magyarok Közösségébe nem léptem be. Őszinte kíváncsisággal várom, mi fog ezek után velem történni.

A változás(ok) őrei - [Fidesz]

Sólyom László jónak látta a Költészet Napját/József Attila születésnapját azzal tenni emlékezetessé, hogy rászervezi az Új Világ Kezdetének napját/országgyűlési választások első fordulójának napját. Ez elvileg az erre irányuló kampány startját is jelentené, ha a kampány már hetekkel előbb nem indult volna meg.
Ahogy az EP-választás idején már szenteltem némi figyelmet az utcákra kikerülő plakátoknak, úgy igyekszem ezt majd most is megtenni. A Fidesz tipográfiailag is fantáziában szegényes plakátjának külső megjelenését a Konzervatórium blog már részletesen méltatta, így ettől most eltekintenék. De próbáljunk némi kis figyelmet szentelni annak is, hogy mi eme csodás reklám-rekvizitum eszmei tartalma, vagy modernebben fogalmazva "üzenete"! (Jelen poszt abból a jóindulatú hipotézisből indul ki, hogy van ilyen, hiszen egy párt - sőt: A Párt nem engedheti meg azt magának, hogy feltételezett győzelme okán semmitmondó, tartalmatlan plakátokkal árassza el a a közterületeket, már csak azért sem, mert lépten-nyomon felléptek a hatalmon lévők pazarlása ellen -- olykor még az is megesett, hogy jogosan.)
A plakát mondanivalóját tekintve két rétegű. A Fókuszban a szürkeségből kiemelkedő két vezérmotívum, az "Itt az idő!" és a "Változás" áll. Az előbbi a Petőfi-kutatást segítendő, megforgatja a költőt sírjában (bár a fidesz kreatív idézet-felhasználási technikájáról már korábban is meggyőződhettünk, pl. mikor a Terror Háza megnyitóján Szabó Lőrinc szerelmes verséből csináltak politikait), így az intenzív földmozgások nyomán végre van esély arra, hogy megtudjuk, hol is nyugszik egyik legnagyobb nemzeti költőnk. Tegyük továbbá hozzá, hogy ezzel folytatódik az a tendencia, amivel a Fidesz híveit ismét és sokadszorra utolsó, mindent eldöntő csatára hívja, amelyet aztán menetrendszerűen meg is nyer, mint mindent az elmúlt négy évben. És még valami: mintha Orbán Viktor és pártja kicsit túlzottan beleszerelmesedett volna a felkiáltójelbe, vagyis inkább a felszólító mondatokba: "Elég!"; "Józsefvárosnak nyernie KELL!", és most "Itt az idő!". (A monnyonle!-ről már nem is beszélve.) Ha mindehhez hozzávesszzük azt az apró tipográfiai érdekességet, hogy az elmúlt 4-5 évben nem igen volt olyan Fidesz-plakát, amely ne csupa nagybetűt használt volna - amely mint tudjuk, a megemelt hangerő vizuális kifejezése -, akkor talán nem túlzás azt állítani, hogy nem sikerült bántóan precízen az erőteljesség és az erőszakosság közti vékony határvonal innenső oldalán maradni.
Bár a Változás kapcsán a Konzervatórium Obama-utánérzéssel vádolja a narancsosokat, de nincs igaza: a helyzet sokkal inkább az, hogy kampánya során az USA jelenlegi elnöke lopott a magyar polgári párttól. Hiszen nem is kell különösen erős memória ahhoz, hogy emlékezzünk rá: az akkori (és mostani) ellenzéknek már a 2006-os választások során is a "Változás 2006" volt az egyik fő szlogenje a nagysikerű "rosszabbul élünk, mint 4 éve" mellett. Így azonban érdekes ellentmondásra figyelhetünk fel: vajon mit gondoljunk egy olyan pártról, amely a "változás"-sal kampányol, immár négy éve?? Azaz, miközben a változást hirdeti, semmi új nem jut eszébe? Persze, világos, a hazug kormány semmit sem változott, csak legfeljebb még elvetemültebb és megátalkodottabb lett. De vajon a Változásra való képesség nem elsősorban abban rejlik-e, hogy tudjunk túllépni azon, ami egyszer nem jött be, és új cselekvéseket keressünk?? De hagyjuk a szavakon való lovagolást, fogadjuk el, hogy a kormányváltás-t négy év elteltével is ezzel vélték leginkább leírhatónak a párt kreatívjai! (Azaz, változni csak akkor fog minden/bármi, ha a Fideszre szavazol, jegyezd már meg, pupák szavazó!)
Nos, akkor lássuk a második réteget, a hátteret! A plakát méretétől függő darabszámú, - természetesen csupa nagybetűs - szürkével írt kifejezések jelennek itt meg, oldandó az egyhangúságot (és leplezendő az ürességet). Azt természetesen mondani sem kell külön, hogy mindezek a kifejezések pozitív kicsengésűek. Abból természetesen, hogy mindezek a Fidesz plakátján jelennek meg, egyértelműen következik, hogy mindezeket az értékeket ez a párt képviseli; és csak ez, hiszem ha ezek más pártnak is sajátjai volnának, akkor nem lehetne őket egy "Változás"-t követelő plakáton megjeleníteni (hiszen akkor már korábban is érvényesültek volna nyilván). Sajnos azonban ez az a pont, ahol fidesz a Magyar Választóról kiállítja a komplett hülyeségi bizonyítványt. Hiszen ha ezek olyan Értékek, amelyeket a Fidesz képvisel - és következetesen képviseli őket régóta, hiszen a Fidesz követekezetessége legendás - akkor aki nem a Fideszre szavaz (vagy szavazott eddig), az nyilván egyrészt velejéig gonosz, másrészt rettenetesen buta, hiszen nem akarja/akarta, hogy ezek az értékek érvényesüljenek. Márpedig tudjuk, hogy a választók java része az elmúlt két országgyűlési választás alkalmával ellenállt az ezen értékek (azaz a Fidesz) jelentette csábításnak. A dekódolt üzenet tehát ezúttal ennyi: "te kis hülye választópolgár, tisztában vagyunk vele, hogy olyan korlátolt vagy, hogy azt sem tudod, mi a jó, de mi megmutatjuk, és most az egyszer még adunk egy lehetőséget, hogy Ránk szavazz".
Még egy dolgot érdemes észrevenni: ahogy szaporodott a dinamikus erőteljes hangnem (felszólító-parancsoló mondatok), úgy fejlődtek vissza, csökevényesedtek a nyelvtani szerkezetek a Fidesz plakátjain. (Ami végül is nem csoda, ha figyelembe vesszük a rendkívül bonyolult, összetett mondatba foglalt üzenetű "Rosszabbul élünk, mint négy éve" siralmas buktáját [2006], szemben a spártai egyszerűségű "Elég!" elsöprő sikerével [2009 EP-választás]). Ennek megfelelően az elemzett plakáton a legbonyolultabb grammatikai szerkezet a romantikus bonyolultságú 19. századi "Itt az idő!". Ezen túl már csak egy szintagmát találunk a szürke mezőben, az "Új kezdet"-et, ezen túl csak önálló szavak légiója áll a plakáton, óvva a választó agysejteit a gondolkodással járó túlterheléstől.
Ha össze szeretnénk foglalni, akkor végülis a Fidesz plakátjának üzenete valami ilyesmi volna: "Szavazz ránk, hiszen mi vagyunk a jó fiúk — vagy legalábbis rengeteg szép szót tudunk."
Hát, nem tudom, aki megteszi, lelke rajta.
De legalábbis 4 évnyi jövője biztosan.

