Nemcsak a 20 éveseké a világ [Jobbik]

-Mi egy nagyon szép vallomást várunk magától, Pelikán elvtárs!
-Elnézést Virág elvtárs, ez az ítélet!
(Bacsó P.: A tanú)

Lépten-nyomon visszatérő közhely, hogy az élet utánozza a művészetet. Ehhez még azt is hozzá szokás tenni, hogy jókedvében még rá is szokott tromfolni arra. Ez a közhelykonglomerátum most fényesen igazolódni látszik, amikor a Jobbik választási óriásplakátjával szembesülünk. "20 évet a 20 évért!" harsogja a képünkbe.
"A tanú" fentebb idézett kis részletében két ember beszélget arról, hogy egy elvileg pártatlan igazságszolgáltatási eljárás során az egyikük, a tanú milyen, mások által előre megírt vallomással fog előrukkolni. Abszurd ugye?? De a forgatókönyvíró még képes erre is rálicitálni: a tanújelölt ugyanis zavartan visszatolja a paksamétát azzal, hogy az nem a neki szánt vallomást tartalmazza, hanem az ezek szerint szintén "előregyártott" ítéletet, amelynek megléte persze erősen kétségessé teszi bármiféle tanúvallomás szükségességét. Mindez így együtt a maga abszurditásában tökéletesen bemutatta a kommunista rendszer embertelenségét, igazságtalanságát és képmutatását.

És most a fentebb taglalt plakát képében jön a valóság kontrája: egy egész párt nyilvánosan (tehát nem két ember privát beszélgetésében) azt hirdeti az egész országnak, hogy hatalomra kerülése esetén 20 évet fog kapni mindenki, aki az elmúlt 20 évet "csinálta". (Hagyjuk most azt a kukacoskodást, hogy ez talán nemcsak pártprogramnak kevés, hanem még vezérszlogennek is...) Azaz az a párt, amelyiknek az egyik vezéralakja elismert jogi oktató, a teljes demokratikus jogi eljárásrendet (feljelentés - vádemelés - több szintű tárgyalás - jogerős ítélet - ítélet tényleges végrehajtása) teljes mértékben figyelmen kívül hagyja, átugorja és rögtön közli, hogy "márpedig ez lesz az ítélet". (Érdekes magyar sajátosság egyébként, hogy a jogi végzettség a politikust a jog kreatív újraértelmezésére, nem pedig annak fokozottabb betartására ösztökéli — pl. a kordonbontó vagy az önkormányzati/EP-választást a parlamentivel folyvást "összekeverő" fideszes honatyák.) Jahogy a Jobbik annyira tisztában van a hatályos magyar törvényekkel, hogy azok áhítatos tisztelete vezeti őket, és ezért biztosak a még el sem kezdődött eljárás sikerében? És tessék mondani, ha valóban ilyen példamutató a Jobbik törvényekhez való viszonya, akkor miért is működteti még mindig a jogerősen feloszlatott Magyar Gárdát, amelynek jogi háttere enyhén szólva is zavaros(, és az is biztos, hogy nem is véletlenül)?
Jahogy ezek mégiscsak rossz törvények (merthát az előző 20 év lenyomata van rajtuk)? És méltó helyére, a hatalomba jutván a Jobbik majd új, sokkal inkább megfelelő törvényeket hoz? És tessék mondani, akkor ezek a törvények visszamenőleges hatályúak lesznek?? (Ami nemcsak az előző 20, de még az azt megelőző 40-50 évben sem volt gyakorlat, pedig az igencsak nem volt demokrácia...)
(Nem kívánnék belefolyni a két szellemi gigász, Bayer Zsolt [ezt sem gondoltam volna, hogy bármilyen összevetésben fogom őt még első helyen említeni] és Vona Gábor vitájába, de annyit azért megjegyeznék, hogy az arra való hivatkozás, hogy "de minket a jószándék és a jobbítás igénye vezetett" (ezért lettünk pl. Polgári Körösök) szubjektív és (ezért) roppant kevés. A jószándékot mindenki feltételezi saját magáról, ilyen alapon soha senkit nem lehetne nemcsak elítélni, de mégcsak kárhoztatni sem semmiért. Ha valaki nem tud felmutatni egy olyan útlevelet, amelyikbe 20 évvel ezelőtt bepecsételtek egy Szíriuszi beutazó vízumot, és a kilépőt csak valamikor mostanában, az ne kárhoztassa érintetlen részvevőként az elmúlt 20 évet, benne az összes magyar szavazóval, akik az elmúlt 5 parlamenti választáson nem szavaztak a Jobbikra — azzal az átlátszó kifogással, hogy nem létezett, és ezért nem is indult.

Itt tartunk tehát most... Van egy párt, amelyik "programjának" vezérszólamául a börtönt, a még a komcsikénál is komcsibb koncepciós - előre meghirdetett ítéletű - eljárást teszi meg, és minden rasszista és demagógan nacionalista szólama ellenére-mellett ez a párt parlamenti párt lesz (a közvélemény-kutatások szerint a második-harmadik helyen, saját maguk szerint csak győzelmük mértéke kétséges).

Megpróbálom elképzelni a "szebb jövőt", amikor a Jobbik kétharmados többséggel diadalmaskodva bekerült a Parlamentbe, amely nem sokkal ezután már csak múzeumi funkciókat lát el, hiszen Vona kormányzó a Várban tartja rezidenciáját.
Ülök itthon a gép előtt, a háttérben az egyetlen, magyar csatorna (értsd: az egyetlen csatorna, amely fogható, és ez magyar) hírműsorában Pörzse Sándor indokolja és dicséri a romák "elzárt területekre" való költöztetését; miközben szörfölgetek a neten. Bár ez a szörfölés kissé korlátozott: egyedül a ".hu" domain érhető el, úgyhogy most épp azon töprengek, hogy a végre ismét magyar szerveren lévő kurucinfo-t böngészgessem, vagy az Országos Széchenyi Könyvtár rovásírásos Wass Albert-összkiadásában mélyedjek el. Már persze, ha egyáltalán itthon leszek, és nem valami jól őrzött helyen, mert már megint nem tudtam tartani a pofámat. Persze, ahogy jobban belegondolok, a fent vázolt körülmények mellett ez majdnem mindegy is.

Itt a tavasz, ugrik a szarvas(z)

No comment..

Our man in (the) Havanna — Havanna(-lakótelep)i emberünk [MSzP]

Szívesen leírtam volna valami ordas nagy, égbekiáltó baromságot az MSzP plakátkampányáról is, ami magasan veri minden idők legidiótább ötleteit is, de addig halogattam ezt a posztot, hogy ezzel már sajnos elkéstem. Ezt a cikket ugyanis már megírta előlem a Magyar Nemzet publicistája, s nem késlekedett átvenni a legnagyobb ellenzéki erő, a Zemberek Pártja sem. (Zárójelben megjegyezném, hogy alighanem ilyen kis apróságokon múlik, hogy a Fidesz sehogy sem tudja a kiegyensúlyozott, alapvetően normális párt imázsát magára ölteni [már ha ez egyáltalán célja neki]. Mert ugye egy cikket NEM átvenni, és NEM megjelentetni a párt honlapján, [sokáig linkkel a főoldalon] még a semminél is kevesebbe kerül.)
Ha saját kútfőnkből táplálkozva próbálunk meg valamit kisütni a Szocpárt plakátkampányáról, akkor első pillantásra szembeötlő lesz, hogy Ez a kampány, mennyire különbözik Attól, azaz a Fideszétől, amit korábban taglaltam. A szürke nagybetűk helyét (és egyben a plakátok felületének jó nagy hányadát: felét-harmadát) a piros-fehér zöld (valóban aszimmetrikus) sávok elé tolva itt elszürkülőben lévő arcok foglalják el. Mindegyikhez külön-külön szlogen dukál, ekkora tömeg mellett szinte természetes módon változó színvonalon. Azonban - ha jól értem a szándékot - ezek a frappánsnak szánt kis mondatocskák az arcokhoz köthető, kisebb-nagyobb (vélt vagy valós) sikerekről számolnának be. Ne essünk azonban abba a hibába, hogy az MSzP-t most az egekig magasztaljuk, mert fantáziadúsabb, színesebb, egyénre szabottabb kampánnyal állt elő, mint vetélytársa, amely a szavak (vagyis inkább a betűk) erejére alapozta plakátkampányát!
A dolog ugyanis ennél bonyolultabb, sőt többrétűbb! Mert ha megvizsgáljuk a két, szóban forgó párt népszerűségének, vagy inkább ismertségének szerkezetét, akkor azt vehetjük észre, hogy az mind a kettő esetében gyökeresen más és más. A Fidesz ma elsősorban az a párt (sőt A Párt), ahol OV, az Örökös Miniszterelnök Úr és a Nemzet Főmérnöke és Megmentője kifejti áldásos tevékenységét. De azért akármilyen misztikus képességekkel is rendelkezik a Pártelnök Úr, azért mégsem lehet mind a 386 képviselői helyért őt indítani (mégha ez is volna az ideális és kívánatos). Így aztán maradt az a megoldás, hogy arcok híján magát a pártot kell promotálni. (Tartozom annyival az igazságnak, hogy megjegyzem: időközben megjelentek a Fidesz kisalakú plakátjai, amelyek az egyéni jelöltek arcképével ékesek. Ám ezek nincsenek egyénítve, mindegyik úgy néz ki az "Itt az idő!" szlogennel, mintha a pontosidő-jelző szolgálat reklámja volna, csak talán a reklámarcok castingja nem sikerült tökéletesen.) Ezzel szemben az MSzP manapság nem egy jól eladható brand, így kerülhettek előtérbe az egyes személyek a párt helyett.
Mindez szépen összevág még egy - a magyar választási rendszer sajátosságaiból adódó - dologgal. A két párt posztereinek fentebb tagalat jellege arra is utalhat, hogy mindketten - a többé-kevésbé biztos hátország tudatában - megpróbálnak idegen pályán pontot, pontokat elcsípni a másiktól. Míg a Fidesz - ahogy azt már a 2006-os önkormányzati választások és valamiképp az EP-választások is mutatták - valóban bízhat abban, hogy gyakorlatilag akárki mellé kitesznek egy narancssárga kört, benne "Fidesz" felirattal, akkor az illető embert (sőt, akár a szomszédék aranyhörcsögét is) országgyűlési képviselővé választják; addig az MSzP - a fentiek biztos tudatában - inkább a listás szavazatokban, a kieső töredékszavazatokban reménykedhet, tehát nem az egyéni helyek megszerzésében. Így egyértelmű a tennivaló: a narancsosok mint pártot kell hirdessék magukat, hiszen az egyéni jelöltjeik szinte minden helyen tuti befutónak tűnnek; a szegfűsök viszont mentve a veszni látszó fejsze nyelét, megpróbálnak néhány egyéni jelöltet a kissé kínos sikerpropagandával "megcsinálni", hiszen minden egyes egyéni mandátum dupla siker: nemcsak ők kapják meg, hanem a Fidesz el is veszti.
Ennyi minden van, lehet egy plakát mögött... és még csak nem is kell ellátni hozzá Tatárföldig.

Szomorkás-abszurd UPDATE: A Nyugati pályaudvar metrómegállójában Kőbánya-Kispest irányában a legelső plakáton Mesterházy Attila néz elszántan szembe a szemlélővel. Mellette a gyári felirat: "Új jelölt, új program." Valakinek azonban ez nem volt elég. Időt és saját testi épségét nem sajnálva és kímélve átkelt a síneken , létrára hágott (vagy a szerelvény ablakán kinyúlva az alatt a röpke idő alatt, amíg az az állomáson tartózkodott skiccelte fel??) és fekete filctollal, nagy betűkkel felpingálta a szoci titán homlokára a következő két szót: "TÖMEGGYILKOS, NEMZETÁRULÓ". Ha azt tekintjük, hogy M.A. a szocialista frakcióvezetőségen kívül még nem viselt komolyabb funkciót; valamint, hogy 11 évvel fiatalabb még Orbán Viktornál is, akkor kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy se alkalma nem volt nemzetárulni, se ideje tömeggyilkolni. Valamint még egy dolgot: a gyűlölet elmebeteggé tesz.

Hová tűnt a sok madár?

(Requiem az SzDSz-ért)

Aligha van még egy olyan párt az 1990 óta íródó legújabbkori magyar történelemben, amelyik olyan széles tömegeket késztet(ett) volna olyan szélsőséges(en eltérő) reakciókra, mint a manapság agóniáját "élő" vagy azt tán már dicstelenül be is fejezett Szabad Demokraták Szövetsége. Szögezzük le: a kimúló/kimúlt SzDSz-szel az utolsó rendszerváltó párt tűnt el a magyar politikai palettáról. (Arról, hogy ez a Fidesz és ez az MDF már nem az a Fidesz és MDF, aligha kell hosszasan győzködni bárkit is, bár kétségtelen, hogy ez az SzDSz sem az már, ami volt.) Azt, hogy a (néhai) Szabad Demokraták Szövetsége miért vált vezető-meghatározó politikai erőből jelentéktelen kis párttá, sokan és sokféleképpen próbálták megmagyarázni. (Íme, egy a lehetséges megközelítések közül.)
Ha nekem kéne egy mondatban összefoglalnom ezt a szomorkásan tragikomikus történetet, valahogy így tenném: "Az SzDSz addig igyekezett hibáiban hasonulni a többi párthoz, amíg sikerült erényeit teljesen levetkőznie". Tette persze mindezt a jellegzetesen magyar légkörben, és magyar körülmények közt, amely nem kifejezetten barátja semmilyen szimpatikus kezdeményezésnek, és sokat segített a nagy eszmények elszürkülésében. Mitől maradt volna egy bármilyen, politika közelébe kerülő társaság mentes a korrupciótól, kontraszelekciótól és egyéb kárhozatos magyar vívmányoktól?
Nem célom vitázni azokkal, akik az SzDSz-nek a többi magyar pártnál nagyobb felelősséget mérnének ki (pláne nem azokkal, akik CSAK neki mérnének ki felelősséget), de a fentebb hivatkozott blogbejegyzés is elköveti azt a hibát, hogy a valóság tényeit szándékozik mintegy a szabaddemokraták nyakába varrni, és fordított logikával, ehhez konstruál érveket, azaz olyan eseményeket kapcsol össze, amelyek önmagukban igazak ugyan, de nincsenek ok-okozati viszonyban egymással. Tipikusan ilyennek érzem pl. az első két "bűnt". Először is a Demokratikus Charta ürügyén szögezzük le, hogyha egy olyan mozgalmat hozunk létre, amelyik a demokrácia védelméért száll síkra, aligha tehetjük meg, hogy azzal kezdjük annak működését, hogy antidemokratikusan, saját tetszésünk szerint kizárunk belőle olyan szervezeteket, amelyek épp belépési szándékukkal deklarálták a demokrácia mellett való elkötelezettségüket. És bár, lehet, hogy az MSzP karanténban volt, de véleményem szerint nincs az a Charta, amelyik önmagában úgy ki tud hozni egy pártot a karanténból, hogy annak korábbi 8 és fél százalékos mandátumarányából, több mint 54%-ost csinál. Ebben a helyzetben kérdés, hogy kényszer volt-e az MSzP-vel kötött koalíció. Nem elsősorban a párt által megfogalmazott: "belülről való kontroll" igénye miatt (azaz, hogy így könnyebben nézhessen körmére a kormánynak), hanem azért (is), mert az 1990-94 közötti négy évben a közbeszédnek (elsősorban a jobboldalinak, de az erre való reflektálás miatt a teljes közbeszédnek is) egyik alaptémája lett a reneszánszát élő antiszemitizmus, és ennek kapcsán az SzDSz "zsidópárt"-ként való aposztrofálása. Az MDF másik fő üzenete a komcsik ekézése volt, így szinte önmaga hozta tető alá fő "ellenségeinek" megnevezésével következő kormánykoalíciót. A szadesz választhatott, hogy az antiszemitizmust részben eltűrő, részben tudatosan szító jobboldallal (+ az akkor még liberális Fidesszel) vállal közösséget, vagy önmaga is hozzájárul a "ballib/judeokommunista/libcsikomsi" címke erősödéséhez. Nehéz volna megítélni, hogy a kisebbik rosszat választotta-e, de tény, hogy mindkét megoldás ellen (is) bőven hozhatók fel érvek.
Mindazonáltal ez a poszt nem a szadesz apológiája volna (mégha úgy is tűnik:)). Nem szeretném azonban említetlenül hagyni azokat az "erényeket", amelyeket a bevezetőben már említettem. A rövid összefoglaló ezúttal annyi volna, hogy az SzDSz liberális értékeket képviselő programpárt volt, amelyik demokratikusan működött. Természetesen tette mindezt magyar környezetben: egyre romló-rombolódó légkörben és tárgyi-személyi feltételek közt. Azaz egyre inkább szűkült a bázisa, egyre dühödtebb acsargás és bizalmatlanság vette körül, és fokozatosan "kiürült": elöször legendái, zseniális figurái, aztán kiemelkedő alakjai hagyták el; akik mégis maradtak, azok hozzászürkültek az átlaghoz, vagy tragikusan adaptálódtak a korrupt magyar viszonyokhoz.
Az tagadhatatlan, hogy az SzDSz liberális módon próbált meg viszonyulni számos olyan kérdéshez, amelyek közül jópár ma Nyugat-Európában és az USÁ-ban is sarokponti kérdésnek számít (pl. a kisebbségek vagy a homoszexuálisok jogainak kérdésében). És azokban a kérdésekben is (pl. az egyházak finanszírozásának, vagy ezzel összefüggésben az egyház és az állam szétválasztásának kérdésében), amelyek ma már a Fejlett Világban nem is számítanak kérdésnek. Örök szégyenük a parlamenti és parlamenten kívüli pártoknak, hogy ezekben az ügyekben a szabaddemokraták jórészt egyedül maradtak; és örök szégyenünk mindnyájunknak, hogy ezek az ügyek alkalmasnak bizonyultak a szadi ellen való hangulatkeltésre.
Ugyanígy kétségbevonhatatlannak gondolom, hogy a magyar liberális párt volt az (egyetlen [tán a 2010-es MDF-et kivéve, de ez még nyitott kérdés]), amelyik hosszú távú koncepcióval, programmal rendelkezett, válaszai voltak nemcsak a MIT?, hanem a HOGYAN? kérdésére is, és ezeket a válaszokat többnyire komolyan is gondolta (szintén egyedüliként). És ismét leírhatnám, amit egy bekezdéssel ezelőtt: ezeken is rajtavesztett, hiszen nehezen mondhatók, hogy ezek népszerűséghajhászó vagy -generáló válaszok lettek volna.
És végül: ha kísérletet teszünk arra, hogy felsoroljuk az SzDSz összes elnökét 1990 óta, akkor kétségtelenül sokkal nehezebb helyzetben leszünk, mintha ugyanezt akár az MSzP-vel, akár az MDF-fel próbáljuk meg, nem is beszélve a pártelnökök nem nyomasztóan túl hosszú sorát produkáló Fidesz-ről. (Arról már ne is beszéljünk, hogy a pártelnökök szinte minden esetben többes jelölés után, azaz vetélytársakkal szemben szerezték meg posztjukat - ami az emlegetett többi párt esetében nem volt nagyon jellemző.) Természtesen nem gondolom azt, hogy a sok pártelnök önmagában egy párt demokratizmusának fokmérője volna (a Kisgazdáknak esetenként 3-4 is volt egyidőben...) , de ez és a tényleges választási folyamat megléte azért mégiscsak egyfajta indikátor lehet.
Persze, ahogy az a magyar közállapotok egészére is elmondható: nagyon sokat számít az, hogy egy jó rendszert milyen minőségű tagság, milyen etikai és mentális háttérrel rendelkező emberek működtetnek. Ahogy már írtam, az SzDSz ebben a tekintetben sem bizonyult kivételnek a magyar trendek alól: egyre silányabb, és alkalmatlanabb garnitúrával működött, aztán már csak vegetált. Aztán már azt sem.
Kár érte? Lehet rajta vitázni. De hogy értünk, akik itt maradunk egy követhető, tisztelhető liberális párt nélkül, értünk mindenképp kár, az szinte biztos. Aki ezt most még nem látja, annak lesz ideje bőven, hogy észrevegye, amikor majd tojnak a fejére.
Nem, nem a (szabad) madarak...

A Magyarok Gőzössége

Vajon eltöltötte-e elégedettséggel és büszkeséggel Kasszandrát, amikor azt kellett látnia, hogy félelmetes és sötét jóslatai az őt körülvevők kétkedése és csúfondáros megnyilvánulásai ellenére sorra valóra válnak?? Bár kétségtelen, hogy az egyéni büszkeség ilyesfajta reakciót diktált volna a trójai herceglánynak, de őt valószínűleg nem elsősorban a személyes becsvágy vezette, hanem a hazájáért, közösségéért érzett aggódás, így jóslatainak teljesülésekor valószínűleg inkább szomorkás letargia vagy akár kétségbeesés vett rajta erőt.
Valami ilyesféle - belátom, nagyképűségtől sem teljesen mentes - érzések fogtak el, amikor emlékezvén egy korábbi írásomra (erre ni!), amely a hazánkban dívó egyesületi névadás divatját tárgyalta, szembesültem a Facebook-on a Magyarok Közössége nevű csoporttal. Persze be kellett ismerjem azt is, hogy a fent említett írás nem volt teljes, hiszen nem tértem ki benne azokra az esetekre, amikor olyan nagy közösségek kerülnek megnevezésre, amelyekbe nyilvánvalóan "mindenki" beletartozik (épp ezért mint specifikus csoportok teljességgel értelmetlenek), de azért máshonnan nézvést mégis érződik rajtuk a kirekesztő szándék.
A konkrét esetet vizsgálva először is szögezzük le, hogy a magyarok közössége már létezik; úgy hívják, hogy magyar nemzet. (És ezen most nem a méltán széles körben [és széles spektrumon] elismert sajtóterméket értem.) Ezt duplikálni nem lehet, alapszerepéből kitúrni pedig... hm hát, mit is mondana erre, hogy nemzetibb érzelmű blogger... igen, megvan: "hazaárulás". Kissé problémásnak tűnik az is, hogy mi célt szolgálna ez, vagy bármilyen hasonló jellegű csoport. A Facebook ugyan egy nemzetközi portál, de egyrészt épp ez a nemzetköziség az egyik alapvonása, és célja. Másrészt pedig a magyar olyan nyelv, amelyet az anyanyelvi beszélőkön kívül nagyon alacsony létszámú populáció ismer, így az, hogy valaki magyarul használja az Arckönyvet, egyben nagy biztonsággal meghatározza azt is, hogy eleve a magyarok közösségéhez tartozik. Magyarul: a Magyarok Közössége csoport teljességgel felesleges, hiszen egy eleve adott alaptulajdonságból próbál specifikumot csinálni, önkéntelenül is felidézve az elhűlt szemlélőben azokat a tömörüléseket ahol a "magyar" jelző kirekesztő szereppel van/volt jelen.
Ennek a feleslegességnek a legékesebb bizonyítéka a Magyarok Közösségének "működése" is: magyar és székely himnusz, hazafias dalok és "költemények" ijesztő számban és még ijesztőbb színvonalon, valamint elmélkedések mindenféle formában és stílusban arról, hogy a világon miért a legkúlabb dolog magyarnak lenni. Aztán van panaszos beszámoló arról, hogy a - ha jól értem mindkét oldali - sajtó hogy hallgatta agyon a 2009 nyarán lezajlott magyar nagygyűlést (mintha bizony a sajtónak az volna fő feladata, hogy mindarról beszámoljon, amit valahol valaki érdekesnek és fontosnak talál). És "természetesen" nem hiányozhat az obligát Nagy-Magyarország térkép sem. Pedig nem is kell hozzá részletesen ismerni Tóta W. Árpád munkásságát, elég gondolkodni is, hogy tudjuk: Nagy-Magyarország korántsem egyenlő a magyar többség lakta területekkel. Hogy az hova vezethet, ha abból próbálunk meg kiindulni, hogy "minden olyan hely Magyarország, ahol csak 1 db magyar is él", arra nagyon jó példát nyújt, hogy az 1990-es évek elején valami nagyon hasonló alaphelyzetből indult neki Szerbia a délszláv háború(k)nak.
Ha pedig valaki azt kérdezné, hogy mit nem szeretünk a nagy nemzetekben, pl. a németekben vagy az amcsikban, akkor valahogy úgy fogalmaznék, hogy az velük a baj, hogy rettenetesen odavannak maguktól, azt képzelik, ők nagydolgozták az Univerzumot, és úgy viselkednek, hogy minden moccanásuk azt sugározza: a világon a legkúlabb dolog németnek/amcsinak lenni.
A Magyarok Közösségébe nem léptem be. Őszinte kíváncsisággal várom, mi fog ezek után velem történni.

M & M's

Nem, kedves olvasó, most nem arról lesz szó, amit a cím első olvasásra sugallana, azaz nem a két csokigolyóról, akik színes cukormázban vígan csillognak.
A két "M" ezúttal nem két csokigolyót takar, hanem két "politikust" (a "magyarfoci" mintájára asszem, bevezetem a "magyarpolitikus" kifejezést, így nem kell annyit koptatni az idézőjelet), Molnár Oszkárt és Mádi Lászlót. Bár kétségtelen, hogy az elsőt sem kiköpni, sem lenyelni nem tudta igazán pártja, így volt rá komoly esély, hogy megolvad a szájában (már ha egy pártnak van egyáltalán szája, de pl. egy pártszóvivőt akár annak is nevezhetünk). Amiért a két emlegetett személyt egy kalap alá lehet venni, az a pályájukban bekövetkezett érdekes fordulat, amellyel atombiztos képviselő-jelöltből hirtelen kegyvesztetteké váltak, és elvesztették ezt a státuszt. Nem is igazán ez az érdekes, hiszen az bárhol előfordulhat, hogy egy párt lecserél egy (két) képviselőjelöltet ilyen-olyan okokból. Sokkal érdekesebb a két párhuzamos történet mikéntje.
Az első M, Edelény polgármestere valamiért jónak látja meglovagolni a Magyarországon eluralkodott szegény(és ami ma, közös szégyenünkre ezzel szinte ugyanazt jelenti: cigány-)ellenes hangulatot, épp akkoriban, amikor a legsötétebb időket és helyeket idéző etnikai alapú sorozatgyilkosságok zajlanak az országban. Előkapja hát nagyhirtelen a gumikalapácsot, és az azzal domborodó pocakjukat magasabb segély reményében szakszerűen ütlegelő cigány kismamákat. Majd az ily módon magának generált médiafigyelem fénykörébe jutva hamarjában jónak látja nyilatkozni még a zsidó nagytőkéről és biztos, ami biztos alapon az egyneműek börtönökben élt "házaséletéről" is.
A második M, a Fidesz egyik széles körben elismert szakpolitikusa, 1990 óta képviselő. Mint ilyen, megengedi magának azt a nyilatkozatot, hogy az ingatlanadó nem az ördögtől való, és végülis hosszabb távon és alaposabb előkészítés után bevezethető, sőt tán tanácsos is volna bevezetni. (Hiszen az Alkotmánybíróság is a bevezetés módját kifogásolta csupán.)
A következményről már esett szó fentebb, de ami nem tanulság nélkül való, az az, hogy meddig húzódott az egyik, és meddig a másik ügy. Az edelényi polgármester esetében hosszas huzavona vette kezdetét, amit először a jelöltállítás elhúzódásával, majd a konzultációk személyes vonatkozásaival magyarázott a Fidesz, már ha egyáltalán késztetést érzett rá, hogy magyarázza. Aztán Molnár Oszkár nem volt jelölt aztán mégis, aztán mégsem.
Mennyivel határozottabban, erőt sugárzóbban és villámgyorsan reagált viszont Mádi László esetében a Párt! A meggondolatlan nyilatkozat másnapján máris érkezett a verdikt: az 1990 óta képviselősködő szakember ezúttal még csak lehetőséget sem kap arra, hogy ismét megméresse magát. Nos, nézzük csak, mit is sugallhat a két eljárás hossza közötti markáns különbség!
Ma, 2010-ben ezek szerint a Fidesz köreiben a rasszista beszéd, a homofóbia, az antiszemitizmus sokkal kisebb bűn, mint a Párt központi akaratával (vagy legalábbis azzal a valamivel, amit pillanatnyilag akként kommunikálnak) való szembehelyezkedés. Tegyük hozzá: történik az első a teljes antihumánum és irracionalitás, míg a második a gazdasági realitások jegyében. Vagy közelítsük meg másként: az a bűvös 2/3 olyan nagyon vágyott célként jelenik meg a Fidesz vágyképeiben, hogy érte semmit nem szégyellnek ami véleményük szerint népszerűséget és vele szavazatokat hozhat, de mindent kínosan igyekeznek kerülni, ami népszerűtlen, és egy kicsit is azzal a veszéllyel jár szerintük, hogy esetleges szavazókat tántoríthat el. Azaz a látlelet azokról, akiket a Fidesz meg szeretne nyerni magának, és akikre számít: vezérelvű tömeg, amely rasszista és homofób szólamokra mindig vevő, de messziről kerüli a kínos realitásokat, inkább arra vár, hogy a jóságos államtól minden jár neki.
Tudjuk, a csokigolyók csak a szánkban olvadnak. Már ha elég ideig szopjuk (őket).

A változás(ok) őrei - [Fidesz]

Sólyom László jónak látta a Költészet Napját/József Attila születésnapját azzal tenni emlékezetessé, hogy rászervezi az Új Világ Kezdetének napját/országgyűlési választások első fordulójának napját. Ez elvileg az erre irányuló kampány startját is jelentené, ha a kampány már hetekkel előbb nem indult volna meg.
Ahogy az EP-választás idején már szenteltem némi figyelmet az utcákra kikerülő plakátoknak, úgy igyekszem ezt majd most is megtenni. A Fidesz tipográfiailag is fantáziában szegényes plakátjának külső megjelenését a Konzervatórium blog már részletesen méltatta, így ettől most eltekintenék. De próbáljunk némi kis figyelmet szentelni annak is, hogy mi eme csodás reklám-rekvizitum eszmei tartalma, vagy modernebben fogalmazva "üzenete"! (Jelen poszt abból a jóindulatú hipotézisből indul ki, hogy van ilyen, hiszen egy párt - sőt: A Párt nem engedheti meg azt magának, hogy feltételezett győzelme okán semmitmondó, tartalmatlan plakátokkal árassza el a a közterületeket, már csak azért sem, mert lépten-nyomon felléptek a hatalmon lévők pazarlása ellen -- olykor még az is megesett, hogy jogosan.)
A plakát mondanivalóját tekintve két rétegű. A Fókuszban a szürkeségből kiemelkedő két vezérmotívum, az "Itt az idő!" és a "Változás" áll. Az előbbi a Petőfi-kutatást segítendő, megforgatja a költőt sírjában (bár a fidesz kreatív idézet-felhasználási technikájáról már korábban is meggyőződhettünk, pl. mikor a Terror Háza megnyitóján Szabó Lőrinc szerelmes verséből csináltak politikait), így az intenzív földmozgások nyomán végre van esély arra, hogy megtudjuk, hol is nyugszik egyik legnagyobb nemzeti költőnk. Tegyük továbbá hozzá, hogy ezzel folytatódik az a tendencia, amivel a Fidesz híveit ismét és sokadszorra utolsó, mindent eldöntő csatára hívja, amelyet aztán menetrendszerűen meg is nyer, mint mindent az elmúlt négy évben. És még valami: mintha Orbán Viktor és pártja kicsit túlzottan beleszerelmesedett volna a felkiáltójelbe, vagyis inkább a felszólító mondatokba: "Elég!"; "Józsefvárosnak nyernie KELL!", és most "Itt az idő!". (A monnyonle!-ről már nem is beszélve.) Ha mindehhez hozzávesszzük azt az apró tipográfiai érdekességet, hogy az elmúlt 4-5 évben nem igen volt olyan Fidesz-plakát, amely ne csupa nagybetűt használt volna - amely mint tudjuk, a megemelt hangerő vizuális kifejezése -, akkor talán nem túlzás azt állítani, hogy nem sikerült bántóan precízen az erőteljesség és az erőszakosság közti vékony határvonal innenső oldalán maradni.
Bár a Változás kapcsán a Konzervatórium Obama-utánérzéssel vádolja a narancsosokat, de nincs igaza: a helyzet sokkal inkább az, hogy kampánya során az USA jelenlegi elnöke lopott a magyar polgári párttól. Hiszen nem is kell különösen erős memória ahhoz, hogy emlékezzünk rá: az akkori (és mostani) ellenzéknek már a 2006-os választások során is a "Változás 2006" volt az egyik fő szlogenje a nagysikerű "rosszabbul élünk, mint 4 éve" mellett. Így azonban érdekes ellentmondásra figyelhetünk fel: vajon mit gondoljunk egy olyan pártról, amely a "változás"-sal kampányol, immár négy éve?? Azaz, miközben a változást hirdeti, semmi új nem jut eszébe? Persze, világos, a hazug kormány semmit sem változott, csak legfeljebb még elvetemültebb és megátalkodottabb lett. De vajon a Változásra való képesség nem elsősorban abban rejlik-e, hogy tudjunk túllépni azon, ami egyszer nem jött be, és új cselekvéseket keressünk?? De hagyjuk a szavakon való lovagolást, fogadjuk el, hogy a kormányváltás-t négy év elteltével is ezzel vélték leginkább leírhatónak a párt kreatívjai! (Azaz, változni csak akkor fog minden/bármi, ha a Fideszre szavazol, jegyezd már meg, pupák szavazó!)
Nos, akkor lássuk a második réteget, a hátteret! A plakát méretétől függő darabszámú, - természetesen csupa nagybetűs - szürkével írt kifejezések jelennek itt meg, oldandó az egyhangúságot (és leplezendő az ürességet). Azt természetesen mondani sem kell külön, hogy mindezek a kifejezések pozitív kicsengésűek. Abból természetesen, hogy mindezek a Fidesz plakátján jelennek meg, egyértelműen következik, hogy mindezeket az értékeket ez a párt képviseli; és csak ez, hiszem ha ezek más pártnak is sajátjai volnának, akkor nem lehetne őket egy "Változás"-t követelő plakáton megjeleníteni (hiszen akkor már korábban is érvényesültek volna nyilván). Sajnos azonban ez az a pont, ahol fidesz a Magyar Választóról kiállítja a komplett hülyeségi bizonyítványt. Hiszen ha ezek olyan Értékek, amelyeket a Fidesz képvisel - és következetesen képviseli őket régóta, hiszen a Fidesz követekezetessége legendás - akkor aki nem a Fideszre szavaz (vagy szavazott eddig), az nyilván egyrészt velejéig gonosz, másrészt rettenetesen buta, hiszen nem akarja/akarta, hogy ezek az értékek érvényesüljenek. Márpedig tudjuk, hogy a választók java része az elmúlt két országgyűlési választás alkalmával ellenállt az ezen értékek (azaz a Fidesz) jelentette csábításnak. A dekódolt üzenet tehát ezúttal ennyi: "te kis hülye választópolgár, tisztában vagyunk vele, hogy olyan korlátolt vagy, hogy azt sem tudod, mi a jó, de mi megmutatjuk, és most az egyszer még adunk egy lehetőséget, hogy Ránk szavazz".
Még egy dolgot érdemes észrevenni: ahogy szaporodott a dinamikus erőteljes hangnem (felszólító-parancsoló mondatok), úgy fejlődtek vissza, csökevényesedtek a nyelvtani szerkezetek a Fidesz plakátjain. (Ami végül is nem csoda, ha figyelembe vesszük a rendkívül bonyolult, összetett mondatba foglalt üzenetű "Rosszabbul élünk, mint négy éve" siralmas buktáját [2006], szemben a spártai egyszerűségű "Elég!" elsöprő sikerével [2009 EP-választás]). Ennek megfelelően az elemzett plakáton a legbonyolultabb grammatikai szerkezet a romantikus bonyolultságú 19. századi "Itt az idő!". Ezen túl már csak egy szintagmát találunk a szürke mezőben, az "Új kezdet"-et, ezen túl csak önálló szavak légiója áll a plakáton, óvva a választó agysejteit a gondolkodással járó túlterheléstől.
Ha össze szeretnénk foglalni, akkor végülis a Fidesz plakátjának üzenete valami ilyesmi volna: "Szavazz ránk, hiszen mi vagyunk a jó fiúk — vagy legalábbis rengeteg szép szót tudunk."
Hát, nem tudom, aki megteszi, lelke rajta.
De legalábbis 4 évnyi jövője biztosan.

UPDATE (2010. febr. 4.): délben, ahogy ebédelni indulok, egy Alkotmány utcai hirdetőoszlop mellett sürgölődő plakátragasztóba botlom. Épp a Fidesz fentebb elemzett hatalmas poszterét ragasztja felül a most indult ClassFM fehér plakátjával. Rajta a szöveg csak ennyi: "Class a dumád". És még mondják, hogy az egyszerű fizikai munkásoknak nem sajátja az irónia!