Bajaim. Avagy miért nem (szívesen) szavazok a Tiszára

 (Szubjektum)

0. Választás

Végig tekintve a történelem példatárán, azt láthatjuk, hogy a diktatúrák jellemzően kétféle módon érnek véget. Vagy természetes úton, a diktátor halálával (Franco, Pinochet), vagy erőszakos úton, forradalom révén. Azonban akárhogy keresgélünk, arra nem találunk példát, hogy megtörtént volna az (a jobban belegondolva erősen paradoxon-jellegű) eset, hogy egy diktatúra demokratikus választás útján bukjon meg. (Ez még a sokkal elszántabb és jobban szervezett ellenzékkel rendelkező Belorussziában sem történt meg.)
És rögtön itt  a másik probléma: lépten-nyomon hallani, hogy a mostan magyar választások nem demokratikusak,  erősen torzítottak (ami természetesen igaz is). Ha túl is lépünk azon a politikafilozófiai kérdésen, hogy egy ilyen választási rendszer miképp legitimálhat egy magát demokratikusnak mondó, és a demokráciát visszaállítani akaró hatalmat/pártot, akkor is szembesülnünk kell egy ebből eredő másik dilemmával. Nevezetesen, hogy ez a demokrácia-deficites állapot valamilyen módon erővé konvertálódik a Tisza Párt kommunikációjában: "Ilyen a rendszer, ezért ránk KELL szavaznod!" hangzik el (persze sokkal szofisztikáltabban) lépten-nyomon. Azaz a teljesen torz, rossz, antidemokratikus szisztéma volna az indoka a Tisza hatalomba juttatásának. (Erről a messianisztikus megközelítésről még lesz szó később.) Ez persze ugyanaz a fentebb taglalt probléma, amit általánosságban a "lehet-e rossz eszközökkel jó eredményre jutni?" régi (morál)filozófiai dilemmával írhatunk le. (Vagy jelen esetben: szabad-e a rosszat eszközként használni a vágyott jó érdekében?)

1. A genezis és a felépítmény 

"Nem mondhatnám, hogy a NER része voltam." Ez a mondat volt Magyar Péter közszereplésének talán egyik első megnyilatkozása. Mára talán sokak számára feledésbe is merült, hiszen azóta annyi minden történt. Az én (nemcsak) személyes problémám azonban az, hogy ez az állítás nem igaz. Ha visszatekintünk a XX. századi magyar történelemre, azt láthatjuk, hogy szinte csak olyan rendszerekben élték le a magyarok az életüket, amelyek már genezisükben hamisak voltak kisebb vagy inkább nagyobb mértékben: akár a király nélküli királyságra, vagy az ellenforradalmon felülkerekedő munkás-paraszt párt által irányított országra gondolunk. Nyilván a fentebb idézett mondat súlyában nem mérhető ezekhez , de ha arra gondolunk, hogy ezek a hamisan felépített mitológiák hosszabb távon milyen társadalmi méretekben jelentkező komoly torzulásokat okoztak, akkor talán el lehetne gondolkozni, hogy egy ellenkező értelmű kijelentés hosszabb távon mennyivel produktívabb lett volna. Az ugyanúgy elvégzett munka, megharcolt harc, nyilván egy ilyen entrée után sem lett volna kevésbé hatásos, sőt talán még inkább hitelessé, sőt erősebbé válhatott volna "az onnan indult MÉGIS eljutott ide" narratíva révén.

Egyébként ha belegondolunk, valahol ugyanahhoz a kérdéshez jutunk vissza, ami az előző részben már felvetődött, csak itt mondjuk: "jó-e valamit (akár egy teljes igazságot is) egy hamisságra felépíteni?" formában.

2. Messianizmus és viszonyok 

Elérkeztünk a talán leginkább problematikus ponthoz. Az, ahogy a Tisza megjelenik az ún. pártpolitikai palettán, több szempontból is problematikus. Nehéz nem azt látni, hogy van egy nagyon erőteljes törekvés bennük ennek a palettának a ha nem is felszámolására, de minél inkább mono- (vagy duo-) chrommá tételére. A választással mint eszközzel foglalkozó részben már előkerült, hogy a Tiszára való szavazás egyfajta imperativuszként, kötelességként jelenik meg. Ez mondjuk még nem lógna ki nagyon a sorból, ehhez az eszközhöz nyúl valamilyen szinten szinte mindegyik állva maradt párt. Ugyanakkor abban az agresszivitásban, amelyikkel a Tisza a többi nem fideszes párthoz (az ún. "óellenzékhez") viszonyul nehéz nem látni pont a fideszes hangvételt, a "senki nem igazi jó párt, CSAK ránk szavazhatsz, ha mást választasz, áruló vagy" hozzáállást. (Egyébként feltűnt már valakinek, hogy ez a kampány valamiért a Mi Hazánk szavazóira nem terjed ki, holott a nyugatos, európai, demokratikus Magyarország eszméjétől ők aztán igazán messze állnak.) Ugyanakkor van egy másik, szintén nem túl szimpatikus párhuzam is: az "azért KELL ránk szavaznod, mert mi vagyunk a legerősebb ellenzéki párt, és csak mi tudjuk leváltani a fideszt" - hangvétel a virágkorát élő DK-t idézi akaratlanul is az ember eszébe. 1-2%-ra mért kispártok szavazóit abúzálja, ha nem is a hivatalos Tisza-kommunikáció, hanem a holdudvar, 2022-es választási eredményekre hivatkozva. Amikor persze az a Tisza még nem volt a palettán, amelyik saját önképe szerint gyökeresen más minőséget képvisel mint a '22-ben indult pártok bármelyike. Azaz olyan tényeket használnak "érvként", amelyek a jelen körülmények között - épp őszerintük - már nem érvényesek.

És ha már fentebb szóba került az "óellenzék"-ezés: itt sajnos megint előjön a fidesz-párhuzam: 2010-ben ők is azzal kezdték, hogy deklarálták még az "Alaptörvény" bevezetőjében is, hogy előttük itt nem volt semmi, de ha volt is valami, az biztos, hogy nem volt jó. Ez a fajta hozzáállás, amikor a saját múltértelmezést kizárólagossá akarja tenni egy csoport, megint nem tűnik túl jó ómennek. Egy kalap alá venni az MSZP-t a Kutyapárttal, a Momentumot a Mi Hazánkkal nemcsak nem jó ötlet, hanem egyenesen a valóság tagadása.

3. A jövő

Nagyon sok olyan dolog van a mai magyar politikában, amit akár egy pillanat alatt hasznos volna eltörölni. Ez persze nyilván nem működik, és a hosszabb távú megoldáshoz is erős felhatalmazásra van szükség, ezek alapigazságok. (Persze csak akkor, ha ragaszkodunk a bejegyzés elején taglalt állásponthoz, miszerint illegitim, antidemokratikus választási rendszerben nyerhető demokratikus legitimitás.) Ugyanakkor a bűvös 2/3-os mandátumtöbbség az elmúlt 16 év tanulságai alapján nemcsak jóra használható, hanem akár egy kvázi-diktatúra kiépítésére is. És ezen az sem segít, hogy jó, sőt nemes célok kerültek deklarálásra. Talán már nem sokan emlékeznek a fidesz 2010-es programjára, amely azon túl, hogy a gyűlölt(té tett) Gyurcsány (akkor már Bajnai)-kormány leváltását ígérte, hanem egy nyugatos, európai Magyarország felépítését is, és ehhez kért minél nagyobb felhatalmazást. Megkapta, a folytatást ismerjük.
Igen, tudom, a program kötelez. ( :-) )
Igen, tudom, a Tisza nem fidesz (már ha eltekintünk a  fentebb leírt kísérteties hasonlóságoktól).
Nekem ebben a tárgyban az a fő problémám, hogy a programok szemmel láthatóan meghaladhatók, sőt szemétre dobhatók. Azaz, másképp fogalmazva: egy pártot/politikust nem elsősorban azon keresztül lehet igazán megismerni, hogy mit ígér, hanem sokkal inkább abból, ahogyan a politikai térben elhelyezkedik. Fentebb elég részletesen taglaltam a Tisza többi párthoz való viszonyát, ami ebből a szempontból nézve nem sok jót ígér. Túl azon, hogy következetesen a demokratikusan szabad választás alapelve ellen szól, a szavazók presszionálása, igazán megrázó ebből a szempontból az egyoldalúság is: a Tisza megfogalmaz egy olyan igényt, amely a vele rivalizáló pártoknak sok szempontból önfeladást jelent (adott esetben akár harakirit is), ugyanakkor a dolog naygon erősen egyoldalú: nincs olyan ajánlat, hogy ha valaki nem indul/visszalép, és ezzel elősegíti a Tisza kétharmadát, akkor mi lesz a  kompenzáció. Cserébe van viszont óellenzékezés. 
Egész röviden: bár nagyon nem szimpatikus, de létezik az az interpretáció, hogy a Tisza a kétségtelenül torz választási rendszerre való hivatkozással elvárásokat fogalmaz meg más pártokkal szemben, ugyanakkor ígéretként nem a saját önkorlátozását, vagy valamilyen kompenzációt fogalmaz meg, hanem a jövő ígéretét, illetve azt az ígéretet, hogy az Orbán-rendszer megbukik. (Ami egyéni szempontból persze nagyon is kívánatos kimenetel.) Azaz: segítsetek minket hozzá a hatalomhoz, hogy mi legyünk hatalmon (ne más)!

Azt hogy mit (is) lehet kezdeni a kétharmaddal, vagy akár mondhatjuk úgy is: mit is tesz egy párttal a kétharmad, már láttuk. Jó volna azt is látni, hogy lehet okosan, demokratikusan felhasználni egy ilyen lehetőséget.