Hosszú út az éjszakába

(Jegyzetek a[z új] hatalomról 3.)

I. - Hova?

Magyarország, ez a sokat szenvedett kis közép-kelet-európai ország új, járatlan útra lépett. Ahova tart, az a vidék, az az ország ismeretlen, legalábbis egyelőre. Többé-kevésbé annyi tudható róla, hogy az "Új világrend" kifejezéssel lehet leírni, és elsősorban a kelet feltörekvő nagyhatalmaira fog hajadzani, amit csinálunk. Illetve talán még ezt sem lehet tudni, csak hogy azt a gazdasági növekedést tekintjük példának, amit ők felmutatnak manapság. De hogy ezt hogyan, milyen úton,  milyen eszközökkel kívánjuk elérni, és pláne, hogy konkrétan hova szeretnénk szeretne a kormány eljutni, az mind a mai napig nem derült ki. (Annak jelentősége, hogy egy kormány kommunikáljon a választóival [és a nem-választóival] alighanem elvitathatatlan, hacsak nem mértéktelen gőg, hatalmi arrogancia és mindezek mellé butaság jellemzi az adott kabinet működését.) Így aztán nagyon nehéz elkerülni azt a látszatot, hogy itt csak rögtönzés folyik, az így-úgy-amúgy, nagy általánosságban megjelölt célok sokkal inkább azt a célt szolgálják, hogy az éppen ötletszerűen sorra kerülő intézkedéseket igazolják, mutassanak hozzájuk hivatkozási alapot. (Kétségtelen, hogy ebből a szempontból a keleti irány nagyon vonzó: ha valahol, akkor például Kínában tényleg elképzelhető, hogy egy államhatalom magántulajdonban lévő összegeket lenyúljon és kvázi-erőszakkal kényszerítsen alattvalókat államkasszába való befizetésekre.)
Amíg tehát nem áll módunkban valami olyanféle kormányzat kommunikációval szembesülni, amely valami  olyasmit mond, hogy: "Nézzétek, kedves állampolgárok ide és ide szeretnénk eljutni (opcionális, de egyáltalán nem teljesen haszontalan kiegészítésként: miért pont oda??), és ehhez ezt, aztán meg azt, azután amazt, végül pedig emezt kell tennünk. A fenti lépések pedig úgy függnek össze egymással, hogy...." — addig aligha érezhetjük azt, hogy felelősen gondolkodó vezetőink vannak, akik többre képesek a rögtönzésnél.
Így aztán nem a rutinos, megfontolt dzsungeljáró képe idéződik fel előttünk, aki egy szál macsatével izzadt homlokát időnként megtörülve a tájoló és a térkép segítségével magabiztosan vezeti kis csapatát a biztonságot nyújtó távoli település felé. Sokkal inkább az az ostoba, bár meglehetős kebelmérettel rendelkező szőke lányka  jut eszünkbe, aki az erdő szélén bóklászva, egy gally reccsenésétől halálra rémülve, rettenetes sikongatással rohan be a fák közé, hogy mind mélyebbre és mélyebbre keveredjen a rengetegben, hogy aztán vagy soha többé ne lássuk, vagy csak a csúnya véget lássuk.
És ez az igazi horror.

II. - Honnan?
Érdekes módon, bár időben egyre távolodunk tőle, a fentebb taglalt események során mégis mintha egyre gyakrabban kerülne elő hivatkozási alapként az a rosszemlékezetű, átkos időszak, amikor a komcsik vezették az országot (nem, nem Rákosi, ő valahogy nem kerül szóba, hanem Gyurcsány!). Ennek a szóbakerülésnek a mottója a "bezzeg ők sz@rul csinálták [és/vagy loptak]".
Van ennek a csodafegyvernek azonban egy nagyon érdekes, eddig nem sokat emlegetett – és véleményem szerint (logikailag mindenképpen) – visszaütő vonása. Ahogy már utaltam is rá, az "elkúrót" (valamint elődjét és utódját, és rajtuk kívül mindenkit, aki nem Orbán Viktor) úgy és azért éri folyamatos (és sokszor jogos) kritika, mert kormánya(ik) meglehetős gyenge teljesítményt nyújtott(ak). Az idő múltával és a Nemzeti Együttműködés Rendszerének kibontakozásával azonban ez a kritika egyre inkább kezdi elveszíteni jelentőségét és alapját. Egyszerűen azért, mert maga az összehasonlítás veszíti el az alapját: nem lehet egyszerre ekézni egy előző kormányt, mert az akkori feltételek között gyengén teljesített, és eközben hatalmas lendülettel átszabni a feltételrendszert, megváltoztatni minden működési feltételt. Ezzel épp az "egyenlő pályák, egyenlő esélyek" elvét rúgja fel, aki a 2/3 és a saját szájaíze szerint szinte napi gyakorisággal átalakított játékszabályok fedezéke mögé bújva mutogat hátrafelé.
Igaz, ez a kritizálót nem zavarja. A közönséget meg már meg sem lepi.

III. - És onnan?

Ahogy azt már én is feszegettem — sok más, nálam sokkal okosabb ember mellett — villamosos posztomban: olyan rendszer készül, amelyik egyetlen egy emberre szabott, és annak az embernek a kiszolgálása az egyetlen hivatása. Azonban akármennyire is sikerül majd ennek megvalósítása, egy dolog azért még a 2/3-os felhatalmazás birtokában sem fog sikerülni: Magyarországot eltolni jelenlegi földrajzi  helyéről. Márpedig, ha ez így van, akkor hiába alakítjuk ki az Új Világrendet, azért környezetünk mégiscsak Európa marad. Sőt, akárha egész Európa kimunkál magából valamiféle teljesen új társadalmi-politikai rendet a csodás magyar események hatására, egy dolog egész biztos: mint ahogy egész eddigi történetében, Európa most sem olyan metódust fog találni, amelyik gyökeresen szakít eddigi minden hagyományával, tradíciójával, kulturális gyökereivel.

Képzeljük el, hogy Magyarország ott áll Orbán Viktor után, az általa vágyott terjedelmű miniszterelnökösködés után (kb. 20-30 év)!! Felnövekedett egy teljesen új generáció, és "átszocializálódott" erre a rendszerre 2-3 másik. Mit is tanultak? Hogy az állam mindenekfelett és mindegyikük felett áll, és mindenről gondoskodik (még ha ez nem is igaz). Hogy ennek méltányos ára egyes fölösleges cicomákról (sajtószabadság, európai értelemben vett szabad választások, egyéni szuverenitás és szabadságjogok; és egyáltalán a gondolkodás és vállalkozás szabadsága) való lemondás. És ha lesz akkor még EU és a tagjai leszünk egyáltalán, akkor mindezek kimondhatatlan és elképzelhetetlen verseny- és integrációs hátrányt fognak jelenteni. Csak arra leszünk jók, hogy (még jobban) lesajnált koldusok és szegény rokonok legyünk.

És hogy önmagamat idézzem: ez az igazi horror.