Hová tűnt a sok madár?

(Requiem az SzDSz-ért)

Aligha van még egy olyan párt az 1990 óta íródó legújabbkori magyar történelemben, amelyik olyan széles tömegeket késztet(ett) volna olyan szélsőséges(en eltérő) reakciókra, mint a manapság agóniáját "élő" vagy azt tán már dicstelenül be is fejezett Szabad Demokraták Szövetsége. Szögezzük le: a kimúló/kimúlt SzDSz-szel az utolsó rendszerváltó párt tűnt el a magyar politikai palettáról. (Arról, hogy ez a Fidesz és ez az MDF már nem az a Fidesz és MDF, aligha kell hosszasan győzködni bárkit is, bár kétségtelen, hogy ez az SzDSz sem az már, ami volt.) Azt, hogy a (néhai) Szabad Demokraták Szövetsége miért vált vezető-meghatározó politikai erőből jelentéktelen kis párttá, sokan és sokféleképpen próbálták megmagyarázni. (Íme, egy a lehetséges megközelítések közül.)
Ha nekem kéne egy mondatban összefoglalnom ezt a szomorkásan tragikomikus történetet, valahogy így tenném: "Az SzDSz addig igyekezett hibáiban hasonulni a többi párthoz, amíg sikerült erényeit teljesen levetkőznie". Tette persze mindezt a jellegzetesen magyar légkörben, és magyar körülmények közt, amely nem kifejezetten barátja semmilyen szimpatikus kezdeményezésnek, és sokat segített a nagy eszmények elszürkülésében. Mitől maradt volna egy bármilyen, politika közelébe kerülő társaság mentes a korrupciótól, kontraszelekciótól és egyéb kárhozatos magyar vívmányoktól?
Nem célom vitázni azokkal, akik az SzDSz-nek a többi magyar pártnál nagyobb felelősséget mérnének ki (pláne nem azokkal, akik CSAK neki mérnének ki felelősséget), de a fentebb hivatkozott blogbejegyzés is elköveti azt a hibát, hogy a valóság tényeit szándékozik mintegy a szabaddemokraták nyakába varrni, és fordított logikával, ehhez konstruál érveket, azaz olyan eseményeket kapcsol össze, amelyek önmagukban igazak ugyan, de nincsenek ok-okozati viszonyban egymással. Tipikusan ilyennek érzem pl. az első két "bűnt". Először is a Demokratikus Charta ürügyén szögezzük le, hogyha egy olyan mozgalmat hozunk létre, amelyik a demokrácia védelméért száll síkra, aligha tehetjük meg, hogy azzal kezdjük annak működését, hogy antidemokratikusan, saját tetszésünk szerint kizárunk belőle olyan szervezeteket, amelyek épp belépési szándékukkal deklarálták a demokrácia mellett való elkötelezettségüket. És bár, lehet, hogy az MSzP karanténban volt, de véleményem szerint nincs az a Charta, amelyik önmagában úgy ki tud hozni egy pártot a karanténból, hogy annak korábbi 8 és fél százalékos mandátumarányából, több mint 54%-ost csinál. Ebben a helyzetben kérdés, hogy kényszer volt-e az MSzP-vel kötött koalíció. Nem elsősorban a párt által megfogalmazott: "belülről való kontroll" igénye miatt (azaz, hogy így könnyebben nézhessen körmére a kormánynak), hanem azért (is), mert az 1990-94 közötti négy évben a közbeszédnek (elsősorban a jobboldalinak, de az erre való reflektálás miatt a teljes közbeszédnek is) egyik alaptémája lett a reneszánszát élő antiszemitizmus, és ennek kapcsán az SzDSz "zsidópárt"-ként való aposztrofálása. Az MDF másik fő üzenete a komcsik ekézése volt, így szinte önmaga hozta tető alá fő "ellenségeinek" megnevezésével következő kormánykoalíciót. A szadesz választhatott, hogy az antiszemitizmust részben eltűrő, részben tudatosan szító jobboldallal (+ az akkor még liberális Fidesszel) vállal közösséget, vagy önmaga is hozzájárul a "ballib/judeokommunista/libcsikomsi" címke erősödéséhez. Nehéz volna megítélni, hogy a kisebbik rosszat választotta-e, de tény, hogy mindkét megoldás ellen (is) bőven hozhatók fel érvek.
Mindazonáltal ez a poszt nem a szadesz apológiája volna (mégha úgy is tűnik:)). Nem szeretném azonban említetlenül hagyni azokat az "erényeket", amelyeket a bevezetőben már említettem. A rövid összefoglaló ezúttal annyi volna, hogy az SzDSz liberális értékeket képviselő programpárt volt, amelyik demokratikusan működött. Természetesen tette mindezt magyar környezetben: egyre romló-rombolódó légkörben és tárgyi-személyi feltételek közt. Azaz egyre inkább szűkült a bázisa, egyre dühödtebb acsargás és bizalmatlanság vette körül, és fokozatosan "kiürült": elöször legendái, zseniális figurái, aztán kiemelkedő alakjai hagyták el; akik mégis maradtak, azok hozzászürkültek az átlaghoz, vagy tragikusan adaptálódtak a korrupt magyar viszonyokhoz.
Az tagadhatatlan, hogy az SzDSz liberális módon próbált meg viszonyulni számos olyan kérdéshez, amelyek közül jópár ma Nyugat-Európában és az USÁ-ban is sarokponti kérdésnek számít (pl. a kisebbségek vagy a homoszexuálisok jogainak kérdésében). És azokban a kérdésekben is (pl. az egyházak finanszírozásának, vagy ezzel összefüggésben az egyház és az állam szétválasztásának kérdésében), amelyek ma már a Fejlett Világban nem is számítanak kérdésnek. Örök szégyenük a parlamenti és parlamenten kívüli pártoknak, hogy ezekben az ügyekben a szabaddemokraták jórészt egyedül maradtak; és örök szégyenünk mindnyájunknak, hogy ezek az ügyek alkalmasnak bizonyultak a szadi ellen való hangulatkeltésre.
Ugyanígy kétségbevonhatatlannak gondolom, hogy a magyar liberális párt volt az (egyetlen [tán a 2010-es MDF-et kivéve, de ez még nyitott kérdés]), amelyik hosszú távú koncepcióval, programmal rendelkezett, válaszai voltak nemcsak a MIT?, hanem a HOGYAN? kérdésére is, és ezeket a válaszokat többnyire komolyan is gondolta (szintén egyedüliként). És ismét leírhatnám, amit egy bekezdéssel ezelőtt: ezeken is rajtavesztett, hiszen nehezen mondhatók, hogy ezek népszerűséghajhászó vagy -generáló válaszok lettek volna.
És végül: ha kísérletet teszünk arra, hogy felsoroljuk az SzDSz összes elnökét 1990 óta, akkor kétségtelenül sokkal nehezebb helyzetben leszünk, mintha ugyanezt akár az MSzP-vel, akár az MDF-fel próbáljuk meg, nem is beszélve a pártelnökök nem nyomasztóan túl hosszú sorát produkáló Fidesz-ről. (Arról már ne is beszéljünk, hogy a pártelnökök szinte minden esetben többes jelölés után, azaz vetélytársakkal szemben szerezték meg posztjukat - ami az emlegetett többi párt esetében nem volt nagyon jellemző.) Természtesen nem gondolom azt, hogy a sok pártelnök önmagában egy párt demokratizmusának fokmérője volna (a Kisgazdáknak esetenként 3-4 is volt egyidőben...) , de ez és a tényleges választási folyamat megléte azért mégiscsak egyfajta indikátor lehet.
Persze, ahogy az a magyar közállapotok egészére is elmondható: nagyon sokat számít az, hogy egy jó rendszert milyen minőségű tagság, milyen etikai és mentális háttérrel rendelkező emberek működtetnek. Ahogy már írtam, az SzDSz ebben a tekintetben sem bizonyult kivételnek a magyar trendek alól: egyre silányabb, és alkalmatlanabb garnitúrával működött, aztán már csak vegetált. Aztán már azt sem.
Kár érte? Lehet rajta vitázni. De hogy értünk, akik itt maradunk egy követhető, tisztelhető liberális párt nélkül, értünk mindenképp kár, az szinte biztos. Aki ezt most még nem látja, annak lesz ideje bőven, hogy észrevegye, amikor majd tojnak a fejére.
Nem, nem a (szabad) madarak...

