Sokszor - többek között e virtuális hasábokon is - sok szó esett arról, hogy szegény, sorscsapásoktól sújtott kis országunk egyre több területen kerül a rendszert váltó országok és az EU egészének viszonylatában "szégyenpadba", azaz mutat fel vészes és behozhatatlannak tűnő hátrányt.
Egész eddig úgy tűnt, hogy egy területen biztos és behozhatatlan az előnyünk: nacionalizmusból, nacionalistáink színvonalát tekintve messze a mezőny előtt járunk — hittük.
Most azonban kiderült, hogy az a túlzott elbizakodottság, amellyel eddig képzelt babérjainkon ültünk, korántsem volt indokolt, és ha nem vigyázunk, hamarosan ezen a területen is a szégyenpad várhat ránk. Eme szégyenteljes lemaradásra a Steaua-Újpest és az Újpest-Steaua EL-mérkőzések kapcsán derült fény. Egy románokkal szembeni "rangadó" a régi szép időkben egy valódi virtigli magyar nacionalistának nem okozhatott problémát, simán, álmából abszolválta bármelyik kezdő, nemzeti színekre mázolt tapló.
Így virradt fel az Európa Liga oda- és visszavágója. A bukaresti mérkőzés igazi élvonalbeli tahóságot hozott, amely még a valaha oly fényesen tündöklő magyar nacionalizmusnak is becsületére vált volna. Bár kétségtelen, hogy az Európa élvonalába törekvő román kollegák hozott anyagból dolgoztak, de megvolt bennük az invenció, a kitartás (tessék megszámolni hány táblát kívánt a felírat betűnkénti felpingálása, és micsoda szervezőmunkát a megfelelő sorrendben való felmutatás)! És a legfontosabb: igazi européer nacionalista módjára, udvariasan, saját nyelvén gyalázták az ellenséget!!!
Ezt kellett volna überelnünk, vagy legalábbis egalizálnunk a visszavágón ahhoz, hogy a régi magyar nacionalista nimbusz ne kopjon meg. Sajnos azonban nem sikerült. Az első mérkőzés sarokpontjának bizonyuló - imént méltatott - bukaresti felirat egészen döbbenetes reakciót váltott ki legifjabb magyar nacionalistageneráció "jeles" tagjaiból: ahelyett, hogy hatványozott formában visszaugattak volna, és még valami sokkal ocsmányabbat írtak volna a románság képviselőiről - ahogy azt minden alapfokú nacionalista-képző tankönyvben leírják az első leckék közt - nekiálltak vitatkozni az első meccsen kifeszített felirattal. (Vajmi kevés vigaszt jelenthet, hogy ezt legalább érvelés nélkül, pusztán állítások megfogalmazásával tették, ez már nem sokat mentett a helyzeten.) És sajnos azt sem hagyhatjuk szó nélkül, hogy ez az önmagában is hajmeresztő kísérlet ráadásul még a modern európai kívánalmaknak sem felelt meg. Ahogy a román nacionalisták példát mutattak, és a magyarokat gyalázó feliratot nem restellték magyarul kitenni, hogy ezzel is nagyobbat üssenek ugyanúgy a mi fiainknak is kutya kötelességük lett volna akár egy okleveles tolmács, akár valamely webes fordítóprogram segítségével lerománítani mondandójukat. Sajnos azonban úgy tűnik, a veretes hagyományok után sóhajtozó magyar futball után a régi dicsőség után nosztalgikusan áhítozó magyar nézőtéri taplóságot is utoléri sorsa: belterjes, köldöknéző, önnön sémáit ismételgető partikuláris képződménnyé válik, amely egy idő után már alapvetően képtelen lesz a megújulásra, mégha mutatkozna is már rá igény. Erre utal a Megyeri úti mérkőzés néhány egyéb fejleménye is: hogy honi nacionalistáink az idejétmúlt "király" terminológiával fejezték ki a magyarság viszonyát a román néphez; hogy a román=cigány képletet rettenetes nagy becsületsértésként próbálták meg elsütni, abból a téveszméből kiindulva, hogy a rasszista cigánygyűlölet nemcsak a Kárpát-medence terméke, hanem világszerte trendi irányzat; és végül, hogy az ellen iránti gyűlöletüket különféle tárgyak a szembenálló csoport felé való hajigálásával vélték levezethetőnek. Pedig legyünk őszinték: erre egy csapat jobban kondicionált csimpánz is képes volna, feltéve persze, ha a törzsfejlődés során már jónéhány évmillióval ezelőtt nem hagyták volna el ezt a szintet.
Ígyhát tényleg nem marad más hátra, minthogy letargikusan egyetértsünk az index sportrovatának cikkével, és rögzítsük: nemcsak labdarúgóink, hanem huligánjaink is kiestek az Európa Ligából.
Egész eddig úgy tűnt, hogy egy területen biztos és behozhatatlan az előnyünk: nacionalizmusból, nacionalistáink színvonalát tekintve messze a mezőny előtt járunk — hittük.
Most azonban kiderült, hogy az a túlzott elbizakodottság, amellyel eddig képzelt babérjainkon ültünk, korántsem volt indokolt, és ha nem vigyázunk, hamarosan ezen a területen is a szégyenpad várhat ránk. Eme szégyenteljes lemaradásra a Steaua-Újpest és az Újpest-Steaua EL-mérkőzések kapcsán derült fény. Egy románokkal szembeni "rangadó" a régi szép időkben egy valódi virtigli magyar nacionalistának nem okozhatott problémát, simán, álmából abszolválta bármelyik kezdő, nemzeti színekre mázolt tapló.
Így virradt fel az Európa Liga oda- és visszavágója. A bukaresti mérkőzés igazi élvonalbeli tahóságot hozott, amely még a valaha oly fényesen tündöklő magyar nacionalizmusnak is becsületére vált volna. Bár kétségtelen, hogy az Európa élvonalába törekvő román kollegák hozott anyagból dolgoztak, de megvolt bennük az invenció, a kitartás (tessék megszámolni hány táblát kívánt a felírat betűnkénti felpingálása, és micsoda szervezőmunkát a megfelelő sorrendben való felmutatás)! És a legfontosabb: igazi européer nacionalista módjára, udvariasan, saját nyelvén gyalázták az ellenséget!!!
Ezt kellett volna überelnünk, vagy legalábbis egalizálnunk a visszavágón ahhoz, hogy a régi magyar nacionalista nimbusz ne kopjon meg. Sajnos azonban nem sikerült. Az első mérkőzés sarokpontjának bizonyuló - imént méltatott - bukaresti felirat egészen döbbenetes reakciót váltott ki legifjabb magyar nacionalistageneráció "jeles" tagjaiból: ahelyett, hogy hatványozott formában visszaugattak volna, és még valami sokkal ocsmányabbat írtak volna a románság képviselőiről - ahogy azt minden alapfokú nacionalista-képző tankönyvben leírják az első leckék közt - nekiálltak vitatkozni az első meccsen kifeszített felirattal. (Vajmi kevés vigaszt jelenthet, hogy ezt legalább érvelés nélkül, pusztán állítások megfogalmazásával tették, ez már nem sokat mentett a helyzeten.) És sajnos azt sem hagyhatjuk szó nélkül, hogy ez az önmagában is hajmeresztő kísérlet ráadásul még a modern európai kívánalmaknak sem felelt meg. Ahogy a román nacionalisták példát mutattak, és a magyarokat gyalázó feliratot nem restellték magyarul kitenni, hogy ezzel is nagyobbat üssenek ugyanúgy a mi fiainknak is kutya kötelességük lett volna akár egy okleveles tolmács, akár valamely webes fordítóprogram segítségével lerománítani mondandójukat. Sajnos azonban úgy tűnik, a veretes hagyományok után sóhajtozó magyar futball után a régi dicsőség után nosztalgikusan áhítozó magyar nézőtéri taplóságot is utoléri sorsa: belterjes, köldöknéző, önnön sémáit ismételgető partikuláris képződménnyé válik, amely egy idő után már alapvetően képtelen lesz a megújulásra, mégha mutatkozna is már rá igény. Erre utal a Megyeri úti mérkőzés néhány egyéb fejleménye is: hogy honi nacionalistáink az idejétmúlt "király" terminológiával fejezték ki a magyarság viszonyát a román néphez; hogy a román=cigány képletet rettenetes nagy becsületsértésként próbálták meg elsütni, abból a téveszméből kiindulva, hogy a rasszista cigánygyűlölet nemcsak a Kárpát-medence terméke, hanem világszerte trendi irányzat; és végül, hogy az ellen iránti gyűlöletüket különféle tárgyak a szembenálló csoport felé való hajigálásával vélték levezethetőnek. Pedig legyünk őszinték: erre egy csapat jobban kondicionált csimpánz is képes volna, feltéve persze, ha a törzsfejlődés során már jónéhány évmillióval ezelőtt nem hagyták volna el ezt a szintet.
Ígyhát tényleg nem marad más hátra, minthogy letargikusan egyetértsünk az index sportrovatának cikkével, és rögzítsük: nemcsak labdarúgóink, hanem huligánjaink is kiestek az Európa Ligából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése