Kopirájt

És igen! Megcsináltuk! Már csak a jogtechnikai részletek vannak hátra, de hát egy olyan országban, ahol az uralkodó a hatalmat gyakorló párt java része jogvégzett emberekből áll, és egyébként is olyan kiváló jogászok állnak rendelkezésre, akik egy kampánycsendsértést "osztjónapot"-tal elintéznek, ez nem lehet probléma. Szóval: most már csak a legendásan gazdag arab országokról kell legombolni a jogdíjat, és máris megvan az a szükséges alaptőke, amelyik Hazánk soha nem látott ütemű felemelkedésének az alapfeltétele.

Ha valaki esetleg nem értené, miről van szó, azt kérem, figyelmesen olvassa el ezt a cikket, különösen a felvezető szöveg első mondatát! És most emlékezzünk arra, hogyan interpretálták a kormány képviselői és nyomukban az egész kormányoldali sajtó a médiatörvény kapcsán kialakult összeurópai hangulatot. "Magyarország egy nemzetközi (baloldali) összeesküvés célkeresztjébe került" – hangzott nem is olyan régen. És most szinte szóról szóra ugyanezt a szlogent halljuk vissza az arab világ egyik államának vezető garnitúrájától, és mintha nem olyan régen Mubarak is próbálkozott volna valami hasonlóval. Hála a modern technika vívmányainak, a kép- és hangrögzítő technikáknak, és a sajtófigyelő szolgálatoknak, teljes egyértelműséggel bizonyítható, hogy a fenti, nemzetközi összeesküvéssel való takarózás példálózás a magyar géniusz leleménye, és mint ilyenért, minden további felhasználó köteles érte tekintélyes jogdíjat fizetni. Különösen abban az esetben növekszik extrém méretűre ez a bizonyos summa, ha – mint a fenti esetben is – a szellemi termék felhasználása annak forrás-megnevezése nélkül történik. Márpedig itt erről van szó, ezt még a vak is láthatja. Képzeljük el, hogy micsoda tejjel-mézzel folyó Kánaán lesz itt, ha az olaj (Bahrein) vagy a turisztika (Tunézia) által hizlalt pénztárcájú arab országok elkezdik utalgatni a minket megillető jogdíjakat!
Persze vigyázni kell velük, mert rendkívül rafináltak ám! Ezt mi sem mutatja jobban, mint hogy elnyomó diktatórikus rendszerek vezetőiként nem átallották felhasználni a világ legdemokratikusabb országának kormánya által kiötlött szlogent!

Szociális hamburgerszavazást!!

Adóalany

Aki csak egy kicsit is konyít a politikához, annak számára tökéletesen világos kell legyen, mi különbözteti meg Magyarország történelmének 2010. április 25-e előtti és utáni szakaszát: míg a históriai sorsfordító nap előtt a gonosz népnyúzó kormány a "pénzbehajtás újabb és újabb módjait" (copyright by Szijjártó Péter) találta ki elvetemültségében és pénzsóvárságában, addig a Nemzeti Együttműködés Rendszerének égisze alatt az országot felvirágoztató testület a jellegzetes magyar leleményesség szép példáit mutatva önfeláldozóan éjjel-nappal dolgozik azon, hogy új és új adónemekkel bírja rá a magyarság ellenségeit (ejtsd: multik-bankok), hogy azok hozzájáruljanak a nemzet felvirágzásához. Ennek a Gazdasági Szabadságharcnak legújabb hajtása a frissen belengetett hamburgeradó tervezete. 

De szépen is cseng az "egészséges életmód" meg a "nagyobb rizikó, több hozzájárulás" szlogenje! Persze a paripa lábikója azért elég jól láthatóan kicsüng... Először is ott, hogy aki egészségtelenül táplálkozik, az eleve rizikót vállal, méghozzá a létező legnagyobbat: saját egészsége és végső soron élete elvesztésének fokozott rizikóját. (Az pedig külön extra ordas képmutatás, hogy azt sugározzuk: az egészséges életmód, a károsanyag-mentes táplálkozás, a bioélelmiszer stb. nem kerül nagyságrendekkel többe, mint az ártalmas, koleszterindús vagy mű kaja. A kettő egyszerűen nincs egy szinten anyagi oldalról, ily módon nem alternatívái egymásnak.[Csak azt érteném, hogy az erősen egészségkárosító pálinka készítésének szabadjára engedése ugyanakkor miért volt hősies-hazafias tett?!]) És hát sajnos egy esetleges biztosító-analógia sem stimmel: mert hiába igaz, hogy a békefenntartóktól vagy az ejtőernyősöktől magasabb biztosítási kvótát szednek be ugyanazért az életbiztosításért, a helyzet az, hogy ott a mérleg másik serpenyőjében is van valami: az egészségkárosodott személy vagy rosszabb esetben az elhunyt kedvezményezettje ellenszolgáltatáshoz, akár milliós nagyságrendű összeghez jut. Míg itt "csak" azt a szolgáltatást kapja, amit amúgyis mindenki megkap, aki TB-t fizet.

És itt jön a legnagyobb probléma. Mert ha megpróbáljuk indokolni, továbbgondolni a hivatalos álláspontot, nagyon érdekes dolog történik. Nézzük csak, mi is marad, ha a pántlikás, nemzetiszínű mázat leszedegetjük! Ha jól olvasom, valami olyasmi: "aki többet – adott esetben akár indokolatlanul sokat – használja az egészségügy szolgáltatásait, az fizessen ezekért a többletekért, vagy ha súlyosabbá vált az állapota, akkor az ezzel járó extra szolgáltatásért." Szép elv? Szép. Igazságos? Igazságos (még ha nem is igazán adó formájában, hiszen ha fentebb azt feltételeztük, hogy mindenkinek szabad választása eldönteni, mit eszik, akkor nem a termék forgalmazóját, hanem annak fogyasztóját illene a költségekkel sújtani.) Ismerős? Ismerős... méghozzá átkozottul ismerős: ez volt ugyanis az egyik alapelve annak az "egészségügyi reform" néven ismert intézkedéssorozatnak, amelyet a 2008. március 9-i ún. "szociális népszavazás"/"alkotmányos népítélet" elsöpört mint vérlázítót és velejéig igazságtalant.

És most erre hivatkozva jön a hamburgeradó... Ha ketten csinálják ugyanazt, az nem ugyanaz. Pláne, ha a kettőből az egyik a Fidesz. És még plánébb, ha ő csinálja másodiknak.

Mesés történetek - 5.: Ismeretlen Szókratész-töredék

Ezekben a napokban, amikor az események soha nem látott sűrűségben torlódnak egymásra, olyan történések is elkerülhetik a közérdeklődés fókuszát, amelyek hosszabb távon vagy más konstellációból szemlélve igazi szenzációnak bizonyulhatnak. Hogy konkrét példát is mondjunk: az itthon viharzó filozófus-maffia botránya és az egyiptomi tömegtüntetések hírei között szinte teljesen észrevétlen maradt az a tudományos szenzáció, amelynek a sors fura fintoraként egyébként mindkét fókuszban lévő eseménysorral van kapcsolódási pontja. Az alexandriai könyvtárat ért barbár dúlások következményeként ugyanis - az újólagos leltározás és állományfelmérés során - előkerült egy eddig nem ismert ókori kéziratos tekercs. Erről a szakértők már első pillantásra megállapították, hogy ógörögül íródott, a tüzetesebb vizsgálat pedig azt is kimutatta, hogy az ókor egyik legnagyobb filozófusának, Szókratésznak egy eddig ismeretlen dialógus-töredékéről van szó. Ahogy a többi ilyent, úgy – stílusából  is ítélve – valószínűleg ezt is Platón vetette papírra. Ezt erősíti az is, hogy a többi Platón-íráshoz hasonlóan ez is párbeszédes formában íródott, és Szókratész a tőle megszokott kérdezve tanítós módszer szerint vezeti a beszélgetést. Partnere a kor Athénjának egy közismert alakja, Szüiartosz. Ez az ifjú a rétoriskolák lelkes növendéke volt, de minden erőfeszítése dacára hamar köznevetség tárgyává vált, ugyanis bármilyen témát kapott, mindig ugyanazt a szónoklatot adta elő. Az alábbiakban Szókratész vele folytatott párbeszédének nyersfordítását közöljük.

___________________

Szókratész: Óvjanak az istenek, Szüiartosz! Avass be, milyen újabb feladatra készülsz, hiszen látom, régi és újabb rétorok jeles munkái tornyosulnak előtted.

Szüiartosz: Csodás feladat vár rám, ó, Szókratész! A médiatörvényt kell védelmeznem mindazokkal szemben, akik nem hajlandók elismerni annak kiválóságát.

SZÓ: Jól tudod, Szüiartosz, hogy azt tartom magamról, semmit nem tudok a világról. Beleegyezel-e hát, hogy a magam módján tanuljak tőled, azaz kérdéseket tegyek fel neked mindarról, amit nem értek?
SZÜ: Természetesen, ó, Szókratész, a magam részéről a világon a legjobban azt szeretem, ha kérdeznek tőlem... ó, nagy Zeusz, bárcsak valaha ebből élhetnék majd!!
SZÓ: Nos akkor, Szüiartosz, lássuk csak! Úgy tűnik nékem, hogy minden tudás alapja az, ha tudjuk, miről beszélünk...
SZÜ: Feltétlenül, Szókatész, én szívesen el is mondom neked, hogy mire kell gondolnod.
SZÓ: Inkább kérdeznék, Szüiartosz... Nos, az Akadémosz ligetben őgyelegve, ahogy a grammatikusokat hallgattam, olyasmiket véltem hallani, hogy az ilyen szavakat, mint "médiatörvény" összetett szónak szokás nevezni. Bizonyára egyetértesz velem Szüiartosz, hogy az ilyen bonyolult dolgok jelentését úgy érthetjük meg a lehető legalaposabban, ha tüzetesen, részenként vizsgáljuk meg azokat. Ezért hát először arra kérnélek, világítsd meg számomra a "média" jelentését!
SZÜ: Könnyűt kérsz, Szókratész, ezt minden athéni polgár tudja, sőt még a fiatalok is, akik a Balkán nyugati részére járnak szórakozni éjszakánként. Média mindaz, ami híreket közöl a polgárok széles tömegeivel.
SZÓ: Jól gondolom-e hát Szüiartosz, hogy bármiféle Athénbe érkező hír eme törvény hatálya alá tartozna, jöjjön az akár kengyelfutók révén, hivatalos levélben vagy Hermész sugallatként?
SZÜ: Bizony jól, Szókratész, magam sem mondhattam volna különbül.
SZÓ: Lássuk tehát tovább! El tudnád-e nekem magyarázni, Szüiartosz, mit kell az alatt a szó alatt értenem, hogy "törvény"?

SZÜ: Gúnyolódsz velem, Szókratész? Ennyire egyértelmű és közismert dolgokról sem volna fogalmad?
SZÓ: Én azt állítom, hogy nincsen. Világítsd meg hát számomra ennek a fogalomnak a tartalmát!
SZÜ: Nos, törvénynek nevezzük azokat az előírásokat, amelyek a polgárok életét szabályozzák annak érdekében, hogy minél jobban érvényesüljön a köz érdeke.
SZÓ: Érdekes gondolat... és meg tudnád mondani Szüiartosz, mi indokolja a törvények létét, miért van rájuk szükség?
SZÜ: Nos Szókratész, erre is könnyű a válasz, még ha még oly szomorú is: az embert az istenek gyarlónak alkották. Mindig csak saját érdekét figyelné mindenki, és így a köz érdekét semmibe véve cselekedne minduntalan. A törvények azonban kordában tartják az ember gyengeségből eredő bűnös hajlamait.
SZÓ: Ez valóban kiváló dolog, Szüiartosz. Azt mondd meg nekem még, hogy vajon a törvény mindenkire egyformán vonatkozik? Nem lehetséges-e, hogy az erős kivonja magát a törvény alól, és önkényével sújtja a gyengéket?

"Ott fönt ilyen médiatörvényt hoztak? Hol az a méregpohár?!"

SZÜ: Látszik, hogy nem értesz a politika magasabb szempontjaihoz, Szókratész! A jó törvény éppen hogy megvédi a gyengét, kiteljesíti annak jogait, és korlátozza az erőset, akinek túl sok hatalom lenne a kezében.
SZÓ: Lássuk, fordítva megállja-e ez a helyét! Mondhatjuk-e tehát azt, hogy az a jó törvény, amelyik korlátozza az önkényt, és védi a kiszolgáltatottat?
SZÜ: Természetesen, Szókratész, látom, kezded érteni már...
SZÓ: Azért engedd meg nekem fiatal barátom hogy tovább kérdezzek! Szeretnék segedelmeddel ebben a tárgyban a lehetséges minél tökéletesebb tudáshoz eljutni. Lássuk tehát tovább... Azt állítottad, hogy az általad "médiatörvény"-nek nevezett szöveg védelemre, a te védelmedre szorul.
SZÜ: Sajnos igen, ez az igazság.
SZÓ: Akkor sajnos valamit biztos nem jól értettem. Hiszen mindabból, amit az imént okulásomra elmondtál, világosan következik, hogy a jó törvény nem szorulhat védelemre, hiszen mindenki jogát védi. Vagy a zsarnokoskodni kész erősekkel szemben kellene megvédened ezt a jogi konstrukciót? Esetleg  - ne adják az istenek! - mindez azt jelentené, hogy amit védeni készülsz, a médiatörvény nem jó törvény?
SZÜ: Dehogyisnem jó! Sőt, minden törvények legjobbika!! Éppen hogy megvédi a gyengéket... hiszen mint saját szemeddel is láthatod írva vagyon, hogy semmilyen személyt, kisebbséget és többséget nem szabad  megsérteni.
SZÓ: Én csak egy szegény, tudatlan filozófus vagyok, Szüiartosz, így hát sok mindent nem értek, ahogy azt szoktam is mesélni. Magyarázd meg hát nekem, hogy lehetséges az, hogy egy hír, amelyik a valóságról szól, bárkit sérteni legyen képes! És ha ez így is volna, ha a hír képes lenne bántást okozni, akkor magyarázd meg nekem a következőt:  hogy lehet egyszerre megfelelni a személyek, a kisebb csoportok és a többség érdekeinek?
SZÜ: Nem teljesen értem a kérdésedet, ó Szókratész.
SZÓ: Biztos én kérdeztem rosszul. Lássuk akkor a te esetedet! Te Szüiartosz vagy, és megvannak a magad céljai és érdekei. Igen ám, de közben a rétoriskola növendéke is vagy. És persze jeles tagja vagy a Phüdész-nek, a narancskereskedők céhének is. Athéniként szemben állsz a lakedaimóniakkal, de tudod, hogy mind hellének vagyunk. És tudod, hogy minden ember Zeusz atya gyermeke. Így gondolod-e te is?
SZÜ: Okvetlenül, Szókratész.
SZÓ: Nos hát, mondd meg nékem hitedre Szüiartosz: ha egy athéni polgár valami olyat mond, amely sérti a narancsos céh érdekeit, vajon a többség érdekét sérti-e?
SZÜ: Természetesen igen.
SZÓ: Akkor most kettőt is kérdeznék. A te "médiatörvényed" szerint vajon ennek az athéninak nem járna-e védelem mint valamely kisebbség képviselőjének? És másrészről: vajon nem lehetséges-e, hogy ez az athéni polgár ugyan a Phüdész érdekei ellen beszél, de ugyanakkor a többség, minden hellén érdekét képviseli??
SZÜ: Ööö...igen, de...
SZÓ: Nos, Szüiartosz, mi a válaszod? Hogy lehet ezeket a kérdéseket megválaszolni, hogy oldhatók fel ezek a dilemmák?
SZÜ: Látod, Szókratész, nem hiába mondtam neked, hogy ez a törvény egy remekmű!!! Az ilyen esetekre is gondolt, aki kiötlötte. A Média Hatóság pont arra való, hogy ilyen estekben döntsön.
SZÓ: Ó, ez valóban nagyszerű! És mondd csak, Szüiartosz, az Athénban elfogadott sorsolásos módszerek közül vajon melyikkel választják ki eme remek testület tagjait?
SZÜ: Annál sokkal felelősségteljesebb és bonyolultabb feladat ez, hogy akár a sors szeszélyére, akár holmi marakodó polgárok hadára bízzuk benne a döntést. A Phüdész átvállalta ennek a hatalmas kihívásnak a terhét.
SZÓ: Értelek, Szüíartosz. És mondd csak, a csodás médiatörvényed hogyan szabályozza eme hatóságot, hogy ne éljenek vissza hatalmukkal?
SZÜ: De Szókratész, miért kéne őket szabályozni? Hiszen ezek mind kiváló emberek, hozzáértésük legendás.
SZÓ: Ifjú barátom, vajon nem te magad mondtad-é beszélgetésünk elején, hogy a törvények feladata az, hogy szabályozzák és kordában tartsák a minden emberre jellemző gyarlóságokat? És hogy enélkül nem törvény a törvény, vagy csak annak halovány utánzata csupán?
SZÜ: De...de...de... ööö.... izé.....
___________________________
A kézirat itt megszakad. Bár a kutatások még csak az első lépéseknél tartanak, a szakértők egyetérteni látszanak abban, hogy ez a beszélgetés valószínűleg egyike Szókratész utolsó dialógusainak. Több filozófiatörténész még arra is hajlik, hogy azt állítsa: a fentebbi beszélgetés közvetlen kiváltó oka volt annak a pernek, melynek ítéletében Szókratészt istentelenség vádjával a méregpohár kiivására kötelezték.
 

Ki a hülye?

Én vagyok én, te vagy te, ki a hülye: én vagy te?

(Gyermekmondóka)

Annak idején a forradalom és Napóleon után visszatért Bourbonokról tartotta a rosszmájú francia mondás, hogy  "semmit nem tanultak és semmit nem felejtettek". Az érdemdús francia uralkodócsalád ráadásul a fenti hibának ama minősített esetét követte el, amikor saját hibájából sem volt képes tanulni. Azt meg tudjuk, hogy az ilyenre már szó sincs a bölcs népi mondásokban. Mert ugye az okos máséból, a hülye sajátjából...

Tarlós István, akinek személye révén Budapest végre ismét a Nemzet Fővárosa lett, most egy lépéssel közelebb került ahhoz, hogy hasonlatossá váljon a francia uralkodókhoz. No nem azért, mivel kék vér folyna az ereiben, sokkal inkább azért mert ő maga is kevés tanulási hajlandóságot látszik mutatni.
Már az is érdekes kérdéseket vet fel a hatalom tényleges birtoklásáról, ha egy főpolgármester-helyettes fejében egyáltalán megfordul, hogy hivatali elöljárója távollétében kórház-igazgatókat szólít fel lemondásra (nem kirúgja őket, mert az antihumánus volna, ugyebár...). De a legérdekesebb, hogy az ez után következő fejlemények még többet mondanak: Tarlós ugyanis úgy nyilatkozott, hogy nemcsak hogy nem mozdítja el  beosztottját, de mégcsak  nem is kezdeményez eljárást ellene. (Amiből vagy az következik, hogy a helyettes eleve nem követett el szabálytalanságot [de akkor miért kellett leállítani??], vagy szabálytalan volt ugyan, de valamiért mégis meg kell úsznia a dolgot.) Az pedig, hogy Tarlós hogy "indokolt": "azért nem rúgom, ki, mert nem vagyok hülye", mindennél többet mond. Nagyjából annyit, hogy az állampolgárra semmi nem tartozik, és aki beszopta, hogy itt most más lesz: világos, háttéralkuktól, mutyiktól mentes, átlátható, elvszerű kormányzás, az hülye volt, nem volt képes tanulni a korábbi idők hibáiból.
Akárcsak Tarlós és pártja.

Fiat lux!

“Elkezdtem tárogatózni tanulni, napi fél órát tárogatózom, görög nyelvleckéket veszek, és karácsonyra egy tangóharmonikát kértem”

(Schmitt Pál)

"Úgy érzem magamat, mintha Isten kezembe adta volna a tárogatót"

(Kossuth Lajos)

"Kis biciklim előhozzák,/Előhozzák,/Előhozzák,/Úgy járom a mező hosszát."
(az index.hu képe)

Sokszor, sokféle alkalomból éreztem, hogy a ma Magyarországon "konzervatívnak/jobboldalinak" nevezett tábor egy-egy prominens személyiségének megnyilatkozásai nemcsak, hogy zavarba hoznak, hanem egyenesen allergiás tünetekkel járnak: bőrirritációt, viszketést, egyes durvább esetekben még akár kiütéseket is okozhatnak. Mindezidáig azonban nem voltam tisztában ennek a jelenségnek az okával. Most azonban Schmitt Pál – tökéletesen megfelelve a saját maga által kiválasztott "emberek embere"-i hivatásának – végre feltár(ogat)ta a teljes igazságot e tárgyban. Az index tudósításának olvastán végre rádöbbentem a teljes valóságra: a helyzet az, hogy aki ma Magyarországon "konzervatív" politikusként határozza meg önmagát, az előbb-utóbb eljut oda, hogy felismeri saját kiválóságát. A dolog veleje szempontjából mindegy is, hogy komolyan hisz ebben, vagy csak úgy csinál, mintha: ugyanis mindkét esetben az a következtetés adódik, hogy ezt a kiválóságot, a kiemelkedő képességek eme csodás tárházát, amit az illető képvisel közkinccsé és követendő példává KELL tenni. (Hiszen az öntudatos konzervatív tisztában van saját kiválóságával és rendkívüliségével. Vagy azért, mert mondták neki, vagy mert eleve tudja.)
A baj nem is itt van, hanem ott, ha a kiválóság személyes példája annyira erős, hogy azt mindenkinek követnie kell, és ezt lépten-nyomon nagydobra is kell verni. Ez a jelenség pedig akkor válik extra módon irritálóvá, amikor az adott személy nemcsak hogy saját üdvözüléshez vezető útját tekinti kizárólagosnak, hanem ha ezt ráadásul neofitaként, frissen betértként teszi. "Igaz, hogy jómagam 40-50 évig masszívan komancs voltam, de egyszer csak ráébredtem, milyen klassz dolog templomba járni, bocskait hordani, és minden elém tett papírt aláírni." - üzeni nekünk Schmitt Pál. (És korábban Hoffmann Rózsa is ugyanígy coming outolt saját megtérése kapcsán.) És mindennek a legcsúcsa, hogy ha ilyen friss üdvözült mindezek tetejébe azt várja el a lakosság 100%-ától, hogy ők viszont rögvest 0 éves (vagy hogy megmaradjunk az adott szellemiség keretei közt: mínusz 9 hónapos) koruktól ezen az úton járjanak, és ha nem, akkor a szelídség erejével pofozzuk őket oda.
Az pedig már csak hab a tortán, ha valaki mindezt még idióta leckéztetés keretében is vezeti elő: a több mint háromszor fiatalabb diákoknak azzal dicsekszik, hogy ő több nyelvet tud (nyilván némileg több ideje volt tanulni, nem?), meg hogy milyen hangszeren fog majd tanulni játszani...
Aligha tévedünk, hogy ha azt gondoljuk: ennek az avítt, begyöpösödött szemléletnek ennél jobb ellenpropagandája nem nagyon létezhet.
Pali bácsi, köszönjük!

Mesés történetek - 4.: III. Richárd (Színikritika)

Célja az uralkodás, s ő nem tekinti az utat hozzá, csak a célt; ehhez oly vidáman, oly jókedvvel megy, mintha illatos virágokon járna, nem pedig áldozatainak holttestein. Minden összehúzott szemöldöknél, minden szikrázó szemnél, minden fogcsikorgatásnál borzasztóbb e jókedv, e vidámság, e humor; a tenger mosolya ez, mely halkan ringatózva játszik a napsugarakkal, mig rajta összetört hajók romjai tévedeznek."    

(Petőfi Sándor színikritikája a III.Richárdról, a címszereplő jellemzése)

"Alattomos volt és hallgatag, mély képmutató, mozdulataiban alázatos, szívében kevély, külsőleg bizalmas, hol bensőleg gyűlölt, mindig kész megcsókolni azt, kit megölni szándékozott; kíméletlen és kegyetlen, nem mindig rossz akaratból, hanem gyakran becsvágyból, céljának elérése végett; barát és ellenség egyforma volt rá nézve, hol hasznáról volt szó, és nem kímélte életét egy embernek sem, aki útjában állt" 

(Holinshed Cronicle,III.Richárd jellemzése )

[Az English Nation (Angol Nemzet) napilap aláírás nélküli színikritikája  az 1592-es évfolyamból.]

Tegnap este került bemutatásra a Földgömb Színházban* az ifjú és ígéretes drámaszerző, Rázzdárdát Vilmos úr királydrámája, a III. Richárd. Az előadást nézve bebizonyosult, hogy Stratford ifjú szülötte az angol drámaírás egyik legnagyobb ígérete, és rohamléptekkel fejlődik. Új darabja nemzetünk történelmének kevéssé dicső – vagy legyünk őszinték: egyik legszégyenteljesebb – időszakában, a Rózsák háborújának idején játszódik. A darab címszereplője, Richárd király még ebben a csúf időszakból is kitűnik gátlástalan hatalomvágyával: a trón felé vezető útját holttestek szegélyezik, válogatás nélkül eltakarít és lelkiismeret nélküli talpnyalóival eltakaríttat mindenkit, aki közte és az olyannyira vágyott Hatalom közt áll. Ebben a hajszában minden emberi vonást levetkőzik: nem számítanak neki még a legszentebb kapcsolatok sem. Ezt nagyon szépen illusztrálja a darab egyik csúcsjelenete: III. Richárd a köztudomásúlag általa legyilkolt előző király holtteste mellett vall "szerelmet" Lady Annának, az özvegy királynénak, aki ily módon magát az országot jeleníti meg. És az özvegy – holott tudván tudja, hogy férjének gyilkosával áll szemben, végül mégis a kezét nyújtja neki. Richárdnak ezt a gátlástalan törtetését könnyű megmagyarázni: lelki torzulása testének torzulására vezethető vissza. Nagy erejű, míves jambusokban megírt monológja (mellyel ismét remeket alkotott Avon fiatal reménysége) is erről tanúskodik: Richárd számot vet eredendő versenyhátrányával, a rút, sőt torz külsővel és eldönti, hogy nemcsak púpos létére, hanem éppen púpossága ellenére mégiscsak király lesz. Az eredendő torz külső mellé így társul a teljesen tudatosan felvállalt belső, lelki torzulás – ahogy azt a címszereplő nagy erejű monológja is mutatja. A III. Richárd felfogható úgy is, mint annak a története, hogy ez a törekvés hogyan győzi le saját gazdáját — az a tudat, hogy a királyi cím elérésének minden áron meg kell valósulnia egyenesen hozza azt a konklúziót, hogy ennek fejében minden ár meg is engedhető. A tragikus bukás azonban nem abban nyilvánul meg, hogy a célt mégsem sikerül elérnie a trónra törekvőnek. Hiszen ugyan mi állhatna útjába annak, aki válogatás nélkül öl és ölet nemesurat és tisztviselőt, testvért és kiskorú unokaöcsöket? Ember pedig mindig akad, hiszen a fényes jövő elérése fényes ígéreteket is jelent. Igen, az igazi tragédia nem is a trónig vezető útban magában rejlik, bár ahogy említettük, az is elég félelmetes, sőt visszataszító. A ténylegesen nagy probléma a hatalom birtoklásában és annak "hogyan?" kérdésében van. Amikorra az egykori Glosterből III. Richárd válik, elfogy a motiváló erő. A király már nem törekedhet sehová;  az aljas söpredékre, amellyel magát körülvette már nincs szüksége, hiszen minden kétséget kizáróan, egyértelműen ő az ország ura, nincs már kit (és főleg: miért) megölni, kivégezni, kicsinálni. Akire-amire most viszont szüksége volna, azokat épp ő maga számolta fel: eltakarított mindenkit az útból, nincs már tekintély, nincs olyan ember, aki igazi autoritás volna – arctalan, kicserélhető emberek tömege veszi körül. De a véres úton, amely idáig vezetett Richárd kérlelhetetlen következetességgel felszámolta azt is, ami egy birodalmat összetarthatott volna: a tiszteletet, az istenfélelmet és úgy általában minden emberi-erkölcsi meggondolást. Ha került ezek helyébe bármi is, akkor az csak a féktelen önzés és az önérdek keresése lehet — épp a trónra lépett új király, III. Richárd példája nyomán. 
Ezt mutatja meg mindennél ékesebben a királydráma másik csúcspontja és egyben zárójelenete: a vesztett csata után a király a csatatéren állva lóért könyörög, hogy puszta életét mentse. (Hiszen minden, amiért mindent odaadott immár elveszett.) Csakhogy – ahogy láttuk – épp azokat a dolgokat sikerült eltüntetnie a világból, amelyek nyomán ez a felajánlás megtörténhetne: mindenki megtanulta immár a leckét: a saját érdek az első. Richárd megbukott. Rázzdárdát Vilmos csillaga pedig tovább emelkedik.
_________________


Jómagam az egész szerkesztőség nevében beszélve vissza kell utasítsak minden olyan erőltetett és teljesen művi párhuzamot, amely jelenlegi uralkodónk tökéletes és erkölcsös hatalma, valamint a darabban leírt zsarnoki uralom közé egyesek vonni kívánnának. Tisztában vagyunk azzal, hogy Királynőnk mindent látó szemei észlelik ezt, és Őfelsége – akinek hatalom és bölcsesség adatott ítélkezni az irodalom minden alkotása felett – tisztában is van ezzel. De akadhatnak járatlanok, akik nem látnak a dolgok mélyére, őket kötelességünk útba igazítani.

(A főszerkesztő megjegyzése a cikkhez)

*Igen, tudom a Globe csak a századforduló tájékán épült fel, de így szebb volt.... 

Most...

1. Köszönjük, Viktor!

Kérjetek és meghallgattatik!

Valljuk meg, az Európai Parlament eddig nem számított túl izgalmas helynek. Pártvezérek által süllyesztőbe rakott feltörekvő karrieristák, kiöregedett egykori élharcosok, európai hatókörről álmodozó ifjú idealisták valamint népük elől tudatosan vagy ösztönösen ide menekülő gyakorló elmebeteg szélsőségesek morzsolgatták a strasbourgi ülésteremben az eurodiplomaták szürke hétköz- és ünnepnapjait. Erőteljesen táplálva mindezzel az egyébként is egyre virulensebb euroszkepticizmust. A helyzet teljesen reménytelennek látszott, az a  veszély fenyegetett, hogy egész Strasbourgot méteres vastagságban belepi az unalom szürke pora. Ám ebben a válságos helyzetben elérkezett a történelmi Változás: 2011. január 19-én a keleti szél szárnyán megérkezett Orbán Viktor, hogy meggyőzze az EP képviselőit a magyar médiatörvény nagyszerűségéről.  Ma már azonban tudjuk, hogy mindez az EU soros elnöki tisztét nem régen átvett Magyarország ifjú, tetterős miniszterelnökének zseniális húzása volt annak érdekében, hogy új életet leheljen a haldokló intézménybe. És nem is volt hiábavaló ez a törekvés! A kornyadozó ülésterem hirtelen új életre támadt, és ami még döbbenetesebb: egészen úgy kezdett el festeni, mintha ez tényleg egy parlamenti ülés volna: demonstrative tiltakozó képviselők, parázs viták, válaszok és viszontválaszok, minden volt itt.
Dehogy volt itt valaha is szó a sajtó kontrolljáról, blogregisztrációról, milliós bírságokról!!! Sőt, én biztos vagyok benne, hogy Szalai Annamária nem is létezik, csak valami kormányközeli kézműves rakta össze azt a bábut, amit ilyen néven szoktak fényképezni. (Ezt a figura esztétikai jellemzői is igazolják!) Miniszterelnökünk csak addig tartja már fenn ezt az egész rettenetesen ostoba hercehurcát (az a fránya Szijjártó-gyerek majdnem lelőtte a poént, váltig azt hangoztatta, hogy ez nem is igaz, ez tulajdonképpen a legdemokratikusabb folyamat — hogy lehet szóvivő az ilyen, aki nem tudja tartani a száját, és kifecsegi az államtitkokat??!); csak addig vár, amíg további jószolgálatként a nehézkes EU-s bürokráciát is gyorsabbb cselekvésre sikerül bírnia azzal, hogy mihamarabb összeállíttatja velük azokat a pontokat, amelyeket kifogásolnak a "médiatörvényben", amelyik persze nem is létezik.
Utána pedig már nincs más hátra, mint közölni az EU-val, az egész világgal, hogy mindez csak jól sikerült tréfa média(!!)hack volt, hogy mozgásba hozza az öreg kontinens elaggott, túlbürokratizálódott adminisztratív gépezetét. És persze bezsebelni a hálálkodásokat:
– Köszönjük, Viktor!

2. Vörös iszap és Éjszakai Zaj Élet

"Csak szépen, rendezetten tessenek bevonulni a diszkóba!"

Valahol, egy korábban soha nem hallott nevű magyar falu mellett  összeroskad egy veszélyeshulladék-tároló fala, és mérgező iszap áradata önti el a települést és környékét emberi életeket követelve és felmérhetetlen károkat okozva.
Az ország fővárosában, annak is a kellős közepén egy szórakozóhely – más által szervezett – éjszakai rendezvényén a hatalmas tömegben kialakult pánikszerű tolakodás-lökdösődés közepette
Látszatra nincs sok közös a két dologban, de ha jobban megnézzük, jócskán lehet találni olyasmiket, amelyek mindkét esetben nagyon nagy mértékben hozzájárultak ezeknek a tragikus eseményeknek a bekövetkezéséhez. Ilyen az emberi figyelmetlenség, nemtörődömség, az előírások figyelmen kívül hagyása és a felelősség (át)hárítása. Most mégsem ezekről lesz szó, hanem arról, hogy milyen kísértetiesen hasonló és meggyőződésem szerint totálisan elhibázott reakciókat adott a magyar kormány mindkét esetben. (A vörösiszap-katasztrófáról itt olvasható nagyon színvonalas tényfeltáró írás ;-), a West Balkánban történtekről írtak közül pedig a jelen írás szempontjából két legrelevánsabb poszt itt és itt.)
Visszaemlékezve az októberi történésekre: a kormány legelső reakciója nem az okok keresése volt, hanem annak szinte azonnali deklarációja, hogy emberi mulasztásról van szó. Az oligarchák sűrű, cseppet sem pozitív szövegkörnyezetben való emlegetése pedig cseppnyi kétséget sem hagyott afelől, hogy a felelősöket "természetesen" nem a környezetvédelmi hatóságok jócskán benarancsosodott vezetőiben, fogják megtalálni.
Így is lett: a MAL "állami irányítás alá vonása" a kirendelt kormánybiztos odahelyezésével nyitotta a sort. (Mely kormánybiztos még jónak látta azért is kukoricára térdepeltetni a gonosz oligarchákat, amiért önhatalmúlag kártérítést mertek ajánlani a károsultaknak. Mellesleg: hallott bárki bármit a MAL állami felügyeletének megszüntetéséről??? És ha nem: most, jelen pillanatban mi indokolja egy magáncég ilyen tartós állami "használatát"?) Volt még aztán itt szó garantált állami kártérítésről, Makovecz által tervezett pöpec kis új otthonokról, géppisztolyos rendőrökről (ezekre nyilván szükség is volt, sajnos...) — azaz szinte minden olyasmiről, amit az újdonatúj vezetés saját kifele sugározni óhajtott önképének megfelelt. Erő, rendpártiság, a kisember védelme a gonosz magántőkétől és persze (szinte) korlátlan állami gondoskodás (legalábbis a szavak szintjén. Nem (nagyon esett szó ártalmatlanításról, a probléma jövőbeli kezeléséről, a felelősségek-jogkörök világossá tételéről.
Természetesen a West Balkán élére aligha  fognak kormánybiztost kinevezni – már csak azért sem, mert a hírek szerint a hely (ellentétben a MAL-lal) veszteségesen működött. Ilyen esetekben egy erőskezű adminisztrációtól a bezárás lehetne/lesz az adekvát válasz. De nem is ez a rész az,a mi igazán érdekes. Hanem az, hogy valami titokzatos okból – mert az, hogy a három áldozat közül egy szervezetében találtak kábítószer-nyomokat azért elég kevés, pláne, ha a kétharmados többséget nézzük – megszigorítják a rendőrsági razziákat a szórakozóhelyeken.
Erősek vagyunk, képesek vagyunk olyan válaszokat adni, amelyek ezt az erőt és tettrekészségünket sugározzák — utólag.
(Update 01.22.: az index tudósítása szerint szigorú rendvédelmi szerveink máris érdemi intézkedéseket foganatosítottak, ahogy fentebb meg is jósoltam... azt szeretem ebben az országban, hogy ilyen könnyű vátesznek lenni.)