Egy elhatárolódás margójára

Túl mindenen

Kedves Széles Gábor, Stefka István és Magyar Hírlap!

Ezekben a nehéz, harcos, csapásokkal terhelt időkben hálatelt szívvel szeretnék köszönetet mondani, amiért visszaadták az emberi jóérzésbe, az alapvető normák egyetemességébe és a felvilágosult, egyenlőségen alapuló világszemléletbe vetett hitemet. Köszönöm, és nagy örömmel olvastam, hogy Önök mindannyian egyöntetűen elhatárolódnak Bayer Zsolttól!

Csodálatosan bátor és harcos szerkesztőségi cikkükben Önök így fogalmaznak: "Szerkesztőségünk mindehhez annyit tenne hozzá, hogy nincs ellentét a Magyar Hírlap és a cigányság tisztességes része között." (kiemelés tőlem). Ezzel teljesen világossá teszik azon álláspont melletti harcos kiállásukat, hogy a "cigányságnak" — mint minden más etnikai csoportnak (pl. pirézeknek, baszkoknak, kurdoknak, sőt esetleg még talán a magyaroknak is) — van a bűnöket elkövetők mellett tisztességes része, csoportja is. Ha viszont ez igaz, abból napnál világosabban következik, hogy akár a cigányságot, akár más etnikumot, nemzetiséget, kisebbséget oktalan, hebehurgya és teljesen alaptalan dolog kizárólagos bűnelkövetőként beállítani, vagy a bűnre való hajlamot specifikus tulajdonságukként láttatni. És különösen aljas, bestiális dolog, erre a — mint láttuk — teljesen mondvacsinált tulajdonságra hivatkozva bizonyos embercsoportok legyilkolására buzdítani a humán etika totális félredobásával.

Így aztán ennek deklarálása szükségszerűen azt jelenti, hogy Önök elhatárolódnak a tömeges gyilkosságra buzdító Bayer Zsolttól. (Mellékes hozadéka az ügynek, de nem jelentőség nélküli,, hogy az is bebizonyosodott, hogy Önök nem a tisztességtelenekkel, hanem a tisztességesekkel tartanak – tartozzanak azok bármilyen csoporthoz is [feltételezem].)

Kérem, ne kedvetlenedjenek el azon, hogy a Bayer Zsolttól való elhatárolódás elsőre csak ilyen bonyolult, áttételes módon sikerült, hiszen tudjuk, hogy minden kezdet nehéz. De azt is tudjuk, hogy gyakorlat teszi a mestert: jómagam biztos vagyok benne, hogy legközelebb már könnyebben, gördülékenyebben fog sikerülni, és a végén már olyan egyértelműen és határozottan fognak tudni elhatárolódni Bayer Zsolttól, hogy a tisztességes cigányok is büszkék lesznek Önökre.

Ehhez kívánok erőt, egészséget, kitartást!

Update: Utóirat. Tisztelt Címzettek! Van az úgy, hogy csak az idő mutatja meg egy cselekedet igazi nagyságát. Bár ez általában hosszú éveket, évtizedeket, vagy még ennél is több esztendőt szokott  jelenteni, az Önök esetében szinte napokon belül megérkezett a visszajelzés, amely igazi fényében mutatja meg kiállásuk nagyszerűségét. Most amikor a székházukra kilógatott óriásmolinóból egyértelműen kiderült, hogy országunk kormányzópártja is azonosul azzal az elképzeléssel, hogy aki a cigány kisebbség egyenlő jogaiért, a velük megkülönböztetéstől mentes bánásmódért száll síkra, az "a gyilkosok pártjára" áll (vulgo: a cigányok = gyilkosok), akkor az ilyen bátor, független kiállások értéke még inkább megnő, vagyis inkább igazi jelentőségében látszik. Szóval tényleg csak gratulálni tudunk.

Ejnye, Ron, hát nem szégyelled magad?! (a Gépnarancs képe)

Porlik, mint a szikla

eſ chomuv uogmuc

A mai magyar valóság (vagy az, amit annak hiszünk) hajlamos úgy alakulni-formálódni, hogy ami még tegnap abszurditásában nagy erejű metaforának látszik, amely izzó felkiáltójelként áll a nemzet idiotizmusba süllyedését zuhanását taglaló mondat végén, az mára már a leghétköznapibb valóság részévé válik. Ja, és meg is magyarázzák, hogy ez miért a lehető leghazafiasabb cselekedet. Rosszabb esetben elvárják, hogy te magad magyarázd meg.

A kötelező leckéket most talán nem mondjuk fel arról, hogy kell-e kultusszal övezni a napnál világosabban nyilas elkötelezettségű írókat csak azért, mert a témáik között Erdély is szerepel, nem csekély súllyal. Na és persze olyan hangsúllyal, amelyik — kísérteties ódonságának hála — épp a legújabb nemzeti kurzussal cseng össze. Meg arról, hogy ha román barátaink határzárral és fokozott vámvizsgálattal reagálnak mindarra a felhajtásra, amit egy emberi végakarat politikai játszmává silányítása eredményezett, akkor arra az-e az adekvát válasz, hogy az ország harmadik embere félelmetes magyar hamvakról delirál.

Próbáljunk meg inkább lehajtott fejjel elmélkedni kicsit az ügyön és mindazon, amit ebből sajátos magyar világlátásunkkal ki tudtunk hozni! Az, hogy a történet folytatásának krónikása az a Bayer Zsolt lett, aki nem csekély erőfeszítéssel elmekórtani esetté küzdötte le magát, tulajdonképpen már nem is meglepő. Kicsit már több homlokráncolásra ad okot, hogy történetben főszerepet vállalt Szőcs Géza is — bár kötődéseit és a Hatalom Embereként való megnyilvánulásait ismerve ez sem olyan csodálatos.
Az elkeserítően meglepő az inkább, hogy Szőcs Géza valamikor költő volt, a szellem embere, sőt beosztása szerint még most is a kultúrát volna hivatott képviselni. Az egy és oszthatatlan emberi kultúrát, amelynek egyik legfontosabb alapértéke és -témája az emberi méltóság. (Amely emberi méltóságot nem mellesleg a nácik és itthoni mutációik, a nyilasok nem haboztak lépten-nyomon megkérdőjelezni, felosztani-kiosztani és ezáltal sárba tiporni.) És amely emberi méltóság egyik sarkalatos pontja — az élőkén túl — a halottak méltósága. Hiszen a halott nemcsak hogy nem tartozik az élők törvényei alá (sőt őrá törvényeket hozni egyenesen a hübrisz kategóriájába esik), hanem nem is része azok céljainak, játszmáinak, kicsinyes érdekeik által vezérelt cselekvéseiknek. Nem új dolog ez, tudja — mert tudnia kell — minden, irodalommal foglalkozó embernek, az Antigoné megírása óta. Szóval ilyet egy halottal nem teszünk. Nem dugjuk aktatáskába, levesporos zacskóba, tamponos zacskóba, hogy átcsempésszük a határon, mint annak idején a dollárt, a tranzisztoros rádiót vagy a nejlonharisnyát. (Mellékszál, de azért elég fontos, hogy ebben a játszmában nemcsak a csempészés kényszerét előállító rendszer, hanem a dollárt alsógatyájába szuszakoló csempész is megválik emberi méltóságától, mivoltától.)
Külön érdemleges kérdés, hogy hogyan és miként kell beállni abba a sorba, amelynek tagjai elemei azt hangoztatják, hogy most valami olyan helyzet állt elő, amikor mégis csak kell halott emberek hamvait határokon át- és visszacsempészni, sőt ez egyenesen hazafias kötelesség. És ha sikerült, akkor gyermeki (azaz infantilis) örömmel tapsikolhatunk: "Lám, mégis rászedtük a szőröstalpú oláhot, Nyírő ott is volt, meg nem is, ahol szerintünk lennie kellett, szóval mégiscsak mi vagyunk a kultúrnemzet, bibibííí."
Ne legyenek illúzióink: itt és most a hivatalos hatalom már nemcsak asszisztál ahhoz, hogy az emberi méltóság jóvátehetetlen károkat szenvedjen, hanem maga gyártja a műsort ahhoz, hogy a valamiféle lidérces-borgőzös elképzelés szellemében kreált nemzeti ideál előbbre valóságát, sőt kizárólagosságát bizonyíthassa.
És itt és most ez egy olyan ország, ahol erre vevők vagyunk.

Lost in space avagy január 21-e tanulságai

Követeljük, hogy történjen csoda, MOST!!!

Előre bocsájtom: nem fogok újat mondani. Inkább csak összeszedem mindazt, amit tudni érdemes(?). Először is többen leírták: kormánypárti tüntetések a diktatúrákat jellemzik (akár Észak-Koreára, akár a fénykorát élő Szovjetunióra gondolunk csak).
Ugyancsak sokan, sokfélét írtak már a veszélyben lévő szuverenitás fogalmáról, illetve annak mai értelmezési lehetőségeiről. Az hogy manapság  a bankokkal (vulgo: "a zsidókkal") szembeni szuverenitásért mennek ki emberek tízezrei tüntetni, zsebükben a banki hitelből vett mobillal, és az abból vett laposképernyős tévén nézik majd, milyen szép látványt nyújtottak együtt, az kínosan vicces. Mint ahogy az is annak nevezhető, ahogy a szuverenitást sikerült elválasztani az anyagi támogatástól. Pedig ahhoz, hogy ezek összetartozó mivolta tudatosuljon, elég volna csak arra a nagyon egyszerű analógiára gondolni, hogy ha a  t. békemenetelő településének fideszes polgármestere a központi fejlesztési pénzekből teszem azt háromszoros életnagyságú Gyurcsány-szobrot emeltet a főtéren, akkor arra hogy reagál a pártközpont. Na ugye.