Aligha van még egy olyan párt az 1990 óta íródó legújabbkori magyar történelemben, amelyik olyan széles tömegeket késztet(ett) volna olyan szélsőséges(en eltérő) reakciókra, mint a manapság agóniáját "élő" vagy azt tán már dicstelenül be is fejezett Szabad Demokraták Szövetsége. Szögezzük le: a kimúló/kimúlt SzDSz-szel az utolsó rendszerváltó párt tűnt el a magyar politikai palettáról. (Arról, hogy ez a Fidesz és ez az MDF már nem az a Fidesz és MDF, aligha kell hosszasan győzködni bárkit is, bár kétségtelen, hogy ez az SzDSz sem az már, ami volt.) Azt, hogy a (néhai) Szabad Demokraták Szövetsége miért vált vezető-meghatározó politikai erőből jelentéktelen kis párttá, sokan és sokféleképpen próbálták megmagyarázni. (Íme, egy a lehetséges megközelítések közül.)
Ha nekem kéne egy mondatban összefoglalnom ezt a szomorkásan tragikomikus történetet, valahogy így tenném: "Az SzDSz addig igyekezett hibáiban hasonulni a többi párthoz, amíg sikerült erényeit teljesen levetkőznie". Tette persze mindezt a jellegzetesen magyar légkörben, és magyar körülmények közt, amely nem kifejezetten barátja semmilyen szimpatikus kezdeményezésnek, és sokat segített a nagy eszmények elszürkülésében. Mitől maradt volna egy bármilyen, politika közelébe kerülő társaság mentes a korrupciótól, kontraszelekciótól és egyéb kárhozatos magyar vívmányoktól?
Nem célom vitázni azokkal, akik az SzDSz-nek a többi magyar pártnál nagyobb felelősséget mérnének ki (pláne nem azokkal, akik CSAK neki mérnének ki felelősséget), de a fentebb hivatkozott blogbejegyzés is elköveti azt a hibát, hogy a valóság tényeit szándékozik mintegy a szabaddemokraták nyakába varrni, és fordított logikával, ehhez konstruál érveket, azaz olyan eseményeket kapcsol össze, amelyek önmagukban igazak ugyan, de nincsenek ok-okozati viszonyban egymással. Tipikusan ilyennek érzem pl. az első két "bűnt". Először is a Demokratikus Charta ürügyén szögezzük le, hogyha egy olyan mozgalmat hozunk létre, amelyik a demokrácia védelméért száll síkra, aligha tehetjük meg, hogy azzal kezdjük annak működését, hogy antidemokratikusan, saját tetszésünk szerint kizárunk belőle olyan szervezeteket, amelyek épp belépési szándékukkal deklarálták a demokrácia mellett való elkötelezettségüket. És bár, lehet, hogy az MSzP karanténban volt, de véleményem szerint nincs az a Charta, amelyik önmagában úgy ki tud hozni egy pártot a karanténból, hogy annak korábbi 8 és fél százalékos mandátumarányából, több mint 54%-ost csinál. Ebben a helyzetben kérdés, hogy kényszer volt-e az MSzP-vel kötött koalíció. Nem elsősorban a párt által megfogalmazott: "belülről való kontroll" igénye miatt (azaz, hogy így könnyebben nézhessen körmére a kormánynak), hanem azért (is), mert az 1990-94 közötti négy évben a közbeszédnek (elsősorban a jobboldalinak, de az erre való reflektálás miatt a teljes közbeszédnek is) egyik alaptémája lett a reneszánszát élő antiszemitizmus, és ennek kapcsán az SzDSz "zsidópárt"-ként való aposztrofálása. Az MDF másik fő üzenete a komcsik ekézése volt, így szinte önmaga hozta tető alá fő "ellenségeinek" megnevezésével következő kormánykoalíciót. A szadesz választhatott, hogy az antiszemitizmust részben eltűrő, részben tudatosan szító jobboldallal (+ az akkor még liberális Fidesszel) vállal közösséget, vagy önmaga is hozzájárul a "ballib/judeokommunista/libcsikomsi" címke erősödéséhez. Nehéz volna megítélni, hogy a kisebbik rosszat választotta-e, de tény, hogy mindkét megoldás ellen (is) bőven hozhatók fel érvek.
Mindazonáltal ez a poszt nem a szadesz apológiája volna (mégha úgy is tűnik:)). Nem szeretném azonban említetlenül hagyni azokat az "erényeket", amelyeket a bevezetőben már említettem. A rövid összefoglaló ezúttal annyi volna, hogy az SzDSz liberális értékeket képviselő programpárt volt, amelyik demokratikusan működött. Természetesen tette mindezt magyar környezetben: egyre romló-rombolódó légkörben és tárgyi-személyi feltételek közt. Azaz egyre inkább szűkült a bázisa, egyre dühödtebb acsargás és bizalmatlanság vette körül, és fokozatosan "kiürült": elöször legendái, zseniális figurái, aztán kiemelkedő alakjai hagyták el; akik mégis maradtak, azok hozzászürkültek az átlaghoz, vagy tragikusan adaptálódtak a korrupt magyar viszonyokhoz.
Az tagadhatatlan, hogy az SzDSz liberális módon próbált meg viszonyulni számos olyan kérdéshez, amelyek közül jópár ma Nyugat-Európában és az USÁ-ban is sarokponti kérdésnek számít (pl. a kisebbségek vagy a homoszexuálisok jogainak kérdésében). És azokban a kérdésekben is (pl. az egyházak finanszírozásának, vagy ezzel összefüggésben az egyház és az állam szétválasztásának kérdésében), amelyek ma már a Fejlett Világban nem is számítanak kérdésnek. Örök szégyenük a parlamenti és parlamenten kívüli pártoknak, hogy ezekben az ügyekben a szabaddemokraták jórészt egyedül maradtak; és örök szégyenünk mindnyájunknak, hogy ezek az ügyek alkalmasnak bizonyultak a szadi ellen való hangulatkeltésre.
Ugyanígy kétségbevonhatatlannak gondolom, hogy a magyar liberális párt volt az (egyetlen [tán a 2010-es MDF-et kivéve, de ez még nyitott kérdés]), amelyik hosszú távú koncepcióval, programmal rendelkezett, válaszai voltak nemcsak a MIT?, hanem a HOGYAN? kérdésére is, és ezeket a válaszokat többnyire komolyan is gondolta (szintén egyedüliként). És ismét leírhatnám, amit egy bekezdéssel ezelőtt: ezeken is rajtavesztett, hiszen nehezen mondhatók, hogy ezek népszerűséghajhászó vagy -generáló válaszok lettek volna.
És végül: ha kísérletet teszünk arra, hogy felsoroljuk az SzDSz összes elnökét 1990 óta, akkor kétségtelenül sokkal nehezebb helyzetben leszünk, mintha ugyanezt akár az MSzP-vel, akár az MDF-fel próbáljuk meg, nem is beszélve a pártelnökök nem nyomasztóan túl hosszú sorát produkáló Fidesz-ről. (Arról már ne is beszéljünk, hogy a pártelnökök szinte minden esetben többes jelölés után, azaz vetélytársakkal szemben szerezték meg posztjukat - ami az emlegetett többi párt esetében nem volt nagyon jellemző.) Természtesen nem gondolom azt, hogy a sok pártelnök önmagában egy párt demokratizmusának fokmérője volna (a Kisgazdáknak esetenként 3-4 is volt egyidőben...) , de ez és a tényleges választási folyamat megléte azért mégiscsak egyfajta indikátor lehet.
Persze, ahogy az a magyar közállapotok egészére is elmondható: nagyon sokat számít az, hogy egy jó rendszert milyen minőségű tagság, milyen etikai és mentális háttérrel rendelkező emberek működtetnek. Ahogy már írtam, az SzDSz ebben a tekintetben sem bizonyult kivételnek a magyar trendek alól: egyre silányabb, és alkalmatlanabb garnitúrával működött, aztán már csak vegetált. Aztán már azt sem.
Kár érte? Lehet rajta vitázni. De hogy értünk, akik itt maradunk egy követhető, tisztelhető liberális párt nélkül, értünk mindenképp kár, az szinte biztos. Aki ezt most még nem látja, annak lesz ideje bőven, hogy észrevegye, amikor majd tojnak a fejére.
Nem, nem a (szabad) madarak...
Ha nekem kéne egy mondatban összefoglalnom ezt a szomorkásan tragikomikus történetet, valahogy így tenném: "Az SzDSz addig igyekezett hibáiban hasonulni a többi párthoz, amíg sikerült erényeit teljesen levetkőznie". Tette persze mindezt a jellegzetesen magyar légkörben, és magyar körülmények közt, amely nem kifejezetten barátja semmilyen szimpatikus kezdeményezésnek, és sokat segített a nagy eszmények elszürkülésében. Mitől maradt volna egy bármilyen, politika közelébe kerülő társaság mentes a korrupciótól, kontraszelekciótól és egyéb kárhozatos magyar vívmányoktól?Nem célom vitázni azokkal, akik az SzDSz-nek a többi magyar pártnál nagyobb felelősséget mérnének ki (pláne nem azokkal, akik CSAK neki mérnének ki felelősséget), de a fentebb hivatkozott blogbejegyzés is elköveti azt a hibát, hogy a valóság tényeit szándékozik mintegy a szabaddemokraták nyakába varrni, és fordított logikával, ehhez konstruál érveket, azaz olyan eseményeket kapcsol össze, amelyek önmagukban igazak ugyan, de nincsenek ok-okozati viszonyban egymással. Tipikusan ilyennek érzem pl. az első két "bűnt". Először is a Demokratikus Charta ürügyén szögezzük le, hogyha egy olyan mozgalmat hozunk létre, amelyik a demokrácia védelméért száll síkra, aligha tehetjük meg, hogy azzal kezdjük annak működését, hogy antidemokratikusan, saját tetszésünk szerint kizárunk belőle olyan szervezeteket, amelyek épp belépési szándékukkal deklarálták a demokrácia mellett való elkötelezettségüket. És bár, lehet, hogy az MSzP karanténban volt, de véleményem szerint nincs az a Charta, amelyik önmagában úgy ki tud hozni egy pártot a karanténból, hogy annak korábbi 8 és fél százalékos mandátumarányából, több mint 54%-ost csinál. Ebben a helyzetben kérdés, hogy kényszer volt-e az MSzP-vel kötött koalíció. Nem elsősorban a párt által megfogalmazott: "belülről való kontroll" igénye miatt (azaz, hogy így könnyebben nézhessen körmére a kormánynak), hanem azért (is), mert az 1990-94 közötti négy évben a közbeszédnek (elsősorban a jobboldalinak, de az erre való reflektálás miatt a teljes közbeszédnek is) egyik alaptémája lett a reneszánszát élő antiszemitizmus, és ennek kapcsán az SzDSz "zsidópárt"-ként való aposztrofálása. Az MDF másik fő üzenete a komcsik ekézése volt, így szinte önmaga hozta tető alá fő "ellenségeinek" megnevezésével következő kormánykoalíciót. A szadesz választhatott, hogy az antiszemitizmust részben eltűrő, részben tudatosan szító jobboldallal (+ az akkor még liberális Fidesszel) vállal közösséget, vagy önmaga is hozzájárul a "ballib/judeokommunista/libcsikomsi" címke erősödéséhez. Nehéz volna megítélni, hogy a kisebbik rosszat választotta-e, de tény, hogy mindkét megoldás ellen (is) bőven hozhatók fel érvek.
Mindazonáltal ez a poszt nem a szadesz apológiája volna (mégha úgy is tűnik:)). Nem szeretném azonban említetlenül hagyni azokat az "erényeket", amelyeket a bevezetőben már említettem. A rövid összefoglaló ezúttal annyi volna, hogy az SzDSz liberális értékeket képviselő programpárt volt, amelyik demokratikusan működött. Természetesen tette mindezt magyar környezetben: egyre romló-rombolódó légkörben és tárgyi-személyi feltételek közt. Azaz egyre inkább szűkült a bázisa, egyre dühödtebb acsargás és bizalmatlanság vette körül, és fokozatosan "kiürült": elöször legendái, zseniális figurái, aztán kiemelkedő alakjai hagyták el; akik mégis maradtak, azok hozzászürkültek az átlaghoz, vagy tragikusan adaptálódtak a korrupt magyar viszonyokhoz.
Az tagadhatatlan, hogy az SzDSz liberális módon próbált meg viszonyulni számos olyan kérdéshez, amelyek közül jópár ma Nyugat-Európában és az USÁ-ban is sarokponti kérdésnek számít (pl. a kisebbségek vagy a homoszexuálisok jogainak kérdésében). És azokban a kérdésekben is (pl. az egyházak finanszírozásának, vagy ezzel összefüggésben az egyház és az állam szétválasztásának kérdésében), amelyek ma már a Fejlett Világban nem is számítanak kérdésnek. Örök szégyenük a parlamenti és parlamenten kívüli pártoknak, hogy ezekben az ügyekben a szabaddemokraták jórészt egyedül maradtak; és örök szégyenünk mindnyájunknak, hogy ezek az ügyek alkalmasnak bizonyultak a szadi ellen való hangulatkeltésre.
Ugyanígy kétségbevonhatatlannak gondolom, hogy a magyar liberális párt volt az (egyetlen [tán a 2010-es MDF-et kivéve, de ez még nyitott kérdés]), amelyik hosszú távú koncepcióval, programmal rendelkezett, válaszai voltak nemcsak a MIT?, hanem a HOGYAN? kérdésére is, és ezeket a válaszokat többnyire komolyan is gondolta (szintén egyedüliként). És ismét leírhatnám, amit egy bekezdéssel ezelőtt: ezeken is rajtavesztett, hiszen nehezen mondhatók, hogy ezek népszerűséghajhászó vagy -generáló válaszok lettek volna.
És végül: ha kísérletet teszünk arra, hogy felsoroljuk az SzDSz összes elnökét 1990 óta, akkor kétségtelenül sokkal nehezebb helyzetben leszünk, mintha ugyanezt akár az MSzP-vel, akár az MDF-fel próbáljuk meg, nem is beszélve a pártelnökök nem nyomasztóan túl hosszú sorát produkáló Fidesz-ről. (Arról már ne is beszéljünk, hogy a pártelnökök szinte minden esetben többes jelölés után, azaz vetélytársakkal szemben szerezték meg posztjukat - ami az emlegetett többi párt esetében nem volt nagyon jellemző.) Természtesen nem gondolom azt, hogy a sok pártelnök önmagában egy párt demokratizmusának fokmérője volna (a Kisgazdáknak esetenként 3-4 is volt egyidőben...) , de ez és a tényleges választási folyamat megléte azért mégiscsak egyfajta indikátor lehet.
Persze, ahogy az a magyar közállapotok egészére is elmondható: nagyon sokat számít az, hogy egy jó rendszert milyen minőségű tagság, milyen etikai és mentális háttérrel rendelkező emberek működtetnek. Ahogy már írtam, az SzDSz ebben a tekintetben sem bizonyult kivételnek a magyar trendek alól: egyre silányabb, és alkalmatlanabb garnitúrával működött, aztán már csak vegetált. Aztán már azt sem.
Kár érte? Lehet rajta vitázni. De hogy értünk, akik itt maradunk egy követhető, tisztelhető liberális párt nélkül, értünk mindenképp kár, az szinte biztos. Aki ezt most még nem látja, annak lesz ideje bőven, hogy észrevegye, amikor majd tojnak a fejére.
Nem, nem a (szabad) madarak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése