Ötvenhat tizenegyben

Az év embere: Elvis gitárral

A nemzeti ünnepek általában egy adott közösség  történelmi eseményeihez kapcsolódván mindig azt a dilemmát hordozzák magukban, hogy van-a a jelenhez szóló üzenetük, vagy megmaradnak a puszta emlékezés aktusánál. Szerencsésebb Bölcsebb országok esetében az esetleges aktualitás egy olyan közmegegyezés terméke, amely lehetővé teszi a méltó megemlékezést, és egyben keretet biztosít, irányt jelöl ki annak. Más helyeken viszont az esemény történelmi méltósága áldozatul eshet (és esik is) a pillanatnyi (párt)politikai érdekeknek: a Jelen nem fenntartani igyekszik a Múlt örökségét, hanem saját képére formálja azt. Bár a Múlt ebben a viszonyban látszólag csekély ellenállásra képes, valójában azonban nagyon nehezen legyűrhető: szilárdan és megváltoztathatatlanul áll, és aki farigcsálni, vagy akár helyéből kimozdítani akarná, az könnyen rajta veszthet.

Épp valami ilyesmi történik mostanában a Hivatalos Hatalommal az 56-hoz való viszonyulás területén. A "Nagy Októberi Antiszocialista Forradalom" nemcsak azért problematikus, mert időben túl közel lévén nem stilizálható, vonható be a történelmi távolság ködével, hanem azért is, mert mind a mai napig nem akadt olyan kormányzat, amelyik annak egyszerre szerteágazó, de ugyanakkor nagyon is jól körvonalazható céljait egyértelműen a magáévá tette (és tehette) volna. Az alulról építkező demokrácia és a nagyon széles körű, a szó legteljesebb értelmében vett emberközpontú szabadságjogok összességükben nehezen vállalhatók, ezért az aktuális magyar kormányzatok mindig csak egy-egy általuk vállalhatónak vélt vonást próbáltak meg kiragadni ebből a "súlyos" örökségből: hol a kommunistaellenességet, hol a szabadságvágyat, vagy éppen a függetlenségi törekvéseket, a nemzeti szuverenitás követelését. Mostanra azonban az derült ki, hogy őszintén és hosszabb távon még ezeket a kimazsolázott értékeket sem képes felvállalni  a Hatalom. De ezzel nem a "szabadságot" vagy a "forradalmat" értékeli le, hanem az ezekhez való viszonya válik kérdőjelessé, kap egyértelmű negatív jelzőt.  

Tank, you

Mindaz, amit egy ilyen helyzetben a hatalom még elmondhat, erősen kétélűvé, áthallásossá válhat. Mit szólunk például az alábbi szavakhoz?

„...a diktatúrák súlyos bűne, hogy a szabadság korlátozása mellett kiterjesztik, általánossá teszik a hazugságot", pedig abban a világban „recseg-ropog minden ereszték, nincs összefüggés, nincs összehangolás. Nincs valódi egység, csak a zsarnokság van. Ám a hazugság nem alkalmas arra, hogy tartósan egyben tartson egy országot." 

Nem, mindez nem az október 23-i "millás" tüntetésen hangzott el az Orbán-kormány teljesítményének jellemzéséül, hanem a magyar köztársasági elnök, Schmitt Pál ünnepi beszédéből származik. És ha jól belegondolunk, mára a "szabadság", a "hazugság", az "összehangolás" és persze mindezek előtt és fölött a "(fülke)forradalom" fogalma relativizálódott, beszédhelyzet-függővé vált, és többé-kevésbé már fel is emésztette azokat, akik olyan nagy előszeretettel próbálták meg elkoptatni. De legalább ennyire árulkodó az is, amikor egy kormányzati intézmény ünnepi szónoka (maga az intézményvezető) hosszasan bizonygatja, hogy mekkora nagy dolog volt, hogy 56-ban a hétköznapi emberek áldozatot vállalva képesek voltak hőssé válni, amikor egy egész közösség érdekében fegyvert ragadtak  a szabadságért. Majd a szónok felnézve, jelentőségteljesen hozzáteszi: "De nem a keretek nélküli, rendezetlen szabadságért!"
Azt hiszem, a fenti példákból is világos, hogy nem lehet valamit egyszerre értékként is meghatározni (,ha úgy véljük, hogy azt mi/a mi pártunk képviseljük/képviseli) és egyben meg is tagadni (ha veszélyesnek érezzük a saját ideológiánk szempontjából). Mert ha erre kísérletet tesz bárki is, akkor nemcsak a saját (egyébként más ügyekben már amúgy is erősen megtépázott) hitelét rongálja tovább, hanem a nemzeti ünnep által képviselt értékeket, és ezáltal az ünnepen keresztül magát a nemzeti identitást is.