A búrok(országá)ban születtek, avagy a hiány VB-je

Igen, vége a 19-nek is... és most négy évig megint hiány lesz, figyelés, hogy ki lesz a 20. uralkodója, és várakozás. De az az igazság, hogy ez alatt az egy hónap alatt is a hiány volt a domináns érzés — legalábbis számomra. Lássuk, miért!

A sztárok hiánya

Aki kellőképpen figyelt az elmúlt egy hónap során, annak nem okozhat gondot az alábbi kérdés megválaszolása: mi a közös a következő játékosokban — Messi, Kaká, Rooney, Torres? Igen, való igaz: az előzetesen világmegváltóként, csapatokat a hátukon cipelőként beharangozott "kulcsemberek" egy nyomorult gólocskát nem voltak képesek összehozni - nem, nem fejenként, hanem összesen! És ha még bővítjük a névsort az egy-egy gólos Ronaldoval, Drogbával és Eto'o-val, akkor fel kell tegyük a kérdést: mi történt a sztárokkal, a legnagyobbakkal?? A könnyű és sokak által hangoztatott válasz a túlterheltség, a hihetetlenül magas, idénybeli 50-60-as mérkőzésszám szokott lenni erre. Csakhogy ugyanez igaz azokra is, akik igenis képesek voltak kimagasló teljesítményt nyújtani: az agyon nem sztárolt, de a közvetlen a nagyok mögött kissé szürkébben állandóan ott álló második vonalra, vagy épp az újonnan feltűnőkre, felfutókra. Kevés Forlános, Mülleres, David Villás reklámot láttunk (eddig), igaz? Úgyhogy a válasz talán inkább a foci üzleti vállalkozássá változásában rejlik. A média nemcsak jó értelemben emelheti ki a játékost a többiek sorából, hanem el is szigetelheti valós közegétől. De van itt más is: a fentiek újból felvetik a kérdést, amely a futball hőskorának elmúltával, a multikulturalitás előretörésével, a migráció világtendenciává válásával talán aktuálisabb, mint valaha — mi a létjogosultsága a "nemzeti" csapatoknak, vagy egyszerűbben: van-e még értelme nemzeti válogatottakról beszélni, ilyeneket versenyeztetni?

És a fenti kérdéshez kapcsolódik a mentalitás problémaköre is: a sztár(olt) játékos megszokta, hogy a csapat őköréje épül, őt szolgálja ki (és persze ezáltal közvetve az üzleti vállalkozásként működő klubcsapatot/céget). Innentől már nagyon nehéz lehet visszalépni, és nemcsak alárendelődni egy más célnak, hanem egy új rendszerbe beletanulni, annak részeként létezni, akár csak egy hónapon át is, pláne amikor nem selejtezőket kell játszani, hanem kiélezett versenyhelyzetben bizonyítani.

A kapusok hiánya
Igen, tudom, a labda. Szitál, meg pattan. Olyan hülyén. De azért akkoris... Hol vannak a kapusok? Maier, Shilton, Zoff , Kahn, de akár még Schmeihcel is...?? Akiről a védő, ha tudja, hogy ott van mögötte, nem izzad a tarkója, bátrabban játszik, és főleg nyugodtabban... Jó, Casillas esetleg tényleg itt volt, Buffon meg sérült... és a többiek? Az angolok bevallottan három színesbe öltöztetett bohóccal próbálkoztak, a németek az eredetileg nagyjából ötödik-nyolcadiknak jelölt portásokkal érkeztek; a braziloknál Julius Cézár kései reinkarnációja épp a megbízhatóságát nem igazolta, az argentin kapus igazából hajviseletéről maradt csak emlékezetes, az a Muslera, akiről a riporter nem bírta elégszer elmondani, hogy hosszú időre megoldotta az uruguay-i kapusgondokat pedig szinte egymaga elintézte, hogy csapata ne kerüljön se a döntőbe, se a dobogóra. Azok az afrikai kapusok, pedig akiket megpróbáltak "végre megbízható"-nak elsütni, sorra eljutottak egy-egy (vagy több) látványos betliig ki előbb, ki utóbb. A döntő párosítása végülis ebből a szempontból mindenképpen igazságosnak mondható: az a két csapat márkőzött, amelynek kapuvédője (egyébként a fináléban is) a legmegbízhatóbbnak, és akár még bravúrokra is képesnek bizonyult.

Az edzők hiánya
A foci örök kérdése, hogy mennyit tesz hozzá/vesz el egy csapat teljesítményéhez/ből az edző munkája. És minél magasabb szinten zajlik a játék, ez annál súlyosabb kérdéssé válik. Azt, hogy negatív irányban milyen "csodákra" képes egy edző, sokkal látványosabban bizonyította a VB, mint a másik végletet. Igen, elsősorban Domenech edző feledhetetlen produkciójára gondolunk, de az az örökbecsű magyar bölcsesség is igazolást nyert, miszerint "Sz@rból nem lehet karikás ostort fonni, de ha lehet is, akkor sem tanácsos vele rittyentgetni." Mert mondjuk Lippi vagy Capello mindamellett, hogy márkás neveknek számítanak, ez önmagában édeskevésnek bizonyult. (És ott az örök vitakérdés, Eriksson, aki nem éppen a saját pozitív megítélését erősíti az elefántcsontparti csapatnál kifejtett tevékenységével.) Persze volt olyan irányzata is ennek a tendenciának, amely abból indult ki, hogy a jól hangzó név mégcsak nem is kell, hogy az edzői vonalon legyen jól hangzó, elég, ha köze van a focihoz (Dunga, Maradona).
De általában is elég siralmasnak tűnik az edzői teljesítmény: néhány kivételtől eltekintve nem nagyon látszottak nagy edzői húzások, invenciók; bár azért érdemes megemlíteni azt a Marcelo Bielsát, aki Chile szövetségi kapitányaként megpróbálta a gyakorlatba is átültetni azt a tézist, hogy a támadó csapatok ellen támadni kell, hiszen szükségszerűen gyengébb a védelmük. De azért igazából - bár a döntőben mindkét szövkap jól cserélt, és alakította át ezzel csapata szerkezetét - a "mezőny" egészét tekintve itt is maradt némi fájó hiányérzet.

Fejhiány
Korábban már volt alkalmam kifejteni, hogy mennyire álságosnak gondolom a FIFA hozzáállását mind konkrétan a videóbíró, mind tágabban az egyre sürgetőbbnek látszó reformokkal kapcsolatosan. Az, hogy egy szervezet olyan "érvekkel" vél visszaverhetőnek szükséges technikai fejlesztéseket, amelyek soha sehol semmilyen más sportág esetében nem voltak igazak (az egységes körülmények követelménye a grundtól a VB-ig [ez ugye se a kosárban, sem a jégkorongban, sem sehol máshol nincs így...]), már csak az képes tetézni, hogy diadalként tálalja, hogy hazazavarta a VB-ről azokat a saját alkalmazottait (a gólt meg nem adó és a lesgólt megadó bírókat), akik a szervezet idióta előírásainak szellemében működtek, és kezelték az ebből adódó tévedéseiket.

És vége
Az ember persze azt várná, hogy egy VB-t egy olyan csapat nyerjen, amelyik végig meggyőző játékkal minden számottevő ellenfelét legyőzte, aztán ugyanilyen markánsan felülkerekedik a döntőben is. De az az igazság, hogy ez a séma inkább nem működik (Magyarország-1954; Hollandia-1974 vagy akár Brazília-1998), mint igen. (Talán a Pelé-féle brazil csapat volt ilyen.) Sokkal több olyan példát tudunk mondani, amikor a végülis győztes válogatott, vagy közben lendült bele, vagy mindvégig pocsék maradt (ezekre most nem írok példákat).
Azon kívül tehát, hogy "a foci igazságtalan" alapvetően nem vonhatunk le messzebbre mutató, komolyabb következtetést egy adott VB győztesének kilétéből. Lehet persze nagy tudású elemzéseket írni: olyanokat, amelyek az egyik héten a hagyományokból, a másikon pedig a világ megváltozott szociális trendjeiből vezetik le az aktuális VB történéseit. (Más kérdés, hogy ez a két írás - ugyanazon szerzőjük dacára - nemcsak egymást is cáfolja, hanem önmagában sem teljesen igaz: hiszen ha olyan egyértelmű volna a "három nagy" fölénye, sokat kellett volna a döntőkben találkozniuk, de eddig összesen 2 olasz-brazilról és 1-1 olasz-németről és német-brazilról tudunk [azaz valaki nem azért jut el a döntőig, mert nagy, hanem attól lesz nagy, hogy eljut a döntőig] és hát a négy közé érve bizony csúnyán elfogyott a dél-amerikaiak fölénye is; ráadásul a VB-t végülis a kivételként leírt Spanyolország nyerte.)
Meggyőződésem, hogy hogy egy VB-nek sokkal inkább a következő négy évet - és ezáltal a foci egész fejlődését - meghatározó szerepe van a győztes kilétén keresztül mindenekelőtt. Gondoljuk csak el, hogy mennyire más volna/lehetne a mai labdarúgás, ha a korábban említett két döntőt, az 54-eset és a 74-eset az akkori vesztesek, azaz a magyarok és a hollandok nyerik! Azaz másképp fogalmazva: soha nem a "miért (az a csapat nyert, amelyik nyert)?" az igazán érdekes kérdés, hiszen abban a törvényszerűségek mellett mindig rengeteg véletlenszerű esemény (pl. csoportbeosztások, sorsolás) is szerepet játszik, hanem sokkal inkább a "mi következik ebből?" Hiszen iylenkor mindenki a győztest akarja majd meghaladni, túllépni, legyőzni. És ebből a szempontból kétségtelenül üdvös (kvázi "hasznos", azaz kis csúsztatással: "igazságos"), hogy a 19. Labdarúgó-világbajnokságot Spanyolország nyerte.

Egy újabb érv Paraguay mellett

Egy grandiózus fogadalom :))
És akik tudni szeretnék, milyen impozáns látványra számíthatnak Asunción városának lakói (illetve a remélhetőleg realizálódó élő közvetítés nézői), csak üssék be bátran bármelyik képkeresőbe a hölgy nevét... :)

UPDATE (2010.07.09.): a hölgy igazi spanyol grand... amit ígért, be is tartotta, vagy egyszerűen csak tisztában van vele, hogy mennyit ér a publicitás... (spanyolajkúaknak/szeműeknek az eredeti itt, és innen még gigaposzter is rendelhető á 2 eurós egységáron).

8 felé

Privát életem nem teljesen igazodik a 19. Labdarúgó-világbajnokság ritmusához, ezért aljas módon nem az egyes szakaszok végén értékelek, hanem amikor akad ráérő időm. Pl. most, a csoportmérkőzések harmadik köre után, és a nyolcaddöntők első fele körül...

Hülye Mexikó. Ezen sorok írásakor zajlik a Mexikó-Argentína mérkőzés. Akik olvasták a korábbi posztokat azok tudják, hogy (nem teljesen tréfából) Mexikó-Paraguay döntőt jósoltam-vártam. Nem akarom itt most az időt húzni szimpátia-érveim kifejtésével, de várakozásaim kútba estek, Méghozzá a zöldmezes "aztékok" jóvoltából. Szinte ugyanazt játszották el, amit négy éve: két jó meccs után a nyerhető utolsót lezakózták, ezáltal csak csoportmásodikként mentek tovább, ahol az erősebb ágra kerülve Argentína lett az ellenfelük. És bár 2006-ban emlékezetesen nagy meccset hoztak össze a dél-amerikaiakkal, de végül mégiscsak kiestek.

Amikor ezt írom (lesgóllal - lásd lejjebb!) vezet Argentína. És ha mégis fordítanának a favoritjaim, akkoris ily módon egy ágra kerültek Paraguay-jal, a döntő úszott... Pedig Uruguay-t talán könnyebb lett volna megverni, mint Argentínát.

Hülye bíró, hülye FIFA! Természetesen nem kívánom egyetlen egy embertársam halálát sem, de érdemes volna elgondolkozni azon, hogy akár XVI. Benedek, akár Sepp Blatter távozik előbb az élők sorából, a másik, aki tovább él, mindenképpen alkalmas lesz a korábban eltávozott honfitárs megüresedett trónjának/elnöki székének betöltésére. Hogy miből gondolom ezt? Abból a mindkettejükben félreismerhetetlenül megnyilvánuló makacs csökönyösségből, amivel egy tiszteletre méltó, és nagy presztízsű szervezet vezetőjeként szembehelyezkednek a változó időkkel, és nem hajlandók alkalmazkodni azokhoz. Nem szeretném itt most taglalni a kategyház érdemdús működését az AIDS, a homoszexualitás, a cölibátus (és a meggyőződésem szerint azzal szorosan összefüggő) papi pedofília ügyében, hiszen ez most sporttárgyú írás lenne. Lássuk hát a másik oldalt! Beszélhetnénk kisebb-nagyobb FIFA-vesszőparipákról, pl. az idejétmúlt és használhatatlan lesszabályról, de elég csak ha annyit mondok: videóbíró. A német-angol és az argentin-mexikói meccs (eddig) 1-1 kulcsfontosságú momentuma is azt mutatja: itt valami nagyon el lett kúrva. Csapatok sorsa, és velük egész országok hangulata, talán labdarúgáshoz való viszonya a tét; és az első argentin gól utáni jelenet, amikor a lojális olasz bíró a FIFA instrukcióinak szellemében eljárva hülyét csinált magából, az is mutatta, hogy a dolgok már nem mehetnek így tovább. És tulajdonképpen már régesrég nem mehetnének, ha a hamisan értelmezett hagyománytisztelet, az ebből fakadó téves tekintélytisztelet, és a fej homokba dugása nem lett volna fontosabb.


Hogyan tovább? Lépten-nyomon hallani, hogy sok a VB-re a 32 csapat. A második fordulóra feljavuló színvonal ugyan ezt némileg cáfolja, de abban azért van valami, hogy alighanem az üzleti szempont és a világ minél szélesebb körének bevonása közt határmezsgyére érkeztünk. Hiába nézik minél többen érdekeltként-érintettként a mérkőzéseket, ha azok színvonala meredek mélyrepülésbe megy át... mert akkor az érdeklődés viharos csökkenése lesz várható.
Többen nem a létszám módosításában, hanem a lebonyolítási rend reformjában látják a kiutat: jómagam már hallottam egyenes kieséses rendszerről, az angol kupameccsek azon sajátságával megspékelve, hogy döntetlen esetén újrajátszás következzék. Ennek nyilvánvaló hátrányairól (teszem azt, hogy a résztvevők 50%-ának egy mérkőzés [vagy + egy újrajátszás] után véget érne a torna) most nem értekeznék. Inkább jó magyar szokás szerint előállnék egy másik javaslattal. A fixen rögzített csoportokban lejátszott 3 mérkőzés helyét átvehetné egy háromfordulós (tehát ugyanolyan hosszú) szakasz, amely az ún. "svájci rendszerben" kerülne lebonyolításra. Ez a szisztéma talán leginkább a sakkolimpiákról lehet ismerős, ahol olyan sok a résztvevő csapat, hogy nem játszhat mindenki mindenkivel. Ezért az első forduló kiemeléses alapon létrehozott sorsolása után mindig az azonosan álló (tehát a pillanatnyilag azonos erősségű/helyezésű) csapatok játszanak egymással. Azaz az első forduló győztesei, a hárompontosok kerülnek össze egymással, mint ahogy a döntetlenezők, az egypontosok is egymás közt meccselnek, és az első körben zakózó nullpontosok is egymás közt. A tabella elején így akár már a második-harmadik kanyarban is szuperrangadók jöhetnek létre, míg "alul" a körülbelül egyforma tudású csapatok is élvezetes meccset játszhatnak győzelmi kényszerben. Ami azért is adott lenne, mert szinte biztos volna, hogy a döntetlen kevés, biztos lesz valaki az ugyanannyi pontosok közül, aki nyer, és azoktól nem volna jó lemaradni.
A három kör végeztével pedig kialakulna egy pontok-gólkülönbségek alapján álló lista, amelynek első 16 helyezettje menne tovább, méghozzá fenti-lenti párosítással, azaz az 1. a 16-kal, a második a tizenötödikkel stb. csapna össze. Érdekességként megjegyezném, hogy a mostani értékeket figyelembe véve kettő kivételével ugyanaz volna a 16 mezőnye: Szlovákia és Dél-Korea helyére Szlovénia és Elefántcsontpart kerülne. Mind a négy csapat 4 pontosként végzett, de a második kettőnek jobb a gólkülönbsége: ami azt is sugallja, hogy egy ilyen rendszerben a góllövés is létfontosságú lehetne. Az viszont érdekes, hogy milyen párosítások jönnének így ki... Argentína — Ghána; Hollandia — Szlovénia; Urugay — Elefántcsontpart; Brazília — Mexikó; Németország — Anglia (nem kerülik el egymást!!); Japán — USA; Spanyolo. — Paraguay; Chile — Portugália.
Tudom, hogy vannak ennek a rendszernek is hátulütői, pl. az utolsó "csoportmeccsek" egy időben való kezdésének feltétele 16 helyszínt tenne szükségessé... de hátha van benne valami jó is.

(Majdnem) másfél kör után

Az értékelések értékelése. Valamikor réges-régen, több mint 2 évvel ezelőtt egy abszolút nem távoli galaxisban egy nagy futballszakíró az akkori Afrika Kupa kapcsán írott blogbejegyzésében az alábbi szavakkal fejezte ki véleményét a nagy tornák körmérkőzéses rendszerben lebonyolítandó szakaszának elejéről: "Örök igazság, hogy a nagy futballtornákon a csoportmeccsek közül eleve csak a második fordulót szabadna megrendezni (plusz esetleg a harmadik fordulóból azokat a meccseket, ahol nem jó mindkét csapatnak a döntetlen)."
Nos, az élet most utólag, a VB kapcsán is igazolja eme zseniális, látnoki tehetségű férfiú szavait. Alighogy kezdetét vette a második kör, az első meccsen nem túl acélos franciák ellen 0-ra végző uruk nyomtak egy hármast a házigazdáknak, a mexikóiak is toltak kettőt a változatlanul Domenechet sínylő galloknak; az argentinok egy négyessel intézték el a különben az első fordulóban nem rossznak látszó Dél-Koreát, és még a 2006-os VB-jükön mindvégig impotensnek bizonyuló görögök is rúgtak egy duplát a nigéreknek (igaz, nem teljesen ezek lelkes segítsége nélkül). Természetesen a dolognak van racionális magyarázata: az első kör a helyezkedésé, amikor az erős csapat-gyenge csapat rangadó félgőzzel kerül abszolválásra, az erős-erős párosítás unalmas döntetlenre (vagy ahhoz közeli eredményre) végződik, kettőnél semmiképp sem több góllal; míg a gyenge-gyenge "összecsapás" valamelyik gárda kikínlódott győzelme esetén is a botrányos merénylet kategóriába sorolódik (lásd pl. a Szlovénia-Algéria csúcsderbit). A fentiek miatt lógott ki annyira a sorból a németek Ausztrália elleni gázolása, de erről majd később...
A második körre már muszáj (rá)kapcsolni, és beleadni apait-anyait, jó esetben azért is, hogy a bevezetőül idézett mondat szellemében a harmadik kanyar ismét lelazsálható legyen. Szóval, azért még illene várni egy kicsit a "minden idők legrosszabb vébéje" minősítés kiosztásával...
Néhány ok, amiért nem a németek nyerik meg a VB-t. A fentebb említett, Ausztrália elleni diadalmenet után a germán közvélemény ismét kollektíve a világhódító tervek uszályába került, de természetesen tette mindezt a racionális német lelkialkatnak leginkább megfelelő módon, "észérvek" felsorakoztatásával. A "10 ok, amiért a németek nyerik a VB-t" elsősorban azért katasztrofális, mert komolyan gondolják, holott gyakorlatilag semmi racionális dolog nem szerepel benne, azaz más szóval: ha a németek nyernek is, semmi esetre sem emiatt a 10 ok miatt fognak nyerni, de még ezek közül egy miatt sem. A színvonalat illusztrálandó megjegyezném, hogy a legfaktuálisabb megállapítás az, hogy a német válogatottnak ismét van 13-as számmal játszó Müller nevű játékosa, a nagy Gerd után. Az hogy ez miként vezet világbajnoki címhez nem teljesen világos, (mellesleg: ennek a követelménynek csak a németek tudnak megfelelni, lássuk be...) de az viszont tény, hogy a 13-as mez alapvetően Ballacké, ha ő nem sérül meg Boateng jóvoltából (aki ezzel a fentiek szellemében nagy jót tett a német labdarúgással), akkor ez az "érv" fel sem vetődik. A magam részéről sokkal inkább hajlanék egy sokkal általánosabb érvényű megállapítás megfogalmazására. Ez pedig valahogy így hangzana: "amely ország egy darab sikerrel megvívott meccsre alapozva nekiáll ideológiákat gyártani arról, hogy miért csak ők nyerhetik az adott tornát, az a válogatott szinte biztosan nem lesz győztes". Hadd jegyezzem meg továbbá, hogy hasonló lista a 2008-as EB alatt is készült - nem fogják elhinni a kedves olvasók! - a németek kreálmányaként. Az azonban bővebb volt, lusta vagyok utánakeresni, 25 vagy tán 50 pontból is állt, és olyan véresen komoly indokok is szerepeltek benne, hogy azért Németországé lesz az EB-trófea, mert nekik van a legszebb himnuszuk és zászlójuk. Ne feledjük, az EB-t végülis Spanyolország nyerte.
Miért nem jó brazil szurkolónak lenni? A lovin is vannak tutisták, akik mindig az esélyest játsszák meg. Ők általában kisebb-nagyobb nyereménnyel mennek haza (feltéve, hogy aztán az egészet nem pakolják fel sutyiban egy szimpatikus outsiderre...), de soha nem lesz belőlük legenda, és örömük is megmarad a "jól végzett munka öröme" kategória keretei között.
Valami ilyen, vagy legalábbis nagyon hasonló sors a brazilszurkolóé is. Igazából a brazilszurkolóra nem várnak nagy revelációk, ha Brazília nyer, az nem meglepetés; sőt, még az is megeshet, hogy egy győzelmet is kénytelen az ember lehajtott fejjel tudomásul venni: pl. ha a világranglista 105. helyezettjét csak 2-1-re sikerül "legyalázni".
Mennyivel jobb kiscsapatnak szurkolni! (Nem felejtettük ugye, hogy Mexikó-Paraguay lesz a döntőben!?!) A kiscsapat szurkolója nem tévedhet: vagy bravúr, vagy tisztes helytállás az, ami a horizonton ott lebeg, néha ködlik csak fel a csúfos bukás-leszereplés rémképe (1986, Irapuato...).
De alapvetően komfortos dolog ez, és még új hősöket is találhatunk magunknak, miközben újabb látványos bizonyítékát nyerjük annak, hogy mi aztán nem vagyunk tucatemberek.

Afrika csúcsán

Aligha kétséges, hogy Afrika - mint a labdarúgásban az elmúlt 3-4 évtizedben legtöbbet fejlődött kontinens - megérdemelte a foci VB-t. (Érdekes egyébként, hogy a kísértetiesen hasonló érvek [a magyar sport eddigi olimpiai sikerei] mentén Budapestnek olimpiát követelők közül nagyon sokan fanyalognak a rossz közbiztonságú, gyenge infrastruktúrájú, "niggerek" által rendezett VB miatt...)
Bár már lezajlott néhány mérkőzés, de ez itt alapvetően mégis egy beharangozó, esélylatolgató poszt kíván lenni, ezért a VB eddigi jelenségeiről (including vuvuzela) majd a későbbiekben ejtenék szót.
Szóval akkor az esélyek... A Heti hetesben Farkasházy által X-szer (ahol X tart a végtelenhez) elsütött lovis közhely szerint, ha egy évjáratban sok jó ló van, akkor az egy rossz évjárat. Valami ilyesmi a helyzet most a VB kapcsán is: a túl sok esélyes nem igazán ígér nagy meccseket, inkább kiegyenlítetten unalmasakat (spoiler: ez eddig sajnos szinte maradéktalanul be is jött...) Az esélyesek között én három csoportot különítenék el. először a tényleges esélyesekét, ez (legalábbis ebben a megközelítésben) egy elég szűk csoport, talán összesen Spanyolország és Hollandia tartoznak ide. A második csoportba azokat sorolnám, (pontosabban ők maguk sorolták magukat ide) akik keretük összetétele miatt kvázi győzelmi kényszerbe kerültek. Ide a két dél-amerikai gigász, Argentína és Brazília tartozik. Mert ki az aki ne kérné számon Zanettit vagy Patot, Ronaldinhot egy "nem megfelelő" eredmény esetén a szövetségi kapitányokon?? Márpedig győzelmi kényszer alatt játszani nem túl üdvös dolog.
A harmadik csoport a legnépesebb, ők a "megszokásból esélyesek" csoportjának tagjai. Ilyen-olyan hagyományok, tradíciók, elvárások, megszokások miatt tekintjük esélyesnek (legalábbis ezen VB tekintetében) Németországot, Franciaországot, Olaszországot és Angliát. Róluk igazából ennél többet nem is érdemes mondani.
Ja, hogy ki nyeri a VB-t? Hát a Mexikó-Paraguay döntő győztese. Előbbi csapat sorozatban minden eddigi világbajnokságon produkált eddig 2-3 jó meccset, de eddig még valahogy nem jött ki nekik a lépés, utóbbiak pedig a két nagyot is megverték a dél-amerikai selejtezőkön.
Tessék csak szépen figyelni!

Mesebeli Afrika - 3.

Miért ne Egyiptom nyerje a 2010-es VB-t?

Immár több, mint egy hónapja véget ért az Afrika Kupa, de én még mindig azon rágódom, hogy milyen értékelést kéne erről rittyenteni, ha már végigkövettem az egész tornát. Szakmailag sok újat nyilván nem fogok tudni mondani, személyes elfogultságaim alighanem kiderültek az előző két írásból, és hát örömködésre sincs sok okom: nem az én favoritjaim futottak be.
Alighanem az egyetlen lehetőség, ami megmaradt számomra, az a jövőbe pillantásé a szokott görbe tükrön át (képzavar:)).
Mielőtt válaszolnék a címben feltett kérdésre egyben pontosítanék is: semmi kifogásom az ellen, hogy egy Afrikában rendezendő VB-t egy afrikai csapat nyerjen. Továbbá semmi kifogásom az egyiptomiak játéktudása, csapategysége, stb. ellen — nálam okosabbak kielemezték már, hogy miért nyertek most megérdemelten épp ők.
Elmondom inkább az ellenérveket.
Megvan az egyiptomiak gólöröme? Ahogy a csapat kollektíve leborulva hálát ad Allahnak? Számtalan mohamedán focista játszik Európában, de érdekes módon még egytől sem láttam, hogy Mekka felé leborulva adott volna hálát a góljaiért és után. Persze, lehet mondani, hogy a vallás magánügy, ami egyébként a modern felfogás szerint igaz is. Csakhogy van itt egy-két probléma. Tudtommal a nagy világvallások közül épp az iszlám tekinti leginkább közügynek a vallást, vagy épp fordítva: a vallást a közéletet is meghatározó erőnek tartja. És ha mégis magánügy, akkor miért nem az az Afrika Kupán? Továbbá: lehet mondani, hogy keresztény focistáknál is gyakori a keresztvetés vagy az égre mutogatás a gólöröm részeként. (Bár az izraeli bajnokságot nem kísérem tüzetes figyelemmel [khm.. igazság szerint semmilyennel sem], de az igaz, hogy egy Európában játszó zsidó focistánál sem láttam, hogy imakendőbe burkolózva a "S'ma jiszróél"-t gajdolta volna egy-egy távoli bombagól vagy közelről a hálóba pofozott beadás után.) Az azonban egész biztos, hogy a színkeresztény európai válogatottaknál sem láttam olyat, hogy egy-egy gól után hálaadó szentmisét tartottak Tedeummal...
Szóval: a gólöröm egyéni dolog (a legtöbbet egyébként túlzásba vitt színészi ripacskodásnak érzem), de ha a csapat érdeme is, semmiképpen sem kollektív vallási esemény. Mert ha az volna, akkor onnan már csak egy lépés az a gondolat, hogy a foci, – és általában a sport – spirituális cselekedet, amely egyes vallások magasabbrendűségét van hivatva bebizonyítani mások felett.
Mert ha ez így megy tovább, akkor a 2010-es VB-n sok lesz a 0-0 - nál félbeszakadt meccs: a védők a rájuk labdát vezető csatárral együtt fogják felrobbantani magukat. És mint tudjuk, ha valamelyik (vagy mindkét) csapatban hét játékosnál kevesebb marad, a mérkőzést le kell fújni.

Mesebeli Afrika - 2.

KI A KANYARBÓL...



Örök igazság, hogy a nagy futballtornákon a csoportmeccsek közül eleve csak a második fordulót szabadna megrendezni (plusz esetleg a harmadik fordulóból azokat a meccseket, ahol nem jó mindkét csapatnak a döntetlen).
Az Afrika Kupán persze megrendezték az első és a második "kanyart" is, vegyes színvonallal. Az "ingadozó" jelző nemcsak a mérkőzések nívójára, hanem az egyes csapatok teljesítményére is bízvást ráakasztható. Alig van olyan csapat,a melyik mindkétszer egyformán jól teljesített (igaz, az egyformán rossz két teljesítmény sem jött össze sokaknak...). Kisebb-nagyobb bukások (Zambia, Marokkó) és feltámadások (Kamerun) jellemzik eddig a mezőnyt. A három 6 pontos közül Egyiptom bántóan erős (pedig én titokban a fekete-afrikai focit favorizálnám...), Elefántcsontpart ízléstelenül európai focit játszott Nigéria ellen, Ghana viszont egyenletesen izzadtságszagú, "csakbegyötrünkeggyeltöbbgólthamáritthonjátszunk" játékot produkált. (Mindemellett a hazaiak méltán érdemlik ki a legfantáziátlanabb szerelés különdíját is: már a 2006-os VB óta jobb ügyhöz méltó buzgalommal ragaszkodnak a vagy alulfizetett, vagy a szövetség vezetőinek rokoni körébe tartozó dizájner által kiötlött egyszínű fehér mezükhöz-nadrágjukhoz vékony fekete csíkkal. A helyzeten az is csak nagyon keveset javít, hogy Essien ezen sorok írásakor püföli a marokkói hálóba Ghána vezető gólját. Ha valami véletlen folytán a mérkőzés lefújásakor a néger hóemberek egynél több góllal vezetnének, természetesen elnézést fogok kérni...)
Szóval, ha úgy nézzük, kevés az elfogultan egyértelmű örömre okot adó esemény. Pláne, ha hozzászámítjuk, hogy Nigéria szupersasai önmagukat alulmúlva mélyen szárnyalnak.
Mi adhat mégis némi kis reménysugárt az éjben?
Hát talán Angola látványos feltámadása, ahogy egy félidő alatt leoktatták a 2002-es VB-meglepetéscsapatát, Szenegált. Aztán a sok gól, ami persze betudható a laza ízületek mellett a laza védelmeknek is (Zambia e tárgyban bemutatott "mélyiskolája" örök elrettentő példa marad minden időkre), de ettől függetlenül mégiscsak pozitív fejlemény.
És ha már szóba került Angola és Nigéria: nem lehet nem észrevenni a rendkívül kegyetlen versenyt: pár éve még seholsem jegyzett csapatok akár a csoportelsőségért is harcban állnak; míg megrengethetetlennek hitt csapatok küzdenek az "életben maradásért".
Szóval, resszkess Európa!
(És akkor a melegítőben védő kapusokról még nem is beszéltem...)

Nicsak, mit találtam!!

http://africacup.uw.hu/

Mesebeli Afrika - 1.

APAAAA, KEZDŐŐŐŐDIK!!!



Egészen pontosan tudom, mikor fedeztem fel az afrikai futballt magamnak. 1990. június 8-án történt, egy szép koranyári délutánon. Az olaszországi VB nyitómérkőzését játszotta épp a '86-os világbajnok, Argentína (akkoriban még az dívott, hogy nem a házigazda, hanem a szolgálatban lévő címvédő csap össze a nyitómeccs keretei közt egy erre a célra kiszemelt áldozattal). Az ellenfél az a Kamerun volt, aki már nem először szerepelt VB-döntőben, de azon kívül, hogy három döntetlennel kiesett '82-ben, nem sok minden érdemlegeset illett róla tudni.

Nos, a mérkőzés X-edik percében, amikor az ember épp azon morfondírozott, hogy a magyar csapat hiányában (akkor még nem tudtuk, hogy ez csak egy szép hosszú sorozat első fázisa) vajon kit is zárjon a szívébe, a következő történt: egy teljességgel ismeretlen és valószínűleg mókás nevű kameruni (ebben mindig is jók voltak, hamarjában arról a vébéről csak Ekeke, Makanaki vagy épp a bőrradírról elnevezett Milla ugrik be), akit valószínűleg nem tájékoztattak, hogy a világbajnoki címvédővel játszanak épp, szépen felnyomult a baloldalon, majd az argentin térfél közepe táján hirtelen megállt. De még szinte ugyanabban a pillanatban, különösebb nekikészülődés vagy erőlködés nélkül fogta magát és keresztbe ívelte a labdát, a jobb oldalvonal mellé. Nem 3 méterrel eléje vagy 1-gyel mögéje, hanem ODA. Bár, hogy pont a vonalra esett-e volna a labda, az örök rejtély marad, ugyanis látszólag a semmiből előrobogott egy zöld-pirosba bújt fekete bőrű fiú és az érkező labdát úgy vette át , hogy futtában hármat dekázott vele, miközben ezzel egyidejűleg le is rázta a keresztezni érkező argentin hátvédet.

A dolog külön pikantériája, hogy mindeközben a Magyar Televízió vendégkommentátoraként a mexikói tésztaevő mágus, Mezey György épp azt fejtegette, hogy Kamerun sajnos elég defenzíven játszik. Igaz, később, az egyik afrikai kiállítása kapcsán kifejtett mást is. Miután már akkor, első hallásra is egetverő baromságnak tűnt, így szóról szóra megjegyeztem: "Most már végleg megpecsételődött a derék kameruniak sorsa"- mondta, derékba törve ezzel ígéretesnek tűnő jósnői karrierjét. A mérkőzést egyébként Kamerun 1-0ra megnyerte, én pedig miután megkerestem a padlón az eset következtében oda leesett államat, és visszaillesztettem a helyére, egy életre az afrikai foci megszállott hívévé váltam.

Így már csak csendes, megértő bólintással nyugtáztam '96-ban Nigéria, majd 2000-ben (ki más?) Kamerun olimpiai bajnoki címét labdarúgásban. Léteznek persze a "fekete kontinens" focijával szemben is ellenérvek, amelyek valóságtartalma tagadhatatlan. Ezek közül talán a leginkább fájó az, hogy az afrikai foci rendkívül durva (is tud lenni). Mondjuk, fizikai adottságaik megvannak ehhez, de szofisztikáltabban ezt úgy is mondhatjuk, hogy az afrikaiak ebben is őszintébbek: nem tudnak olyan rafináltan szabálytalankodni, mint európai és dél-amerikai kollégáik, hogy az a nézőnek fel se tűnjön, csak a szenvedő fél szenvedjen, de az nagyon....
Meg ugyebár a "taktikai fault" jelentőségét sem sikerült még felfogni. Bár, ahogy egyre több lesz a más kontinensről származó szövetségi kapitány, egyre több lesz erre is az esély...
Hogy az afrikai csapatok nem tudnak (nagy tornát) nyerni? Miután most egymás közt lesznek, ez a veszély nem fenyeget: február 10-én Accrában azért valaki fel fogja emelni a kupát. És az a valaki afrikai ország állampolgára lesz.
Mindenesetre most, a bejegyzés lezárásakor a torna hivatalos oldalán lévő visszaszámláló szerint már csak 3 nap, 7 óra, 26 perc 45 másodperc van a sorozat kezdetéig...
Azt már féllábon is.