A Magyarok Gőzössége

Vajon eltöltötte-e elégedettséggel és büszkeséggel Kasszandrát, amikor azt kellett látnia, hogy félelmetes és sötét jóslatai az őt körülvevők kétkedése és csúfondáros megnyilvánulásai ellenére sorra valóra válnak?? Bár kétségtelen, hogy az egyéni büszkeség ilyesfajta reakciót diktált volna a trójai herceglánynak, de őt valószínűleg nem elsősorban a személyes becsvágy vezette, hanem a hazájáért, közösségéért érzett aggódás, így jóslatainak teljesülésekor valószínűleg inkább szomorkás letargia vagy akár kétségbeesés vett rajta erőt.
Valami ilyesféle - belátom, nagyképűségtől sem teljesen mentes - érzések fogtak el, amikor emlékezvén egy korábbi írásomra (erre ni!), amely a hazánkban dívó egyesületi névadás divatját tárgyalta, szembesültem a Facebook-on a Magyarok Közössége nevű csoporttal. Persze be kellett ismerjem azt is, hogy a fent említett írás nem volt teljes, hiszen nem tértem ki benne azokra az esetekre, amikor olyan nagy közösségek kerülnek megnevezésre, amelyekbe nyilvánvalóan "mindenki" beletartozik (épp ezért mint specifikus csoportok teljességgel értelmetlenek), de azért máshonnan nézvést mégis érződik rajtuk a kirekesztő szándék.
A konkrét esetet vizsgálva először is szögezzük le, hogy a magyarok közössége már létezik; úgy hívják, hogy magyar nemzet. (És ezen most nem a méltán széles körben [és széles spektrumon] elismert sajtóterméket értem.) Ezt duplikálni nem lehet, alapszerepéből kitúrni pedig... hm hát, mit is mondana erre, hogy nemzetibb érzelmű blogger... igen, megvan: "hazaárulás". Kissé problémásnak tűnik az is, hogy mi célt szolgálna ez, vagy bármilyen hasonló jellegű csoport. A Facebook ugyan egy nemzetközi portál, de egyrészt épp ez a nemzetköziség az egyik alapvonása, és célja. Másrészt pedig a magyar olyan nyelv, amelyet az anyanyelvi beszélőkön kívül nagyon alacsony létszámú populáció ismer, így az, hogy valaki magyarul használja az Arckönyvet, egyben nagy biztonsággal meghatározza azt is, hogy eleve a magyarok közösségéhez tartozik. Magyarul: a Magyarok Közössége csoport teljességgel felesleges, hiszen egy eleve adott alaptulajdonságból próbál specifikumot csinálni, önkéntelenül is felidézve az elhűlt szemlélőben azokat a tömörüléseket ahol a "magyar" jelző kirekesztő szereppel van/volt jelen.
Ennek a feleslegességnek a legékesebb bizonyítéka a Magyarok Közösségének "működése" is: magyar és székely himnusz, hazafias dalok és "költemények" ijesztő számban és még ijesztőbb színvonalon, valamint elmélkedések mindenféle formában és stílusban arról, hogy a világon miért a legkúlabb dolog magyarnak lenni. Aztán van panaszos beszámoló arról, hogy a - ha jól értem mindkét oldali - sajtó hogy hallgatta agyon a 2009 nyarán lezajlott magyar nagygyűlést (mintha bizony a sajtónak az volna fő feladata, hogy mindarról beszámoljon, amit valahol valaki érdekesnek és fontosnak talál). És "természetesen" nem hiányozhat az obligát Nagy-Magyarország térkép sem. Pedig nem is kell hozzá részletesen ismerni Tóta W. Árpád munkásságát, elég gondolkodni is, hogy tudjuk: Nagy-Magyarország korántsem egyenlő a magyar többség lakta területekkel. Hogy az hova vezethet, ha abból próbálunk meg kiindulni, hogy "minden olyan hely Magyarország, ahol csak 1 db magyar is él", arra nagyon jó példát nyújt, hogy az 1990-es évek elején valami nagyon hasonló alaphelyzetből indult neki Szerbia a délszláv háború(k)nak.
Ha pedig valaki azt kérdezné, hogy mit nem szeretünk a nagy nemzetekben, pl. a németekben vagy az amcsikban, akkor valahogy úgy fogalmaznék, hogy az velük a baj, hogy rettenetesen odavannak maguktól, azt képzelik, ők nagydolgozták az Univerzumot, és úgy viselkednek, hogy minden moccanásuk azt sugározza: a világon a legkúlabb dolog németnek/amcsinak lenni.
A Magyarok Közösségébe nem léptem be. Őszinte kíváncsisággal várom, mi fog ezek után velem történni.

