Nem, kedves NER (gyengébbek és azok kedvéért, akik majd 5-10 év múlva olvassák ezt: Nemzeti Együttműködés Rendszere)-kompatibilis olvasó, nem vagyok kommunista.Most, hogy ezt így ilyen szépen és megnyugtatóan tisztáztuk, el is kezdhetem azzal a mondattal, amelyikkel eredetileg szándékoztam kezdeni, azaz: Semmi kétségem afelől, hogy Rákosi Mátyás — és úgy általában "a komcsik" — igenis Magyarország felvirágzását és jobbá tételét akarták elérni, mégha saját ideológiájuk céljai szerint és annak korlátaitól szabadulni nem is tudván. Azaz, ha eltekintünk az ideológiai máztól, akkor kinek ne volna kedve egy olyan társdalomban élni, ahol eltűnik a pénz, oly sok emberi nyomorúság forrása, cserében viszont korlátlan árubőség és az emberi teljesség várna ránk?
Na de akkor mégis mi ezzel a baj, miért örvendenek a komcsik néhány egzotikus fél- és egész szigettől eltekintve meglehetősen csekély támogatottságnak?? A probléma röviden abban foglalható össze, hogy bár kívánatos jövő-víziót viszonylag könnyű megálmodni (félóra alatt én is összeütök négyet-ötöt bármikor), de az oda vezető utat pontosan és világosan feltérképezni jóval nehezebb feladat. (Hogy ne mondjuk: szinte lehetetlen, valószínűleg ezért nem jutott még el az emberiség a Paradicsomba.) Tehát végülis az a paradox helyzet áll elő társadalmi utópiák kapcsán, hogy a célt, ahova el akarunk jutni teljesen világosan látjuk, de az eszközöket, amelyekkel elérjük ezt a célt, szinte egyáltalán nem tudjuk megtalálni. Pontosabban: nem tudunk egyetértésre jutni abban, hogy milyen eszközökkel érhető el a Kánaán. (A teljes igazság kedvéért tegyük hozzá azt is, hogy az eszközökkel kapcsolatos probléma éppen azok gyakorlati mivoltából fakad: miután a Kánaán még odébb van, és az, ami nem valósult még meg, nem lehet kritika tárgya; míg az oda vezető úton egyfolytában járni kell — vagy legalábbis a járás látszatát kell kelteni.) És itt érkezünk el a döntő ponthoz: azt lehet mondani, nagyon precíz indikátora van annak, mikor válik valamilyen törekvés diktatórikussá, sőt zsarnokivá. Ez pedig akkor történik, amikor a cél és az eszköz helyet cserélnek. Azaz, amikor egy csoport az eszközt, a Kánaánba vezető utat kezdi el védeni minden áron, annak kritikáját tekintik szentségtörésnek, és mindehhez eszközként a vágyott Kánaánt, annak elérését használják fel.
Ezért vagyok kicsit szomorkás és rezignált, amikor arról hallok-olvasok, hogy a majdani hatalmas nagy gazdasági fellendülés nevében mindent el kell tűrni, és hallgatni kell.
Na de akkor mégis mi ezzel a baj, miért örvendenek a komcsik néhány egzotikus fél- és egész szigettől eltekintve meglehetősen csekély támogatottságnak?? A probléma röviden abban foglalható össze, hogy bár kívánatos jövő-víziót viszonylag könnyű megálmodni (félóra alatt én is összeütök négyet-ötöt bármikor), de az oda vezető utat pontosan és világosan feltérképezni jóval nehezebb feladat. (Hogy ne mondjuk: szinte lehetetlen, valószínűleg ezért nem jutott még el az emberiség a Paradicsomba.) Tehát végülis az a paradox helyzet áll elő társadalmi utópiák kapcsán, hogy a célt, ahova el akarunk jutni teljesen világosan látjuk, de az eszközöket, amelyekkel elérjük ezt a célt, szinte egyáltalán nem tudjuk megtalálni. Pontosabban: nem tudunk egyetértésre jutni abban, hogy milyen eszközökkel érhető el a Kánaán. (A teljes igazság kedvéért tegyük hozzá azt is, hogy az eszközökkel kapcsolatos probléma éppen azok gyakorlati mivoltából fakad: miután a Kánaán még odébb van, és az, ami nem valósult még meg, nem lehet kritika tárgya; míg az oda vezető úton egyfolytában járni kell — vagy legalábbis a járás látszatát kell kelteni.) És itt érkezünk el a döntő ponthoz: azt lehet mondani, nagyon precíz indikátora van annak, mikor válik valamilyen törekvés diktatórikussá, sőt zsarnokivá. Ez pedig akkor történik, amikor a cél és az eszköz helyet cserélnek. Azaz, amikor egy csoport az eszközt, a Kánaánba vezető utat kezdi el védeni minden áron, annak kritikáját tekintik szentségtörésnek, és mindehhez eszközként a vágyott Kánaánt, annak elérését használják fel.
Ezért vagyok kicsit szomorkás és rezignált, amikor arról hallok-olvasok, hogy a majdani hatalmas nagy gazdasági fellendülés nevében mindent el kell tűrni, és hallgatni kell.
1 megjegyzés:
Én már nyugdíjas vagyok, de amióta az eszemet tudom,azt hallom "Húzzuk össze egy kis időre a nadrágszíjunkat", mert majd jön az általad is idézett "hatalmas nagy gazdasági fellendülés" Akkor azt is ígérgették, hogy le fogjuk hagyni Amerikát. Erre édesapám,- aki sajnos már több mint húsz éve nem él- azt mondta: Az nem lenne jó, mert meglátnák, hogy a fenekünk kilátszik a szakadt gatyánkból.
Eper Samu
Megjegyzés küldése