Egy kis olvasnivaló az ünnepekre

(A rózsa neve)

Mire való az alkotmány?

(Preambulum. Az itt következő gondolatok teljesen laikus szerzőtől származnak, akinek jogi ismeretei talán még az Alkotmánybíróság újonnan kinevezett bírájának szintjét sem haladják meg. Mindazonáltal nem látom be, hogy miért pont én ne ötletelhetnék az Alkotmány kapcsán.)

Abból a hatalmas nagy össznépi Fidesz-közeli brainstormingból, ami épp ezidőtájt zajlik "alkotmány-előkészítés" címszó alatt, a folyamatban résztvevők alkotmány-képéről nagyjából két dolog tudható meg:
1/ Az Alkotmány valamiféle asszociáció-gyűjtemény, amelynek alapkérdése a "na gyerekek, kinek mi jut eszébe arról, hogy mi a magyar állam (feladata)?" Ez a tanítónéni/bácsi által feladott fejtörő azonban nem feltételez egyetlen jó megoldást, amely minden egyéb próbálkozást kizár. Sokkal inkább olyannak látszik a dolog, mint a valahai csehszlovák rajzfilmben a Kutyus és a Cicus tortája: dobáljunk bele minél több olyan alkotórészt, amelyek külön-külön finomak, akkor biztos, hogy együtt még finomabbak lesznek! És ez még akkor is igaz, ha a kérdéses adalék éppenséggel nem is tortába való. Ha valaki történetesen a kovászos uborkát szereti, akkor azt fogja beledobni a nagy közös tortába, hiszen neki az a  "finom".
2/ Az Alkotmány ugyanakkor azért is rendkívül nagy jelentőségű, mert örök időkre szól. Ez persze látszólag némileg ellentmond annak, hogy egy meglehetősen véletlenszerűen adódott történeti pillanatban egy meglehetősen véletlenszerűen összeállt összeállított társaság gründolja, de akkor is örök időkre szól, hiszen az 1/-es pont értelmében nyilván tökéletes is.
És akkor most következzenek a laikus megjegyzései!
Először is: alkotmányt nyilván nagyon sokfélét lehet írni. Azt, hogy az elkészült verzió, végülis hogy fog kinézni, megközelíthetjük normatív oldalról (mi az, amit okvetlenül rögzíteni kell egy alkotmányban) és az ideológia felől is (szentenciákat fogalmazunk meg, vagy irányelveket nyújtunk). Persze, ha jobban megkapirgáljuk a dolgot, könnyű belátni, hogy ez a két szempontrendszer erősen összetart. Ha azt gondoljuk, hogy az Alkotmány maga a teljesség, a tudnivalók összessége, akkor rá kell jöjjünk, hogy előbb-utóbb az alaptörvény egyelővé válik az adott ország törvényeinek teljességével, így egyszerre teszi feleslegessé AZT, és szűnik meg alkotmánynak lenni. A másik megközelítés szerint az alkotmány tulajdonképpen nem több (az állami szimbólumok és a berendezkedés rögzítésén túl), mint néhány alapelv gyűjteménye.  (Erre az esetre leggyakoribb példaként az USA alkotmányát szokták említeni.) Ezek az elvek azonban határozott irányokat jelölnek ki, amelyek egyrészt a hétköznapi emberek számára is képesek irányt mutatni, másrészt sorvezetőként szolgálnak a jogalkotás számára is. Végső soron pedig, ha végképp problematikus szituáció áll elő, akkor az alkotmánybíróság (vagy az annak megfelelő szerv) az iránymutató alapelvek segítségével értelmezheti az alaptörvényt — feltéve persze, hogy van tényleges alkotmánybíróság. Ennek hiányában azonban marad a kutyus és a cicus módszere. Van azonban egy baj: az Alkotmány abban nem hasonlít a tortára, hogy nem nyeshető ki belőle egy tetszőleges szelet, hanem az egész vonatkozik minden állampolgárra (már legalábbis abban az ideális esetben, ha továbbra is alapelvnek tekintjük a megkülönböztetés tilalmát). Szóval az össze-vissza katyvazolt uborkás-mazsolás-csirkecsontos-macskaeledeles szeletből is mindenkinek kóstolnia kell majd. Ugyanakkor ez a mindentbele-konstrukció rossz esetben kiválóan alkalmas lehet arra, hogy mindig találtasson egy olyan passzus, amire hivatkozva a renitensek alkotmánysértés bűnében marasztalhatók el — különösen a fent vázolt... khm csökkentett habzású Alkotmánybíróság esetében.
Dehát legyen egy (új) alkotmány akármilyen is, annak forgalomba kerülése és szavatossága is elég érdekes kérdés. Egyszerű, idealista és kényes ízlésű állampolgárként, akinek fontos az alkotmány legitimitása, két egyéni impressziót osztanék meg az olvasóval. Egyrészt azt, hogy egy alaptörvény legitimitását nem elsősorban egy adott történelmi szituációhoz köthető pillanatnyi mandátumtöbbség alapozza meg, hanem épp az idő próbája, ami elsősorban abban nyilvánul majd meg, hogy az alkotmányt ne érezzük se kalodának, se korbácsnak. Másrészt ha egy törvény a saját létét atombiztos biztosítékokhoz készül kötni (két egymás utáni ciklus 2/3-os mandátumtöbbsége kéne a változtatáshoz a tervek szerint), akkor nemcsak a fair play kívánná úgy, hogy ennek a feltételnek ne csak a kimeneti oldalon kelljen megfelelni, hanem a belépőnél is. Hiszen ha egy bokszolót rendeleti úton nevezünk ki bajnoknak, majd közöljük, hogy csak az foszthatja meg ettől a címtől, aki bekötött szemmel, hátracsavart karral, derékig betonba ágyazva kétszer kiüti őt, akkor elsősorban "bajnokunk" válik nevetségessé.
Persze a világbajnoki cím ettől még a miénk marad.

Szó, szó, szó avagy a múltat végképp eltörölni

Rövid (bár számomra és nyilván tanítványaim számára is időnként túl hosszúnak tűnő) történelemtanári működésem egyik legérdekesebb momentuma volt, amikor órára indulván rutinszerűen megkérdeztem a tanáriból velem együtt kilépő latin-történelem szakos kollégát, hogy mit fog tanítani a most következő 45 percben az osztályában. Válasza egyszerre volt meglepő és komikus: "a szovjet himnuszt" - felelte. Majd értetlenkedő tekintetemet látva kifejtette, hogy talán ez az egyetlen szöveg a világon, amelynek minden szava — ideszámítva még  a kötőszókat is — hazugság; s mint ilyen, kiválóan alkalmas arra, hogy megvilágítsa az egész rendszer lényegét és mibenlétét.
És ahogy a folyosón egy irányba lépdelve gyorsan végighaladtunk a kiváló dalmű első során, be kellett lássam: a kollégának igaza volt...
"Szövetségbe forrt szabad köztársaságok, a nagy Oroszország kovácsolta frigy..."
Mert ugye itt tényleg nem szövetségről (és ennek folyományaképp nem frigyről) van szó, és korántsem önkéntes forrásról. Ennek fényében a "szabad" jelző, és a szó klasszikus értelmében vett "köztársaság"-ok is kevéssé korrelálnak a valósággal. Oroszországról épp az 1917-es események kapcsán nem nagyon lehet beszélni, még leginkább a "nagy" jelző lehet helytálló, ha azt nem eszmei, hanem területi értelemben használjuk.
És ha most az a  kérdés vetődne fel, hogy miért jutott eszembe ez a lassan történelmi távlatokba vesző kis sztori, akkor valami olyasmit tudnék csak válaszolni, hogy azért, mert ismét aktuálissá kezd válni. Mármint természetesen nem a szovjet himnusz vonatkozásában, hanem a jelenség általános mivoltát illetően. Mert ugyebár most már tavasz óta a Nemzeti Együttműködés Rendszere határozza meg (új) életünket. Hogy a kifejezés közepével kezdjem: együtt működésről semmi esetre sem beszélhetünk akkor, amikor egy kormány (nyerte volt akármekkora támogatottsággal is a választásokat) nem egyeztetéssel, hanem deklarációkkal kormányoz, majd döntése "helyességét" lépten-nyomon a választási eredménnyel igazolja. Ez esetben az "együtt" legfeljebb annyiban merül ki, hogy minden fél érintett a dologban: a kormány dönt, a Zemberek pedig elszenvedik a döntés következményeit. Arról már ne is beszéljünk, hogy ez egybeírt "együttműködés"  eszméjétől végképp messze esik a fentiekben vázolt leosztás. Különösen arra való tekintettel, hogy eme együttműködés fő kiötlői szinte minden (eddig meglehetősen szokatlan) döntésük után a másképp vélekedőket azonnali hatállyal kizárják a nemzet közösségéből; ily módon rögtön hamissá téve a "nemzeti" jelzőt is, hiszen, bárki bármit mond a másikról, az ettől még nem veti le magáról azokat az ismérveket, amelyektől a nemzet tagjának tekintettük eddig. Különösen, hogy a nemzeti hovatartozás, az identitás nem deklarációk, hanem egyéni választás kérdése, akárcsak mondjuk a vallás. És az talán nem is kérdéses, hogy egy olyasmit, amiből szinte heti rendszerességgel zárunk ki résztvevőket az egyébként is hasraütéssel szeszélyes elképzelésekkel született döntések nyomán, ezt eléggé túlzás rendszernek nevezni.
Ahogy a bevezetőben írtam: ma már mindez történelem. Egykori kollégám a Nemzeti Együttműködés Rendszerének egyik minisztériumában egy fontosnak tekintett terület legfőbb irányítója.
Hogy is mondja a latin?
Tempora mutantur..

A tudás anyja

Ezt vegyétek, magyarok, ez a tuti áru!

Ismét Advent, ismét kettőskeresztek a köztereken. Miután megítélésem szerint semmit nem veszített aktualitásából, van szerencsém (?) ajánlani szíves (újra)olvasásra erről szóló 2008-as írásomat! (1. rész; 2. rész; 3. rész)
Update: közelről szemügyre vehettem egy ilyen újsütetű csodát. Nagyon úgy tűnik, hogy a szimbolikus helyét erőteljesen átveszi a direkt politizálás. Az apostoli keresztek talapzatán ezúttal két felirat is megjelenik. A bal oldalon az "Állította a Jobbik "XY" kerületi szervezete" szöveg áll, ez lesz az önpromóció. Míg a jobb(ik) felső sarokban a következő felirat olvasható: "Áldott Karácsonyt és Sorsfordító Új Esztendőt!". Kizárásos alapon ez kellene legyen a spirituális üzenet. Igaz, hogy egy ilyen felirat még a nagykezdőbetű-fetisiszta német nyelvben sem állná meg a helyét (ugyanis ott is csak bizonyos esetekben [főnév] dukál ez), dehát ha mással nem, ezzel muszáj helyettesíteni a bombasztikus tartalmat: "írjuk nagy betűvel, úgy majd úgy tűnik, mintha valamiféle nagyon nagy szimbolikus tartalma volna" — nyilván ez lehetett a vezér"gondolat", a többit meg úgyis elviszi a kereszt...  
Update2.: Egy-két napja újabb érdekes fejlemények figyelhetők meg a fentebb leírt keresztnél. Tövében kis mécsesek és apró virágcsokrok jelentek meg. Ennél aligha lehetne plasztikusabb szimbólumát találni annak, hogy a magyar átlagember fejében milyen mélyen és milyen végzetesen keveredik a politikai és a vallási meggyőződés, és hogy ezzel mennyire képesek visszaélni azok a politikai erők, amelyek ezt nem szégyellik.

Add meg a császárnak, ami az Istené

"Ne legyenek néked idegen isteneid énelőttem" - mondja az Írás (2Móz 20:1-14), abban is egyenesen az Úr nyilatkozik így, és eme megnyilvánulását aztán kőtáblán is rögzíti, amely írásmű aztán Tízparancsolat címen lett később óriási siker a könyvpiacon. Persze mai, multikulturalizmus felé támolygó világunkban, amikor minden relativizálódik, érdekes kérdés lehet, hogy mi is az "idegen isten" szókapcsolat jelentése. Hiszen például elég csak beleolvasni az Egri csillagok-ba, hogy kiderüljön: "odaátról" nézvést éppenséggel MI vagyunk az "ebhitű gyaurok". Nincs is ezzel semmi baj, a különféle vallásháborúk hosszú évszázadokig szolgáltak tartalmas szórakozásul az emberiség civilizáltabb részének, akik eljutottak a kultúrának arra a fokára, hogy saját vallásukat képesek voltak az egyetlennek tekinteni, és mindent meg is tenni azért, hogy ez valójában is így legyen. Az ún. "európai" kultúrkörben azonban nagyjából a felvilágosodás időszakával bealkonyult ennek a szép hagyománynak. (Persze a vallási eredetű casus belli hiányát az emberi találékonyság rögvest kompenzálta a nacionalista eredetűvel, de ez most nem tartozik szorosan ide.) A kulturált szórakozás eme szép formája abból a rém egyszerű felismerésből fakadóan szorult háttérbe, hogy a saját Istenünk egyetemességébe vetett hit egész pontosan ennek a hitnek a határáig terjed, egy milliméterrel sem tovább. Azaz: pl. csak a mohamedánok hiszik azt, hogy Allah AZ isten, mások már nem. Ha viszont már mások is mohamedánok, azok ellen nincs miért háborúzni, ha meg nem azok, akkor erőszakkal nem plántálható beléjük a hit, amely egyébként is titok. Ráadásul  a 18. század végére sikerült eljutni addig az evidens felismerésig, amit — más vonatkozásban — szinte minden vallás teológiája amúgy is hangoztat: az isteni dolgokban az ember nem játszhatja a bíró szerepét (sőt, még bele sem láthat azokba). Így aztán maga a Hit egyik alaptétele vált annak az eszközévé, hogy a hitek egyenjogúságát, vagy akár – ad absurdum – a hit nélküliséget elősegítse. A hit alapvetése ráadásul, hogy belülről fakad, így nem írható elő vagy nem formálható át. Már legalábbis az igazi hit.
És ha most a kedves olvasó azt kérdi, miért e bő lére eresztett vallástörténeti eszmefuttatás, akkor a válasz nagyon egyszerű lesz: úgy tűnik, valakik megint úgy érzik, feltalálták az időgépet, vagy ennek híján legalábbis visszamennének úgy 200 évnyit. Mert ugyan mi mással magyarázható, hogy magyar állam — amelyik ugyebár a vallások egyenjogúságának alapján áll egyrészt, és persze ezzel szorosan összefüggésben világnézetileg semleges másrészt (aki tud ellenkező deklarációról, kérem, mielőbb értesítsen!) — egyszercsak úgy dönt, hogy majd ő jól megmondja, melyik vallás a tuti. Ráadásul mindezt anyagi szempontok alapján, és anyagi érdekektől vezettetve. Egy olyan területen, ahol nem is kell okvetlenül konzervatív világnézetű kormánynak lennünk, hogy a vallást-hitéletet NE kezeljük anyagi kérdésként. A dologban nemcsak az a faramuci, hogy a világi államhatalom fogja  eldönteni, hogy melyik vallás a "kóser" (vajon kik döntik el? világiak? vagy teológusok? és ha az utóbbiak, vajon melyik vallás teológusai?), hanem az tán még furcsább, hogy előre deklaráltatott, melyik vallások lesznek a jó fiúk. "Természetesen" az ún. történelmi vallások... pedig legyünk őszinték: a múltjukon kívül nem sok területen tudnak felmutatni előnyt a nagyok. Könnyen lehet mondani, hogy szociális és oktatási területen ezek kiemelkedőbbet nyújtanak, de a történelmi előny segítette őket struktúrájuk kiépítésében, így magától értetődő, hogy előrébb tartanak. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy a történelmiek ezirányú tevékenységükben sokszor bezárkóznak, saját felekezetük hívőihez fordulnak elsősorban. És akkor még a legnagyobb paradoxonról nem is beszéltünk: bizonyos szervezeteket olyan szempontok alapján kísérel meg megítélni az állam, hogy milyen (össztársadalmi szempontból felfogott) hatékonysággal végeznek olyan tevékenységeket, amely tevékenységek valójában nem is tartoznak fő profiljukba. Ily módon a recept nagyon egyszerű: meg kell alapítani a Nagy Zöld Trüsszentő, a Láthatatlan Rózsaszín Egyszarvú vagy akár a Repülő Spagettiszörny egyházát, azzal a deklarált céllal, hogy az egyház hitéletének alapköve a szociális és oktatási valamint egészségügyi szolgáltatások nyújtása, lehetőleg csekély ellenszolgáltatás fejében. Ja és természetesen a Nemzeti Együttműködés Kormányának támogatása. És máris dől a lé...
Persze, ha a fent emlegetett intézkedésnek csak az a célja, hogy jó pontok keletkezzenek a történelmi egyházaknál, amelyek így megszabadulnak egyre kényelmetlenebbé váló riválisaiktól (vagy legalábbis döntő előnybe kerüljenek velük szemben), akkor vissza az egész, egyház alapítása törölve....

Hosszú út az éjszakába

(Jegyzetek a[z új] hatalomról 3.)

I. - Hova?

Magyarország, ez a sokat szenvedett kis közép-kelet-európai ország új, járatlan útra lépett. Ahova tart, az a vidék, az az ország ismeretlen, legalábbis egyelőre. Többé-kevésbé annyi tudható róla, hogy az "Új világrend" kifejezéssel lehet leírni, és elsősorban a kelet feltörekvő nagyhatalmaira fog hajadzani, amit csinálunk. Illetve talán még ezt sem lehet tudni, csak hogy azt a gazdasági növekedést tekintjük példának, amit ők felmutatnak manapság. De hogy ezt hogyan, milyen úton,  milyen eszközökkel kívánjuk elérni, és pláne, hogy konkrétan hova szeretnénk szeretne a kormány eljutni, az mind a mai napig nem derült ki. (Annak jelentősége, hogy egy kormány kommunikáljon a választóival [és a nem-választóival] alighanem elvitathatatlan, hacsak nem mértéktelen gőg, hatalmi arrogancia és mindezek mellé butaság jellemzi az adott kabinet működését.) Így aztán nagyon nehéz elkerülni azt a látszatot, hogy itt csak rögtönzés folyik, az így-úgy-amúgy, nagy általánosságban megjelölt célok sokkal inkább azt a célt szolgálják, hogy az éppen ötletszerűen sorra kerülő intézkedéseket igazolják, mutassanak hozzájuk hivatkozási alapot. (Kétségtelen, hogy ebből a szempontból a keleti irány nagyon vonzó: ha valahol, akkor például Kínában tényleg elképzelhető, hogy egy államhatalom magántulajdonban lévő összegeket lenyúljon és kvázi-erőszakkal kényszerítsen alattvalókat államkasszába való befizetésekre.)
Amíg tehát nem áll módunkban valami olyanféle kormányzat kommunikációval szembesülni, amely valami  olyasmit mond, hogy: "Nézzétek, kedves állampolgárok ide és ide szeretnénk eljutni (opcionális, de egyáltalán nem teljesen haszontalan kiegészítésként: miért pont oda??), és ehhez ezt, aztán meg azt, azután amazt, végül pedig emezt kell tennünk. A fenti lépések pedig úgy függnek össze egymással, hogy...." — addig aligha érezhetjük azt, hogy felelősen gondolkodó vezetőink vannak, akik többre képesek a rögtönzésnél.
Így aztán nem a rutinos, megfontolt dzsungeljáró képe idéződik fel előttünk, aki egy szál macsatével izzadt homlokát időnként megtörülve a tájoló és a térkép segítségével magabiztosan vezeti kis csapatát a biztonságot nyújtó távoli település felé. Sokkal inkább az az ostoba, bár meglehetős kebelmérettel rendelkező szőke lányka  jut eszünkbe, aki az erdő szélén bóklászva, egy gally reccsenésétől halálra rémülve, rettenetes sikongatással rohan be a fák közé, hogy mind mélyebbre és mélyebbre keveredjen a rengetegben, hogy aztán vagy soha többé ne lássuk, vagy csak a csúnya véget lássuk.
És ez az igazi horror.

II. - Honnan?
Érdekes módon, bár időben egyre távolodunk tőle, a fentebb taglalt események során mégis mintha egyre gyakrabban kerülne elő hivatkozási alapként az a rosszemlékezetű, átkos időszak, amikor a komcsik vezették az országot (nem, nem Rákosi, ő valahogy nem kerül szóba, hanem Gyurcsány!). Ennek a szóbakerülésnek a mottója a "bezzeg ők sz@rul csinálták [és/vagy loptak]".
Van ennek a csodafegyvernek azonban egy nagyon érdekes, eddig nem sokat emlegetett – és véleményem szerint (logikailag mindenképpen) – visszaütő vonása. Ahogy már utaltam is rá, az "elkúrót" (valamint elődjét és utódját, és rajtuk kívül mindenkit, aki nem Orbán Viktor) úgy és azért éri folyamatos (és sokszor jogos) kritika, mert kormánya(ik) meglehetős gyenge teljesítményt nyújtott(ak). Az idő múltával és a Nemzeti Együttműködés Rendszerének kibontakozásával azonban ez a kritika egyre inkább kezdi elveszíteni jelentőségét és alapját. Egyszerűen azért, mert maga az összehasonlítás veszíti el az alapját: nem lehet egyszerre ekézni egy előző kormányt, mert az akkori feltételek között gyengén teljesített, és eközben hatalmas lendülettel átszabni a feltételrendszert, megváltoztatni minden működési feltételt. Ezzel épp az "egyenlő pályák, egyenlő esélyek" elvét rúgja fel, aki a 2/3 és a saját szájaíze szerint szinte napi gyakorisággal átalakított játékszabályok fedezéke mögé bújva mutogat hátrafelé.
Igaz, ez a kritizálót nem zavarja. A közönséget meg már meg sem lepi.

III. - És onnan?

Ahogy azt már én is feszegettem — sok más, nálam sokkal okosabb ember mellett — villamosos posztomban: olyan rendszer készül, amelyik egyetlen egy emberre szabott, és annak az embernek a kiszolgálása az egyetlen hivatása. Azonban akármennyire is sikerül majd ennek megvalósítása, egy dolog azért még a 2/3-os felhatalmazás birtokában sem fog sikerülni: Magyarországot eltolni jelenlegi földrajzi  helyéről. Márpedig, ha ez így van, akkor hiába alakítjuk ki az Új Világrendet, azért környezetünk mégiscsak Európa marad. Sőt, akárha egész Európa kimunkál magából valamiféle teljesen új társadalmi-politikai rendet a csodás magyar események hatására, egy dolog egész biztos: mint ahogy egész eddigi történetében, Európa most sem olyan metódust fog találni, amelyik gyökeresen szakít eddigi minden hagyományával, tradíciójával, kulturális gyökereivel.

Képzeljük el, hogy Magyarország ott áll Orbán Viktor után, az általa vágyott terjedelmű miniszterelnökösködés után (kb. 20-30 év)!! Felnövekedett egy teljesen új generáció, és "átszocializálódott" erre a rendszerre 2-3 másik. Mit is tanultak? Hogy az állam mindenekfelett és mindegyikük felett áll, és mindenről gondoskodik (még ha ez nem is igaz). Hogy ennek méltányos ára egyes fölösleges cicomákról (sajtószabadság, európai értelemben vett szabad választások, egyéni szuverenitás és szabadságjogok; és egyáltalán a gondolkodás és vállalkozás szabadsága) való lemondás. És ha lesz akkor még EU és a tagjai leszünk egyáltalán, akkor mindezek kimondhatatlan és elképzelhetetlen verseny- és integrációs hátrányt fognak jelenteni. Csak arra leszünk jók, hogy (még jobban) lesajnált koldusok és szegény rokonok legyünk.

És hogy önmagamat idézzem: ez az igazi horror.

Az zéró-összegű játszmákról és az nyugdíjrúl

"Ginsberg teorémája
1. Nem nyerhetsz. 2. Nem érhetsz el döntetlent. 3. Még a játékból sem szállhatsz ki.
Ginsberg-teoréma Freeman-féle kommentárja
Mindazok a jelentősebb filozófiák, amelyek megpróbálják értelmesnek feltüntetni az életet, a Ginsberg-teoréma valamelyik részletének tagadásán alapulnak.
1. A kapitalizmus arra a feltételezésre épül, hogy nyerni is lehet. 2. A szocializmus arra a feltételezésre épül, hogy döntetlent is el lehet érni. 3. A miszticizmus arra a feltételezésre épül, hogy ki lehet szállni a játékból."

A fenti idézetet azért vettem kölcsön Murphy törvénykönyvéből,  mert egy rendkívül érdekes problémát szeretnék vele illusztrálni. Ezt a jelenséget az ún. játékelmélet "zéró összegű játszma" néven tartja nyilván. Lényege nagyjából annyi, hogy a játékban részt vevő felek közül az egyik (az egyszerűség kedvéért most feltételezzünk csak két szereplőt!) éppen olyan mértékben veszít, mint amekkora mértékben a másik nyer. Ez a helyzet tipikusan a két szereplős játékok sajátja (pl. sakk), hiszen amikor több résztvevő van, és már a befutási sorrend is számít, akkor már árnyalódik a kép, hiszen pl. az ezüstérmes sirály a hetedikhez képest. (Itt szeretném jelezni, hogy természetesen az a tény sem elhanyagolható, hogy a játékelmélet korántsem csak a tényleges játékokkal, vagy versenyekkel foglalkozik, ambíciója gyakorlatilag minden rivalizálási szituáción alapuló emberi cselekvés leírására kiterjed.)

Sokkal érdekesebb azonban, hogy a játékelmélet ismer ún. nem-zéróösszegű játszmákat is. Az elnevezés beszédes: az ilyen szituációkban a résztvevők összesített eredménye nem nulla, hanem vagy negatív, vagy összességében pozitív.  (Akik látták Ron Howard filmjét, az Egy csodálatos elmé-t, azok talán emlékeznek rá, hogy a főszereplő az egyetemi pub-ba betévedő szőke cicababa kapcsán jut arra a felismerésre, hogyha mindenki arra az egy csajra nyomul, akkor végeredményként sokkal több lesz az aznap szexpartner nélkül maradó [tehát vesztes], mint az, aki másnap nem egyedül ébredvén "győztesnek" érezheti magát.)

E kissé hosszúra nyúlt bevezető után pedig lássuk a lényeget! Az a véleményem, hogy (sok minden más egyéb ismérv mellett) a nálunk kialakult kvázi-demokráciát (és ezzel a jelzővel nem azt jellemzem, ami épp most van kialakulóban, hanem nagyjából az elmúlt teljes 20 év politikai életét) az különbözteti meg a valós, nyugati,  európai demokráciáktól, hogy míg azok a politikát nem zéróösszegű játszmaként kezelik (hanem olyanként, amelyiknek az össztársadalmi kimenetele potenciálisan lehet pozitív — sőt, ezt kifejezetten kívánalomként fogalmazzák meg ezzel a játszmával szemben); addig a Kárpátok által ölelt tejjel-mézzel folyó Kánaán területén a politika kifejezetten zéró összegű játszmává silányult.
Ez a legújabb közéleti fejlemények kapcsán is szépen kiderült. Tegnap délutántól a magyar blogszférát elárasztották a Matolcsy-Orbán féle nyugdíjmegmentő akciót meglehetősen (s valljuk be: jogosan)  negatívan értékelő írások. Amikor azonban az ember vette magának a  fáradságot, hogy egy kicsit a kommentek olvasására is vesztegesse az idejét, megdöbbentő és megrázó tapasztalatokban lehetett része. Az a kisebb szegmens, amelyik a fidesz izomból átnyomott intézkedése mellett tette le a garast, nem elsősorban érvelt (nehéz is lett volna), hanem a heveny gyurcsányozásban-komcsizásban élte ki magát. Azaz a "deőkméginkább" és a "demégmindiginkábbezekmintamazok" mantraszerű ismételgetésében. Amiben persze nem elsősorban a metódus újszerűsége a megrázó, hanem épp ellenkezőleg: az, hogy még mindig, a történtek ellenére (és az ilyen "történtek" ellenére) hivatkozási alap bír lenni az a pártokkal való kritikátlan azonosulás, amelynek veleje az az idióta elképzelés, hogy ha "nem MI, akkor ŐK nyernek".
És eközben épp az az alapvetés felejtődik el, hogy a politika mint olyan  eredeti hivatását tekintve épp a köz javáért való cselekvés volna, amely cselekvés végeredményeként a tágabb közösség nyer, és így a játszma végösszege pozitívba fordul. A pártok igazi feladata pedig annak felismerése volna, hogy ezt hogyan tudják épp ők elérni, ezáltal a pozitív kimenetelt saját magukhoz kötni.
De mint fentebb említettem, ehhez országunk túlzottan is keletre fekszik.
_____________________________
Az Orbán-kormány gondos(?) és alapos(?) megfontolás(?) után úgy döntött ütött a hasára, hogy kormányzásra való tökéletes alkalmatlanságát ezúttal a nyugdíjpénztárak kapcsán fogja demonstrálni a széles nagyközönség (vulgo: a Zemberek) előtt. Ezt a törekvését – mint minden törekvését, természetesen — minimum 100%-os mértékben siker koronázta. Csak ez a lépés most mintha valahogy túl jól sikerült volna. Miért is? Próbáljuk meg a puszta racionalitás oldaláról megközelíteni a problémát (mégha ez a szempont ennek a kormánynak az esetében merőben extrémnek és újszerűnek is tűnhet)!
Mert két eset lehetséges: az az ötlet, amelyik most a nyugdíj-rendszer átalakítása kapcsán lidérces lázálomból testet öltött valósággá vált vagy mindenestül rossz,  teljességgel elhibázott és romlásba dönti az országot. Avagy pediglen sohanemlátott felvirágzást hoz magával, és országunkat ténylegesen tejjel-mézzel folyó Kánaánná változtatja. Az első esetben értelemszerűen meg sem kell kísérelni a tragikus intézkedés bevezetését. A második esetben viszont egy kormány hatalmas erkölcsi tőkét kovácsolhat magának és hosszabban tartó támogatást is szerezhet azzal, hogy a várható áldásos következményeket megosztja a választók-állampolgárok minél szélesebb tömegeivel. Hiszen a közössé tett háttérismeret magát a célt is közössé teszi, illetve azt az érzést erősíti, hogy a kormány felnőtt polgárokat lát a népben, nem pedig alattvalókat (neadjisten idomítandó vadállatokat).
Az előző mondatban nem véletlenül emlegettem az "alattvalók" kifejezést. Annak idején (elég jó régen, a 18. században!!) a felvilágosult abszolutista uralkodó, II. József uralkodói "ars poeticája" volt az azóta szállóigévé vált mondat: "Mindent a népért, semmit a nép által." Bár önmagában ez a szlogen is nem csekély kívülállást és egoista fensőbbséget fejez ki, de a fidesz helyesen érzékelte, hogy már rég nem a 18. században járunk, és képes volt saját képmására gyúrni a mondást ilyeténképpen: "Mindent a néptől, semmit a nép által."
II.József 1780-tól 1790-ig uralkodott.
10 évet.