M & M's

Nem, kedves olvasó, most nem arról lesz szó, amit a cím első olvasásra sugallana, azaz nem a két csokigolyóról, akik színes cukormázban vígan csillognak.
A két "M" ezúttal nem két csokigolyót takar, hanem két "politikust" (a "magyarfoci" mintájára asszem, bevezetem a "magyarpolitikus" kifejezést, így nem kell annyit koptatni az idézőjelet), Molnár Oszkárt és Mádi Lászlót. Bár kétségtelen, hogy az elsőt sem kiköpni, sem lenyelni nem tudta igazán pártja, így volt rá komoly esély, hogy megolvad a szájában (már ha egy pártnak van egyáltalán szája, de pl. egy pártszóvivőt akár annak is nevezhetünk). Amiért a két emlegetett személyt egy kalap alá lehet venni, az a pályájukban bekövetkezett érdekes fordulat, amellyel atombiztos képviselő-jelöltből hirtelen kegyvesztetteké váltak, és elvesztették ezt a státuszt. Nem is igazán ez az érdekes, hiszen az bárhol előfordulhat, hogy egy párt lecserél egy (két) képviselőjelöltet ilyen-olyan okokból. Sokkal érdekesebb a két párhuzamos történet mikéntje.
Az első M, Edelény polgármestere valamiért jónak látja meglovagolni a Magyarországon eluralkodott szegény(és ami ma, közös szégyenünkre ezzel szinte ugyanazt jelenti: cigány-)ellenes hangulatot, épp akkoriban, amikor a legsötétebb időket és helyeket idéző etnikai alapú sorozatgyilkosságok zajlanak az országban. Előkapja hát nagyhirtelen a gumikalapácsot, és az azzal domborodó pocakjukat magasabb segély reményében szakszerűen ütlegelő cigány kismamákat. Majd az ily módon magának generált médiafigyelem fénykörébe jutva hamarjában jónak látja nyilatkozni még a zsidó nagytőkéről és biztos, ami biztos alapon az egyneműek börtönökben élt "házaséletéről" is.
A második M, a Fidesz egyik széles körben elismert szakpolitikusa, 1990 óta képviselő. Mint ilyen, megengedi magának azt a nyilatkozatot, hogy az ingatlanadó nem az ördögtől való, és végülis hosszabb távon és alaposabb előkészítés után bevezethető, sőt tán tanácsos is volna bevezetni. (Hiszen az Alkotmánybíróság is a bevezetés módját kifogásolta csupán.)
A következményről már esett szó fentebb, de ami nem tanulság nélkül való, az az, hogy meddig húzódott az egyik, és meddig a másik ügy. Az edelényi polgármester esetében hosszas huzavona vette kezdetét, amit először a jelöltállítás elhúzódásával, majd a konzultációk személyes vonatkozásaival magyarázott a Fidesz, már ha egyáltalán késztetést érzett rá, hogy magyarázza. Aztán Molnár Oszkár nem volt jelölt aztán mégis, aztán mégsem.
Mennyivel határozottabban, erőt sugárzóbban és villámgyorsan reagált viszont Mádi László esetében a Párt! A meggondolatlan nyilatkozat másnapján máris érkezett a verdikt: az 1990 óta képviselősködő szakember ezúttal még csak lehetőséget sem kap arra, hogy ismét megméresse magát. Nos, nézzük csak, mit is sugallhat a két eljárás hossza közötti markáns különbség!
Ma, 2010-ben ezek szerint a Fidesz köreiben a rasszista beszéd, a homofóbia, az antiszemitizmus sokkal kisebb bűn, mint a Párt központi akaratával (vagy legalábbis azzal a valamivel, amit pillanatnyilag akként kommunikálnak) való szembehelyezkedés. Tegyük hozzá: történik az első a teljes antihumánum és irracionalitás, míg a második a gazdasági realitások jegyében. Vagy közelítsük meg másként: az a bűvös 2/3 olyan nagyon vágyott célként jelenik meg a Fidesz vágyképeiben, hogy érte semmit nem szégyellnek ami véleményük szerint népszerűséget és vele szavazatokat hozhat, de mindent kínosan igyekeznek kerülni, ami népszerűtlen, és egy kicsit is azzal a veszéllyel jár szerintük, hogy esetleges szavazókat tántoríthat el. Azaz a látlelet azokról, akiket a Fidesz meg szeretne nyerni magának, és akikre számít: vezérelvű tömeg, amely rasszista és homofób szólamokra mindig vevő, de messziről kerüli a kínos realitásokat, inkább arra vár, hogy a jóságos államtól minden jár neki.
Tudjuk, a csokigolyók csak a szánkban olvadnak. Már ha elég ideig szopjuk (őket).

A változás(ok) őrei - [Fidesz]

Sólyom László jónak látta a Költészet Napját/József Attila születésnapját azzal tenni emlékezetessé, hogy rászervezi az Új Világ Kezdetének napját/országgyűlési választások első fordulójának napját. Ez elvileg az erre irányuló kampány startját is jelentené, ha a kampány már hetekkel előbb nem indult volna meg.
Ahogy az EP-választás idején már szenteltem némi figyelmet az utcákra kikerülő plakátoknak, úgy igyekszem ezt majd most is megtenni. A Fidesz tipográfiailag is fantáziában szegényes plakátjának külső megjelenését a Konzervatórium blog már részletesen méltatta, így ettől most eltekintenék. De próbáljunk némi kis figyelmet szentelni annak is, hogy mi eme csodás reklám-rekvizitum eszmei tartalma, vagy modernebben fogalmazva "üzenete"! (Jelen poszt abból a jóindulatú hipotézisből indul ki, hogy van ilyen, hiszen egy párt - sőt: A Párt nem engedheti meg azt magának, hogy feltételezett győzelme okán semmitmondó, tartalmatlan plakátokkal árassza el a a közterületeket, már csak azért sem, mert lépten-nyomon felléptek a hatalmon lévők pazarlása ellen -- olykor még az is megesett, hogy jogosan.)
A plakát mondanivalóját tekintve két rétegű. A Fókuszban a szürkeségből kiemelkedő két vezérmotívum, az "Itt az idő!" és a "Változás" áll. Az előbbi a Petőfi-kutatást segítendő, megforgatja a költőt sírjában (bár a fidesz kreatív idézet-felhasználási technikájáról már korábban is meggyőződhettünk, pl. mikor a Terror Háza megnyitóján Szabó Lőrinc szerelmes verséből csináltak politikait), így az intenzív földmozgások nyomán végre van esély arra, hogy megtudjuk, hol is nyugszik egyik legnagyobb nemzeti költőnk. Tegyük továbbá hozzá, hogy ezzel folytatódik az a tendencia, amivel a Fidesz híveit ismét és sokadszorra utolsó, mindent eldöntő csatára hívja, amelyet aztán menetrendszerűen meg is nyer, mint mindent az elmúlt négy évben. És még valami: mintha Orbán Viktor és pártja kicsit túlzottan beleszerelmesedett volna a felkiáltójelbe, vagyis inkább a felszólító mondatokba: "Elég!"; "Józsefvárosnak nyernie KELL!", és most "Itt az idő!". (A monnyonle!-ről már nem is beszélve.) Ha mindehhez hozzávesszzük azt az apró tipográfiai érdekességet, hogy az elmúlt 4-5 évben nem igen volt olyan Fidesz-plakát, amely ne csupa nagybetűt használt volna - amely mint tudjuk, a megemelt hangerő vizuális kifejezése -, akkor talán nem túlzás azt állítani, hogy nem sikerült bántóan precízen az erőteljesség és az erőszakosság közti vékony határvonal innenső oldalán maradni.
Bár a Változás kapcsán a Konzervatórium Obama-utánérzéssel vádolja a narancsosokat, de nincs igaza: a helyzet sokkal inkább az, hogy kampánya során az USA jelenlegi elnöke lopott a magyar polgári párttól. Hiszen nem is kell különösen erős memória ahhoz, hogy emlékezzünk rá: az akkori (és mostani) ellenzéknek már a 2006-os választások során is a "Változás 2006" volt az egyik fő szlogenje a nagysikerű "rosszabbul élünk, mint 4 éve" mellett. Így azonban érdekes ellentmondásra figyelhetünk fel: vajon mit gondoljunk egy olyan pártról, amely a "változás"-sal kampányol, immár négy éve?? Azaz, miközben a változást hirdeti, semmi új nem jut eszébe? Persze, világos, a hazug kormány semmit sem változott, csak legfeljebb még elvetemültebb és megátalkodottabb lett. De vajon a Változásra való képesség nem elsősorban abban rejlik-e, hogy tudjunk túllépni azon, ami egyszer nem jött be, és új cselekvéseket keressünk?? De hagyjuk a szavakon való lovagolást, fogadjuk el, hogy a kormányváltás-t négy év elteltével is ezzel vélték leginkább leírhatónak a párt kreatívjai! (Azaz, változni csak akkor fog minden/bármi, ha a Fideszre szavazol, jegyezd már meg, pupák szavazó!)
Nos, akkor lássuk a második réteget, a hátteret! A plakát méretétől függő darabszámú, - természetesen csupa nagybetűs - szürkével írt kifejezések jelennek itt meg, oldandó az egyhangúságot (és leplezendő az ürességet). Azt természetesen mondani sem kell külön, hogy mindezek a kifejezések pozitív kicsengésűek. Abból természetesen, hogy mindezek a Fidesz plakátján jelennek meg, egyértelműen következik, hogy mindezeket az értékeket ez a párt képviseli; és csak ez, hiszem ha ezek más pártnak is sajátjai volnának, akkor nem lehetne őket egy "Változás"-t követelő plakáton megjeleníteni (hiszen akkor már korábban is érvényesültek volna nyilván). Sajnos azonban ez az a pont, ahol fidesz a Magyar Választóról kiállítja a komplett hülyeségi bizonyítványt. Hiszen ha ezek olyan Értékek, amelyeket a Fidesz képvisel - és következetesen képviseli őket régóta, hiszen a Fidesz követekezetessége legendás - akkor aki nem a Fideszre szavaz (vagy szavazott eddig), az nyilván egyrészt velejéig gonosz, másrészt rettenetesen buta, hiszen nem akarja/akarta, hogy ezek az értékek érvényesüljenek. Márpedig tudjuk, hogy a választók java része az elmúlt két országgyűlési választás alkalmával ellenállt az ezen értékek (azaz a Fidesz) jelentette csábításnak. A dekódolt üzenet tehát ezúttal ennyi: "te kis hülye választópolgár, tisztában vagyunk vele, hogy olyan korlátolt vagy, hogy azt sem tudod, mi a jó, de mi megmutatjuk, és most az egyszer még adunk egy lehetőséget, hogy Ránk szavazz".
Még egy dolgot érdemes észrevenni: ahogy szaporodott a dinamikus erőteljes hangnem (felszólító-parancsoló mondatok), úgy fejlődtek vissza, csökevényesedtek a nyelvtani szerkezetek a Fidesz plakátjain. (Ami végül is nem csoda, ha figyelembe vesszük a rendkívül bonyolult, összetett mondatba foglalt üzenetű "Rosszabbul élünk, mint négy éve" siralmas buktáját [2006], szemben a spártai egyszerűségű "Elég!" elsöprő sikerével [2009 EP-választás]). Ennek megfelelően az elemzett plakáton a legbonyolultabb grammatikai szerkezet a romantikus bonyolultságú 19. századi "Itt az idő!". Ezen túl már csak egy szintagmát találunk a szürke mezőben, az "Új kezdet"-et, ezen túl csak önálló szavak légiója áll a plakáton, óvva a választó agysejteit a gondolkodással járó túlterheléstől.
Ha össze szeretnénk foglalni, akkor végülis a Fidesz plakátjának üzenete valami ilyesmi volna: "Szavazz ránk, hiszen mi vagyunk a jó fiúk — vagy legalábbis rengeteg szép szót tudunk."
Hát, nem tudom, aki megteszi, lelke rajta.
De legalábbis 4 évnyi jövője biztosan.

UPDATE (2010. febr. 4.): délben, ahogy ebédelni indulok, egy Alkotmány utcai hirdetőoszlop mellett sürgölődő plakátragasztóba botlom. Épp a Fidesz fentebb elemzett hatalmas poszterét ragasztja felül a most indult ClassFM fehér plakátjával. Rajta a szöveg csak ennyi: "Class a dumád". És még mondják, hogy az egyszerű fizikai munkásoknak nem sajátja az irónia!

The BKV strikes back (Dö bíkéjví sztrájksz bekk)

Ismét BKV. Közismert szuperbrendünk lankadatlan aprómunkával éri el, hogy megújra újabb és újabb posztokkal szerepeljen e hasábokon. Lassan külön címkét követel ki magának...
____________________

Ha esetleg azon törnénk a fejünket, hogy mi a különbség a következetes-elvi újságírás/politizálás és az akármilyen más jellegű közt, akkor döntően két fő pontot fogunk felfedezni. Nevezetesen, hogy az előbbiek elviek kell(ene) hogy legyenek, azaz egy bizonyos, határozott nézet, eszmerendszer mellett/mentén rendeződjön minden megnyilvánulásuk; valamint, hogy következetesek legyenek, azaz, hogy ne legyen bennük önellentmondás, sem hosszútávon, sem egyazon ügy keretein belül. Az újságírásnak mindezek mellett megvan a politikával szemben az a kétségtelen hendikepje is, hogy — legalábbis a fent részletezett esetben — nem árt, ha a valósághoz való viszonya pozitív, azaz egyszerűbben szólva: nem hazudik.
Mindez a Magyar Hírlap nevű, papírra nyomott, naponta megjelenő valami múlt szombati száma kapcsán jutott eszembe. Nevezett termék ugyanis arra az álláspontra helyezkedett, hogy a BKV sztrájkja mögött tulajdonképpen egy szocialista összeesküvés húzódik meg. A gonosz vörösök (valami ilyen cím alatt futott eleve az egész förmedvény, hogy "Sötét vörös ármány" vagy efféle) ugyanis a buszos szakszervezeteket bábként rángatva hozták létre az egész sztrájkot. Elsősorban pedig tették ezt abból a célból, hogy Kocsis Istvánt, a csillogó vértezetű Igazság Bajnokát (számtalan autólizingelés hősét), aki nekilátott felszámolni a BKV sötét üzelmeit, a sarokba szorítsa. Ez az álláspont kétségtelenül nagyvonalú a maga módján. Ugyanis nemcsak azon az egyszerű tényen lép túl, hogy a buszvezetők nemcsak, hogy nem a Sátán kisinasai, hanem maguk is egyszerű munkavállalók (de facto "a Zemberek" elég tipikus megtestesítői, akik érdekeiért mint napi átlagban 53-szor hallhatjuk, a jobboldal fő ereje lépten-nyomon síkra száll); de elfeledkezni látszik arról is, hogy a liberálkommunisták a Demszky-Gyurcsány-Bajnai tengely bűnlistáján előkelő helyen szerepel az a döbbentes cinizmusú cselekedet, hogy szándékosan csődbe vezetik a BKV-t, hogy az általuk kinevezett kétes múltú vezetők segítségével (pl. az Elektromos Műveknél csúfosan leszerepelt Kocsis István) minél több állami adóforintot szivattyúzzanak át pártkasszákba. Legalábbis néhány héttel ezelőtt még valami ilyesmi volt a jobbos interpretációk lényege.
Amiből meg csak az a tanulság, hogy nem elvi alapon álló és nem következetes újságírónak- politikusnak lenni kétségtelenül kényelmesebb, hiszen az embernek mindig megadatik a választás szabadsága, hogy melyik értelmezés tetszik neki jobban.

_____________________

Ahogy a fentebbi katyvaszból is kitűnik, nem könnyű dolog állást foglalni a múlt heti BKV-sztrájk ügyében — még olyan szilárd és következetes elvi háttérrel sem, mint amely a Magyar Hírlapot (vagy akármely mai magyar jobbos sajtóorgánumot) jellemzi; hát még az egyszerű, hétköznapi állampolgárok számára, akiknek nem adatik meg az a luxus (mint pl. a fentieknek), hogy a tényeket teljességgel figyelmen kívül hagyják.
Először is azt érdemes észrevennünk, hogy nem egy duális, kételemű viszonyrendszerről vagyon itten szó, ahol egyértelműen ki van osztva a JÓ és a GONOSZ szerepe, hanem a kép ennél sokkal árnyaltabb, ráadásul több vonatkozásban is. Kezdjük talán ott, hogy a hagyományos felfogás szerint a kizsákmányoló tőkéssel szemben a megélhetésért, jobb élet- és munkakörülményekért küzdő munkavállalók érdekeit képviselő szakszervezeteknek szokás drukkolni, akik végső kétségbeesésükben szoktak a sztrájk fegyveréhez nyúlni. (Ezt lett volna hivatva megjeleníteni a nevetségességbe és érdektelenségbe egyszerre fulladó vasutas "szolidaritási" sztrájk.) De sajnos itt nemcsak arról volt szó, hogy a sztrájk egy nagyonis érzékeny pontot talált telibe (a túlzsúfolt főváros amúgyis katasztrófa peremén tántorgó tömegközlekedési szolgáltatását). Hanem arról is, hogy - államilag/fővárosilag finanszírozott cégről lévén szó - a fenntartók/megrendelők is mi magunk, Budapest közlekedő polgárai vagyunk. Azaz végső soron mi magunk vagyunk a gonosz tőkés is, aki féktelen profithajhászattól vezettetve nem fizet eleget szegény buszsofőreinek, nem vesz új buszokat, és nem hajlandó belemenni egy barátságosabb kollektív szerződésbe. Persze, ha bárkit megkérdezünk az utcán, hogy járjanak-e jobb, korszerűbb buszok és javítsuk-e fel szegény, nehéz munkát végző sofőrök fizetését és egyéb juttatásait, alighanem mindenki "igen"-t fog mondani. De ha ugyanezt úgy kérdezzük meg (kérdezni tudni kell!!), hogy kapjon-e a pazarló, vérlázító szerződéseivel kitűnő, a jegyek árát az égbe emelő BKV újabb és újabb támogatást adóforintjainkból, akkor nagyon nagy százalékban nemleges lesz a válasz.
Nézzünk akkor talán egy komplexebb megközelítést, hátha az kielégítőbb eredményre vezet! Képzeljük el, hogy a fentebbi kapcsolat igazából nem is kétpólusú, hanem egy sablonos szerelmi háromszög képét ölti inkább magára (utazóközönség—BKV-alkalmazottak—BKV-vezetőség), miközben a háttérben markát dörzsölve sátáni vigyorral ábrázatán ott vigyorog Bajnai Gordon (aki természetesen szabadon behelyettesíthető bármely szocpárti miniszterelnökkel). Nos ez a háromszög persze csak külső megjelenésében hasonlít a fentebb emlegetett szerelmihez, működésében épp az ellenkezője annak: a háromszög minden csúcsa ellentmondásos és ellenérzésekkel terhelt viszonyban áll(t) a másik kettővel. Kétségtelen, hogy a járműveket összehányó, bliccelő és a vezetőket összeverő utazóközönséggel; vagy az "ellenőr" feliratú karszalagot viselő orkokat rájuk szabadító, magának horribilis pénzeket kiutalgató vezetőséggel szemben mind ezidáig a háromszög sofőrök képviselte csúcsa tűnt a legfehérebbnek, rovásukon maximum a lélekszakadva futó utasok orra előtt becsukott buszajtók sorakoztak. Ezt a viszonylagos erkölcsi fölényt veszítették el most a BKV buszsofőrei a sztrájk során. Nem elsősorban azért, mintha sztrájkolni önmagában elítélendő és megvetendő cselekedet volna. A buszosok épp oda csaptak, ahol nagyon fájt: a (saját magukhoz hasonló) munkavállalóknak tettek (elsősorban és mindenekelőtt) keresztbe, azoknak, akik ilyen-olyan, de leginkább anyagi okokból nem engedhették meg maguknak hogy BKV híján autóra váltsanak, és ezzel amúgyis eléggé pengeélen táncoló havi költségvetésük akár végzetes csapást is szenvedhetett.
Siessünk leszögezni: minden sztrájk sérti valakinek az érdekét, éppen ebben rejlik a titok, ez (a sérelem kiküszöbölésének igénye) mozdíthatja a munkaadót a sztrájk kiváltó körülményeinek megszüntetésére. (Civilizált országban a sztrájkolót nem tekintik kiváltó körülménynek.) A gond azonban az, amit sokan leírtak már a magyar viszonyokkal kapcsolatban: ma idehaza "sztrájkképes" szakszervezeti mozgalom a "nemzeti kincsnek" nyilvánított területeken, azaz a közszolgáltatásokban működik. A sok más faramuci következményen túl ez azzal is jár, hogy a fentebb leírt nyomásgyakorlási folyamatban megjelenik egy köztes elem: a közszolgáltatások "vásárlója" (és persze megrendelője is, ahogy már fentebb írtam), az egyszerű állampolgár. Minden nyomásgyakorlás rajta keresztül történik, oly módon, hogy a sztrájkoló azt kívánja elérni, hogy ez a fogyasztói réteg elég nyomorultul érezze magát ahhoz, hogy morgolódni kezdjen, és ez zavarja a nagybetűs Államot. Ráadásul a Gaskó-féle "minden vasutasnak negyedmillliót, de azonnal" sztrájkok már eléggé próbára tették az átlag közlekedő állampolgár idegrendszerét. Így aztán a szolidaritás a sztrájkolókkal szemben csak elszórtan jelentkezett, akkoris inkább csak a kisebbik rossz választásának kényszerével: "inkább nekik szurkolok, mint a szemét hazug komcsi kormánynak". Nagyjából valami ilyesmi az előállt helyzet. Hogy ezt hogy látjuk, hogy ítéljük meg az esetleges megoldás módozatait, az nagyon sokféle lehet. Teszem azt az is egy (pontosabban kettő) megoldás lehet, ahogy Tóta W. Árpád látja a dolgokat. Egyet viszont biztosan nem lehet (hogy stílusosan visszakössünk a poszt elejéhez): a szakszervezeteket ördögtől valónak, a kommunista manipuláció eszközének feltüntetni.
Persze ha távlatosan gondolkodunk, nem árt már most megkezdeni az eláztatásukat: nehogy olyan sok gondja legyen majd velük a következő kormánynak, mint a mostaninak volt.

Minek nevezzelek?

Kedves Olvasó! Vajon belépne-e Ön a Krisna-tudatú Bungee-jumpingosok vagy éppenséggel a Vöröshajú Söralátétpöckölők közé? Vagy - és leginkább - a Nem-néger Gyémántcsiszolók Egyesülete az, amelynek tagjai közé kívánkozik? Gyanítom, (vagy legalábbis erősen remélem,) hogy a fenti kérdések mindegyikére negatív választ ad egy normális habitusú átlagember. Nemcsak azért, mert viszonylag ritka közöttünk a bándzsidzsampingos, söralátétpöckölő vagy éppen a gyémántcsiszoló. Hanem talán azért is, mert alapvető erkölcsi érzékkel nagyon könnyű átlátni ezeknek a képzeletbeli elnevezéseknek az abszurd és — mint majd igyekszem kimutatni — mélységesen antihumánus mivoltát.
Nézzük csak, mi is a gond ezekkel a fenti elnevezésekkel! A polgárság szinte a kezdetektől fogva különböző csoportokba (egyesületekbe, klubokba) tömörül, amelyek előképeként joggal tételezhetjük fel a középkori céheket, sőt bizonyos vonatkozásban már a rendek is előzménynek tekinthetők. Az idő múltával a döntő társadalmi-politikai változások ellenére ezeknek a csoportoknak fennmaradt néhány alapvető jellegzetességük. Elsősorban az, hogy a közös társadalmi-anyagi helyzet vagy ettől függetlenül a közös érdeklődés határozta meg őket. Az első csoportba tartoztak pl. az úri klubok, a másodikba pl. a hobbiszervezetek. Lett légyen azonban az a tömörülés bármilyen jellegű is, nem illesztettek rá még egy "szűrőt": azaz nem nagyon jött létre pl. a Baptista Lángossütők Klubja. Nem mintha a baptisták között ne lett volna lángossütő, akár több tucat is, vagy a lángossütők közt ne találtatott vona jópár baptista felekezetbéli. Egyszerűen az a józan megfontolás vezette ezt a gyakorlatot, hogy a közös érdeklődési kör, vagy éppen a hit eléggé meghatározza az embert ahhoz, hogy a hasonlóak közt jól érezze magát, míg minden további különbségtétel fölösleges és megosztó jellegű.
Természetesen létezik nem egy olyan szervezet, amelyik mégiscsak többelemű szerkezeteket emel be nevébe: gondoljunk akár a Baptista Szeretetszolgálatra, a Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetségére vagy éppen a Magyar Vöröskereszt Vas megyei Szervezetére. De könnyű észrevenni, hogy itt nem korlátok állításáról van szó, hanem specifikumok meghatározásáról: az egy bizonyos egyház által működtetett speciális szervezetről, az országos hatókörűről vagy éppen annak egy megyei kirendeltségéről. Ezek azonban nem kizáró tényezők, és pláne nem kizárólagosak: éppenséggel meg lehet keresztelkedni baptistának (sőt a szervezet "kívülről" is támogatható); ha valaki mindenáron a Vöröskereszt Vas megyei szervezetében szeretné kifejteni tevékenységét, elköltözhet Szombathelyre vagy Pornóapátiba is akár; a MABÉOSZ-tagsághoz meg egyszerűen csak bélyeggyűjtőnek kell lennie e hazában.
Lássunk néhány ellenpéldát! Ha valaki létrehozza mondjuk a Nem-kínai Autóversenyzők szövetségét, akkor rögtön nyilvánvaló kell, hogy legyen, hogy ennek a szervezetnek nem elsősorban az azonos érdeklődésűek összegyűjtése, szakmai alapon való tömörítése a célja, hanem éppen ellenkezőleg, az autóversenyző-társadalom megosztása kínaiakra és nem-kínaiakra. Azaz annak a sugallása, hogy létezik más, fontosabb szempont ebben a szegmensben is, mint az autóversenyzés szeretete. Ráadásul azt most már ne is taglaljuk, hogy igazából hogy hívják azt a megközelítést, amelyik ember és ember között születése, rasszhoz való tartozása alapján tesz különbséget. Tegyük még ehhez hozzá, hogy kínaivá vagy nem-kínaivá az ember születése alapján válik, és akármilyen tiszteletreméltó erőfeszítéseket is tesz, egyik kategóriából semmi esetre sem tud átkerülni a másikba.
Annak, hogy egyáltalán mégis szóba kerül ez itt és most, kettős oka van. Egyrészt már most létezik a fenti metódus alapján nevet választó szervezet ("legszebb" példája ennek a Gój Motorosok), másrészt erős a gyanúm, hogy az ilyen jellegű névadással 2010 második felétől sokkal gyakrabban fogunk találkozni: hemzsegni fognak a "Keresztény", "Nemzeti" és a (nem területi egységet jelentő) "Magyar" előtagú szerveződések az élet minden területén. Bizonyos vagyok továbbá abban is, hogy ezek a leendő (vagy már működő) szervezetek egész összefogottan és szívhez szólóan meg fogják tudni magyarázni az elnevezéseik semleges, és integratív mivoltát, hozzátéve persze ehhez azt a kirekesztő jellegű klauzulát, hogy aki ezekben a magyarázatokban kételkedne, az természetsen se nem magyar, se nem nemzeti, se nem keresztény.
És persze nem gój.

Üzenet Ázsiából

És már megint a BKV... Álldogálok a megálló 2 és féloldalú üvegkalitkájában, amikor a hátsó falon egy kisformátumú plakátocska tűnik tűnik fel. Grafika és szöveg érdekes egyvelege ötlik szemembe itt kétszínnyomással (a fekete mellett a piros szín is megjelenik).

Megcsodálom az egyik illusztrációt (Simon Peresz portréja, a háttérben egy fekete Dávid-csillaggal) és végigböngészem a szöveget. Az utóbbi így szól: "Üzenet Simon Peresznek Izrael elnökének: Foglalod a kurvanyádat/De nem ám a mi hazánkat! az idézet Petőfi Sándor Mit nem beszél az a német... című, hazafias verséből való."
És a jobb alsó sarokban : "kiadja: HAMASZ".
Ahogy a szöveg végére értem, komolyan meghatódtam, hogy a távoli Palesztina annyira fontosnak tart minket, magyarokat, hogy nemcsak hogy itt, a távoli Magyarországon kampányol a palesztinok ügyéért, hanem ráadásul még ezt egy magyar költő versével is teszi. De aztán a másik illusztrációra esik a szemem, és kétségek fognak el: ott ugyanis egy piros-fehér csíkozású tipikus középkori magyar harci lobogó látható. Rövid gondolkodás után kénytelen vagyok oda kilyukadni, hogy ismét a nemzeti érzelmű jobboldal egy acélosan kemény csoportjának komoly propagandaakciójáról van szó. És ha már ezt ők így üzenet formájában vélték leginkább megvalósíthatónak, nos akkor én is üzennék egyet-mást. Mondjuk így: Kedves HAMASZ! Szeretném szíves tudomásotokra hozni a következőket:
1/ Nem illendő széles körben ismert betűszavakat "kölcsönvenni", még akkor sem, ha a nevetek rövidítése (teszem azt, HAzafias MAgyarok SZövetsége) "véletlenül" megegyezik a palesztin szervezet nevével. (Pl. az Ebtenyésztők Népi Szövetségének közgyűlését nem illik úgy hirdetni, hogy "összeült az ENSZ közgyűlése".) Különösen igaz ez abban az esetben, ha az üzenet olyan, tökös, hadüzenet-szintű valami, mint a ti szövegetek. Mert ez így nem más, mint a más nevében elküldött mocskolódó, rágalmazó levél. Jobb esetben névtelen levél.
2/ Izrael állam hivatalosan, a nemzetközi jog alapján pillanatnyilag nemcsak Magyarországgal, hanem egyáltalán semmilyen más állammal nem áll hadiállapotban. Ily módon egyrészt nem is foglalhatja el hazánkat, másrészt a vélt, általatok vizionált támadó hadművelet elleni tiltakozással Izrael elnökét megszólítani mondhatni baromság.
3/ Nem teljesen világos, hogy az izraeli "agresszió" elleni tiltakozásul miért egy németellenes, 19. századi verset választotok, amelynek költője ráadásul szlovák származású.
4/ Persze megértem, hogy a hazafias nekibuzdulás kihozza az emberből a mélymagyart. Csak ennek (egyik) első lépése az volna, hogy tudjatok magyarul. Az még bocsánatos bűn, hogy a két különböző fajtájú (értelmező és kijelölő) minőségjelző közé vesszőt tesztek ("című, hazafias"), biztos jól belétek verte a tantónéni annak idején, hogy a jelzők közé az kell. De akkor vajon miért nem sikerült megjegyezni azt a sokkal alapszintűbb dolgot, hogy az ún. értelmező jelző ("Peresznek Izrael elnökének") két tagja közé mindig vessző dukál. Lásd pl.: Orbán Viktor, a magyar nemzet Messiása.

Most, hogy ezt a listát átfutom, csendes rezignációval észlelem, hogy igaz a régi mondás: mindig az első benyomás a helyes. A röplap tényleg Ázsiából érkezett. Mégha nem is fizikai értelemben.