Bevezetőül elnézést kérnék az Ottlik-rajongóktól, és persze magától Ottliktól, illetve az ő szellemiségétől, hogy ilyen, mindegyiküktől távol eső tematikához kölcsönzöm a Mester egy címét...
Most ugyanis valami egész másról írnék. Nevezetesen arról a szellemi sokkterápiáról, amellyel időről időre arra próbálom magamat késztetni, hogy - elsősorban netes csatornákon -"magyarpolitikáról" szót váltsak az ellentábor nézeteit képviselőkkel is. Nemcsak mazochista hajlam ez, hanem mint született kételkedő, mindig kíváncsi vagyok arra, hogy a dolgok hogyan látszanak más nézőpontból; és mint honpolgárt érdekel az is, hogy hol tart Magyarország - manapság oly sokat emlegetett - mentális állapota. Eme léleképítő tevékenységem természetesen egyfajta folyamatként vagy ha úgy tetszik: (vissza)fejlődéstörténetként is felfogható. Mára elhagytam a különféle gyakrabban olvasott politikai-közéleti blogok komment-rovatait, és ugyanez történt a közösségi oldalak hasonló tematikájú fórumaival is. Az ok közös és egyszerű: a fizetett vagy csak puszta rajongásból, műkedvelőként idióták széles tábora. Ezek épp a reális tájékozódást, a másik oldal tárgyilagos megismerését nehezítik meg — hittem eddig. Így aztán maradt a "személyes" kétoldalú kapcsolat. Nem nagy számban, de akadnak olyan (netes) ismerőseim, akik tőlem eltérő nézeteket képviselnek. Velük szoktam politikáról is eszmét cserélni néha . Azért csak néha, mert ez a téma ezen az égtájon még az igazán személyes kapcsolatokat is képes megmérgezni.
Nos az az elementáris "élmény", amelyről itt most beszámolnék, szintén egy ilyen beszélgetés terméke. Az az ismerősöm, akiről most szó lesz, régi, még szinte a "politika előtti" barátság alanya. Az, hogy más-más politikai beállítottságúak vagyunk, viszonylag hamar kiderült, de egy jó csomó ideig nem jelentett nemhogy problémát, de még csak az árnyéka sem vetült a barátságra. Aztán ahogy a dolgok kezdtek durvulni, ugyanez történt az eszmecseréink hangnemével is. Amennyire lehetett - elfogultságaimat félretéve - megpróbáltam távolságot tartani ezeknek a szópárbajoknak a közvetlen hatásától, és inkább próbáltam a jelenséget magát vizsgálni. De még így is szomorúan kellett megállapítanom, hogy valahogy az egész, az eszmecserék légköre durvább, extrémebb lesz. És sajnálatosan úgy tűnt, hogy ez visszafordíthatatlan.
Utolsó eddigi beszélgetésünk azonban nemcsak sajnálatosan éles volt, hanem az én mércém szerint minden emberi határvonalat átlépett. Ismerősöm ecsetelte egy öregúrral egy vonatútja során folytatott eszmecseréjét. Ennek során a beszélgetőpartner - ismerősöm elmondása szerint -kifejtette, hogy az ország bajaira az volna a megoldás, ha a vasútvonalat szegélyező fákra fellógatnák e bajok okozóit. Közölte továbbá, hogy abszolúte egyetértett az idős honfitárssal. Nagyjából itt szakadt el a cérna... megpróbáltam kifejteni, hogy az emberélet szentség és az - akár - intézményesített gyilkosság nem válasz sem gazdasági sem politikai tévedésekre. Ismerősöm lakonikus válasza valami olyasmi volt, hogy ezt csak én látom így...
Itt határoztam el, hogy megpróbálom összeszedni, mi minden van itt együtt--- és így jutottam arra, hogy Minden megvan. Indultunk a könyvrongálás/égetés intézményesítésének javaslatától, és lám eljutottunk oda, hogy nemcsak helyeslendőnek, hanem egyenesen saját kezűleg végrehajtandónak tekintik jópáran közülünk a politikai ellenfél likvidálását. Hétköznapi fasizmus, Magyarország, 2010.
Szomorkás utószó.
Ismerősöm saját bevallása szerint "faji szempontból" nem kifejezetten árja magyar (már persze, ha egyáltalán létezik ilyesmi). Vajon hogyan, milyen tudati elnyomó mechanizmusok működnek ilyenkor, amikor valaki saját és szintén "szeplős" származású gyermekei elemi létérdekeit félresöpörve, egy nyíltan rasszista párt szavazójává válik – mint ecsetelte nekem. Erről már csak a Hitler idején állítólag "Heraus mit uns" feliratú táblákkal felvonuló zsidók jutnak az ember eszébe. Állítólag az a naiv szándék vezette őket, hogy a Führer politikája melletti ilyen elköteleződéssel elnyerik a Adolf jóindulatát. Szegények.... de nekik legalább volt valamilyen koncepciójuk... és kétségtelenül az is a javukra írandó, hogy előttük még nem volt ott semmilyen elrettentő példa, amelyikből tanulhattak volna.
Most ugyanis valami egész másról írnék. Nevezetesen arról a szellemi sokkterápiáról, amellyel időről időre arra próbálom magamat késztetni, hogy - elsősorban netes csatornákon -"magyarpolitikáról" szót váltsak az ellentábor nézeteit képviselőkkel is. Nemcsak mazochista hajlam ez, hanem mint született kételkedő, mindig kíváncsi vagyok arra, hogy a dolgok hogyan látszanak más nézőpontból; és mint honpolgárt érdekel az is, hogy hol tart Magyarország - manapság oly sokat emlegetett - mentális állapota. Eme léleképítő tevékenységem természetesen egyfajta folyamatként vagy ha úgy tetszik: (vissza)fejlődéstörténetként is felfogható. Mára elhagytam a különféle gyakrabban olvasott politikai-közéleti blogok komment-rovatait, és ugyanez történt a közösségi oldalak hasonló tematikájú fórumaival is. Az ok közös és egyszerű: a fizetett vagy csak puszta rajongásból, műkedvelőként idióták széles tábora. Ezek épp a reális tájékozódást, a másik oldal tárgyilagos megismerését nehezítik meg — hittem eddig. Így aztán maradt a "személyes" kétoldalú kapcsolat. Nem nagy számban, de akadnak olyan (netes) ismerőseim, akik tőlem eltérő nézeteket képviselnek. Velük szoktam politikáról is eszmét cserélni néha . Azért csak néha, mert ez a téma ezen az égtájon még az igazán személyes kapcsolatokat is képes megmérgezni.
Nos az az elementáris "élmény", amelyről itt most beszámolnék, szintén egy ilyen beszélgetés terméke. Az az ismerősöm, akiről most szó lesz, régi, még szinte a "politika előtti" barátság alanya. Az, hogy más-más politikai beállítottságúak vagyunk, viszonylag hamar kiderült, de egy jó csomó ideig nem jelentett nemhogy problémát, de még csak az árnyéka sem vetült a barátságra. Aztán ahogy a dolgok kezdtek durvulni, ugyanez történt az eszmecseréink hangnemével is. Amennyire lehetett - elfogultságaimat félretéve - megpróbáltam távolságot tartani ezeknek a szópárbajoknak a közvetlen hatásától, és inkább próbáltam a jelenséget magát vizsgálni. De még így is szomorúan kellett megállapítanom, hogy valahogy az egész, az eszmecserék légköre durvább, extrémebb lesz. És sajnálatosan úgy tűnt, hogy ez visszafordíthatatlan.
Utolsó eddigi beszélgetésünk azonban nemcsak sajnálatosan éles volt, hanem az én mércém szerint minden emberi határvonalat átlépett. Ismerősöm ecsetelte egy öregúrral egy vonatútja során folytatott eszmecseréjét. Ennek során a beszélgetőpartner - ismerősöm elmondása szerint -kifejtette, hogy az ország bajaira az volna a megoldás, ha a vasútvonalat szegélyező fákra fellógatnák e bajok okozóit. Közölte továbbá, hogy abszolúte egyetértett az idős honfitárssal. Nagyjából itt szakadt el a cérna... megpróbáltam kifejteni, hogy az emberélet szentség és az - akár - intézményesített gyilkosság nem válasz sem gazdasági sem politikai tévedésekre. Ismerősöm lakonikus válasza valami olyasmi volt, hogy ezt csak én látom így...Itt határoztam el, hogy megpróbálom összeszedni, mi minden van itt együtt--- és így jutottam arra, hogy Minden megvan. Indultunk a könyvrongálás/égetés intézményesítésének javaslatától, és lám eljutottunk oda, hogy nemcsak helyeslendőnek, hanem egyenesen saját kezűleg végrehajtandónak tekintik jópáran közülünk a politikai ellenfél likvidálását. Hétköznapi fasizmus, Magyarország, 2010.
Szomorkás utószó.
Ismerősöm saját bevallása szerint "faji szempontból" nem kifejezetten árja magyar (már persze, ha egyáltalán létezik ilyesmi). Vajon hogyan, milyen tudati elnyomó mechanizmusok működnek ilyenkor, amikor valaki saját és szintén "szeplős" származású gyermekei elemi létérdekeit félresöpörve, egy nyíltan rasszista párt szavazójává válik – mint ecsetelte nekem. Erről már csak a Hitler idején állítólag "Heraus mit uns" feliratú táblákkal felvonuló zsidók jutnak az ember eszébe. Állítólag az a naiv szándék vezette őket, hogy a Führer politikája melletti ilyen elköteleződéssel elnyerik a Adolf jóindulatát. Szegények.... de nekik legalább volt valamilyen koncepciójuk... és kétségtelenül az is a javukra írandó, hogy előttük még nem volt ott semmilyen elrettentő példa, amelyikből tanulhattak volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése