"Játsszuk újra el, hogy semmiről sem tudunk
Tegyünk újra úgy, hogy semmiről sem tudunk
Mások játszanak, s mi lessük függöny mögül
Míg a régi régi tangó hegedül"
(Cseh Tamás: Tangó)
(Cseh Tamás: Tangó)
Amikor általános ötödikbe kerültem, és szeptember elején megkaptam az új könyveimet, felbukkant közöttük egy történelmi atlasz is. A rituális év eleji átlapozás során persze nemcsak az egyes térképeket tanulmányoztam, hanem megpróbáltam össze is hasonlítani őket különféle szempontok szerint. Természetesen adódott az egyik ilyen alapszempont: melyik volt a valaha volt legnagyobb birodalom? Ha jól emlékszem, nem tudtam határozott véleményre jutni, lévén akkoriban még meglehetős csekély ismereteim voltak a méretarány fogalmáról, de azért arra határozottan emlékszem, hogy Nagy Sándor, a perzsák, és a rómaiak ott voltak az élbolyban. És ha már a kérdést megvizsgáltam világméretekeben is, akkor a következő lépcső az volt, hogy megnézzem: "mindig ekkora volt-e Magyarország?" és ha nem, akkor mikor volt a legnagyobb.
Felsőtagozatba készülő kisdiákként nemcsak a mératarány fogalmát nem tudtam megfelelően használni, hogy kiderítsem: Nagy Sándor vagy Bonaparte Napoleon tudhatott-e a magáénak nagyobb területet, hanem azzal sem voltam tisztában, hogy amikor egy ilyen összehasonlítást próbálok meg tető alá hozni, akkor tulajdonképpen a középkori világszemlélet talaján mozgok. A sötét kor embere számára nyilvánvaló volt, hogy az igazi érték a föld, amelyből minél többet birtokol valaki, annál gazdagabb az illető. (Ez már csak azért is így volt, mert egyrészt a pénzforgalom meglehetősen alacsony szintű volt, másrészt az ingóságok elég gyakran cseréltek gazdát, többnyire nem békés úton.) Másrészt a birtokolt föld nagysága volt a kulcsa annak is, hogy valaki mekkora sereget tudott kiállítani, és a sereg nagysága pedig annak a kulcsa, hogy sikerül-e általa még nagyobb területet meghódítani, illetve a meghódított területet képes-e uralma alatt megtartani. Ily módon a térképre tekintve egy adott ország, birodalom gazdasági potenciálja, ereje lemérhető volt annak területi nagyságából. (Persze a hűbéri rendszer bizonyos sajátságai miatt nem mindig lehet egyenes arányosságot feltételezni, hiszen pl. a területileg Európa legnagyobbjai közé tartozó Német-római Császárság rengeteg bajjal küzdött, de a fentebb vázoltak mégis igazak voltak, csak nem a hierarchia csúcsán állóra, hanem a tartományurakra.) Az imént birodalmakról beszéltem, és ez nem véletlen. A fenti szemlélet ugyanis tökéletesen figyelmen kívül hagyott egy manapság létfontosságúnak ítélt szempontot, az etnikai hovatartozást. Így lehetett pl. Habsburg örökös tartomány Csehország, vagy különböző birodalmakhoz tartozó Itália egy-egy része egy-egy történelmi pillanatban. Vagy mondjuk Horvátország java része így tartozhatott a Magyar Királysághoz.
Nos, ezt az erősen a fegyverek dominanciáján és a föld birtoklásán nyugvó szemléletet kezdte ki fokozatosan a pénzgazdálkodás megerősödése, az egyéb gazdasági ágak kialakulása-felfutása, és a nemzeti eszme, a nacionalizmus térnyerése. Nem is kell hozzá túl nagy cinizmus, hogy a nacionalizmusra, a nemzeti eszmére úgy tekintsünk, mint ami az isteni eredetű monarchia ideáját leváltotta, és a birodalom eszméjét lecserélte a nemzetére. (Ez persze szoros összefüggésben áll az autokratikus, egyszemélyi uralmat leváltó, demokratikus formák térnyerésével is.)
És akkor itt kellene felmondani a történelmi közhelyeket, miszerint:
— A feudalizmusból örökölt birodalmak határai szinte sosem estek egybe a nemzeti-etnikai határokkal; így a multinacionális államok előbb-utóbb felbomlottak (Német-római Császárság), az addig széttagolt nemzetek pedig egy államban próbáltak egyesülni (Itália-Olaszország). Persze a hatalmi vagy épp nagyhatalmi vákumok mentén (Belgium), vagy épp a jól felfogott gazdasági érdekek alapján (Svájc) azért keletkeztek-maradtak fenn többnemzetiségű államok.
— Az egységes nemzetállamok ki-/megalakulása szoros összefüggésben áll a polgárosodással, valamilyen módon mindenütt a polgári átalakuláshoz kapcsolódik. Ahol ez az átalakulás megkésett vagy felemás volt, ott felemás képződmények jöttek létre eredményeképpen: a kevéssé demokratikus Német Császárság, vagy a dinasztikus alapokon álló Olasz Királyság.
— A történelmi Magyarország több szempontból is perifériára esett ebben a folyamatban, hiszen polgári fejlődése megkésett és szűk körű volt. Ráadásul ez a polgárság anyanyelvét-indíttatását tekintve nem annyira magyar, mint inkább német/sváb és zsidó volt. További hendikepként a történelmi Magyarország nemzetiségei (az egy, de szintén csak a 19. század utolsó negyedére létrejövő Romániát kivéve) nem rendelkeztek erős, polgáriasult nemzetállammal, amely alternatívát jelenített volna meg; így a nacionalizmus szélsőséges formában (is) megjelent körükben. És a dolognak ezzel még mindig nincs vége. Az elbukott polgári forradalom, '48 után ugyanis az egységesítő-modernizáló osztrák birodalmi törekvésekkel szemben a magyar nemzeti öntudat szinte szükségszerűen fogalmazódott meg a konzervatív-nemesi szemlélet átvételében. Ez kapott aztán közjogilag is szentesített formát az 1867-es kiegyezéssel, és össznemzeti megerősítést az ideológia szintjére emelve a millenniumi ünnepségekkel. Kibontakozott tehát az a képlet, amely nagyjából úgy nézett ki, hogy a (konzervatív-nemesi) múlt és vele az ennek keretet biztosító Árpád-kori Magyarország (annak feudális-birodalmi szemléletével) nemzetivé, magyarrá, sőt "Magyarrá" vált. És persze így vált magyarrá a nemesség önképét a múltba visszavetítő hun legenda annak minden elemével együtt. A múltba való fordulás mellett szükségszerűen és a sajátos logika szerint logikusan vált a modern állami, polgári berendezkedés idegenné: először Habsburg-csinálmánnyá (ahogy például Madách ötletesen karikírozza A civilizátorban), majd a történelem eseményei nyomán idegenszerűvé, azaz zsidó machinációvá.
— És ha fenti halmozottan hátrányos helyzet nem lett volna elegendő, jött az I. világháború, és Trianon kataklizmája. Azaz a magyarságnak nem volt ideje kinőni, meghaladni, és kinevetni a fentebb tárgyaltaknak megfelelően rögzült fixa ideát, hanem miközben javában abban lubickolt, azt "kihúzták" alóla. Így aztán nem csoda, hogy a "dicső történelmi múlt - mítikus hagyomány - nagy/birodalmi Magyarország" tényezők elválaszthatatlanul egymáshoz forrtak, mintegy egymás előfeltételeiként jelentek meg, és élnek tovább napjainkig a magyar köztudatban.
Felsőtagozatba készülő kisdiákként nemcsak a mératarány fogalmát nem tudtam megfelelően használni, hogy kiderítsem: Nagy Sándor vagy Bonaparte Napoleon tudhatott-e a magáénak nagyobb területet, hanem azzal sem voltam tisztában, hogy amikor egy ilyen összehasonlítást próbálok meg tető alá hozni, akkor tulajdonképpen a középkori világszemlélet talaján mozgok. A sötét kor embere számára nyilvánvaló volt, hogy az igazi érték a föld, amelyből minél többet birtokol valaki, annál gazdagabb az illető. (Ez már csak azért is így volt, mert egyrészt a pénzforgalom meglehetősen alacsony szintű volt, másrészt az ingóságok elég gyakran cseréltek gazdát, többnyire nem békés úton.) Másrészt a birtokolt föld nagysága volt a kulcsa annak is, hogy valaki mekkora sereget tudott kiállítani, és a sereg nagysága pedig annak a kulcsa, hogy sikerül-e általa még nagyobb területet meghódítani, illetve a meghódított területet képes-e uralma alatt megtartani. Ily módon a térképre tekintve egy adott ország, birodalom gazdasági potenciálja, ereje lemérhető volt annak területi nagyságából. (Persze a hűbéri rendszer bizonyos sajátságai miatt nem mindig lehet egyenes arányosságot feltételezni, hiszen pl. a területileg Európa legnagyobbjai közé tartozó Német-római Császárság rengeteg bajjal küzdött, de a fentebb vázoltak mégis igazak voltak, csak nem a hierarchia csúcsán állóra, hanem a tartományurakra.) Az imént birodalmakról beszéltem, és ez nem véletlen. A fenti szemlélet ugyanis tökéletesen figyelmen kívül hagyott egy manapság létfontosságúnak ítélt szempontot, az etnikai hovatartozást. Így lehetett pl. Habsburg örökös tartomány Csehország, vagy különböző birodalmakhoz tartozó Itália egy-egy része egy-egy történelmi pillanatban. Vagy mondjuk Horvátország java része így tartozhatott a Magyar Királysághoz.
Nos, ezt az erősen a fegyverek dominanciáján és a föld birtoklásán nyugvó szemléletet kezdte ki fokozatosan a pénzgazdálkodás megerősödése, az egyéb gazdasági ágak kialakulása-felfutása, és a nemzeti eszme, a nacionalizmus térnyerése. Nem is kell hozzá túl nagy cinizmus, hogy a nacionalizmusra, a nemzeti eszmére úgy tekintsünk, mint ami az isteni eredetű monarchia ideáját leváltotta, és a birodalom eszméjét lecserélte a nemzetére. (Ez persze szoros összefüggésben áll az autokratikus, egyszemélyi uralmat leváltó, demokratikus formák térnyerésével is.)
És akkor itt kellene felmondani a történelmi közhelyeket, miszerint:
— A feudalizmusból örökölt birodalmak határai szinte sosem estek egybe a nemzeti-etnikai határokkal; így a multinacionális államok előbb-utóbb felbomlottak (Német-római Császárság), az addig széttagolt nemzetek pedig egy államban próbáltak egyesülni (Itália-Olaszország). Persze a hatalmi vagy épp nagyhatalmi vákumok mentén (Belgium), vagy épp a jól felfogott gazdasági érdekek alapján (Svájc) azért keletkeztek-maradtak fenn többnemzetiségű államok.
— Az egységes nemzetállamok ki-/megalakulása szoros összefüggésben áll a polgárosodással, valamilyen módon mindenütt a polgári átalakuláshoz kapcsolódik. Ahol ez az átalakulás megkésett vagy felemás volt, ott felemás képződmények jöttek létre eredményeképpen: a kevéssé demokratikus Német Császárság, vagy a dinasztikus alapokon álló Olasz Királyság.
— A történelmi Magyarország több szempontból is perifériára esett ebben a folyamatban, hiszen polgári fejlődése megkésett és szűk körű volt. Ráadásul ez a polgárság anyanyelvét-indíttatását tekintve nem annyira magyar, mint inkább német/sváb és zsidó volt. További hendikepként a történelmi Magyarország nemzetiségei (az egy, de szintén csak a 19. század utolsó negyedére létrejövő Romániát kivéve) nem rendelkeztek erős, polgáriasult nemzetállammal, amely alternatívát jelenített volna meg; így a nacionalizmus szélsőséges formában (is) megjelent körükben. És a dolognak ezzel még mindig nincs vége. Az elbukott polgári forradalom, '48 után ugyanis az egységesítő-modernizáló osztrák birodalmi törekvésekkel szemben a magyar nemzeti öntudat szinte szükségszerűen fogalmazódott meg a konzervatív-nemesi szemlélet átvételében. Ez kapott aztán közjogilag is szentesített formát az 1867-es kiegyezéssel, és össznemzeti megerősítést az ideológia szintjére emelve a millenniumi ünnepségekkel. Kibontakozott tehát az a képlet, amely nagyjából úgy nézett ki, hogy a (konzervatív-nemesi) múlt és vele az ennek keretet biztosító Árpád-kori Magyarország (annak feudális-birodalmi szemléletével) nemzetivé, magyarrá, sőt "Magyarrá" vált. És persze így vált magyarrá a nemesség önképét a múltba visszavetítő hun legenda annak minden elemével együtt. A múltba való fordulás mellett szükségszerűen és a sajátos logika szerint logikusan vált a modern állami, polgári berendezkedés idegenné: először Habsburg-csinálmánnyá (ahogy például Madách ötletesen karikírozza A civilizátorban), majd a történelem eseményei nyomán idegenszerűvé, azaz zsidó machinációvá.
— És ha fenti halmozottan hátrányos helyzet nem lett volna elegendő, jött az I. világháború, és Trianon kataklizmája. Azaz a magyarságnak nem volt ideje kinőni, meghaladni, és kinevetni a fentebb tárgyaltaknak megfelelően rögzült fixa ideát, hanem miközben javában abban lubickolt, azt "kihúzták" alóla. Így aztán nem csoda, hogy a "dicső történelmi múlt - mítikus hagyomány - nagy/birodalmi Magyarország" tényezők elválaszthatatlanul egymáshoz forrtak, mintegy egymás előfeltételeiként jelentek meg, és élnek tovább napjainkig a magyar köztudatban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése