Szolgálati közlemény

A blog - virtuálisan létező - olvasói észrevehették, hogy a szeretett internetes naplójuk már csaknem 5 hete nem frissült. Ez a kinek örömteli, kinek fájdalmas esemény azonban nem egyenértékű azzal, hogy az aKÖZÉRT beszüntette volna működését. Sajnos mégcsak nem is arról vn szó, hogy a közéletet, kultúrát, sportot uraló nagyszabású vagy felháborítóan pitiáner esetek fogytak volna el; csak a blogszerző egyébirányú leterheltsége (nem) öltött ily módon formát.

Kikerülvén az ilyenkor szokásos fogadkozást, van szerencsém közölni, hogy szeretett blogjuk a jövőben sem fog villámygorsan hasítani: több, hosszabb tanulmány-jellegű poszt van készülőben. Hogy Önök mégse maradjanak mindennapi betevő nélkül, ezek a félkész csinálmányok is meg fognak jelenni a bejegyzések közt, jelezve azok ideiglenesen befejezetlen voltát. És így még az a hamis illúzió is előállhat, hogy beleszólhatnak a készülőben lévő posztok tartalmába.

Hát meglátjuk...

Kiborul és belelóg

Van az úgy, hogy az a bizonyos éjjeliedény egyszercsak elveszti stabilnak tűnő egyensúlyi helyzetét, és nyílása a tetejéről az oldalára vagy neadjisten épp a fenekére lódul. Kevésbé bonyolultan fejezve ki: kiborul.

Emlékszik még valaki az Új Hölgyvilág címer-botrányára? És Székhelyi József sajátságos Himusz-átértelmezésére? Vagy a boldog emlékezetű Matula Magazinra? Neadjisten (stílszerűen:)) az állítólagos vallásos meggyőződésből mozik előtt egy általuk sosem látott film ellen tüntetőkre?

Ugye, már alig-alig. Nem is csoda: ezek a lufik még a felfújásuknál is gyorsabban eresztettek le. Ami a szomorkás bólogatásra még okot adhatna, az az, hogy ha valaki elmélyülne az elmúlt 10-15 év történelmében, a fentieken kívül még tucatszám sorolhatná a hasonlóan nagy jelentőségű ügyeket, amelyek mind arról szóltak, hogy valahol léteznie kell egy kulturális megmondóközpontnak,a melyik hivatott azt kijelölni, hogy mi a magyar kultúrán-életen belül a "szent tehén", de egyáltalán az érték. Így került egy kalap alá a Himnusz vagy Madách és az értelmezhetetlen kategória, a "nemzeti rock" (mert ugyebár nemzeti [vulgo: jellegzetesen magyar zenei motívumokkal operáló] rockot utoljára kb. az Illés játszott, egy zenei irányzatot meg pusztán a dalszövegek alapján kategorizálni - hát minimum komolytalan).

És most a legújabb, Az ember tragédiájának (vagyis inkább annak parafrázisának) botránya, amelyből — így vagy úgy — természetesen Tomcat sem maradhatott ki. Az ilyen kultúrmisszóknak két érdekes vonatkozása szokott lenni, vagyis inkább két olyan tényező, amelyet a kultúrharcosok nem szoktak figyelembe venni:

— Az első ok, mondhatni belső jellegű, magával a "védelmezett" műalkotással van összefüggésben. Általában a harcosok vagy semmilyen, vagy minimális, sablonos "tudással" bírnak az adott műről, annak tartalmáról, keletkezéséről, koráról, vagy fogadtatásáról, utóéletéről. (Erre a "legjobb" példa a Krisztus utolsó megkísértése, amikor a film megtekintését, sőt műsorra tűzését megakadályozni kívánók mintegy "bemondásra" akcióztak a mozik előtt, tiltakoztak az alkotást műsorra tűző csatornánál, anélkül, hogy bármelyikük is látta volna a filmet, amely ellen tiltakozott; sőt, azt is megakadályozni kívánta, hogy bárki más megtekinthesse.) A jelen esetben is szemmel láthatólag valami ilyesmiről van szó: Az ember tragédiája ún. Nagy Nemzeti (méghozzá nem is akármilyen, hanem egyenesen MAGYAR nemzeti ) Értékként prezentáltatik, amelyet most súlyos sérelem ért, és ezzel értelemszerűen súlyos sérelem érte a Magyar Nemzetet is. (Amely jelen esetben nem egy dicső múltú, de kissé kevésbé dicső jelenű napilap; hanem egy dicső múltú, de kissé kevésbé dicső jelenű etnikum.) Bár a Madách-mű kétségtelenül remekmű, de mint ilyen egyben egyike a leginkább kozmopolita alkotásoknak a magyar irodalom történetében: nemcsak azért, mert egyike a legtöbb nyelvre lefordított magyar irodalmi műveknek. Hanem főképp azért is, mert – persze szoros összefüggésben az előző ténnyel – az egy Hunyadi János nevének futó említésétől eltekintve semmilyen magyar (azaz partikuláris) vonatkozása nincsen. Így abban az értelemben "nemzeti" értékként beállítani, ahogy azt a szarral-húggyal értéket mentők próbálják, nem lehet.

— A második, a "külső", az adott műtől független ok még súlyosabb, nagyobb horderejű. Ez pedig az, hogy az elmúlt pár száz év történelméből az a nagyon egyértelmű következtetés vonható le, hogy ahányszor egy csoport, egy központ megpróbálta meghatározni, hogy mi a művészet területén az érték, mit lehet és mit nem lehet csinálni (pláne politikai ideológiától áthatva), akkor az a diktatúra biztos előjele volt, vagy adott esetben már épp maga a diktatúra. Ezt üzenik a német könyvmáglyák lángjai, vagy épp a szeretett Rákosi elvtársat dicsérő születésnapi ódák is.

Azoknak, akik EZT akarják vissza, előbb-utóbb a bevezető sorokban aposztrofált éjjeliedénybe ér a felső végtagjuk.

Jobb volna előbb.

Hétvégi hősök

Ahogy korábbi posztjaimban is jeleztem, az őszödi beszéd napvilágra kerülésének kétéves évfordulója egy szép szerdai napra esett. Bár erre a törvényes rend védelmezői/az elnyomó állam terrorszervezetei erősen készültek, de semmiféle komolyabb megmozdulásra nem került sor ezen a napon.

Érdekes, hogy épp csak nekik nem szúrt szemet, ami eddig szinte kizárólagos tendencia volt; és ezen a héten is további megerősítést nyert. Nevezetesen az, hogy forradalom csak a hétvégén törhet ki. Akinek nincs öröknaptárja, az sem kell, hogy zavarba jöjjön: az ŐB közkinccsé válása óta az összes forradalmi megmozdulás (baloldali pribékek által indukált provokáció) hétvégére, vagy legalábbis munkaszüneti napra esett. (Egy kivételként emlékezzünk meg a kurucinfó nosztalgikus Erzsébethíd-foglalási retrófílinges megmozdulásáról, amelynek nem túl számottevő hatásait is inkább a rendőri erők bénázásának kell betudnunk.)
Nos, ez ezúttal is így alakult. A 2006-ban a rendőri azonosítót még szinte fetisiszta rajongással tisztelő szabadságharcosok (a szórakozóhely-tulajdonosok és partiszervezők nagy bánatára) most is szombat este öltöttek csuklyát, álarcot, sálat hogy spontán véletlenszerűséggel összecsapjanak a rendőrséggel és a nagy döbbenetükre valahogyan a kezükbe került molotovkoktélokat ráhajigálják az egyenruhásokra.
Tulajdonképpen akár meg is nyugodhatnánk: a létező szocializmusból a létező kapitalizmusba való átmenet tökéletesen lezajlott a rendszerváltás óta eltelt 20 év alatt. A forradalmárok hétköznap dolgoznak, rendes polgárként teszik a dolgukat, hozzájárulnak a gazdaság növekedéséhez; majd ahogy bejön a sabbat, rájönnek, hogy — híven a marxi meghatározáshoz — nem tudnak tovább a régi módon élni, a társadalmi rend gyökeres, egy pillanat alatti megváltoztatására van szükség. Majd a hétvége elteltével adag könnygázukat megkapván, az egy főre eső szétrugdosott kuka, kinyitott tűzcsap és felgyújtott autó után ismét visszatérnek a normális kerékvágásba, és dolgoznak tovább alkalmazóiknál, akik persze nem ritkán az olyannyira szidott multik.
Azok kedvéért, akiknek tényleg nincs öröknaptáruk: 1848. március 15-e egy szerdai napra esett...

Politikai kultúránk Őszöd tükrében - II.

A JOBB JÁTÉKAI

Ha arról akarunk töprengeni, hogy a "fogadó" oldal politikai kultúrájáról milyen következtetések vonhatók le az ŐB kapcsán, akkor először is azt érdemes észrevenni, hogy azok a megnyilvánulások, amelyeket reakcióként ma ismerünk, szinte teljes egészében nélkülözik a spontaneitást, az önálló véleményalkotást, kezdeményezőkészséget — végső soron mindenképpen. Érdemes volna egy reprezentatív felmérést végezni arról, hogy a hevesen "vesszen"-ezők, "takarodj"-ozók közül vajon hányan olvasták végig, próbálták egyáltalán megérteni, vagy legalább értelmezni az ŐB-t. Ezt a felettébb nehéz, PISA-teszt jellegű feladatot a többség ráhagyta az abszolút ellenérdekelt félre. (Volt rá példa, hogy valaki váltig amellett kardoskodott, hogy az ŐB tartalmazza Gyurcsány nyílt beismerését a választási csalásokról, majd többszöri felszólításomra is csak azt tudta kiizzadni, hogy "Amit az azt megelőző hónapokban titokban meg lehetett csinálni úgy, hogy nehogy a választási kampány utolsó heteiben előkerüljenek olyan papírok, hogy mire készülünk, azt megtettük " volna ez a nyílt beismerés [ismétlem: a választási CSALÁSé!!].)

Nos, az értelmező-centrum alaposan kitett magáért, hogy demonstrálja saját kreatívitását. Kezdetnek mindjárt megoldották a "minden krétai mindig hazudik" több évezredes dilemmáját. Mert ugye, ha Gyurcsány mindig hazudik, akkor nyilván akkor is hazudott, amikor azt állította, hogy négy évig hazudott.

Persze a dolog némileg árnyaltabb annál, minthogy a puszta logikai ellentmondás volna a legkínosabb benne. Ahogy a másik oldal kapcsán már utaltam rá: sürgősen sikerült elfelejteni, hogy egy beszédről, retorikai teljesítményről (mégha nem is csúcsteljesítményről) van szó. Persze csak így lehetett eladni szó szerint vett valóság-elemekként a különféle stilisztikai alakzatokat (pl. a túlzást: "És közben egyébként nem csináltunk semmit négy évig. Semmit."; vagy az asszociációt-felidézést: "hazudtunk reggel, éjjel, meg este" [gy.k.: "Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon" — Örkény 1956-ban a rádióról]; vagy akár a kakofémizmusokat).

Ez utóbbiak adják eme poszt egyik legszomorúbb következtetését: az ŐB-misztifikáció legjobban kommunikálható részének a "Dujcán Fejike cúnyán becélt" - tézis bizonyult. Az, hogy egy egész ország (vagy legalábbis egy jelentős része) kórusban üvöltötte éjjel-nappal, hogy "elkúrtuk/-tad", vagy épp hogy "kurvaország", miközben egy második krétai-paradoxont létrehozva habzó szájjal ítélte el a szalonképelen beszédet – messziről szemlélve akár nevetséges is lehetne, de így, testközelből csak szimplán szánalmas.

Persze eleve az egész értelmezés-kísérlet alapeleme is az a rendkívül érdekes logikai bakugrás, amely arra az axiómára épít, hogy "aki a magánéleti etikai normákat áthágja, nem lehet jó politikus". Ez azonban minimum nem axióma, hanem egy eléggé vitatott kérdés: a szexbotrányba keveredett politikusok közül jó pár akad, aki belebukott; de legalább ugyanannyi, aki megúszta. Sokkal elenyészőbb (alighanem konvergál a 0 felé) azon státuszférfiak száma, akik csúnya beszéd miatt kényszerültek lemondásra; és anélkül, hogy a politikusok általános kozmetikázgató kommunikációjába belemennénk, meg kell jegyezzük, hogy a "hazugság" mint olyan általában is csak abban az esetben képezi lemondatás jogalapját, amikor arra egy törvényes eljárás keretei között kerül sor (tehát pl. hamis tanúzáskor). Bár mint Bill Clinton kreatív szex-értelmezése mutatja ("az orál az nem az..."), még ez is megúszható. Természetesen ez a poszt elsősorban nem azért íródik, hogy kárhoztassa azokat az értelmezőket, akik az imént vázoltakat kiötlötték az ŐB-vel kapcsolatban. Sőt, őket valamilyen szinten még dicséret is megilleti azért, hogy olyannyira ismerik a magyar néplelket, vagy kevésbé misztikusan fogalmazva: a magyarság politikai kultúrájának (alul)fejlettségét, hogy tudták, mire lesznek vevők a zemberek.
Nos, a zemberek gyakorlatilag bármire, vagy még inkább mindenre vevők voltak. Aki az elmúlt két évet figyelte, könnyen juthatott arra a következtetésre, hogy ún. politikai kultúránk alapja az a féktelen egocentrizmus, amely már önmagában is kizárja a kollektív jogokra való érzékenységet, de mindemellett még arra sarkallja az egyént, hogy szubjektív ítéletét tényeken nyugvó objektív valóságként lássa, és akarja láttatni másokkal is — bármi áron, akár az ön- és közösségpusztító vandalizmus árán is. És ha kicsit megkapirgáljuk a dolgot, eljuthatunk oda, hogy mindez a mélyben valahol a biblikus messianizmusban, a romantikus hőskultuszban és annak ellentétpárjában, a sötét démoni manipulátor figurájában gyökerezik. Ez a meglehetősen primi... egyszerű "a történelmet a nagy emberek alakítják" szemlélet fonódik össze azzal az elképzeléssel, hogy kudarcaink-balsikereink oka - a fent taglalt démonmesterek hátterében - minden esetben legalább egy-egy világméretű összeesküvés.
Így, ha átgondoljuk mindazt, ami ennek a posztnak a keretein belül felmerült, egyet kell értsünk az ŐB kritikusaival: a Gyurcsány-beszéd valóban a magyar demokrácia nemlétéről szólt. Csak nem halotti búcsúztatóként hanem látleletként, amely világrajöttének akadályait taglalta.

P.S.: Valamikor a 90-es közepén egy diákcsoporttal Nagy-Britanniában jártam. Kettesével-hármasával családoknál szétszórva voltunk szálláson. Tanár kollégámmal úgy gondoltuk, hogy minden este illik valamilyen témáról beszélgetést kezdeményezni a háziakkal. Ezért nagy okosan egyik nap elővettük a politikát. Ez nagyon magyar aggyal jó választásnak tűnt, hiszen akkoriban a miniszterelnöknek, John Majornek már nagyon kifele állt a szekere rúdja, szinte egységes utálatnak örvendett. Feltettük hát a házigazdának a kérdést: mi a véleménye saját miniszterelnökéről. Az első látásra sem oxfordi ötdiplomás professzornak, hanem inkább Wayne Rooney korai előképének tűnő jóember pillanatra elgondolkozott, majd csak úgy foghegyről, de lehetőség szerint minél több iróniát belezsúfolva, összesen két rövid szót mondott: "Nice man."
Aznap nem beszéltünk többet politikáról.

Politikai kultúránk Őszöd tükrében - I.

Hamarosan két éve lesz annak, hogy közkinccsé vált az a beszéd, amely ha nem is a legkiemelkedőbb, de minden bizonnyal egyik leghírhedtebb darabként vonul be a mindenkori magyar retorika történetébe. Természetesen Gyurcsány Ferenc Balatonőszödön zárt körben, a frakció tagjainak elmondott beszédére gondolok, és ezt fogom apropónak felhasználni arra, hogy eltöprengjek egy poszt erejéig a magyar politikai kultúráról, amely a szorosan vett értelmében sajnos (egyelőre?) nem létezik.

ÁLTALÁBAN: MIRŐL IS BESZÉLÜNK?

Kezdjük azzal, amit az őszödi beszéd kapcsán általában hanyagolni szokás, félig talán tudatosan (azok részéről, akik manipulálnak vele), másrészt pedig szinte öntudatlanul (a manipuláltak oldalán)! Nevezetesen a beszéd elhangzásának körülményeire gondolok. Nem elsősorban arra, hogy az egész ország képes volt csámcsogni egy lehallgatott (,tehát illegálisan megszerzett) beszéden (bár ez is sokmindent elárul rólunk), hiszen könnyen lehet arra hivatkozni, hogy vannak esetek, mikor az adott dokumentum/beszéd napvilágra kerülése fontosabb érdek, mint az a szempont, hogy hogyan jut nyilvánosságra. (Pl. a Watergate-ügy jó példa lehet erre. És itt most ne térjünk ki arra, hogy van-e egyéb közös vonás, vagy hogy az ŐB nyilvánosságra kerülése valóban bírt-e ilyen fontossággal, mert ezt nyilván ki-ki vérmérséklete és főleg pártállása szerint másképp ítélné meg.) Sokkal érdekesebb témánk szempontjából két másik tényező: egyik az ŐB "lappangási ideje" — azaz, ha valóban akkora jelentőséggel bír(t), mint azt jobboldali interpretátorai nem győzik hangsúlyozni, akkor a felvételt, amely szükségszerűen az elmondáskor, május végén készült, miért (és hol) kellett szeptember közepéig (azaz csaknem 4 hónapig) "jegelni"? És félő, hogy erre még a taktikai megfontolások (pl. az önkormányzati választásokhoz közelebbi időpont keresése) sem jó válasz, hiszen ha mindent felülíró közérdek volt az ŐB kiderülése, akkor a taktikázgatás ez esetben éppen úgy a "trükkök százai" csoportjába tartozik, mint azok, amelyeket a beszéd kapcsán oly vehemensen elítéltek a felháborodók.
Nem kevésbé érdekes a másik tényező: nevezetesen az, hogy felvételt egy beszédről egyszerűen nem lehet véletlenül készíteni. Azaz tudatosan elő kell készíteni a technikát, megszervezni a körülményeket, konspirálni, stb. Ami viszont — tekintetbe véve, hogy aligha volt pontosan tudható előre, hogy Gyurcsány mit fog mondani — csak egy, de annál siralmasabb következtetésre vezethet: politikai kultúránknak immár szerves, mindennapi gyakorlatává vált a lehallgatás, titkos beszédek és magánbeszélgetések rögzítése (legfeljebb, ha a felvétel nem bizonyul használhatónak, megy a szemétbe). Ezt a következtetést utólag is alátámasztják pl. a Zuschlag-ügy kapcsán előkerült hangfelvételek, és legújabban az Almássy-affér is.
És most lássuk, milyen érdekes következtetések vonhatók le abból, ahogy a két oldal fogadta-értelmezte az ŐB-t!

A BAL (HI)BÁJA
Azt a legelszántabb fanok is kénytelenek elismerni, hogy Gyurcsány Ferenc nehezen (vagy sehogysem) tud szabadulni az üzleti életben megszokott irányítási sémáktól, és ez többször problémákhoz is vezetett már, mint pl. a szaudi focisták "arab terroristaként" való emlegetésekor. Tulajdonképpen már ebben az esetben is látszott az, hogy ami egy vállalati igazgatótanács zárt körében még olyan "szellemességnek" minősül, amit a jelenlevők lojalitása és alárendelt helyzete "segít" megfelelően értelmezni (vö: a főnök viccén mindenki nevet), addig ez egy meglehetősen heterogén közeg, szélesebb hallgatóság esetében már nem működik. (Sőt, az esetlegesen belelátható önkritikai vonás – "ilyen hülyék vagyunk, hogy az arabot azonosítjuk a terroristával" – is nagy valószínűséggel elsikkad, vagy ami még rosszabb, pont az ellenkezőjébe fordul: sima rasszista megnyilvánulássá válik.) Úgy is mondhatnánk: miniszterelnökünk elfeledkezni látszik a pozíciójával járó szükséges körültekintésről (tegyük hozzá, ezzel nem nagyon lóg ki a '90 utáni kormányfők sorából).
Ez természetesen negatív faktora a "politikai kultúra" fogalomkörének, de kezelhető megértéssel, betudható a politikai járatlanságnak. Sokkal problematikusabb azonban az a másik tényező, amelyről érdekes módon mindkét oldal elfeledkezni látszott (persze, mint majd látni fogjuk: okkal). Ez a probléma pedig a beszéd megcélzott közönségének zárt köre. Az, hogy egy (mint látjuk: csak elvileg) jól őrzött objektumban, válogatott, szűk körű hallgatóság előtt hangzott el, szinte teljesen negligálja az "igazságbeszédre" való hivatkozást, és különösen azt, hogy az ŐB – eredeti célja szerint – a teljes magyar politikai elitről szólt volna. Hiszen egy mindenkit – benne az ellentábort is elítélő-leleplező – beszédnek miért kellett volna titokban elhangzania, és a szándék szerint titokban is maradnia? És ami még súlyosabb, az maga a mentalitás. Hogy egyáltalán létezhet, létezik kétféle igazság: az egyik a kiválasztottaknak, a zárt körnek; a másik pedig a szélesebb közvéleménynek. Ez tán a legsúlyosabb hozadéka az egész ŐB-ügynek; és igazából ebből vezethető le az, hogy "a politikusok hazudnak": hiszen aki nem mondja el a teljes igazat, arra ez teljes joggal rámondható. (Tegyük hozzá, hogy ez korántsem MSzP-prvilégium, jópár titkos tanácskozásról tudunk a másik oldalról is, de azokra érdekes módon csak annyi volt a reakció, hogy "oszt jónapot". ) A "baloldal" politikai viszonyulását jól jelzi az a bénultság – ami egyébként nem okvetlen negatív vonás – , amellyel az ellenoldal erőszakos nyomulására nem tudott mit reagálni.

Uborka Morvai-módra

Csak ámulok és bámulok. Az elhíresült kesznyéteni uborkás eset kapcsán megint országos méretű maszatolás folyik. Ún. jogi érvekre való álságos hivatkozások és radikális megoldási javaslatok egyformán előfordultak a nagy országos ötletbizniszben. De a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb ötlet érdekes módon senkinek nem jutott még eszébe. Egy ilyen, egész országot megosztó ügyben az volna az egyetlen helyes megoldás, ha vizsgálatra kérnénk fel a Független Jogász Fórumot, és legfőképpen annak jeles képviselőjét, Morvai Krisztinát.
Természetesen előfordulhat az is, hogy a professzor asszony ezúttal elfoglaltabb lenne, mint volt a 2006 évi őszi eseményekkor, amikor azóta méltán híressé vált megállapításait tette. De azok és a belőlük áradó szellemiség segíthet nekünk eligazodni életünk minden problémás kérdésében, köztük az uborkacsatában is. Mert annak alapján, ahogy a most a Jobbiknak kampányoló FÜGGETLEN Jogászfórumos hölgy 2006 szeptemberében-októberében vizsgálódott, mi is össze tudunk ütni egy kis vizsgálati anyagot. Elég csak arra gondolnunk, hogy az elsődleges szempont nem a közrend és közbiztonság veszélyeztetése, valamint a magántulajdonban okozott kár volt (a forradalmárok részéről), hanem, hogy hány rendőr viselt azonosítót, és milyen eszközöket vettek igénybe a rendcsináláshoz.
Szóval javasoljuk a következőket:
1/ a nyugdíjas uborkát termelt — rendelkezett-e őstermelői igazolvánnyal? Honnan szerezte be az uborkamagot, ha vásárolta? Tudja-e ezt számlával igazolni? Betartotta-e a nyáron elrendelt locsolási tilalmat?
2/ az uborkáskertet elektromos áramra kötött kerítéssel védte — rendszeresen fizette-e az áramszolgáltató számláit? Honnan szerezte be az ehhez szükséges (nyilván színesfémből) készült - vezetékeket? Rendelkezik-e erről szabályos számlákkal? Miért nem szerzett be nagyteljesítményű ipari transzformátort, amellyel emberi egészségre nem ártalmas hatásúvá tudta volna átalakítani az áramot?
És ez még csak pár kérdés a sok-sok lehetséges, lényegretörő szempont közül. Mert a teljes igazságnak sosem szabad elsikkadnia. És ehhez jelent nekünk segítséget a maga objektív mércéjével a helyesen és pártatlanul alkalmazott jog.

Gyurcsány Ferenc NEM hazudik

Rohanó, modern, kiismerhetetlen életünkben legalább egyetlen sarokkő létezett mindezidáig. Történhetett bármi – nőhetett az olaj vagy a földgáz ára, erősödhetett a forint vagy gyengülhetett a magyar dinnyefelvásárlók pozíciója, egy dologban mégis minden körülmények között biztosak lehettünk: Gyurcsány Ferenc hazudik. És persze ennek következtében hazudik az általa primitíven brutális egyszerűséggel vagy démonian ravasz rafináltsággal (ez még eldöntendő) manipulált MSzP is.

És most ez a napnál világosabb igazság is eltűnőben van életünk horizontjáról. Mert annak, aki eddig nyitott szemmel járt-kelt a magyar politika világában, a fentiek vezérlőcsillagként ragyogtak egén. És most egyszercsak jön ez a Strabag-ügy! És mi derül ki ennek kapcsán!?! Az MSzP persze cáfolja, hogy a magyar politikai pártok érintettek volnának, akár csak egy lukas kétfilléres erejéig is az osztrákok által megszellőztetett ügyben. Aki ebben az országban élt az elmúlt két évben, az csak bólint: igen, akkor most jön a Fidesz, és megszokott tényszerű, de ugyanakkor frappáns logikájával (GyF hazudik, mert 1/ mi azt mondjuk, 2/ hazudik, 3/ csak) rámutat, hogy a magyar politikai pártok igenis nyakig benne vannak az ügyben, és velejéig korruptak.

De lám, mégsem! A Fidesz nyilván nem hazudhat (érvelést lásd fenn!), szóval ha az új többség szerint is ez az egész csak rágalom, akkor GyF szükségszerűen igazat mond. Lám, mégiscsak vannak olyan nagy, egész nemzetet érintő ügyek, melyek esetében akkora az igazság ereje, hogy még a hazugság démoni mestere is igazmondásra kényszerül...