Szelekció, kontra, rekontra

Narancs, vörös

Valamikor réges-régen (amikor az évszámok még 19-cel kezdődtek, és az azután következő szám sem volt nagyobb nyolcasnál) egy messzi-messzi galaxisban (valahol Közép-Kelet-Európában) élt-éldegélt egy kedves népszokás: a komcsigyűlölet és az ehhez kapcsolódó komcsizás szokása. Ennek a szép és elterjedt hagyománynak komoly gyökerei voltak a szó minden értelmében. Elsősorban az, hogy az a párt, amelyik névelegesen ezen az ideológiai alapon (az ún. kommunizmusén) állt, nem egy párt volt a sok közül, hanem az egyetlen létező. És mint ilyen elvárta, hogy a társadalmi hierarchia csúcsán lévők (az élet bármely területén tevékenykedjenek is) az ő tagjai közé tartozzanak. És ez az elvárás egyben kimondatlan, de köztudott feltételként is funkcionált.
Mindazok, akik  saját szakterületükön (tudományban, művészetben, vagy akár csak a gazdasági élet bármely részén) kimagaslót voltak képesek nyújtani,dönthettek úgy is, hogy elfogadják ezt az közmegegyezést, és ezzel segítik elő saját előrehaladásukat. Vagy választhatták azt is, hogy megbíznak saját képességeikben, szorgalmukban, és csak ezek révén válnak egyre elismertebbé.
Azok számára azonban, akik tökéletesen tehetségtelenek vagy akár csak középszerűek voltak, a "beérkezés" egyetlen lehetősége volt a komcsikhoz való csatlakozás, és ennek minél látványosabb deklarálása-demonstrálása. Így aztán nagyon hamar előállt az a helyzet, hogy a komcsik pártja afféle gyűjtőhelyévé vált az ilyen habitusúaknak. Míg a karriert kevésbé preferálók számára épp ez tette tökéletesen ellenszenves és megvetendő csapattá a komcsikat. Erre aztán még ráerősített az is, hogy ennek  az ellenszenvnek nyíltan, széles plénum előtt nem lehetett hangot adni, azt csak suttogva, fű alatt lehetett kinyilatkoztatni. Azokban a réges-régi (szép?) időkben azonban az az illúzió is közkeletű volt, hogy mindez valami komcsispecifikus sajátosság; és ha eltűnnek a komcsik, ez az egész, furcsa szituáció velük együtt vész el majd a múlt ködébe.
Talán örökké megmaradhatott volna ez a kedvesen naiv elképzelés, ha a történelem régi jó szokásához híven nem állt volna neki önmagát ismételni. De ezt tette: újra előállt egy olyan "politikai" alakulat, amelyhez tartozni nemcsak előnyt, hanem a régi szép terminológiával "életbiztosítás"-t jelentett. És persze tegyük hozzá, hogy "a mindenki, akinek az egzisztenciális előrejutás fontos bármi áron, ide jöjjön" fílingre még felülről is rendesen rádolgoztak. Érdemes azt is észrevenni, hogy az ilyesfajta szervezetek egy idő után elkezdenek gravitációs centrumként viselkedni: minél inkább az látszik, hogy az ember "oda" tartozva lehet korlátlanul felháborítóan ostoba, mindig meg fogja úszni, annál inkább arrafelé gravitálnak a korlátlanul ostobák. Két nagyon ostoba, végletesen beszűkült ember közül azonban semmilyen más módon nem kínálkozik választási, szelekciós lehetőség, csak a lojalitás mércéje alapján. Kell-e külön mondani, hogy ez a típus a "lojalitás"-t magát sem belső kényszerként-késztetésként éli meg, hanem kívülről érkező, előregyártott mintaként. A folyamat pedig egyre inkább erősíti magát, hiszen minél több idióta gyűlik össze egy adott politikai centrumban, annál inkább idiótának kell ahhoz lenni, hogy az ember ezt ne vegye észre, vagy ha észre is veszi, legalább ne tegye szóvá. (Ezen kevesek járnak egyébként a legrosszabbul, mert látják, hogy hova züllenek le, de az omerta, a hallgatás törvénye miatt egy idő után nem marad más választásuk, mint a mimikri, a hasonulás.) A rendszer pedig, amelyik identitása sarokköveként definiálta a kritikától mindenáron való tartózkodást, most kétségbeesetten kénytelen kapkodni még nagyobb barmok után, akik még ezt sem teszik szóvá. A legnagyobb barmok egy helyre való gyűjtése viszont szinte kiprovokálja ennek a csodafegyvernek a használatát: a még nagyobb, az előzőekre is rátromfoló baromságok elkövetését. Stb. Stb. Stb. A történelem tragikus fordulatának az olyan szituációk kedveznek a leginkább, amikor a fentebb vázolt helyzet a hatalom széles körű birtoklásával párosul. Így gyűlik egy helyre az, aki szerint a negatív növekedés is növekedés (mert úgy hívják), aki szerint a háromnál több gyereket szülő nőt nem üti meg a férje (és ezt hívják "szeretet"-nek), aki szerint ma és itt meg lehet élni havi 47 ezer forintból... stb. (és a fentiek értelmében végülis tökéletesen mindegy, hogy ez most mimikri-e, vagy tényleg komolyan gondolják).  Könnyű és szép volna tehát azt mondani, hogy a szellemileg alulteljesítő, hozzá-nem-értők egy helyre gyűjtése komcsi sajátosság, de nem csak az — sajnos.
Itt állunk hát, és törhetjük a fejünket, hogy ha a komcsik hatalomból való eltávolítása nem oldotta meg ezt a kérdést, akkor vajon mi fogja. És ha nagyon ráérünk töprengeni, még azt is megkérdezhetjük, hogy a manapság oly divatos komcsizás-komcsigyűlölet oka vajon nem abból a fajta irigységből fakad-e, hogy "lám nekik milyen sokáig sikerült".

Olvasnivalók a jelenségről:
— Aki már előre megmondta: Esterházy remek publicisztikája (csak a kötethez volt link, "A falra hányt borsó sorozatból (2.)" cím alatt olvasható az írás)
— Tóta W. felismerése
— Para-Kovács merengése