UPDATE (2010. febr. 4.): délben, ahogy ebédelni indulok, egy Alkotmány utcai hirdetőoszlop mellett sürgölődő plakátragasztóba botlom. Épp a Fidesz fentebb elemzett hatalmas poszterét ragasztja felül a most indult ClassFM fehér plakátjával. Rajta a szöveg csak ennyi: "Class a dumád". És még mondják, hogy az egyszerű fizikai munkásoknak nem sajátja az irónia!

Az utca hírmondója (4.) - eredményhirdetés

Hát kedves kispajtások ....

Rossz hírem van: ez a matematika-vizsga most nem sikerült. Ez önmagában is probléma volna, de hogy tudatlanságotokat fennen hirdetitek, és az ország közterületeit teleszemetelitek "56,37%" feliratú poszterekkel, az már mégis túlzás. Nos, akkor még egyszer, biztonság kedvért a helyes megoldás: nemcsak hogy nem az ország (~10 millió fő), hanem mégcsak nem is a szavazásra jogosultak (~8 millió fő) 56,37%-a szavazott rátok, hanem ennek a 8 millának a 36,28%-a jelent csak meg az urnáknál. És ennek a tömegnek az 56,37%-a a helyes megfejtés. Mégha sokezer narancssárga plakát mást is akarna elhitetni. A matematika ugyanis már csak olyan, hogy nincs rá hatással a politikai "kommunikáció". Vagy ha úgy tetszik: a hazugság.
Pótvizsga (legkésőbb) jövő tavasszal.

Az utca hírmondója (3.) - Miért van szükség szélsőséges pártokra?

A válasz roppant egyszerű: hangulati okokból. Ezekben a komor, válságtól sújtott időkben fokozottan szükség van minden kis derűs pillanatra, minden vidám megnyilvánulásra. Ennek az égető szükségletnek pedig legjobban a szélsőséges pártok tesznek eleget, bár megengedem, hogy az abszurd humor nem mindenkinek jön be.
Bár kétségkívül lecsengett már a belpolitikaira hangszerelt EP-s kampány, de így legalább senki nem hányhatja a szemünkre, hogy kampánycsend-sértést (de szép egy szószörny!!) követnénk el, ha most elemezzük a leginkább EU-ellenes párt EP-kampányát.
A Jobbik a sok kis, megbilincselt Gyurcsányos röpcédula-nagyságú (és minőségű) ragasztvány mellett két nagyobb formátumú (értsd: méretű) plakáttal vett részt közterületeink szellemi és fizikai beszennyezésében. Az egyik a(z ezerkilencszáz)harmincas éveket idéző "Magyarország a magyaroké!" szlogenű, amelynek burkolt üzenetére a Hetek címlapja oly szépen rávilágított. De igazából a dolog szépsége abban rejlik, hogy amibe a burkolt üzenetet burkolják, annak az égvilágon semmi értelme nincs, vagy legalábbis legyünk finomabbak: semmilyen értelmezési mezőben sincs valószerű tartalma. Azt most talán ne is feszegessük, hogy a "Magyarország" kifejezés a három főubungai szerint is kicsit valami mást jelenthet; én magam legalábbis elég biztos vagyok benne, hogy egy Jobbik naggyűlés helyszíne előtti parkolóban aligha tudnék eldobni úgy egy követ, hogy ne találjak el vele minimum 4-5 Nagymagyarország-matricás autót. Sokkal érdekesebb értelmezés-beli kérdéseket vet fel a "magyaroké". Először is kik azok a magyarok? Mert ha a "minden magyar állampolgár"-t értjük alatta, akkor a mondat nyilván helyes, hiszen az országot épp azért hívják úgy, ahogy hívják, mert a benne élő magyar állampolgárok tulajdona (legalábbis szimbolikusan: erről még később). Csakhát evidenciákat nem szokás kampánytémává tenni, hiszen a kampány nyilván törekvésekről, esetleg (betartott vagy be nem tartott) ígéretekről szól, amint azt a közelmúltból tudjuk. Ilyen alapon készíthető volna pl. olyan EP-választási plakát is, amelynek az a fő szlogenje, hogy "A tárgyak lefelé esnek". Vagy, még inkább, és a témához aktuálisabban társítva: "A nemzeti érzelmű tárgyak lefelé esnek". Az ilyen szlogenek örök szépsége, hogy még az őket hirdető párt katasztrofális veresége esetén is megvalósulnak, vagyis inkább érvényesek maradnak.
Más a helyzet persze, ha a "magyar" érzelmi kategória. Magyar az, akit a Jobbik Fitymavizsgáló Különbizottsága annak talál. Na de mégis, milyen alapfeltételeknek kéne megfelelni? Akkor most Thomas Sowunmi, Janics Natasa vagy Carlos Perez nem magyar? Az elsőnek van magyar szülője, csakhát a bőrszín... a második ugyan Nagymagyarország területén született, de nincs magyar felmenője (hoci csak vissza a három aranyat!!), harmadik meg egyesíti magában a másik kettő hátrányait... De jó volna az ilyen kétes esetek kiszűrésére vmilyen törvényt hozni, ahol esetleg genetikai alapon..... Csak persze itt is bele lehet szaladni sajnálatos balesetekbe, akármilyen lelkes propagátora is valaki az Eszmének.
Nade, ha már tisztáztuk, kik azok a magyarok, próbáljuk meg azt is körülhatárolni, mit jelent az, hogy övék ez az ország! A szimbolikus megközelítéssel ismét nem megyünk sokra, márcsak azért sem, mert ahogy láttuk, erősen belejátszik a szubjektív elem. És - legyünk őszinték- mindig lesz egy-két olyan személy, aki elégedetlen a dolgok azon állásával, hogy az ország egésze még nem az ő személyes magántulajdona. Márpedig az ilyen tökéletlen állapot alapos ok arra, hogy úgy érezzük, a többiek - akiket esetleg célszerű lenne nemmagyarként aposztrofálni - mindenképpen át kell adják tulajdonukat nekünk, akik jobban megérdemeljük. Miután egyéni szempontból nézve mindig több lesz az olyan ember, aki úgy fogja érezni, hogy saját érdemeihez képest túl keveset birtokol a megszerezhető javakból, ezért a széles támogatottság eleve biztosítva van.
De van egy olyan gyanúm, hogy a fenti gyöngyszem mégiscsak alulmarad a másikkal, az ott balra képen is tanulmányozhatóval szemben. Eleve érdekes a plakát egészének kettőssége, hiszen maga az egész szöveg egyes szám első személyben íródott, ám a címsor ezt némileg hiteltelenítve többes számú. Most akkor Árpád beszél vagy a leginkább EU-ellenes magyar párt akarja meghódítani Európát?? (Persze, az "üzenet" nyilván valami olyasmi, hogy mi vagyunk Árpád, ugyanazt a szellemiséget képviseljük, amit a honfoglaló vezérek vezetője.)
De az igazi gyöngyszem azért mégiscsak önmagában a szöveg. Lehetetlen, hogy aki ezzel szembesül, annak ne ugorjon be rögtön, a "Sándor vagyok..." kezdetű nagymonológ. (Lehet, hogy eleve így akartak népszerűséget szerezni?? Azt persze Szalacsi Sándor is leszögezte már annak idején, hogy: Árpád biztos jó munkásember.) A szöveg másik kedves pontja, hogy milyen érdekes ellentmondások feszülnek aközött, amit a szöveg kifejezni vél kiötlői szerint, és amit valójában kifejez. A plakát elég érdekes fordított logikával dolgozik: "Miután Mi vagyunk Árpád, és Árpád nem szélsőséges, ezért értelemszerűen(?) Mi sem vagyunk azok. Továbbá: ha valaki Minket szélsőségesnek állít be, akkor a fenti egyenlőség miatt Árpád Apánkat is annak titulálja". Tehát egy olyan állításból indul ki, amelyet csak azért kéne elhinnünk, mert a Párt propagandája ezt mondja.
Ezzel szemben a valóság (vagy ha úgy jobban tetszik: a tényleges logika) nagyjából a következő: először is senki soha sehol nem állította, hogy Árpád szélsőséges és neonáci volna (ezt mint gyakorló hazaáruló-tanonc és így a liberálbolsevik sajtó ismerője tanúsíthatom). Viszont igen, ezt elég sokan és elég sok helyről állítják a Jobbik-kal kapcsolatban. Mit is mond a logika tudománya arról az esetről, ha A dolog nem egyenlő valamivel, míg B dolog egyenlő vele? Elsősorban azt, hogy ekkor A nem lehet egyenlő B-vel. Azaz, ha Árpád nem szélsőséges és neonáci, viszont a Jobbik az, akkor Árpád nem egyenlő a Jobbik-kal. Másrészt képmutató baromság azt állítani, hogy ha valamilyen mozgalom utólag felvesz egy korábban már használt jelképet (horogkereszt, árpádsáv, turul stb.), akkor a mozgalom által elkövetett bűnök az időben mintegy visszamenve beszennyezik az eredeti jelképet is. Ki gondolná pl. hogy a szanszkrit kultúra részes és bűnös a holokausztban, csak azért, mert a horogkereszt (szvasztika) onnan ered? Így aztán a további, Árpád nevében előadott monológ totálisan értelmetlen. Most arról már ne is beszéljünk, hogy egyrészt egy EU-szkeptikus párt miért akarja "meghódítani" Európát; másrészt, hogy ezt a célt miért Árpád jelképezi, aki akkori egyéb irányú elfoglaltságai miatt nem vett részt a kalandozásokban.
Nos, innentől tényleg már csak a Magyar Kétfarkú Kutya Párt vagy a Monty Python következő választásokon való indulását tudjuk prognosztizálni...

Az utca hírmondója (2.) - update

Mindazokat, akik valaha aggódtak volna a magyar kampányfinanszírozás szűkös, vagy bármilyen módon nem megfelelő volta miatt, ezennel ünnepélyesen szeretném megnyugtatni: igenis bőséges és tág forrásokat biztosító törvényről van szó. Hogy mire alapozom ezt? Arra az egyszer tényre, hogy legutóbbi e témába vágó bejegyzésem óta minden szóba került párt új plakátokkal, (sőt egész szériákkal!) rukkolt elő. Márpedig tudni való, hogy a mai magyar viszonyok közt az ilyesmi nem csekély anyagi forrásokat (tervezés, megvalósítás, kihelyezés) igényel. És hát honnan máshonnan is teremtenék elő a pártok ezeket a forintokat, ha nem a törvényesen szabályozott finanszírozási segítségével?!
Az új Lópici-rekvizitumok persze azt is jelentik, hogy az előző írásban felállított sorrend némileg változik. Lássuk, hogyan és miért!

1. SzDSz - Bár múltkor kárhoztattuk a madarasokat, és leginkább egyfajta második Fideszként írtuk körül őket, miután belpolitikai kérdéseket tettek plakátjaik témájává, most dicséretes módon előreléptek. Sikerült meglepő és más pártok által el nem ért magasságokba emelkedve olyan projekteket témává emelni, amelyek EU-s fejlesztési pénzekből valósultak meg/fognak megvalósulni (remélhetőleg). Mindamellett, hogy a zsét nem elsősorban az EP osztja, és az EP-választások során nem a plakátokon megjelenő (neadjisten ügynökmúltú) személyekre, hanem pártlistákra szavazunk, azért ez mégiscsak üdítő kivétel. Mondhatni európai.

2. MSzP - Erős a kísértés, hogy a dobogó második helyén holtversenyt hirdessünk, hiszen amint azt majd látni is fogjuk, nagyjából ugyanazt a formát hozza mindkét aspiráns. Mégis ami a szocpárt javára dönt, az az, hogy mélyebbről indultak, nevezetesen sehonnan, hiszen az első "fordulóban" nem volt értékelhető momentumuk sem. Nos, az MSzP szintén elköveti azt a kis stiklit, hogy személyekre hegyezi ki a kampányt (persze, hiszen végülis a pártlistákat személyek alkotják, nemdebár!?!), és az ismert(?) arcokhoz rendel vélt nemzeti vagy épp európai érdekeket.

3. MDF - A múltkori éllovas nagyon hasonló módon jár el, de rendelkezik azzal az előnnyel, hogy a korábban bevezetett két és fél arcot (a pártelnök-asszony igazából csak passzív szereplőként, afféle ajánló mentorként van jelen) propagálja, az ő kiváló kvalitásaikat, illetve az általuk majdan képviselendő ügyeket részletezi. És a dolog itt fordul önmaga paródiájává. Mert a tévés spotokból ugyan talán kiderül, hogy mit is szerettek volna mondani, de hogy a plakátokból nem, az tuti. Bokros fejremutogató emberei, akik a gondolkozást népszerűsítik (gondolom, mint jellegzetesen EP-s tevékenységet), csak azért nem jelentik a mélypontot, mert itt van nekünk a jobb sorsra érdemes Habsburg-sarj, akinek a plakátján egyenesen az "új kiegyezést!" szlogen díszeleg. Persze az elég világos, hogy az átlagmagyarnak kevés nem-negatív dolog jut eszébe a Habsburgokról, és ezek közül talán épp az 1867-es közjogi aktus a legismertebb. De hogy kell-e okvetlenül rájátszani a történelmi névre ilyen erőltetetten (javasolt párhuzam: Bokros Lajos bokros teendői közepette a tükör előtt állva bokros bajuszát stuccolja...), az nagy kérdés. Különösen, hogy az új kiegyezés-re, bár kétségkívül szükség volna rá bizonyos értelemben, megint nagyon nehéz rásütni, hogy EP-s ügy volna.

4. Fidesz - Bizonyos értelemben itt is az előző kör folytatásáról van szó, de nagyon naivnak kell ahhoz lenni, hogy azt gondoljuk, hogy véletlenszerű, hogy mi maradt ki, és mi maradt meg. Hiszen - nyilván véletlenül - éppen azok az elemek maradtak le a plakátról, amelyek legalább így-úgy amúgy utaltak arra, hogy EP-választásról volna is most itten szó. Vagy legalábbis arra, hogy NEM a Magyar Köztársaság parlamenti választásáról. Így aztán eltűntek a - nyilván a Zembereket szimbolizáló - különféle személyek a háttérből; velük együtt értelemszerűen az "egy ország mondja" is az Elég! elől. A megmaradt Szavazz!-t bőven ellensúlyozza az eliminált "Választás 2009". Persze mit várjunk attól a párttól, amelyik komolyan előadja, hogy "alternatív választási központot" fog üzemeltetni saját fejlszetésű szoftverekre támaszkodva. Csak a probléma annyi, hogy külön saját fejlesztésű szavazatok nem lesznek ehhez, a nem sajáthoz meg csak a hivatalos személyek férhetnek hozzá. Dehát azoknak a kiváló számítástechnikusoknak, akik gond nélkül törnek fel MSzP-szervert, nyilván ez sem lehet gond...
Itt élünk, ez is az EU.

Már megint KöKi

Annak idején, mikor először írtam a Kőbánya-Kispesti csomópontról, akkor valahogy úgy aposztrofáltam a jelenséget, hogy a külföldről légi úton érkezők errefelé tévedvén rögtön hű képet kaphatnak arról, hova is érkeztek. Aztán a KöKi íratott magáról újból és újból. Meg újból.
És mára még mindig örökzöld témaként toppan elém, ahányszor csak jártomban-keltemben találkozom "vele". Végülis a dolog nem nagyon változott sokat, maximum csak annyit, hogy árnyalódott a kép. Ma már inkább úgy fogalmaznék, hogy a "csomópont" nemcsak a külföldieknek szól, sokkal inkább annak eklatáns példája, hogy (mi) mindent meg lehet csinálni a "bennszülöttekkel", a magyar lakossággal. Jómagam az építkezés újabb és újabb egyre innovatívabb fázisai láttán mindig hajlamos voltam azt gondolni, hogy ez itt már a vég, valószínűleg most bizonytalan ideig leállnak a munkálatok, hiszen egy esetleges újabb átalakítási lépés már olyan, annyira méltatlan helyzetet hozna létre, amelybe egy kulturált, európai állam beruházója, építtetője, közlekedési vállalata egyszerűen nem hozhatja az utazóközönséget, ennek következtében nem is akarja, de legalábbis nem meri megtenni azt a bizonyos lépést.
De kiderült, rettenetesen naiv voltam (mint mindig, amikor Hazánk európai normák iránti elkötelezettségéről volt/van szó). Viszont kiderült, hogy a BKV szerint igenis bármit/mindent meg lehet csinálni az egyszerű utassal — túl persze a "hülyének való nézésen", mert az az alap.
Nézzünk tehát egy rövid leltárt, mi most a helyzet!
A csodás munkagödör helyén a bontásra ítélt épületnek az a része állt a legtovább, amelyet annak idején a legjobban siettek "életveszélyes"-nek nyilvánítani, és erre való hivatkozással lezárni. Az egykori, úttestet áthidaló (mozgólépcsővel ellátott) felüljáró helyett van sehova nem vezető (pontosabban egyenesen a palánknak nekivezető) zebrán elérhető csodás vaslépcső a jellegzetes magyar buhera megnyilvánulásaival. (És persze a kettévágott épület vége csodás farostlemezekkel lezárva...) Azt persze hadd ne részletezzem, hogy milyen épületes látvány mindennap a bottal járókat, öregeket, gyerekkocsis kismamákat, reptéri hatalmas bőröndökkel közlekedő utasokat figyelni a lépcsőn fel-le vonszolódva.
Persze azért már megjelenik a vágyott szebb jövő ígérete is, amelyben csak az az elkeserítő, hogy a mellékelt ábrán úgy tűnik, hogy a néhány lekerekített élen-sarkon kívül semmi más változás nem várható: ugyanaz a szerencsétlen "lépcsőn fel-lépcsőn le, folyosón átkelek" megoldás látszik kibontakozni, mint ami eddig fennállt.
De ejtsünk pár szót a ... dolog másik végéről is! Az hogy egy járdányi széles-busznyi hosszú sávra próbáltak összezsúfolni annyi utast, amennyi korábban egy jókora téren 15-20 buszjáratra várakozott, határtalan, de legalábbis perverz fantáziára vall. Persze az Örkény által is megénekelt örök budapesti élniakarás most sem hagyta magát: a kihúzott műanyag szalag pár óra alatt letapostatott, és a nép jogos jussa birtokába jutott: várakozhatott a sáros, mocskos prérin egymás sarkára hágva, és félrelökve a másikat, amikor a kívánt buszjárat befutott. De a meccset sikerült még tovább húzni: a következő lépés csodás huszárvágásával a BKV egy pillanat alatt megoldotta, hogy azok az emberek, akiknek ő szolgáltatást nyújt, (az ún. utasok) ne legyenek kitéve esőnek, hónak, később pedig a tikkasztó-szikkasztó napsütésnek. Az már más kérdés, hogy a fedélként funkcionáló felüljáró némileg roskatag állapotban van, és a (fém)szalagkorlát már sokkal nehezebben amortizálható, mint műanyag társa, de a tény az tény: fedett buszmegállóban várakozhatunk kedvenc járatunkra sok jó ember társaságában. És még a helyi jellegzetességek élvezetétől sem vagyunk elzárva.

Egy páros nap éjszakája, avagy a KöKi-lépcső visszatér

Életveszély ismét elhárítva, a lépcső újra működik, ezúttal rábuherált tetővel. Jobbra a nyáresti szellő sokat sejtetően lebegteti az "Átjárás tilos és életveszélyes" feliratokat a félrefordított rácson. És mi már sejtjük: a játszma még nem ért véget...

A mi petárdánk kölyke

Úgy tűnik, annak ellenére, hogy a mostanság ismét reflektorfénybe került Fazekas (és Annus Adrián) aranyérmének csak nagyon rövid ideig örülhettünk, a magyar azért nemcsak lovas-, hanem dobónemzet is.
Eme állítást szépen bizonyítja, hogy a véleménynyilvánítás szabadságát megtestesítő tojás után újabb repülő objektum került a közfigyelem fókuszába: a petárda. Jómagam is elkövettem egy posztot erről anank idején. Persze nem arról, hogy szilveszterkor ne petárdázzunk, mert úgy tűnik a lakosság nagyobb részét arról meggyőzni, hogy azért, mert a naptár egy bizonyos napot mutat nem jó buli embertársainknak szívszélhűdést vagy maradandó halláskárosodást okozni — tekintetbe véve a magyarság pillanatnyi mentális érettségét — lehetetlen vállalkozás, az ember meg ne fogjon ilyenbe. Egyszerűen csak az tűnt fel, hogy egy újpesti hokifőmufti nyilatkozata szerint petárdázni — akár zárt csarnokon belül — nem bűn, így fel sem lehet lépni ellene. Ezt a képet árnyalta a nagy előd szellemének ("Búcsú a petárdáktól") megfelelő választékossággal George F. Hemingway, a Honvéd tulajdonosa. Ő úgy módosította a tételt, hogy csak a magyar kézből szálló petárda nem bűn, ha azt már osztrák hajítja el – , ami már önmagában vircsaft, emlékezhetünk –, akkor az ember tudalattijában megbúvó Poldibácsi hirtelen életre kel, és felsikolt: "csak az a szép zöld gyöp..."!!
Már pedig, ha a szép zöld magyar gyepet sérelem éri, különösen osztrák petárda formájában, akkor minden megendgedhet, az ilyesmit csak a vér moshatja le, de legalábbis vipera és billiárdgolyó. A jogegyenlőség, személyiségi jogok, meg persze a józan megfontolás, hogy stílszerűek legyünk: maradjanak a gyerekmesék világában.

Túl fedáksárin

Máskor linkelni kéne, hiszen a kérdéses poszt óta már négy nap is eltelt, de most, hogy munkadandárja meg nyári punnyadás, így elég azt írnom: a legutolsó posztban...
Szóval a legutolsó posztban a KöKi-lépcső kapcsán már méltattam a BKV azon igyekezetét, hogy mihamarabb csörgősipkát illesszen enfejére. Akkor ironikusan megjegyeztem azt is, hogy a fennálló életveszélyes állapot a papírlapokkal ékesített rács félrefordításával egy pillanat alatt megszüntethető volt; sőt a rács még akkor is ott állt a palánk mellett, mikor ezt dokumentálandó lefotóztam.
De lám, valaki nemhiába lesz superbrand: nem elég ahhoz a magas szintű szolgáltatási színvonal , amelyről a BKV közismert, úgy tűnik, szükségeltetik ehhez a jövőbelátás képessége is. A csütörtöki bejegyzésben még némi bújtatott elégedetlenség is bujkált, bevallom. Valami olyasmit is szerettem volna érzékeltetni, hogy más, boldogabb tájakon ilyenkor a feleslegessé vált rácsot, rajta a grafológiai csemegét jelentő hendméd táblákkal valahova jó messze elviszik egy lomtár legsötétebb sarkába. De a BKV bebizonyította, hogy utolérte a kort, és meghaladta a mindenbe Hűbelebalázs módjára belekapó magyar mentalitást: a rács maradt, és lám, nem hiába!

Ma, 28-án reggelre a Budapesti Közlekedési Vállalat a kontrán-rekontrán-szupkontrán-mórkontrán átverekedve magát túllépett a "fedáksárin" is: a nemrég életveszélyesből használhatóvá avanzsált hányatott sorsú lépcsőt ismét életveszélyessé nyilvánította. (Lám, egyszerre váratlanul milyen jó haszna lett a véletlenül ott maradt rácsnak, mint a fotó is mutatja!!!) Az már csak hal a tortán, hogy a buszsofőrök – ritka kivételként a BKV állományában alighanem – nem voltak kiképzett statikai szakemberek, így első ránézésre nem tudván megítélni a lépcső (ismét) vészesen életveszélyessé vált állapotát, utasaikat változatlanul a megszokott helyeken tették le, így azok az életveszélyes lépcsőtől az egykor volt felüljáró alatti úttesten bandukoltak a – pillanatnyilag még – nem életveszélyes másik lépcsőhöz.

Korántsem gondolom, hogy versenyezhetek fővárosunk tömegközlekedési vállalatának ötletességével, de azért sikerült megihletniük, úgyhogy volna egy-két ötletem.

1/ Rendszeres, kiszámítható verzió: A lépcső legyen páros napokon életveszélyes, páratlanokon használható, így könnyebben lehet alkalmazkodni az adott helyzethez.

2/ Profitorientált verzió: A lépcső következő napi állapotát mindig előző este hatkor látványos showműsor keretében sorsolják ki, amire az aznap éjféltől megvett szelvényeken lehet fogadni.

De persze ez csak pár halvány ötlet...

Köszönjük, BKV!

Ma, 2008. július 24-én reggel újabb csodára virradtunk.
A csoda mint a magyar csodák általában, komplex természetű volt. Kezdve azon, hogy ez a csütörtök keddre esett, hiszen a BKV korábbi ígéretei szerint keddre kellett volna lebontani a Kőbánya-Kispesti felüljáró "életveszélyessé vált" részét.
De ezt, a határidők kreatív értelmezését már megszoktuk. Ám van itt még nagyobb csoda is ! A felüljáró-rész elbontásával ma reggelre újra megnyílott az a lépcső, amelyik korábban életveszély miatt le volt zárva. Látszatra nem nagyon érthető a dolog, hiszen az eddig életveszélyes részt nemcsak, hogy láthatólag egyáltalán nem erősítették meg, hanem a bontás során sokszor még nagyon súlyos törmelékdarabok is hullottak rá (f/normállogika szerint még rosszabb állapotúvá téve azt). Cserébe viszont a lépcső fölül eltűnt a tető, és mivel a felüljáró is, így most tulajdonképpen félig oldala sincs. Az életveszélyes állapotot a BKV egyetlen frappáns húzással oldotta meg/fel: az eddig a lépcső felső végét keresztben elálló sűrű szövésű drótrácsot, amelyre három helyen A4-es lapokra kézzel felírták, hogy "AZ ÁTJÁRÁS TILOS ÉS ÉLETVESZÉLYES!" egyszerűen elfordították a híres-hírhedt palánk mellé. És íme: ezzel a 90 fokos fordulattal az eddig életveszélyes lépcső ismét teljesen biztonságossá vált! De ez mind semmi: a BKV-féle csodának hála, tovább erősödhetett hitünk a műszaki szakértői vélemények objektivitásában és megalapozottságában, és a hírneves magyar superbrand is tovább öregbítette saját jó hírnevét.
Köszönjük, BKV!

Tapaszta(lat)lanság

És megkezdődött.
Alig telt el pár nap, azóta, hogy arról írtam: Kolonics megérdemelné azt, hogy az ő esetében ne legyen maszatolás, szemforgató képmutatás, szenteskedve elsuttogott "kegyelet"; hanem igenis alapos vizsgálat, amely kiindulási pontként (de nem előre elvárt végeredményként!!) kezeli a sportoló tisztaságát, de épp ezért megvizsgál minden körülményt, hogy az igazi okokat kiderítse és ha van(nak), a felelős(öke)t megnevezze. Mert minden más eljárás hosszabb távon a suttogó jólértesültség féligazságainak kedvezne, azaz siralmasan-szánalmasan magyar lenne, és végső soron épp a Bajnok emlékét mocskolná be.
Úgy tűnik azonban, hogy az illetékes körökben meglehetősen kicsi az aKÖZÉRT látogatottsága, bár ez a szomorú tény önmagában még nem kéne kizárja az etikus és tisztességes viselkedésre való igényt. Megindult a helyezkedés, a körbemutogatás, az értetlenkedés színlelése, és amikor már végképp nincs más menedék, akkor az elhunytra való hivatkozás.
Mert mi mással lehetne magyarázni azt, hogy az edző a mentősökre mutogat, akik persze nem óhajtják elvinni a balhét, levelet írnak hát, és ebben visszakérdeznek bizonyos tapaszokról? (Sugallva persze azt is így, hogy a tapaszok valamilyen módon belejátszottak a tragédiába.)
Edző, aki megpróbálta majd' félórán keresztül - nyilván nem pólón át - újraéleszteni tanítványát reggeli nyilatkozatában még mit sem tud a tapaszokról, pedig saját korábbi nyilatkozata alapján többet volt együtt Kolóval, mint a saját lányával (ami egyébként maximálisan hihető is), ami egy - mint később kiderül - rendszeresen alkalmazott tapasz nemismerete esetén érdekes.
Délutánra a MOB - ugye tetszenek emlékezni, ez az a szervezet, amelyik Annus és Fazekas esetében először minden lehetséges fórumon tiltakozott, majd szép "csendesen" orrfacsaró bűzt hagyva maga után kihátrált a sportolók mögül, hagyva őket a .... pácban - szóval ez a MOB megvilágosodott, és magától értetődő természetességgel állította ki Kolonics edzőjéről a hülyeségi bizonyítványt, nyilatkozatba foglalván, hogy hát hiszen ez egy teljesen legális termék, ők még anyagilag támogatják is a beszerzését, és nincs is benne semmi illegális hatóanyag. Ha a tapasz leírását is átböngésszük, akkor két dolog is eszünkbe jut majd.

Egyrészt nem lehet nem észrevenni, hogy a MOB nemcsak egy érdemdús, kiváló edzőt áztatott el sikerrel, lehetetlen helyzetbe hozva a trénert, hanem sikerrel oldotta meg saját maga diszkreditálását is. Ha ugyanis én olyan szert/tapaszt adok valakinek, amelyik késlelteti a szervezet fáradságérzetét, akkor tulajdonképpen hozzájárulok ahhoz, hogy a szervezet becsapja magát, azaz egy végsőkig kihajtott test esetében a további terheléshez, közvetve a halálhoz. Másrészt dicsérjük meg a MOB-ot, hogy sportolóink minél eredményesebb felkészítése érdekében csúcstechnikás fejlesztésekbe sem rest beruházni. Míg mások olyan piszlicsáré dolgokkal vacakolnak, mint a nanotechnikai úton előállítható kerekek és azok pár fordulatnyi megmozdítása, addig a Magyar Oimpiai Bizottság által a sportolóknak biztosított tapasz egyenesen nanotechnikás antennákat és azok által keltett rezgéseket használ.

De ha azt gondoljuk, hogy ennél nincs lejjebb, akkor emlékezzünk meg Baráth Etelének, a Magyar Kajak-kenu Szövetség elnökének nyilatkozatáról, aki a tapaszokról, és egyáltalán minden felelősségről szóló további kérdést azzal hárított el, hogy lebegjen szemünk előtt a "kegyelet", és tartsuk tiszteletben Kolonics személyiségi jogait.

És mindezt kivédendő a felelősséget firtató kiváncsikodásokat. Sajnálom, de nem tudom a személyiségi jogokat jobban tiszteletben tartva mondani: ez bizony kegyeletsértés, és azzal, hogy minden "felelősséget" az elhunytra, a halál tényére hárít, halottgyalázás is.

Pedig az ember azt gondolhatná, hogy Athén után a magyar sportvezetésnek már vannak a saját maguk mosdatásában tapasz(talat)ai.

Visszalövés

(Ezt egy új rovatnak tervezem, lényege, hogy korábban felvetett témákat újból megvizsgálok némi kis idő elteltével. Ez egyrészt prófétai mivoltomat van hivatva igazolni, másrészt egy-egy érdekesebb ügy újabb fejleményeit szeretném így követni.)

*

A KÖKI FÁTUMA
Itt és most élvén az ember néha (egyre gyakrabban) hajlik arra, hogy mégiscsak higgyen az összeesküvés-elméletekben. Mennyivel is egyszerűbb volna az élet, ha mindent vissza lehetne vezetni egy darab okra: a sötétben bujkáló titkos erők (zsidók, szabadkőművesek, szcientológusok, UFÓk, buzik, etc — nem kívánt törlendő) összeesküvésére, amely azonban minden ármány és konspiráció dacára olyan árulkodó nyomokat hagy maga után, melyek segítségével a legkiválóbb emberfők (teszem azt, pl. én) leleplezik eme sötét démont.
Nézzük, hogy is működik ez egy konkrét esetben, a KöKi ügyében!
Amikor annak idején megénekeltem a témát, akkor elsősorban az volt benne az érdekes, hogy az egész kitelepítésesdire-bontásosdira van-e jogalap, és ha van, milyen alapon működött addig a KöKi. Azóta viszont hihetetlen balszerencse-sorozat sújtja a környéket. Először titokzatos rosszarcúak jelentek meg, akik ripszropsz palánkokat húztak fel, majd az éj leple alatt a két elvileg ideiglenes paraván közti részt légkalapácsokkal és fúrókkal elkezdték bontani. Cserében azért a szomszédos, eddig senki földje széléről eltűnt a palánk, és láthatóvá váltak egy nagyszabású építkezés előmunkálatai. És most mi történik, amikor úgy tűnik, hogy a szépen haladó építkezés (,amely egyszer majd a metró-végállomás területére is kiterjeszkedik a tervek szerint) megfeneklik? Nicsak-nicsak, hát nem arra jár véletlenül egy daruskocsi (megemelt gémmel biztos, ami biztos), és nem úgy telibe trafálja a felüljárót, hogy az életveszélyessé válván mindenáron el kell bontani?? Persze, ha az ember paranoiássá akarja magát képezni, azért adódnak kérdések. Ahogy az ember a tudósítást olvasgatja és a képeket nézegeti felvetődik benne (persze azon túl, hogy: miért pont most járt arra az a szórakozott sofőrrel megáldott darusató?), hogy ha egyszer egy darusautó gémje életveszélyesre töri egy felüljáró mindkét lépcsőjét, akkor miért van az, hogy egyszercsak az egyikről kiderül, hogy mégse életveszélyes, míg a másik meg mégiscsak az? És a két lépcső közül vajon miért az használható, amelyik oldaláról a daruskocsi feltűnően és szemmel láthatólag kilökte a fém tartóoszlopokat/bakot? És miért az az életveszélyes, amelyik a túloldalra esik, ahol sértetlen maradt a szerkezet? Vagy esetleg egyik sem életveszélyes, csak ha mindkettőt újra megnyitják, akkor nem volna mire hivatkozni?

És továbbá: hogy is van ezzel a felüljáró-bontással? Először fontos leszögezni, hogy a ferihegyi gyorsforgalmi utat nem érinti a munkálat (hiszen, amikor mindkét lépcső le volt zárva, ott keltek át az utasok), de akkor hogy van az, hogy a bontási határozatot megkapott üzletek között egy élelmiszerbolt is fel van sorolva? Aki kicsit is ismerős a környéken, az tudja, hogy a palánkkal lezárt, zsákutcásított felüljáró-részen nincs élelmiszer-bolt. Van viszont egy rögtön szemben a metró kijáratával. Szóval, hol is lesz a bontás? És ha már nincs felüljáró, akkor ugye mégiscsak kell valamilyen megoldás. Esetleg egy úttest felett átívelő üzletközpont??...

____________________

FRADI VOLT

Írtam már itt a Fradiról ezt-azt. Mindkét írás közös lényege valami olyasmi volt, hogy az egykori elkötelezett Ferencváros-rajongásból mára csak – bizonyos körökre korlátozódó – erősen egyoldalú poltikai elkötelezettséggel járó fanatizmus maradt, amely ráadásul még a saját szurkolótábor számára is visszatetsző, vagy akár elrettentő. A fanatikusok ráadásul önigazolásként nem szűnnek meg mantrázni, hogy mára már csak ők és csakis ők képviselik a Fradit, még akár annak játékosaival és pláne vezetőivel szemben is.
Nem is kell hozzá különösebben jó memória, hogy visszaemlékezzünk rá: néhány hónapja ez a díszes társaság még azért tüntetett, hogy az akkor még reménybeli angol befektetőt ne akadályozzák meg olyasféle bürokratikus marhaságok, mint pl. pályázati kiírás, abban, hogy ide hozhassa a pénzét. Azt akkor és ott persze elfelejtették mondani, hogy a befektető, miután tejelt, húzzon is rögtön a ködös Albionba, és soha többet színét se lássák lehetőleg.

A szín mint olyan, úgy tűnik (pl. a fentebb belinkelt posztban látható zöld-fehérre átdizájnolt magyar címerből), egyébként is nagy szerepet játszik ebben a meglehetősen sajátságos csoportmitológiában. Nem arról van itt szó, hogy az volna a baj, hogy egy csapat, a Ferencváros rajongói ragaszkodnak klubjuk eredeti színéhez vagy épp nevéhez. Ennek a Fradi esetében, amely mind hagyományos nevét, mind színét egyszer már elvesztette (igaz inkább politikai, mint gazdasági okokból) még nagyobb jelentősége is lehet, megengedem. A gondok inkább ott kezdődnek, hogy ez a feltétel – tudomásom szerint – rögzítésre került a befektetési szerződésben is. Márpedig az a megközelítés, hogy egy szerződés betartása azon múlik, hogy tömegeket viszünk-e az utcára, és kevésbé kulturált megnyilvánulásokat engedünk meg nekik/magunknak, hm.. meglehetősen nem európai. (Még akkor sem, ha itthoni politikai életünkben ez a gyakorlat lassan mindennapossá kezd válni.) Még viccesebb, hogy ezek az emberek, akik állítólag futballszurkolók, mi okból vonulnak utcára: az a bejelentés verte ki náluk a biztosítékot, hogy a Ferencváros második, idegenbeli mérkőzéseken viselendő meze narancssárga színű lesz a következő idényben. Aki kicsit is figyel a futballra, az tudja, hogy civilizáltabb vidékeken, és különösen Angliában a Premiershipben) minden csapatnál még a soron következő szezon kezdete előtt rögzítésre kerül az otthoni ("home") és az idegenbeli ("away") szerelés színe és mintázata. Ezt, a másodikat általában valamilyen extrém színnek vagy mintázatnak választják, hogy semmiképpen se ütközzön egy potenciális vendéglátó hazai szerelésével sem (amely alapesetben nyilván a fő klubszín, vagy a klubszínek kombinációja). Így játszik pl. a Blackburn piros-feketében (a fehér-kék klubszínek "negatívosítva"), vagy a Stoke harsánysárgában. Tehetősebb klubok (ami például a mai FTC-ről a legnagyobb elfogultsággal sem állítható) azt is megteszik, hogy otthoni és idegenbeli színnek a klub két alapszínét választják, és az így valószínűbb ütközések kivédésére rendszeresítenek egy "harmadik" szerelést is. Így játszik időnként feketében pl. a Chelsea (a kék és a fehér mellett) vagy a Liverpool (a piros és a fehér mellett).

De persze ez nemcsak afféle szigetországbeli hülyeség: hasonló okokból játszott végig egy-egy idényt a saját alapszíneitől igencsak távol álló neonsárgában és drappos-szürkében a Barca, vagy bordó-szürkében a Bayern. Aki pedig nekem nem hisz, az kérdezze meg a duplán érintett Lisztes Krisztiánt: a zöld-fehér Bremen is játszott már narancssárgában. (Ez a csapat érdekes és ronda színű mezötletekért különben sem megy a szomszédba.)

Csodálatos útján a Ferencvárosi Szurkolók Szövetsége újabb fontos állomáshoz érkezett: miután deklarálta azon jogát, hogy csapata meccsein a bíró csak nekik tetsző ítéleteket hozhat, valamint, hogy nemcsak a pályára, de a játékosok öltözőjébe is állandó és bármikori belépési joguk van egy kis ökölpárbaj erejéig; most éppen azért vívják hősies élethalálharcukat, hogy eldönthessék: mezszíntől és felirattól kezdődően az igazolásokig bezárólag mibe fekteti pénzét Kevin Mccabe.