Kolonics György halálára
Miután egy ember halála mindig, minden körülmények között tragikus, a mostani alkalommal megpróbálnék eltekinteni a stilisztikai cifraságoktól, és a tényekre, állításokra, kérdésekre szorítkozni.
Doppingolás van, létezik, ez tény. Más kérdés, hogy a magyar közvélemény (és valószínűleg minden más ország közvéleménye is) ott tart, hogy doppingolni mindig "mások" szoktak, "minket" ezügyben maximum méltánytalanságok érhetnek. (Jó példa erre akár Fazekas és Annus athéni olimpiai ügye, vagy akár Kovács Ágnes afférja a WADA-val.) Ebből adódóan a magyar doppingolás kérdésében leginkább két szélsőséges nézet létezik, vagy legalábbis ezek képviselői a feltűnőbbek. Az egyik csapat a "gyanúsítgatóké", akiknek mindig mindenről a doppingolás jut eszébe, és nem restek gondolkodás nélkül kígyót-békát kiáltani sportolóinkra, semmibe véve azok erőfeszítéseit és érzelmeit-érzékenységét; valamint rossz hírét keltve külföldön hazánknak. A másik gárda, az "apologéták" viszont arra az álláspontra helyezkedik, hogy miután valaki magyar sportoló, ebből adódóan hozzá még a gyanú árnyéka sem fér, hiszen ő eleve nem doppingolhat, hiába teszi azt mindenki más a világon; és ha egyáltalán bármi ilyen ügynek akár csak az árnyéka is rávetül egy hazai sportolóra az minimum nemzetközi összeesküvés eredménye, valamint szentséggyalázás. (Bizonyára mindenkinek feltűnt, hogy az egyes táborokat szándékoltan eltúlozva, mintegy a másik szemszögéből írtam le — mellesleg ez szépen leképezi a közéletünkben is uralkodó megosztottságot...)
A másik, nagyon szomorú tény, hogy manapság elég gyakorivá váltak a profi sportolók közt a megmagyarázhatatlan, gyanús halálesetek. (Az index összeállítása erről itt.) Ha ehhez az összeállításhoz még hozzávesszük az országúti kerékpárosok szinte állandósuló botránysorozatát, akkor észre kell vegyük, hogy olyan sportokról van szó, amelyekben mind az extrém állóképesség, mind a robbanékonyság (tehát végülis két eléggé ellenkező bázisú adottság-tulajdonság) nagyon nagy szerepet játszik. Tegyük még hozzá halkan, hogy világszerte vagy lokálisan nagy népszerűségnek örvendő, így jelentős anyagi/erkölcsi haszonnal járó sportágakról van szó.
Miután egy ember halála mindig, minden körülmények között tragikus, a mostani alkalommal megpróbálnék eltekinteni a stilisztikai cifraságoktól, és a tényekre, állításokra, kérdésekre szorítkozni.
Doppingolás van, létezik, ez tény. Más kérdés, hogy a magyar közvélemény (és valószínűleg minden más ország közvéleménye is) ott tart, hogy doppingolni mindig "mások" szoktak, "minket" ezügyben maximum méltánytalanságok érhetnek. (Jó példa erre akár Fazekas és Annus athéni olimpiai ügye, vagy akár Kovács Ágnes afférja a WADA-val.) Ebből adódóan a magyar doppingolás kérdésében leginkább két szélsőséges nézet létezik, vagy legalábbis ezek képviselői a feltűnőbbek. Az egyik csapat a "gyanúsítgatóké", akiknek mindig mindenről a doppingolás jut eszébe, és nem restek gondolkodás nélkül kígyót-békát kiáltani sportolóinkra, semmibe véve azok erőfeszítéseit és érzelmeit-érzékenységét; valamint rossz hírét keltve külföldön hazánknak. A másik gárda, az "apologéták" viszont arra az álláspontra helyezkedik, hogy miután valaki magyar sportoló, ebből adódóan hozzá még a gyanú árnyéka sem fér, hiszen ő eleve nem doppingolhat, hiába teszi azt mindenki más a világon; és ha egyáltalán bármi ilyen ügynek akár csak az árnyéka is rávetül egy hazai sportolóra az minimum nemzetközi összeesküvés eredménye, valamint szentséggyalázás. (Bizonyára mindenkinek feltűnt, hogy az egyes táborokat szándékoltan eltúlozva, mintegy a másik szemszögéből írtam le — mellesleg ez szépen leképezi a közéletünkben is uralkodó megosztottságot...)
A másik, nagyon szomorú tény, hogy manapság elég gyakorivá váltak a profi sportolók közt a megmagyarázhatatlan, gyanús halálesetek. (Az index összeállítása erről itt.) Ha ehhez az összeállításhoz még hozzávesszük az országúti kerékpárosok szinte állandósuló botránysorozatát, akkor észre kell vegyük, hogy olyan sportokról van szó, amelyekben mind az extrém állóképesség, mind a robbanékonyság (tehát végülis két eléggé ellenkező bázisú adottság-tulajdonság) nagyon nagy szerepet játszik. Tegyük még hozzá halkan, hogy világszerte vagy lokálisan nagy népszerűségnek örvendő, így jelentős anyagi/erkölcsi haszonnal járó sportágakról van szó.
További, bár mellékesnek tűnő tény, hogy a modern profi sport világában, ahol a nagy tétek és a nagy pénzek a jellemzők, elég erőteljesen megjelent a drog is. Aki emlékszik még az eltorzult arccal a kamerába ordítva gólját ünneplő Maradonára, az tudja, miről beszélek. És persze ez csak a jéghegy csúcsa. Van itt furcsán öngyilkos olasz focistától kezdve minden.
És végül az utolsó, tagadhatatlan és nagyon sajnálatos tény: az utóbbi évek két legnagyobb visszhanggal járó esetének vizsgálata, Fehér Miklósé és Zavadszky Gáboré egyaránt nagyon kurtán-fucsán ért véget. Oly módon, hogy mindkettőt sok mindennek lehetett nevezni, csak alaposnak nem. És pláne nem megnyugtató eredményűnek. (Ami persze se pró, sem kontra nem bizonyít semmit.) És igazából ez az index fentebbi felsorolásában taglalt többi esetre is áll.
Akkor következzenek a kérdések!
Vajon mindezek és Kolonics György emberi és sportemberi létének ismeretében vajon mi jelenti a Hozzá jobban illő mentalitást? És különösen: mi segíti jobban emlékének tiszteletben tartását és az - adott körülmények között sajnos óhatatlanul felmerülő - gyanúk, vádak alól való tisztázását? Az-e, ha a kétségtelenül jelen lévő és megérdemelt kegyeletre hivatkozva fejünket ismét a homokba dugjuk, és ezzel tápot adunk további suttogásoknak pletykáknak? Vagy esetleg utoljára megadjuk Kolónak a bizalmat, és némán szurkolva azt mondjuk: ő ezzel is meg fog birkózni és bizonyítani fog önmagáért és az egész magyar sportért. Mert egy alapos, mindenre kiterjedő vizsgálat Neki, a magyar sportnak és mindnyájunknak csak hasznára válhat.
Mert azt, hogy tényleg BÉKÉBEN nyugodjon – , amit mindnyájan teljes szívünkből kívánunk – csak így érhetjük el és vehetjük komolyan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése