Hát megkezdődött.
Jómagam nem csatlakoznék azok táborához, akik a megnyitóünnepség látványos mivoltából messzemenő következtetéseket tudnak levonni az egész olimpia — benne a még le sem zajlott versenyek — színvonalát illetően. Csak csendesen irigylem látnoki képességeiket, illetve annyit tennék még hozzá, hogy ez a megközelítés ("sokba került, akkor csak jó lehet") leginkább az amerikai közönségfilmek kapcsán merült fel eddig. Dehát úgy tűnik, a világ és benne a sport kezd egyre inkább szép, színes szélesvásznú produkcióvá válni maga is.
*
Ami azonban igazán irritáló az olimpia fogadtatását illetően — villámgyorsan feledve az úgy tűnik, csak divat szintjén felvett emberjogi vonalat — az a gusztustalan szerecsenmosdatás, ami szinte a megnyitás másodpercétől felerősödött és azóta tombol. "Kína amúgyis mindenképpen világhatalommá válik, kár volna hát megharagítani a háttérbe szorításával, tegyünk a kedvére azzal, hogy megmutatjuk: elismerjük, és tudomást veszünk róla, aspektáljuk őt. Az emberi jogok meg vagy le vannak... ejtve, vagy majd kivívódnak maguktól." — valami ilyesféle álláspont látszik körvonalazódni szinte minden fórumon (nagy csalódásomra még a Magyar Narancs szerkesztőségi cikkében is). Azt, hogy a NOB "majd az olimpia megrendezése megszelídíti a diktatúrát" álláspontja nemcsak hamis, hanem képmutató is, tudjuk, itt is megírtam. De hogy a világ nagyobb fele (kivéve egy-két általam olvasott nagyon józan bloggert) a sportot, és annak legnagyobb versenyét csak eszközként hajlandó kezelni egy politikai játszmában, az több, mint kiábrándító, sokkal inkább gyomorforgató.
A sok szenny, ami a kínai diktatúra szerecsenjének mosdatásakor lejön, ránk ragad.
(update: mégis van remény, az index vmi hasonlót pedzeget itt, illetve van még egy cikk, "Mars benevez" címen, amely pillanatnyilag nem elérhető...)
*
A történelem — mint tudjuk — ismétli önmagát.
A világ egy távoli sarkában olimpiát rendeznek. Az ott résztvevő kis nemzet sportolói azonban döbbenetes híreket kapnak otthonról: országukat megtámadták az oroszok, a harcok már hazai földön zajlanak, nem lehet tudni, mi lesz.
Az, ami velünk történt 1956-ban Melbourne-ben, most 2008-ban ahhoz nagyon hasonló történik Pekingben a grúzokkal. Mindez akkor villan belém, amikor Ungvári Miklós dzsúdózik egy grúz fiúval, aki olyannyira összeszedetlen, hogy szinte semmi ellenállást nem képes tanúsítani.
Most kivételesen nem vagyok képes tiszta szívemből örülni a magyar sikernek.
*
Szinte nincs olyan úszószám, amelyben ne dőlne meg legalább egyszer a világcsúcs. A 4*100-as gyorsváltóban 5(!) csapat úszik a régi világcsúcs-időn belül, de van olyan pillanat, amikor hatan is részidőn belül vannak. (Csak tudnám, mit lazsál a másik kettő...) Mindeközben a magyar televízió riportere őszintén és szinte már túl naivan lelkesedik: fantasztikus, hogy pár év alatt mit fejlődött az úszósport...
És ha lett volna szemernyi kétségünk is, most már kimondhatjuk: Fazekas Róbertnek igenis mindenképpen helye van az olimpián. Ha soha nem doppingolt, és most megdobta a szintet, akkor azért; ha 4 éve megtévedt, akkor azért, hogy lássa: másutt, ügyesebben hogy csinálják...
*
És zárásképp az áldott magyar közönségről.
Elektrotechnikai üzletlánc hirdetésében "9-nél több" magyar aranyérem esetében ígéri a náluk vásárolt nagyértékű cikkek árának visszafizetését. Nagy kockázatot nem vállalnak: utoljára ilyesmi 20 éve, Szöulban sikerült, és az elmúlt két évtized nem a magyar sport élre töréséről szólt. De legalább erősítik a legendás magyar realitásérzéket.
Ami különben így is nap mint nap megnyilvánul. Kereskedelmi tévé kvízműsorában kérdés: ki szerezte a magyarok első pekingi érmét. Betelefonáló válasza: Cseh László, SAJNOS CSAK ezüstöt. Phelps nyolc aranyért jött, gyakorlatilag legyőzhetetlen (pláne egyéniben), de mi azért az ezüstön sajnálkozunk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése