Valaki megvádolhatta Josef K-t, mert noha semmi rosszat nem csinált, egyszercsak arra ébredt, hogy vérző lábbal fekszik motorja mellett az úttest szélén.
Mellette furcsa kinézetű emberek szaladgáltak fel-alá, és nagyon izgatott hangnemű vitát folytattak egymással.
– Azonnal hívni kell a mentőket! – rikkantotta az egyik, kis alacsony figura.
– Mit nem mond?! – hőkölt vissza egy másik, ösztövér alak, aki különben nyugodtnak tűnt, de most mintha elveszteni látszott volna hidegvérét. – Nem elég, hogy "azonnal", de még egyenest a mentőket is?? Maga talán nem tudja, tisztelt Uram, – és hangja itt fokozatosan kezdett átcsúszni a kioktató és a gunyoros valamiféle sajátságosan lúdbőröztető keverékébe – hogy a Mentőket nem lehet csak úgy, mindenféle hívásokkal zavarni? A mentők tevékenysége bonyolult és összetett, a telefonhívások csak összekuszálnák az ott dolgozók érzékeny idegeit és megzavarnák a pontosan működő hierarchikus gépezetet. Természetesen nincs más megoldás: ki kell várni, amíg erre jár egy mentő...
– És akkor felvesznek? – hörögte K alig érthetően, félig nem-emberi hangon, mint aki undorító féreggé kezd válni...
– Azt biztos nem, de reménykedhetünk benne, hogy az esetéről jelentés készül, és akta nyílik róla a gyógyKastélyban.
– Uraim, uraim! – hallatszott egyszercsak a sötét földre hajló fák árnyékából.
Mindnyájan odanéztek, és egy furcsa, az időjáráshoz egyáltalán nem illő, rendkívül ritkás, hiányos szőrzetű bundaszerűségbe – , amely különben terjedelmes csuklyával is rendelkezett, és felületes szemlélő ezért akár útikabátnak is gondolhatta — burkolózott fekete hajú-szakállú férfit pillantottak meg.
– Ne haragudjanak, eddig türelemmel hallgattam Önöket, de már annyi sületlenséget hordtak össze, hogy egyszerűen muszáj közbeszólnom. Mentők, mint az köztudomású, egyáltalán nem léteznek. Nem mondom, hasznos legenda az övéké arra, hogy az egyszerű emberek hitét fenntartsa, de annál semmi több. Ebben az ügyben egész másképp kell eljárni. Először is meg kell állapítanunk, egész pontossággal, hogy hol fekszik ez a féreg – fejével itt Josef K felé bökött, de épp csak jelzésszerűen, mutatva, hogy nagyjából ez minden, amire az méltó. – Szerencséjük van, én éppen földmérő vagyok, biztosíthatom Önöket, hogy kiváló munkát végzek, minden csak idő és pénz kérdése. Két-három hét, és minden előkészületet el tudok végezni, hogy kezdődhessen a munka..., ha lesz, aki megrendeli. És akkor, ha a munkálatok majd egyszer véget érnek, egész pontosan tudni fogjuk, hogy ez itt – és bár a sötétség és meglehetősen zilált állapota miatt K nem lehetett benne biztos, de mintha ezen szavait egy erőteljes, az ő irányába tartó köpéssel kísérte volna – a Városszörny területén fekszik-e, vagy másvalakinek a kötelessége, hogy elTarcsa.
– Dehát addigra elvérzek... nagyon fáj a lábam! – próbálta artikulálni K.
– Persze az sem kizárt, hogy az egyik fele ideát van, míg a másik átlóg a szomszédos területre – fűzte tovább gondolatait a Földmérő. Ez persze némileg megnyújthatja az eljárás időtartamát, de a hivatalos utat nyilván akkor is be kell tartani...
Majd miután az e szavakra feljajduló K felé pillantott, még hozzátette:
– Ilyenkor persze az kifejezetten hasznos tud lenni, ha a kérdéses rész leválik a többiről.
– Na de ki fogja ezt megrendelni, és pláne kifizetni??! – rikkantott a kicsi, akit szemmel láthatólag nagyon zavart, hogy a figyelem elfordult róla.
– Nos, ha így áll a helyzet, – vakarta meg szakállán keresztül állát a Földmérő, és ismét teljesen indokolatlanul fejébe húzta a bundaszerűség csuklyáját – akkor más eljárást kell választanunk. Bár talán látszatra nem fér össze egy magamfajta ember társadalmi megbecsültségével, de másrészről mindig hasznos lehet, ha az ember minden rétegben rendelkezik néminemű ismeretséggel — egyszóval ismerek épp itt a környéken egy nagyon szakavatott sintért. Mint afféle félig társadalmon kivüli alaknak, persze fogalma sincs a hivatalos eljárás finomságairól, – alighanem épp emiatt is került a perifériára – de épp ezért gyorsan dolgozik, és amennyire meg tudom ítélni, nekünk most épp erre van szükségünk.
– "Mint egy kutya" – gondolta még utolsó erejével, félájultában K, amikor alig félóra múlva a sintér segédei gazdájuk kordéjára dobták meggyötört testét, és úgy érezte: a Szégyen, ennek a világnak szégyene túléli nemcsak őt, hanem még sok-sok nemzedéket.
(Ebben az írásban szó szerinti vagy torzított formában Franz Kafka A per, A kastély és Az átváltozás c. műveiből szerepelnek részletek, utalások. Külön köszönetet mondok a Mai Magyar Valóságnak, hogy rendelkezésemre bocsájtotta a történetet, valamint a kereskedelmi televízióknak, amelyek addig csócsálták, amíg fel nem figyeltem rá.)
Mellette furcsa kinézetű emberek szaladgáltak fel-alá, és nagyon izgatott hangnemű vitát folytattak egymással.
– Azonnal hívni kell a mentőket! – rikkantotta az egyik, kis alacsony figura.
– Mit nem mond?! – hőkölt vissza egy másik, ösztövér alak, aki különben nyugodtnak tűnt, de most mintha elveszteni látszott volna hidegvérét. – Nem elég, hogy "azonnal", de még egyenest a mentőket is?? Maga talán nem tudja, tisztelt Uram, – és hangja itt fokozatosan kezdett átcsúszni a kioktató és a gunyoros valamiféle sajátságosan lúdbőröztető keverékébe – hogy a Mentőket nem lehet csak úgy, mindenféle hívásokkal zavarni? A mentők tevékenysége bonyolult és összetett, a telefonhívások csak összekuszálnák az ott dolgozók érzékeny idegeit és megzavarnák a pontosan működő hierarchikus gépezetet. Természetesen nincs más megoldás: ki kell várni, amíg erre jár egy mentő...
– És akkor felvesznek? – hörögte K alig érthetően, félig nem-emberi hangon, mint aki undorító féreggé kezd válni...
– Azt biztos nem, de reménykedhetünk benne, hogy az esetéről jelentés készül, és akta nyílik róla a gyógyKastélyban.
– Uraim, uraim! – hallatszott egyszercsak a sötét földre hajló fák árnyékából.
Mindnyájan odanéztek, és egy furcsa, az időjáráshoz egyáltalán nem illő, rendkívül ritkás, hiányos szőrzetű bundaszerűségbe – , amely különben terjedelmes csuklyával is rendelkezett, és felületes szemlélő ezért akár útikabátnak is gondolhatta — burkolózott fekete hajú-szakállú férfit pillantottak meg.
– Ne haragudjanak, eddig türelemmel hallgattam Önöket, de már annyi sületlenséget hordtak össze, hogy egyszerűen muszáj közbeszólnom. Mentők, mint az köztudomású, egyáltalán nem léteznek. Nem mondom, hasznos legenda az övéké arra, hogy az egyszerű emberek hitét fenntartsa, de annál semmi több. Ebben az ügyben egész másképp kell eljárni. Először is meg kell állapítanunk, egész pontossággal, hogy hol fekszik ez a féreg – fejével itt Josef K felé bökött, de épp csak jelzésszerűen, mutatva, hogy nagyjából ez minden, amire az méltó. – Szerencséjük van, én éppen földmérő vagyok, biztosíthatom Önöket, hogy kiváló munkát végzek, minden csak idő és pénz kérdése. Két-három hét, és minden előkészületet el tudok végezni, hogy kezdődhessen a munka..., ha lesz, aki megrendeli. És akkor, ha a munkálatok majd egyszer véget érnek, egész pontosan tudni fogjuk, hogy ez itt – és bár a sötétség és meglehetősen zilált állapota miatt K nem lehetett benne biztos, de mintha ezen szavait egy erőteljes, az ő irányába tartó köpéssel kísérte volna – a Városszörny területén fekszik-e, vagy másvalakinek a kötelessége, hogy elTarcsa.
– Dehát addigra elvérzek... nagyon fáj a lábam! – próbálta artikulálni K.
– Persze az sem kizárt, hogy az egyik fele ideát van, míg a másik átlóg a szomszédos területre – fűzte tovább gondolatait a Földmérő. Ez persze némileg megnyújthatja az eljárás időtartamát, de a hivatalos utat nyilván akkor is be kell tartani...
Majd miután az e szavakra feljajduló K felé pillantott, még hozzátette:
– Ilyenkor persze az kifejezetten hasznos tud lenni, ha a kérdéses rész leválik a többiről.
– Na de ki fogja ezt megrendelni, és pláne kifizetni??! – rikkantott a kicsi, akit szemmel láthatólag nagyon zavart, hogy a figyelem elfordult róla.
– Nos, ha így áll a helyzet, – vakarta meg szakállán keresztül állát a Földmérő, és ismét teljesen indokolatlanul fejébe húzta a bundaszerűség csuklyáját – akkor más eljárást kell választanunk. Bár talán látszatra nem fér össze egy magamfajta ember társadalmi megbecsültségével, de másrészről mindig hasznos lehet, ha az ember minden rétegben rendelkezik néminemű ismeretséggel — egyszóval ismerek épp itt a környéken egy nagyon szakavatott sintért. Mint afféle félig társadalmon kivüli alaknak, persze fogalma sincs a hivatalos eljárás finomságairól, – alighanem épp emiatt is került a perifériára – de épp ezért gyorsan dolgozik, és amennyire meg tudom ítélni, nekünk most épp erre van szükségünk.
– "Mint egy kutya" – gondolta még utolsó erejével, félájultában K, amikor alig félóra múlva a sintér segédei gazdájuk kordéjára dobták meggyötört testét, és úgy érezte: a Szégyen, ennek a világnak szégyene túléli nemcsak őt, hanem még sok-sok nemzedéket.
(Ebben az írásban szó szerinti vagy torzított formában Franz Kafka A per, A kastély és Az átváltozás c. műveiből szerepelnek részletek, utalások. Külön köszönetet mondok a Mai Magyar Valóságnak, hogy rendelkezésemre bocsájtotta a történetet, valamint a kereskedelmi televízióknak, amelyek addig csócsálták, amíg fel nem figyeltem rá.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése