1. Találkozás egy fiatalemberrel
Hol volt hol nem volt egyszer egy fiatalember, aki a huszadik század vége felé kiballagott az ország fővárosának közismert szép terére. A téren ott állt egy koporsó, és a fiatalember amellé állván — helyesen érzékelvén a történelem erőinek készülőben lévő fordulatát — helyre kis beszédet kerekített, amely mélységesen megragadta a téren jelen lévő ezrek lelkét és képzeletét.
Telt-múlt az idő, eltelt vagy jó 10 év, és fura dolog történt: az egykori fiatalember fokozatosan úgy kezdett emlékezni, hogy nem ő mondott a történelmi erők megérzett fordulatának hatására beszédet, hanem a történelmi erők az ő beszédének hatására döntöttek úgy, hogy fordulatot tesznek.
Tovább is telt-múlt az idő, eltelt újabb jó erős 10 év, és még furcsább dolog történt: a méginkább egykori fiatalember – memóriája vélelmezhető romlásával párhuzamosan – elkezdett olyasmiket beszélni, majd a kezében összpontosult hatalmat kihasználva cseleked(tet)ni is, amelyek pontosan szöges ellentétei voltak annak, amikről egykori beszéde szólt. Mert amíg egykor — a koporsó mártírsorsú lakójára is utalva – fennen hangoztatta, hogy soha többé ne lehessen már bárkit is politikai tevékenységéért nemcsak halálra ítélni, hanem büntetni-számonkérni sem, addig most, a jó két évtized elteltével a fiatalember totális számonkérés és a válogatás nélküli megtorlás apostolául látszott szegődni. Amiben persze az a fő érdekesség, hogy a most már cseppet sem fiatalember nemcsak 20 évvel korábbi önmagát köpte nagyívben szemközt, hanem 10 évvel későbbi alakmásának arcába is jó adag emésztőnedvet sercintett, hiszen ha mindaz, amit annak idején elmondott, hamis volt, akkor az annak hatására megmozduló történelmi erők is hamisak, álságosak voltak, vagy igazából nem is voltak talán történelmi erők... ki tudja.
Hogy is írta Karinthy?
"...Emlékezz rá, hogy egyszer még, utoljára, találkoztál velem... És ha van még benned valami belőlem, mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe, s írd meg nekik... írd meg ezt a találkozást... és írd meg nekik, hogy hagytalak el, és hogy tűntem el, beleolvadva az alkonyodó égbe, ifjan, szépen és végtelenül szabadon, hogy ne lássalak többé..."
Csak tartok tőle, hogy – ha volt egyáltalán — az a seb már tompán sem fáj...
2. "Atyjafiáért számod ad..."
Volt már alkalmam (hála a Jobbiknak) arról elmélkedni, hogy miért épületes baromság az ún. elszámoltatás szélsőjobbos verziója. Ahogy szintén jeleztem, érdekes módon ez a Fidesznek is feltűnt, de nem magát a koncepciót támadta, tartotta rossznak alapból, hanem annak olyan megközelítését, hogy azt ne ők, hanem rajtuk kívül bárki más valósítsa meg (a szakirodalom ezt különben "Nemzeti Színház-effektus" néven tartja számon).
Így most arról következzék pár szó, hogy miért felel meg ugyanúgy a fenti leírásnak a Fideszes megközelítés, mint a Jobbik-féle elszámoltatás-verzió!
Az alapkifogást fentebb az első részben már kifejtettem, azaz hogy nem ildomos összekeverni a politikai bosszút (,amely amúgysem túl szalonképes kategória) a köztörvényes bűntettekkel, gazdasági visszaélésekkel.
Érdekes módon ezek a gazdasági visszaélések – úgy tűnik – nem alkotnak egységes csoportot. Van először is egy olyan halmazuk, amelyik erősen pozíciófüggő: azaz amikor az "elkövető" valamilyen állami- vagy pártfunkciót tölt be, akkor ezek a súlyos visszaélések annyira felháborítóak, hogy lépten-nyomon előkerülnek, szinte eposzi állandó jelzőként tapadnak az adott személy nevéhez. De abban a pillanatban, amikor az adott személy megszűnik fókuszban lévő tényezőnek lenni, ezek a rendkívül súlyos, főbenjáró bűnök valahogy eltűnnek, nem esik róluk többé szó. (Mi is van Kóka helikopterével vagy a házán dolgozó feketemunkásokkal; neadjisten Molnár Lajos fegyvercsempészési ügyével?? és mintha mostanában kevesebbet hallanánk Oszkó építési engedély nélküli házáról [bár még mindig többet, mint az építési engedély nélküli turulszoborról], és a "libás Bajnai" is kezd kikopni... ezzel szemben változatlanul óriási, a magyarság sorsát döntően befolyásoló kérdésként tűnik fel Simor András MNB-vezér offshore-cégeinek sorsa.) Pedig az ember naivan hajlamos lenne első blikkre azt gondolni, hogy ami gazdasági bűncselekmény, az minden körülmények között az, nem pedig arra való volna, hogy furkósbotként használják azok ellen, akik túlzottan exponált pozícióba jutottak, és ezt nem a megfelelő (narancs)színben tették.
Érdekes módon annak, hogy az ilyen jellegű visszaélések törvénytelensége valahogy időpontokhoz köthető, megvan az ellenpéldája is. Nevezetesen az, hogy vannak olyan visszaélések, amelyek bár évekre nyúlnak vissza, de valahogy mégiscsak most, a parlamenti választások közeledtével derültek ki, indult velük kapcsolatban eljárás... (Hagyó, Hunvald, BKV). Pedig ugyebár ha valaki tud bármilyen visszaélésről, ám azt elmulasztja jelenteni az illetékes hatóságoknak, az a bűnpártolás minősített esete. Kínálkozna ezekre magyarázatul az a kézenfekvő "megoldás", hogy a korrupt, államapparátus által befolyásolt igazságszolgáltatás miatt "jegelte" ezeket az ügyeket az a sok őszinte és becsületes ember, aki most vádlóként mégis fellépett.
Ezzel a magyarázattal azonban szintén van egy kis bibi: van ugyanis egy harmadik csoportja is az "elszámoltatós" ügyeknek. Ezek azok, amelyek korrupt igazságszolgáltatás ide, feledésbe merült tisztségviselők oda, annak rendje és módja szerint elkezdődtek időben, sőt egyfajta állandó hivatkozási alapot jelentettek, ezek képezték a jobboldali sajtó gumicsontját. Ilyen volt pl. a Kulcsár-ügy.
Röviden összefoglalva: az elszámoltatás vagy már be is fejeződött, vagy még el sem kezdődött, esetleg mindig is folyt. Mindenesetre egy ilyen nehéz, embert- és jellemet próbáló feladat esetében a következetesség biztos nem fog ártani.
Hol volt hol nem volt egyszer egy fiatalember, aki a huszadik század vége felé kiballagott az ország fővárosának közismert szép terére. A téren ott állt egy koporsó, és a fiatalember amellé állván — helyesen érzékelvén a történelem erőinek készülőben lévő fordulatát — helyre kis beszédet kerekített, amely mélységesen megragadta a téren jelen lévő ezrek lelkét és képzeletét.
Telt-múlt az idő, eltelt vagy jó 10 év, és fura dolog történt: az egykori fiatalember fokozatosan úgy kezdett emlékezni, hogy nem ő mondott a történelmi erők megérzett fordulatának hatására beszédet, hanem a történelmi erők az ő beszédének hatására döntöttek úgy, hogy fordulatot tesznek.
Tovább is telt-múlt az idő, eltelt újabb jó erős 10 év, és még furcsább dolog történt: a méginkább egykori fiatalember – memóriája vélelmezhető romlásával párhuzamosan – elkezdett olyasmiket beszélni, majd a kezében összpontosult hatalmat kihasználva cseleked(tet)ni is, amelyek pontosan szöges ellentétei voltak annak, amikről egykori beszéde szólt. Mert amíg egykor — a koporsó mártírsorsú lakójára is utalva – fennen hangoztatta, hogy soha többé ne lehessen már bárkit is politikai tevékenységéért nemcsak halálra ítélni, hanem büntetni-számonkérni sem, addig most, a jó két évtized elteltével a fiatalember totális számonkérés és a válogatás nélküli megtorlás apostolául látszott szegődni. Amiben persze az a fő érdekesség, hogy a most már cseppet sem fiatalember nemcsak 20 évvel korábbi önmagát köpte nagyívben szemközt, hanem 10 évvel későbbi alakmásának arcába is jó adag emésztőnedvet sercintett, hiszen ha mindaz, amit annak idején elmondott, hamis volt, akkor az annak hatására megmozduló történelmi erők is hamisak, álságosak voltak, vagy igazából nem is voltak talán történelmi erők... ki tudja.
Hogy is írta Karinthy?
"...Emlékezz rá, hogy egyszer még, utoljára, találkoztál velem... És ha van még benned valami belőlem, mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe, s írd meg nekik... írd meg ezt a találkozást... és írd meg nekik, hogy hagytalak el, és hogy tűntem el, beleolvadva az alkonyodó égbe, ifjan, szépen és végtelenül szabadon, hogy ne lássalak többé..."
Csak tartok tőle, hogy – ha volt egyáltalán — az a seb már tompán sem fáj...
2. "Atyjafiáért számod ad..."
Volt már alkalmam (hála a Jobbiknak) arról elmélkedni, hogy miért épületes baromság az ún. elszámoltatás szélsőjobbos verziója. Ahogy szintén jeleztem, érdekes módon ez a Fidesznek is feltűnt, de nem magát a koncepciót támadta, tartotta rossznak alapból, hanem annak olyan megközelítését, hogy azt ne ők, hanem rajtuk kívül bárki más valósítsa meg (a szakirodalom ezt különben "Nemzeti Színház-effektus" néven tartja számon).
Így most arról következzék pár szó, hogy miért felel meg ugyanúgy a fenti leírásnak a Fideszes megközelítés, mint a Jobbik-féle elszámoltatás-verzió!
Az alapkifogást fentebb az első részben már kifejtettem, azaz hogy nem ildomos összekeverni a politikai bosszút (,amely amúgysem túl szalonképes kategória) a köztörvényes bűntettekkel, gazdasági visszaélésekkel.
Érdekes módon ezek a gazdasági visszaélések – úgy tűnik – nem alkotnak egységes csoportot. Van először is egy olyan halmazuk, amelyik erősen pozíciófüggő: azaz amikor az "elkövető" valamilyen állami- vagy pártfunkciót tölt be, akkor ezek a súlyos visszaélések annyira felháborítóak, hogy lépten-nyomon előkerülnek, szinte eposzi állandó jelzőként tapadnak az adott személy nevéhez. De abban a pillanatban, amikor az adott személy megszűnik fókuszban lévő tényezőnek lenni, ezek a rendkívül súlyos, főbenjáró bűnök valahogy eltűnnek, nem esik róluk többé szó. (Mi is van Kóka helikopterével vagy a házán dolgozó feketemunkásokkal; neadjisten Molnár Lajos fegyvercsempészési ügyével?? és mintha mostanában kevesebbet hallanánk Oszkó építési engedély nélküli házáról [bár még mindig többet, mint az építési engedély nélküli turulszoborról], és a "libás Bajnai" is kezd kikopni... ezzel szemben változatlanul óriási, a magyarság sorsát döntően befolyásoló kérdésként tűnik fel Simor András MNB-vezér offshore-cégeinek sorsa.) Pedig az ember naivan hajlamos lenne első blikkre azt gondolni, hogy ami gazdasági bűncselekmény, az minden körülmények között az, nem pedig arra való volna, hogy furkósbotként használják azok ellen, akik túlzottan exponált pozícióba jutottak, és ezt nem a megfelelő (narancs)színben tették.
Érdekes módon annak, hogy az ilyen jellegű visszaélések törvénytelensége valahogy időpontokhoz köthető, megvan az ellenpéldája is. Nevezetesen az, hogy vannak olyan visszaélések, amelyek bár évekre nyúlnak vissza, de valahogy mégiscsak most, a parlamenti választások közeledtével derültek ki, indult velük kapcsolatban eljárás... (Hagyó, Hunvald, BKV). Pedig ugyebár ha valaki tud bármilyen visszaélésről, ám azt elmulasztja jelenteni az illetékes hatóságoknak, az a bűnpártolás minősített esete. Kínálkozna ezekre magyarázatul az a kézenfekvő "megoldás", hogy a korrupt, államapparátus által befolyásolt igazságszolgáltatás miatt "jegelte" ezeket az ügyeket az a sok őszinte és becsületes ember, aki most vádlóként mégis fellépett.
Ezzel a magyarázattal azonban szintén van egy kis bibi: van ugyanis egy harmadik csoportja is az "elszámoltatós" ügyeknek. Ezek azok, amelyek korrupt igazságszolgáltatás ide, feledésbe merült tisztségviselők oda, annak rendje és módja szerint elkezdődtek időben, sőt egyfajta állandó hivatkozási alapot jelentettek, ezek képezték a jobboldali sajtó gumicsontját. Ilyen volt pl. a Kulcsár-ügy.
Röviden összefoglalva: az elszámoltatás vagy már be is fejeződött, vagy még el sem kezdődött, esetleg mindig is folyt. Mindenesetre egy ilyen nehéz, embert- és jellemet próbáló feladat esetében a következetesség biztos nem fog ártani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése