Ha arról akarunk töprengeni, hogy a "fogadó" oldal politikai kultúrájáról milyen következtetések vonhatók le az ŐB kapcsán, akkor először is azt érdemes észrevenni, hogy azok a megnyilvánulások, amelyeket reakcióként ma ismerünk, szinte teljes egészében nélkülözik a spontaneitást, az önálló véleményalkotást, kezdeményezőkészséget — végső soron mindenképpen. Érdemes volna egy reprezentatív felmérést végezni arról, hogy a hevesen "vesszen"-ezők, "takarodj"-ozók közül vajon hányan olvasták végig, próbálták egyáltalán megérteni, vagy legalább értelmezni az ŐB-t. Ezt a felettébb nehéz, PISA-teszt jellegű feladatot a többség ráhagyta az abszolút ellenérdekelt félre. (Volt rá példa, hogy valaki váltig amellett kardoskodott, hogy az ŐB tartalmazza Gyurcsány nyílt beismerését a választási csalásokról, majd többszöri felszólításomra is csak azt tudta kiizzadni, hogy "Amit az azt megelőző hónapokban titokban meg lehetett csinálni úgy, hogy nehogy a választási kampány utolsó heteiben előkerüljenek olyan papírok, hogy mire készülünk, azt megtettük " volna ez a nyílt beismerés [ismétlem: a választási CSALÁSé!!].)
Nos, az értelmező-centrum alaposan kitett magáért, hogy demonstrálja saját kreatívitását. Kezdetnek mindjárt megoldották a "minden krétai mindig hazudik" több évezredes dilemmáját. Mert ugye, ha Gyurcsány mindig hazudik, akkor nyilván akkor is hazudott, amikor azt állította, hogy négy évig hazudott.
Persze a dolog némileg árnyaltabb annál, minthogy a puszta logikai ellentmondás volna a legkínosabb benne. Ahogy a másik oldal kapcsán már utaltam rá: sürgősen sikerült elfelejteni, hogy egy beszédről, retorikai teljesítményről (mégha nem is csúcsteljesítményről) van szó. Persze csak így lehetett eladni szó szerint vett valóság-elemekként a különféle stilisztikai alakzatokat (pl. a túlzást: "És közben egyébként nem csináltunk semmit négy évig. Semmit."; vagy az asszociációt-felidézést: "hazudtunk reggel, éjjel, meg este" [gy.k.: "Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon" — Örkény 1956-ban a rádióról]; vagy akár a kakofémizmusokat).
Ez utóbbiak adják eme poszt egyik legszomorúbb következtetését: az ŐB-misztifikáció legjobban kommunikálható részének a "Dujcán Fejike cúnyán becélt" - tézis bizonyult. Az, hogy egy egész ország (vagy legalábbis egy jelentős része) kórusban üvöltötte éjjel-nappal, hogy "elkúrtuk/-tad", vagy épp hogy "kurvaország", miközben egy második krétai-paradoxont létrehozva habzó szájjal ítélte el a szalonképelen beszédet – messziről szemlélve akár nevetséges is lehetne, de így, testközelből csak szimplán szánalmas.
Persze eleve az egész értelmezés-kísérlet alapeleme is az a rendkívül érdekes logikai bakugrás, amely arra az axiómára épít, hogy "aki a magánéleti etikai normákat áthágja, nem lehet jó politikus". Ez azonban minimum nem axióma, hanem egy eléggé vitatott kérdés: a szexbotrányba keveredett politikusok közül jó pár akad, aki belebukott; de legalább ugyanannyi, aki megúszta. Sokkal elenyészőbb (alighanem konvergál a 0 felé) azon státuszférfiak száma, akik csúnya beszéd miatt kényszerültek lemondásra; és anélkül, hogy a politikusok általános kozmetikázgató kommunikációjába belemennénk, meg kell jegyezzük, hogy a "hazugság" mint olyan általában is csak abban az esetben képezi lemondatás jogalapját, amikor arra egy törvényes eljárás keretei között kerül sor (tehát pl. hamis tanúzáskor). Bár mint Bill Clinton kreatív szex-értelmezése mutatja ("az orál az nem az..."), még ez is megúszható. Természetesen ez a poszt elsősorban nem azért íródik, hogy kárhoztassa azokat az értelmezőket, akik az imént vázoltakat kiötlötték az ŐB-vel kapcsolatban. Sőt, őket valamilyen szinten még dicséret is megilleti azért, hogy olyannyira ismerik a magyar néplelket, vagy kevésbé misztikusan fogalmazva: a magyarság politikai kultúrájának (alul)fejlettségét, hogy tudták, mire lesznek vevők a zemberek.
Nos, a zemberek gyakorlatilag bármire, vagy még inkább mindenre vevők voltak. Aki az elmúlt két évet figyelte, könnyen juthatott arra a következtetésre, hogy ún. politikai kultúránk alapja az a féktelen egocentrizmus, amely már önmagában is kizárja a kollektív jogokra való érzékenységet, de mindemellett még arra sarkallja az egyént, hogy szubjektív ítéletét tényeken nyugvó objektív valóságként lássa, és akarja láttatni másokkal is — bármi áron, akár az ön- és közösségpusztító vandalizmus árán is. És ha kicsit megkapirgáljuk a dolgot, eljuthatunk oda, hogy mindez a mélyben valahol a biblikus messianizmusban, a romantikus hőskultuszban és annak ellentétpárjában, a sötét démoni manipulátor figurájában gyökerezik. Ez a meglehetősen primi... egyszerű "a történelmet a nagy emberek alakítják" szemlélet fonódik össze azzal az elképzeléssel, hogy kudarcaink-balsikereink oka - a fent taglalt démonmesterek hátterében - minden esetben legalább egy-egy világméretű összeesküvés.
Így, ha átgondoljuk mindazt, ami ennek a posztnak a keretein belül felmerült, egyet kell értsünk az ŐB kritikusaival: a Gyurcsány-beszéd valóban a magyar demokrácia nemlétéről szólt. Csak nem halotti búcsúztatóként hanem látleletként, amely világrajöttének akadályait taglalta.
P.S.: Valamikor a 90-es közepén egy diákcsoporttal Nagy-Britanniában jártam. Kettesével-hármasával családoknál szétszórva voltunk szálláson. Tanár kollégámmal úgy gondoltuk, hogy minden este illik valamilyen témáról beszélgetést kezdeményezni a háziakkal. Ezért nagy okosan egyik nap elővettük a politikát. Ez nagyon magyar aggyal jó választásnak tűnt, hiszen akkoriban a miniszterelnöknek, John Majornek már nagyon kifele állt a szekere rúdja, szinte egységes utálatnak örvendett. Feltettük hát a házigazdának a kérdést: mi a véleménye saját miniszterelnökéről. Az első látásra sem oxfordi ötdiplomás professzornak, hanem inkább Wayne Rooney korai előképének tűnő jóember pillanatra elgondolkozott, majd csak úgy foghegyről, de lehetőség szerint minél több iróniát belezsúfolva, összesen két rövid szót mondott: "Nice man."
Aznap nem beszéltünk többet politikáról.
Nos, a zemberek gyakorlatilag bármire, vagy még inkább mindenre vevők voltak. Aki az elmúlt két évet figyelte, könnyen juthatott arra a következtetésre, hogy ún. politikai kultúránk alapja az a féktelen egocentrizmus, amely már önmagában is kizárja a kollektív jogokra való érzékenységet, de mindemellett még arra sarkallja az egyént, hogy szubjektív ítéletét tényeken nyugvó objektív valóságként lássa, és akarja láttatni másokkal is — bármi áron, akár az ön- és közösségpusztító vandalizmus árán is. És ha kicsit megkapirgáljuk a dolgot, eljuthatunk oda, hogy mindez a mélyben valahol a biblikus messianizmusban, a romantikus hőskultuszban és annak ellentétpárjában, a sötét démoni manipulátor figurájában gyökerezik. Ez a meglehetősen primi... egyszerű "a történelmet a nagy emberek alakítják" szemlélet fonódik össze azzal az elképzeléssel, hogy kudarcaink-balsikereink oka - a fent taglalt démonmesterek hátterében - minden esetben legalább egy-egy világméretű összeesküvés.
Így, ha átgondoljuk mindazt, ami ennek a posztnak a keretein belül felmerült, egyet kell értsünk az ŐB kritikusaival: a Gyurcsány-beszéd valóban a magyar demokrácia nemlétéről szólt. Csak nem halotti búcsúztatóként hanem látleletként, amely világrajöttének akadályait taglalta.
P.S.: Valamikor a 90-es közepén egy diákcsoporttal Nagy-Britanniában jártam. Kettesével-hármasával családoknál szétszórva voltunk szálláson. Tanár kollégámmal úgy gondoltuk, hogy minden este illik valamilyen témáról beszélgetést kezdeményezni a háziakkal. Ezért nagy okosan egyik nap elővettük a politikát. Ez nagyon magyar aggyal jó választásnak tűnt, hiszen akkoriban a miniszterelnöknek, John Majornek már nagyon kifele állt a szekere rúdja, szinte egységes utálatnak örvendett. Feltettük hát a házigazdának a kérdést: mi a véleménye saját miniszterelnökéről. Az első látásra sem oxfordi ötdiplomás professzornak, hanem inkább Wayne Rooney korai előképének tűnő jóember pillanatra elgondolkozott, majd csak úgy foghegyről, de lehetőség szerint minél több iróniát belezsúfolva, összesen két rövid szót mondott: "Nice man."
Aznap nem beszéltünk többet politikáról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése