Van az úgy, hogy az a bizonyos éjjeliedény egyszercsak elveszti stabilnak tűnő egyensúlyi helyzetét, és nyílása a tetejéről az oldalára vagy neadjisten épp a fenekére lódul. Kevésbé bonyolultan fejezve ki: kiborul.
Emlékszik még valaki az Új Hölgyvilág címer-botrányára? És Székhelyi József sajátságos Himusz-átértelmezésére? Vagy a boldog emlékezetű Matula Magazinra? Neadjisten (stílszerűen:)) az állítólagos vallásos meggyőződésből mozik előtt egy általuk sosem látott film ellen tüntetőkre?
Ugye, már alig-alig. Nem is csoda: ezek a lufik még a felfújásuknál is gyorsabban eresztettek le. Ami a szomorkás bólogatásra még okot adhatna, az az, hogy ha valaki elmélyülne az elmúlt 10-15 év történelmében, a fentieken kívül még tucatszám sorolhatná a hasonlóan nagy jelentőségű ügyeket, amelyek mind arról szóltak, hogy valahol léteznie kell egy kulturális megmondóközpontnak,a melyik hivatott azt kijelölni, hogy mi a magyar kultúrán-életen belül a "szent tehén", de egyáltalán az érték. Így került egy kalap alá a Himnusz vagy Madách és az értelmezhetetlen kategória, a "nemzeti rock" (mert ugyebár nemzeti [vulgo: jellegzetesen magyar zenei motívumokkal operáló] rockot utoljára kb. az Illés játszott, egy zenei irányzatot meg pusztán a dalszövegek alapján kategorizálni - hát minimum komolytalan).
És most a legújabb, Az ember tragédiájának (vagyis inkább annak parafrázisának) botránya, amelyből — így vagy úgy — természetesen Tomcat sem maradhatott ki. Az ilyen kultúrmisszóknak két érdekes vonatkozása szokott lenni, vagyis inkább két olyan tényező, amelyet a kultúrharcosok nem szoktak figyelembe venni:
— Az első ok, mondhatni belső jellegű, magával a "védelmezett" műalkotással van összefüggésben. Általában a harcosok vagy semmilyen, vagy minimális, sablonos "tudással" bírnak az adott műről, annak tartalmáról, keletkezéséről, koráról, vagy fogadtatásáról, utóéletéről. (Erre a "legjobb" példa a Krisztus utolsó megkísértése, amikor a film megtekintését, sőt műsorra tűzését megakadályozni kívánók mintegy "bemondásra" akcióztak a mozik előtt, tiltakoztak az alkotást műsorra tűző csatornánál, anélkül, hogy bármelyikük is látta volna a filmet, amely ellen tiltakozott; sőt, azt is megakadályozni kívánta, hogy bárki más megtekinthesse.) A jelen esetben is szemmel láthatólag valami ilyesmiről van szó: Az ember tragédiája ún. Nagy Nemzeti (méghozzá nem is akármilyen, hanem egyenesen MAGYAR nemzeti ) Értékként prezentáltatik, amelyet most súlyos sérelem ért, és ezzel értelemszerűen súlyos sérelem érte a Magyar Nemzetet is. (Amely jelen esetben nem egy dicső múltú, de kissé kevésbé dicső jelenű napilap; hanem egy dicső múltú, de kissé kevésbé dicső jelenű etnikum.) Bár a Madách-mű kétségtelenül remekmű, de mint ilyen egyben egyike a leginkább kozmopolita alkotásoknak a magyar irodalom történetében: nemcsak azért, mert egyike a legtöbb nyelvre lefordított magyar irodalmi műveknek. Hanem főképp azért is, mert – persze szoros összefüggésben az előző ténnyel – az egy Hunyadi János nevének futó említésétől eltekintve semmilyen magyar (azaz partikuláris) vonatkozása nincsen. Így abban az értelemben "nemzeti" értékként beállítani, ahogy azt a szarral-húggyal értéket mentők próbálják, nem lehet.
— A második, a "külső", az adott műtől független ok még súlyosabb, nagyobb horderejű. Ez pedig az, hogy az elmúlt pár száz év történelméből az a nagyon egyértelmű következtetés vonható le, hogy ahányszor egy csoport, egy központ megpróbálta meghatározni, hogy mi a művészet területén az érték, mit lehet és mit nem lehet csinálni (pláne politikai ideológiától áthatva), akkor az a diktatúra biztos előjele volt, vagy adott esetben már épp maga a diktatúra. Ezt üzenik a német könyvmáglyák lángjai, vagy épp a szeretett Rákosi elvtársat dicsérő születésnapi ódák is.
Azoknak, akik EZT akarják vissza, előbb-utóbb a bevezető sorokban aposztrofált éjjeliedénybe ér a felső végtagjuk.
Jobb volna előbb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése