Az zéró-összegű játszmákról és az nyugdíjrúl

"Ginsberg teorémája
1. Nem nyerhetsz. 2. Nem érhetsz el döntetlent. 3. Még a játékból sem szállhatsz ki.
Ginsberg-teoréma Freeman-féle kommentárja
Mindazok a jelentősebb filozófiák, amelyek megpróbálják értelmesnek feltüntetni az életet, a Ginsberg-teoréma valamelyik részletének tagadásán alapulnak.
1. A kapitalizmus arra a feltételezésre épül, hogy nyerni is lehet. 2. A szocializmus arra a feltételezésre épül, hogy döntetlent is el lehet érni. 3. A miszticizmus arra a feltételezésre épül, hogy ki lehet szállni a játékból."

A fenti idézetet azért vettem kölcsön Murphy törvénykönyvéből,  mert egy rendkívül érdekes problémát szeretnék vele illusztrálni. Ezt a jelenséget az ún. játékelmélet "zéró összegű játszma" néven tartja nyilván. Lényege nagyjából annyi, hogy a játékban részt vevő felek közül az egyik (az egyszerűség kedvéért most feltételezzünk csak két szereplőt!) éppen olyan mértékben veszít, mint amekkora mértékben a másik nyer. Ez a helyzet tipikusan a két szereplős játékok sajátja (pl. sakk), hiszen amikor több résztvevő van, és már a befutási sorrend is számít, akkor már árnyalódik a kép, hiszen pl. az ezüstérmes sirály a hetedikhez képest. (Itt szeretném jelezni, hogy természetesen az a tény sem elhanyagolható, hogy a játékelmélet korántsem csak a tényleges játékokkal, vagy versenyekkel foglalkozik, ambíciója gyakorlatilag minden rivalizálási szituáción alapuló emberi cselekvés leírására kiterjed.)

Sokkal érdekesebb azonban, hogy a játékelmélet ismer ún. nem-zéróösszegű játszmákat is. Az elnevezés beszédes: az ilyen szituációkban a résztvevők összesített eredménye nem nulla, hanem vagy negatív, vagy összességében pozitív.  (Akik látták Ron Howard filmjét, az Egy csodálatos elmé-t, azok talán emlékeznek rá, hogy a főszereplő az egyetemi pub-ba betévedő szőke cicababa kapcsán jut arra a felismerésre, hogyha mindenki arra az egy csajra nyomul, akkor végeredményként sokkal több lesz az aznap szexpartner nélkül maradó [tehát vesztes], mint az, aki másnap nem egyedül ébredvén "győztesnek" érezheti magát.)

E kissé hosszúra nyúlt bevezető után pedig lássuk a lényeget! Az a véleményem, hogy (sok minden más egyéb ismérv mellett) a nálunk kialakult kvázi-demokráciát (és ezzel a jelzővel nem azt jellemzem, ami épp most van kialakulóban, hanem nagyjából az elmúlt teljes 20 év politikai életét) az különbözteti meg a valós, nyugati,  európai demokráciáktól, hogy míg azok a politikát nem zéróösszegű játszmaként kezelik (hanem olyanként, amelyiknek az össztársadalmi kimenetele potenciálisan lehet pozitív — sőt, ezt kifejezetten kívánalomként fogalmazzák meg ezzel a játszmával szemben); addig a Kárpátok által ölelt tejjel-mézzel folyó Kánaán területén a politika kifejezetten zéró összegű játszmává silányult.
Ez a legújabb közéleti fejlemények kapcsán is szépen kiderült. Tegnap délutántól a magyar blogszférát elárasztották a Matolcsy-Orbán féle nyugdíjmegmentő akciót meglehetősen (s valljuk be: jogosan)  negatívan értékelő írások. Amikor azonban az ember vette magának a  fáradságot, hogy egy kicsit a kommentek olvasására is vesztegesse az idejét, megdöbbentő és megrázó tapasztalatokban lehetett része. Az a kisebb szegmens, amelyik a fidesz izomból átnyomott intézkedése mellett tette le a garast, nem elsősorban érvelt (nehéz is lett volna), hanem a heveny gyurcsányozásban-komcsizásban élte ki magát. Azaz a "deőkméginkább" és a "demégmindiginkábbezekmintamazok" mantraszerű ismételgetésében. Amiben persze nem elsősorban a metódus újszerűsége a megrázó, hanem épp ellenkezőleg: az, hogy még mindig, a történtek ellenére (és az ilyen "történtek" ellenére) hivatkozási alap bír lenni az a pártokkal való kritikátlan azonosulás, amelynek veleje az az idióta elképzelés, hogy ha "nem MI, akkor ŐK nyernek".
És eközben épp az az alapvetés felejtődik el, hogy a politika mint olyan  eredeti hivatását tekintve épp a köz javáért való cselekvés volna, amely cselekvés végeredményeként a tágabb közösség nyer, és így a játszma végösszege pozitívba fordul. A pártok igazi feladata pedig annak felismerése volna, hogy ezt hogyan tudják épp ők elérni, ezáltal a pozitív kimenetelt saját magukhoz kötni.
De mint fentebb említettem, ehhez országunk túlzottan is keletre fekszik.
_____________________________
Az Orbán-kormány gondos(?) és alapos(?) megfontolás(?) után úgy döntött ütött a hasára, hogy kormányzásra való tökéletes alkalmatlanságát ezúttal a nyugdíjpénztárak kapcsán fogja demonstrálni a széles nagyközönség (vulgo: a Zemberek) előtt. Ezt a törekvését – mint minden törekvését, természetesen — minimum 100%-os mértékben siker koronázta. Csak ez a lépés most mintha valahogy túl jól sikerült volna. Miért is? Próbáljuk meg a puszta racionalitás oldaláról megközelíteni a problémát (mégha ez a szempont ennek a kormánynak az esetében merőben extrémnek és újszerűnek is tűnhet)!
Mert két eset lehetséges: az az ötlet, amelyik most a nyugdíj-rendszer átalakítása kapcsán lidérces lázálomból testet öltött valósággá vált vagy mindenestül rossz,  teljességgel elhibázott és romlásba dönti az országot. Avagy pediglen sohanemlátott felvirágzást hoz magával, és országunkat ténylegesen tejjel-mézzel folyó Kánaánná változtatja. Az első esetben értelemszerűen meg sem kell kísérelni a tragikus intézkedés bevezetését. A második esetben viszont egy kormány hatalmas erkölcsi tőkét kovácsolhat magának és hosszabban tartó támogatást is szerezhet azzal, hogy a várható áldásos következményeket megosztja a választók-állampolgárok minél szélesebb tömegeivel. Hiszen a közössé tett háttérismeret magát a célt is közössé teszi, illetve azt az érzést erősíti, hogy a kormány felnőtt polgárokat lát a népben, nem pedig alattvalókat (neadjisten idomítandó vadállatokat).
Az előző mondatban nem véletlenül emlegettem az "alattvalók" kifejezést. Annak idején (elég jó régen, a 18. században!!) a felvilágosult abszolutista uralkodó, II. József uralkodói "ars poeticája" volt az azóta szállóigévé vált mondat: "Mindent a népért, semmit a nép által." Bár önmagában ez a szlogen is nem csekély kívülállást és egoista fensőbbséget fejez ki, de a fidesz helyesen érzékelte, hogy már rég nem a 18. században járunk, és képes volt saját képmására gyúrni a mondást ilyeténképpen: "Mindent a néptől, semmit a nép által."
II.József 1780-tól 1790-ig uralkodott.
10 évet.