Ötvenhat tizenegyben

Az év embere: Elvis gitárral

A nemzeti ünnepek általában egy adott közösség  történelmi eseményeihez kapcsolódván mindig azt a dilemmát hordozzák magukban, hogy van-a a jelenhez szóló üzenetük, vagy megmaradnak a puszta emlékezés aktusánál. Szerencsésebb Bölcsebb országok esetében az esetleges aktualitás egy olyan közmegegyezés terméke, amely lehetővé teszi a méltó megemlékezést, és egyben keretet biztosít, irányt jelöl ki annak. Más helyeken viszont az esemény történelmi méltósága áldozatul eshet (és esik is) a pillanatnyi (párt)politikai érdekeknek: a Jelen nem fenntartani igyekszik a Múlt örökségét, hanem saját képére formálja azt. Bár a Múlt ebben a viszonyban látszólag csekély ellenállásra képes, valójában azonban nagyon nehezen legyűrhető: szilárdan és megváltoztathatatlanul áll, és aki farigcsálni, vagy akár helyéből kimozdítani akarná, az könnyen rajta veszthet.

Épp valami ilyesmi történik mostanában a Hivatalos Hatalommal az 56-hoz való viszonyulás területén. A "Nagy Októberi Antiszocialista Forradalom" nemcsak azért problematikus, mert időben túl közel lévén nem stilizálható, vonható be a történelmi távolság ködével, hanem azért is, mert mind a mai napig nem akadt olyan kormányzat, amelyik annak egyszerre szerteágazó, de ugyanakkor nagyon is jól körvonalazható céljait egyértelműen a magáévá tette (és tehette) volna. Az alulról építkező demokrácia és a nagyon széles körű, a szó legteljesebb értelmében vett emberközpontú szabadságjogok összességükben nehezen vállalhatók, ezért az aktuális magyar kormányzatok mindig csak egy-egy általuk vállalhatónak vélt vonást próbáltak meg kiragadni ebből a "súlyos" örökségből: hol a kommunistaellenességet, hol a szabadságvágyat, vagy éppen a függetlenségi törekvéseket, a nemzeti szuverenitás követelését. Mostanra azonban az derült ki, hogy őszintén és hosszabb távon még ezeket a kimazsolázott értékeket sem képes felvállalni  a Hatalom. De ezzel nem a "szabadságot" vagy a "forradalmat" értékeli le, hanem az ezekhez való viszonya válik kérdőjelessé, kap egyértelmű negatív jelzőt.  

Tank, you

Mindaz, amit egy ilyen helyzetben a hatalom még elmondhat, erősen kétélűvé, áthallásossá válhat. Mit szólunk például az alábbi szavakhoz?

„...a diktatúrák súlyos bűne, hogy a szabadság korlátozása mellett kiterjesztik, általánossá teszik a hazugságot", pedig abban a világban „recseg-ropog minden ereszték, nincs összefüggés, nincs összehangolás. Nincs valódi egység, csak a zsarnokság van. Ám a hazugság nem alkalmas arra, hogy tartósan egyben tartson egy országot." 

Nem, mindez nem az október 23-i "millás" tüntetésen hangzott el az Orbán-kormány teljesítményének jellemzéséül, hanem a magyar köztársasági elnök, Schmitt Pál ünnepi beszédéből származik. És ha jól belegondolunk, mára a "szabadság", a "hazugság", az "összehangolás" és persze mindezek előtt és fölött a "(fülke)forradalom" fogalma relativizálódott, beszédhelyzet-függővé vált, és többé-kevésbé már fel is emésztette azokat, akik olyan nagy előszeretettel próbálták meg elkoptatni. De legalább ennyire árulkodó az is, amikor egy kormányzati intézmény ünnepi szónoka (maga az intézményvezető) hosszasan bizonygatja, hogy mekkora nagy dolog volt, hogy 56-ban a hétköznapi emberek áldozatot vállalva képesek voltak hőssé válni, amikor egy egész közösség érdekében fegyvert ragadtak  a szabadságért. Majd a szónok felnézve, jelentőségteljesen hozzáteszi: "De nem a keretek nélküli, rendezetlen szabadságért!"
Azt hiszem, a fenti példákból is világos, hogy nem lehet valamit egyszerre értékként is meghatározni (,ha úgy véljük, hogy azt mi/a mi pártunk képviseljük/képviseli) és egyben meg is tagadni (ha veszélyesnek érezzük a saját ideológiánk szempontjából). Mert ha erre kísérletet tesz bárki is, akkor nemcsak a saját (egyébként más ügyekben már amúgy is erősen megtépázott) hitelét rongálja tovább, hanem a nemzeti ünnep által képviselt értékeket, és ezáltal az ünnepen keresztül magát a nemzeti identitást is.

Neve... csak áruvédjegy (?)

Az Átkeresztapa. Nem játék!

Ha az ember a Széll Kálmán téren felszáll a 4-es villamosra, akkor a 32-esek tere és a Corvin negyed érintésével - miközben a Dunán átkelve távolról még a Rákóczi hidat is megtekintheti - eljuthat Újbuda-központba. Ha sétál egy sarkot, és elég lassan teszi ezt, akkor a Kosztolányin (?) majd felszállhat a négyes metróra, amellyel eljuthat  a II. János Pál pápa térre is.

Amikor a főváros újsütetű vezetésének átkeresztelési vehemenciájáról ejtünk szót, érdemes egy kissé túllépnünk a "mibe kerülnek az új utcanévtáblák (és mi minden értelmesebbet lehetne ennyi pénzből csinálni)", vagy akár az "újat nem építenek, hát átkeresztelik a régit" demagógiáján. Az is elég evidens, hogy a "valami gyökeresen új kezdődött most" fílingjéhez elengedhetetlenül szükségesek az effajta lélektani trükkök. Talán kevesebben vizsgálták viszont, hogy ennek a fajta, meglehetősen agresszív anabaptista őrületnek milyen messzebbre mutató, adott esetben akár mentalitásformáló hatásai lehetnek.
Az, hogy akkora figyelem fordult a már meglévő közterületek/műtárgyak nevének megváltoztatására (és mintegy melléktermékként az eddig zászlónak kinéző budapesti lobogó valami strandtörülköző-szerűségre való lecserélésére), még logikusnak is tűnhet a szimbolikus politizálás felől nézve. Valós üzenete azonban valami olyasmi, hogy nem az a lényeg, hogy egy híd megépüljön, egy közterület normális és élhető állapotban létezzen, hanem elsősorban/kizárólagosan az, hogy milyen nevet visel. A cselekvés helyét így váltja fel az a habókos giccsparádé, amelyik szeretne kereszténynek és nemzetinek látszani, de még csak nem is az, csak elbújik e címkék, a vélt közízlés kiszolgálása mögé, miközben persze maga is alakítja és silányítja azt.
De az okozott kár nemcsak a történelmi giccs piedesztálra emelésében jelenik meg. Elsődleges és nagyon súlyos ártalma az, hogy a bután ideologikus sémákat terjeszti, és ezzel tartósítja a(z együtt)gondolkodás helyébe lépő megosztottságot. Amikor efféle átnevezési pótcselekvésekben találjuk meg a politizálás terepét, akkor látszatcselekvést végzünk. Azt a végzetes tévedést termeljük így újra, amelyik az égadta világon senki másnak nem válik hasznára, pusztán a saját legitimitásukat így alátámasztó  ún. "politikus"-oknak. Akkor, amikor amellett ágálunk, hogy jobb az, ha egy hidat II. Rákóczi Ferencről nevezünk el, mint ha "Lágymányosi"-nak hívjuk, valójában semmit nem mondunk. Azaz egész egyszerűen: ennek a ténynek semmilyen kézzelfogható haszna nincs.
Természetesen ez az apróság nem akadályozhatja meg a Nevek (pillanatnyi) Urait abban, hogy játékukat saját kedvük és tetszésük szerint tovább folytassák.

Anyám és a politika

Te réz anya

A családi hírcsatornák kifogástalan működése nyomán anyámhoz is eljutott a hír, hogy rossz társaságba keveredtem: kétes (és ráadásul értelmiségi!) egzisztenciák gyanús bandája által jegyzett blogba írok; és ráadásul ez a társaság nem átall politikával (is) foglalkozni!!

A fenti sajnálatos események kapcsán anyám jónak látta, ha megosztja nézeteit a politika mibenlétének tárgyában az Ő Kicsi Fiacskájával.
Nos, a politika először is és mindenekelőtt veszélyes dolog. Veszélyessége abból fakad, hogy kiszámíthatatlan: akárcsak az istennyila esetében, itt sem lehet tudni, hogy hova fog lesújtani legközelebb. Ha azonban lesújt, akkor mérhetetlen és helyrehozhatatlan károkat okoz.
A fentiekből adódóan, vagy legalábbis azokkal szoros összefüggésben, a politikával egyetlenegy dolgot lehet és célszerű csinálni: minél inkább távol tartani magunkat tőle. Ez vonatkozik minden hétköznapi halandóra, hiszen a politika valamely ember feletti, emberen túli szférában zajlik, még akkor is, ha (érdekes módon) épp a hétköznapi emberek életét határozza meg. Azaz, bár nekünk távol kell tartanunk magunkat a politikától, de ugyanakkor azt is el kell fogadnunk, hogy bármit és bármikor megtehet velünk. Vele kapcsolatosan dolgunk tehát csak az lehet, hogy minél inkább igyekszünk láthatatlanok maradni számára, eltűnni látóköréből, reménykedve abban, hogy így békén hagy minket.
Anyám 1942-ben, a második világháború kellős közepén született. Kora gyermekkora néhány évét leszámítva egész életét abban töltötte és arra szocializálódott, hogy úgy vélekedjen a politikáról, ahogy az a fentiekben olvasható. És azért sem lehet neki túlzottan nagy szemrehányást tenni, hogy az 1990 után történtek nem hagytak túl mély nyomot ez irányú szemléletében. Azonban mit gondoljunk akkor, ha azt látjuk, hogy anyámnál több mint két évtizeddel később született (már nem is olyan) fiatal emberek nemcsak hogy magukévá teszik ezt a politikáról vallott vélekedést, hanem egyenesen eget-földet megmozgatnak azért, hogy az egy egész ország kizárólagos nézetévé váljon, azaz mindenki számára visszatérjenek az 1990 előtti idők?

Olimpiát 2120-ra!

A megfeküdt Olympia

Aligha van sok hozzáfűzni való a Hajcsatok blog kiváló posztjához. Maximum két aprósággal érdemes kiegészíteni.

Az egyik annyi, hogy a BOM-ról — reprezentánsainak személyét, aktivitásának felerősödését, ciklikusságát figyelve — jó eséllyel tudni lehetett, hogy nem több egyfajta politikai trójai falónál. Mégis sokunkban munkált a remény, hogy a sport és benne a nemzeti sporthagyományok nemes ügyét talán mégsem fogják ilyen nemtelen és rövid távú céloknak alárendelni. Talán tényleg történik valami, az ország képessé válik közös erőfeszítésekre egy közös ügy érdekében, még ha nagy valószínűséggel el is bukunk a helyszín-kijelölési procedúra során. A szervezet már a 2010-es választások után láthatatlanná vált: korábbi hangos deklarációi, a hatástanulmányai körül kavart szenvedélyes nyilatkozatháborúk elcsitultak, semmilyen módon nem hallatott magáról. Pont akkor, amikor az előkészítésnek a finisbe kellett volna fordulnia, amikor gőzerővel kellett volna dolgozni legalább egy megközelítőleg elfogadhatónak tűnő koncepción.

Over the Rainbow

Túry Gergely képe a hirszerzo.hu-ról

1. A kordonon kívül

Hölgytársaságban igyekszem a Meleg Méltóság Menetére. Késésben vagyunk, már 3 óra után, a járműforgalom korlátozása miatt csak gyalog siethetünk a Hősök tere felé. A köröndnél ütközünk az első rendőrkordonba: egyelőre csak szép szál legények állnak sisakkal-védőöltözékben keresztben az úttest teljes szélességében, és senkit nem engednek tovább. Aztán egyszer csak elindulnak lefelé, miközben egyikük mindenkit felszólít az Andrássy út elhagyására. És miután a következő keresztutca után másik rendőrsorfal áll, a bámészkodók (köztük néhány gárdás egyenruhába öltözött törvénytisztelő honpolgár) engedelmesen befordulnak jobbra-balra. Az utcák Andrássy út felőli végén és a következő sarkon is a 2006 óta már jól ismert acélkerítés áll, amin csak "kifelé" van kijárás. Így aztán kiszorulunk az Aradi utcába, ott indulunk meg vissza, az Oktogon irányába. Ahogy haladunk, azt látjuk, hogy az Andrássyról a többi keresztutcába is benyomták a tömeget, az pedig vérmérséklet szerint hazafele vagy az Oktogon felé fordul. Miután mi a menetre vagyunk kíváncsiak, a második opciót választjuk.

Nem érti

Dzsudzsák Balázs nem érti azt az "ellenséges felzúdulást", amelyet az Anzsi Mahacskala nevű dagesztáni, az orosz futballbajnokságban vitézkedő klubba való átszerződése váltott ki a magyar sportközvéleményben. Tulajdonképpen már akár meg is szokhattuk volna, hogy ha a jeles szélsőbaloldali játékos baloldali szélsőjátékos valamit nem ért, vagy esetleg döbbenettel fogad, akkor azzal a dologgal valami nagyon nincs rendjén... legalábbis a játékos fejében. Dzsudzsi annak idején már azt sem értette, és ennek megfelelően döbbenettel fogadta, hogy miért lenne problematikus dolog az, ha esetleg szerepet vállalna (persze felkérésre) a Fidesz kampányában.

És Balázsunk most megint nem érti, hogy mi a gond klubváltása körül. Azért azt jegyezzük meg, hogy a közvélemény sem egységes: születtek pro és kontra érvek-írások is az ügy kapcsán. De azért az mostanra mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a történet nem teljesen a szokványos átigazolási szappanoperákra hajaz. Ezt jelzi, hogy maga az érintett is rögtön fontosnak érezte, hogy leszögezze: természetesen nem a pénz motiválta a klubváltást. Annak bizonyítására azonban, hogy szakmailag mennyire komoly csapat az Anzsi, Balázsnak mindössze azt az érvet sikerült felhoznia, hogy játékosai nem a helyszínen, hanem Moszkvában élnek, és onnan különrepülőgéppel utaznak a "hazai" meccsekre (is). Ami persze hathatós érv az ellen egyrészt, hogy nem a pénzről van szó, másrészt, hogy Mahacskala biztonságos volna úgy egyáltalán.

Szerény javaslatocska

Hommage à Jonathan Swift

Néha akadnak az embernek ihletett pillanatai. Az, hogy egy igazi hazafi éjjel-nappal nemzetéért-országáért aggódik, természetes kell(ene), hogy legyen. Nos, egy ilyen konstans aggodalomroham közepette pattant ki fejemből az isteni szikra: Magyarország felemelkedésének egyetlen lehetséges útja, ha gyarmattá válunk.

A gyarmati lét hátrányai olyan kicsinyek, hogy szinte nem is léteznek. Bár látszatra a szuverenitás, az önálló állami lét elvesztése súlyos traumának tűnhet, valójában már most is tele van a média-közvélemény olyan megnyilatkozásokkal, hogy Magyarország — az EU-tagság okán — rég nem önálló állam. Ennek a véleménynek, ha kissé még jobbra csavarjuk a nyakunkat, olyan, némileg súlyosabb verziójával is találkozhatunk, hogy hazánk már most eleve gyarmat volna, mind gazdasági, mind politikai értelemben. (A lehetséges gyarmattartókról alább nyújtunk áttekintést.) Mindenesetre már ebből is látszik, hogy ez a hátrány valójában akár előnyként is számba vehető, hiszen a fenti vélemények megfogalmazói utólagosan igazolva érezhetnék magukat — igaz, hogy cserében le kellene mondaniuk kedvenc témájuk unos-untalan való hangoztatásáról. Ráadásul mintha mostanság komoly nosztalgia tárgyát képezné az az időszak — a Monarchia kora (Széll Kálmán, Wekerle Sándor) —, amikor Magyarország szuverenitásának elég nagy részétől megfosztva létezett.