Egy kis kampánycsendsértés a hétvégére...

Összenő, ami összetartozik

Amint arról már korábbi bejegyzéseim egyikében volt alkalmam beszámolni, érdekes mikroposzterrel találkozhat az, aki nyitott szemmel jár-kel Budapest utcáin. (A vidéki terjedésről nem tudok, de szép hazánkat ismerve nem tartom lehetetlennek...)
Ha esetleg valakinek illúziói lettek volna abban a tárgyban, hogy a nevezett papíralapú termék csak egy régebbi, egyszeri kampány nyomán került ki a közterekre, annak "megnyugtatásul" hadd mutassak meg egy egészen friss találatot:


Bár a fentebb hivatkozott korábbi posztban egy meglehetősen megviselt állapotú példányt tudtam csak bemutatni, de azért nem lehet nem észrevenni, hogy a "HAMASZ" lépést tart az eseményekkel: a korábbi két repülőgép helyett most megjelent az egy repcsi - egy (segély)hajó kombó a pirossal kiemelt "GÁZA" felirat társaságában.
És ha valaki esetleg tudni akarná, hogy egy ilyen meglehetősen érdekes hangvételű kis plakát milyen háttérben érzi igazán jól magát, annak kedvéért íme a tágabb környezetről készült kép...

Zöld majmok

A Ferencváros labdarúgó-csapata meg fogja óvni az UTE elleni 0-6-os meccset. Igen, minden hitetlenkedő kedvéért várok egy kicsit, amíg még egyszer elolvassák az előző mondatot, ha még nem hallották volna a hírt.
Igen, az a Fradi, amelyik megsemmisítő vereséget szenvedett. És most egyszerre ennek kapcsán eszébe jut a zöld-fehérek vezetőinek, hogy a játékvezetőnek le kellett volna fújnia a mérkőzést. Érdekes módon kevesebb, mint egy éve, a Diósgyőr Üllői úti vendégszereplése (és 3-1-es vezetése) kapcsán lefújt mérkőzés esetében éppen tiltakozni látták jónak. Pedig a helyzet nagyon hasonló volt akkor is: a fradi "szurkolók" (sőt, ha a meccs előtti incidensre utalunk: szurkálók) minősíthetetlen viselkedése volt az alapprobléma mindkét esetben. Érdekes kérdés, hogy vajon akkor is ennyire a lefújást követelné-e most a Fradi, ha a 0-2-es félidő után a csapat összekapja magát, és hatalmas bravúrral megfordítja a rangadó sorsát. Hiszen a második félidő elején fennállt körülmények akkor is adottak lettek volna; az hogy utánuk mi történik, ebből a szempontból abszolút nem számít.
Igen, még egyszer: arról a Ferencvárosról van szó, amelyik most már hosszú évek óta saját drukkernek nevezett csőcseléke foglya: ezek az emberek edzőt és tulajdonost küldenek el, beleszólnak a csapat mezválasztásába, saját játékosukat (igaz, feketét) verik meg a csapat öltözőjében, és a fent emlegetett Diósgyőr-meccs kapcsán nem szégyelltek odáig süllyedni, hogy szándékosan a mérkőzés lefújását akarták (és tudták) kiprovokálni. Mindezzel kapcsolatosan a klub (amelynek jelmondata: "Erő, Erkölcs, Egyetértés" valamikor még hihetően is hangzott) annyit tud tenni, hogy síkra száll a mérkőzés eredményének megsemmisítéséért...
Amióta ezt a hírt olvastam, visszatérően a következő kép villan fel előttem: egy fa messzire kinyúló ágán egy zöld majom üldögél. Főemlőstől szokatlan ügyességgel maga mögé visszanyúlva a "kezében" tartott fűrésszel vágja az ágat. Már eléggé előre tart: alig néhány húzás, és átvágja az ágat, és a mélybe zuhan. Nagyot koppan akkor... de hogy elhallgat-e?? Reméljük.

Doktor úr, a maga szíve sose máj?

(jegyzetek a[z új] hatalomról)

Ha bárki azt a kérdést szegezné különben nemzeti öntudattól dagadó kebelünknek, hogy mi a különbség az orvosok és a politikusok közt, ne dőljünk be az azonnali válasz kísértésének, és semmi esetre se vágjuk rá, hogy csak az előbbiek ellen indítható műhibaper!!
Bár kétségtelen, hogy ez is elég markáns differencia, de azért próbáljunk meg tovább töprengeni! Ha megfázunk vagy rákot kapunk (illetve az összes többi, e kettő közé eső esetben) azért fordulunk orvoshoz, mert létezik egyfajta alapvető bizalom, amelyet az orvosok szakmai irányú tanulmányai alapoznak meg. Azaz azért vagyunk hajlandók (többé-kevésbé) "vakon" követni a doktor utasításait, mert biztosak vagyunk benne, hogy speciális tudása révén magasan fölöttünk áll, nemcsak haszontalan, de oktalan volna ellenvéleményre helyezkedni vele szemben akár a vakbélműtét, akár a prosztatadiagnosztika területén. (Ennek a kizárólagos döntési jogkörnek a felelősségét teszi nyomatékosabbá a bevezetőben emlegetett műhibaper lehetősége.) Ráadásul ezt a meggyőződést nyugodtan felfoghatjuk egyfajta társadalmi közmegegyezésnek, hiszen ha arra próbálnánk meg mozgalmat alapítani, hogy a közösség bölcsességével felülbíráljuk mondjuk az övsömör-kezelések metodikáját, akkor alighanem csak furcsa értetlenkedés lenne az osztályrészünk. (Tisztelettel: ne tessék hivatkozni az alternatív/kínai/homeopátiás stb. gyógyászatra, hiszen ott is csak az történik, hogy egy másik, szintén zárt kánon alapján támadják a hagyományos, "európai" orvoslást!)

Könnyű belátni, hogy a fentiek semmilyen módon nem vonatkoztathatók a politikára. Először is nincs intézményesített képzés. Igaz, nem is nagyon lehetne mire alapozva, hiszen a demokratikus elképzelés éppen az egymással versengő ideológiák egymást alakító és előrelendítő hatásán alapul — tehát más szóval, hiányzik az egységes kánon. Másrészt érdemes azt is észrevenni, hogy a politika (szintén elsősorban annak a modern demokratikus elképzelésen alapuló fajtája) szélesebb hatókörű: nemcsak a megfázottakkal/rákosakkal foglalkozik, hanem gyakorlatilag "mindenkivel", az állampolgárok teljes tömegével; és sorsukba meghatározó módon nyúl bele. Ez viszont azt hozza magával, hogy mai elképzelésünk szerint mindenkinek joga van beleszólni a saját sorsába, és így közvetve az ezt alakító politika ügyébe is. És itt érkeztünk vissza a bevezetőben felvetett kérdéshez. A 2010-es parlamenti választások lezárultával ugyanis olyan erő került Magyarország élére, amelyik — megnyilatkozásai alapján — nem képes az orvos és a politikus közötti különbségtételre. A Centrális Erőtérben működő Nemzeti Egység Kormánya ugyanis azt az elvárást sugározza, hogy tevékenységét nemcsak hogy semmilyen kritika nem illetheti (hiszen jó orvos módjára ő és csakis ő ismeri igazán a tökéletes gyógyítás módját), hanem egyáltalán nem is létezhet az övétől eltérő vélemény, "gyógyítási" metódus. Ezzel nemcsak az a gond, hogy a politikus — a fentiek szellemében — helyzetét tekintve egyáltalán nem azonos az orvossal, hanem az is, hogy kormányunk és pártunk, ha veszi magának egyáltalán a fáradságot, hogy indokolja ezt a meglehetősen pökhendi alapállást, akkor paradox módon éppen a népakaratra, az őket kormányra juttató "kétharmados" választási eredményre hivatkozva indokolja. Azaz: választó azért ne szóljon bele a politikába, mert a választók a fideszre szavaztak.

* * *
Sokan, sokfelől, sokféle okból támadják azokat az intézkedéseket, amelyeket az új hatalom a demokratikus intézmények elleni támadás jegyében, azok lebontásának céljából foganatosít, és a sajnos elég egyértelmű jelek szerint még foganatosítani fog. Ezek az intézkedések nyilván nem véletlenek, hanem valamilyen okuk/okaik vannak. Namost ezek vagy belső, vagy külső okok. Azaz: vagy maga a konzervativizmus, annak is a sajátosan népnemzeti magyar válfaja az, ami ilyen, és nincs mit ellene tenni (még akkor sem, ha az ember történetesen nemzetének messiása). Vagy pedig az eszme maga tiszta és romlatlan, de aki jelenleg képviseli, az ilyen hatalomgyakorlási módszereket ismer és alkalmaz.
Az első esetben maga az ideológia az, ami (ezek szerint) nem összeegyeztethető a modern demokratikus berendezkedéssel, a másodikban viszont a mai magyar jobboldalnak sürgősen át kellene gondolnia a káderpolitikáját.

Száz gyereket, ezeret, csináljatok, csináljatok...*

Boross Péter ismét kitett magáért. A gyermektelenségi adó bevezetésének ötlete (a családosok támogatása miatt kieső bevételek ellensúlyozására) kétségtelenül elegendőnek bizonyult az újabb 15 perc hírnév eléréséhez, de ezen túl azért kissé hátborzongató is, hiszen ez az ember részt vesz az új alkotmányt kidolgozó bizottságban is... Persze nem muszáj okevetlenül olyan alkotmányt vizionálnunk, amely kötelezővé teszi a heti minimum hétszeri nemi életet, de azért érdemes áttekinteni egy-két problematikusnak látszó dolgot az eset kapcsán.

Az első figyelemre méltó dolog az, amit az idézett link sem átall megemlíteni: nevezetesen, hogy a szülés kötelezővé emelését mindezidáig csak a diktatúrák vagy az abba hajló berendezkedések tartották üdvös lépésnek. Gondoljunk akár a "lánynak szülni dicsőség, asszonynak kötelesség" német gyakorlatára, vagy a kormányzóné őfőméltósága által felkarolt Magyar Anya mozgalomra, esetleg a Hős Anya szovjet kitüntetésre! (Megjegyzendő, hogy maguk a diktatúrák is sokat okosodtak az elmúlt fél évszázad során: Kínában például épp az egy szem gyermek a maximális felső határ, amit egy házaspár egyáltalán vállalhat.) De tegyük fel, hogy a kialakulóban lévő és Magyarország által kialakítandó "új világrend"-ben egy ilyen megoldás összeegyeztethető lesz a demokratikus gyakorlattal! Sajnálatos módon még akkor is akad néhány probléma...Először is lássuk, kire vonatkozzék a gyermektelenségi adó! Vonatkozzon-e mondjuk a meghozatala pillanatában már nemzőképtelen állampolgárokra, azaz tulajdonképpen legyen-e visszamenőleges hatályú?? Mindenesetre ha így lesz, nagy mulatság lesz, amikor a szociális otthonokba megérkeznek az APEH-felszólítások...

Aztán mi lesz a helyzet a katolikus klérus tagjaival? Hiszen ez a rendelet értelemszerűen azokat szankcionálná, akik saját elhatározásukból tartózkodtak a gyermeknemzéstől, mégha ezt az elhatározást magasabb erkölcsi paranccsal indokolják is? Ha megpróbáljuk emlékezetünkbe idézni, mekkora felzúdulást keltett annak idején a zéró tolerancia bevezetése a misebor fogyasztása után gépkocsiba szállni szándékozó papság körében, akkor alighanem nem áll messze a valóságtól, ha azt feltételezzük, hogy a gyermektelenségi adó alól foglalkozási alapon mentességet lehet majd kapni. (És persze bizonyára nem lehet majd biológiai alapon, tehát ha valaki tőle teljesen független okokból pl. az azonos neműek iránt vonzódik — sőt, ahhoz sem kell túl sok rosszindulat, hogy azt feltételezzük, hogy a leendő adó "éle" épp ellenük irányul.)
Nyilván nagyon sokat lehetne még azon gondolkozni, hogy ki mindenki fog az adó hatálya alá esni és ki nem (pl. a káros sugárzásnak kitett radiológusok vagy atomerőművi dolgozók??), de van két súlyosabb strukturális probléma is. Az egyik annak a hamis sugallása, hogy a különféle (adó)kedvezményeket a (természetesen nem létező) nagy állami vagyonból kapják az arra érdemesek. Szögezzük le az alaptételt: az államnak bevétele az állampolgárok által megtermelt javakból és az általuk befizetett adókból származik. Ily módon az adókedvezmény csak arról szól, hogy valamit esetleg az állam nem szed be az általa preferálandónak ítélt csoportoktól (jelen esetben a [több]gyermekesektől). Ugyanakkor egy ilyen pozitív diszkrimináció költségeit továbbhárítani az ellenoldalra, nemcsak végtelen cinizmus, hanem egyben az állam kivonulása is az adott kérdésből. És persze ily módon már meg is szűnik az állam által biztosított kedvezmény lenni, hiszen más fizeti a cechet.És végezetül említsük meg azt is, ami talán a legkevésbé feltűnő, de egyben a leghátborzongatóbb: az állam megnövekedett költségeire történik hivatkozás (nocsak, mégsem mindent fizethet a Kormány a Zemberek helyett??), például arra, hogy a nyugdíjrendszer vagy akár az egészségügyi ellátás a csökkenő népességszám mellett fenntarthatatlanná válik. De arról már nem esik szó, hogy ezen rendszerek reformja miét késik-maradt el mind a mai napig. (Az egészségügy kapcsán, mintha rémlene valamilyen népszavazás is...)
Persze kétségtelen, hogy a szex a gyermeknemzés mellett feszültségoldásra is kiváló.

(*A cím a jobboldal által oly nagy előszeretettel citált 19. századi liberális költő, Petőfi Sándor Vasúton című költeménye egy sorának némileg torzított változata)

Ki pakol?

(A "Huszti-ügy" margójára)

Miért is kínos az, ha egy válogatott kerettag futballista egyszer csak vélt vagy valós mellőzöttsége okán fogja magát, és úgy dönt, hogy búcsút mond a nemzeti 11-nek? És különösen miért probléma, ha döntését meg is próbálja indokolni, nem pedig úgy lép le se szó, se beszéd, mint egy másik társa korábban, aki elé aztán a komplett magyar futballvezetőség (plusz egynéhány politikai tekintély) térden csúszva járult, hogy szíveskedjék döntését megváltoztatni, és kegyesen visszatérni a Csapatba, ahol tárt karokkal és csapatkapitányi karszalaggal várják?!
Az mindenesetre biztos, hogy vannak evidenciák. Teszem azt például, hogy a válogatott (és általában minden csapat) összeállítása az edző/szövetségi kapitány kompetenciája, ebbe a játékosoknak nincs beleszólása. Mint ahogy senki másnak sem, és senki más szempontjai nem érvényesülhetnek. És persze az sem teljesen haszontalan, ha a válogatással / csapatösszeállítással megbízott "szakember" elvei átláthatók és egységesek, valamint esetleg nem változnak az aznap esedékes széljárással együtt.
Nos, a fenti dolgok azok, amelyekben Huszti Szabolcsnak nincs, vagy nem teljesen van igaza. Sokkal kínosabb azonban az a néhány dolog, amelyikben teljesen igaza van, és nem átallotta ezeket is szóba hozni. Például hogy — akárhogy is szeretnék jópáran az ellenkezőjét hinni — a sport igenis különbözik a politikától. Mindenekelőtt és legfőképpen abban, hogy ha nem is objektíven, de az előzőleg lefektetett szabályok keretei között mérhető. Így hát hiába mondjuk, hogy a legjobbak között volna a helyünk, vagy hogy a magyar edző szükségszerűen tökösebb legény a külföldinél, hiszen míg annak csak piros, addig ennek piros-fehér(-zöld) vér folyik az ereiben , ha egyszer a valóság mást mutat. Még akkor is, ha a fentieket nagyon sokszor, és nagyon tagoltan mondjuk, nagyon sok tévécsatornán.
És hogy erre valaki fel meri hívni a figyelmet, megbocsáthatatlan bűn. Hiszen ahogy Murphy törvényei is megfogalmazzák: "Ha felnyitsz egy gilisztakonzervet, csakis egy számmal nagyobb konzervdobozba tudod a gilisztákat visszagyömöszölni."

"Kezére bilincset, nyakába jármot, hátára kancsukát!"

Azok, akik egynél több bejegyzést olvastak itt a blogon, tudhatják, hogy mániákus gyakorisággal ismételgetem azt a tézist, hogy attól, hogy valami egyszer régebben egy adott konkrét szituációban működött, betöltötte funkcióját, akkor az nem fogja azt jelenteni, hogy egy tetszőleges más környezetbe helyezve ugyanúgy remekül be fogja tölteni azt a funkciót. (Többek közért ezért sem járok turulháton lovagolva egyik kezemben a szent koronát, másikban egy árpádsávos lobogót tartva a Pilisbe a Föld szívcsakrájához.) Teszem azt, ha nagypapa gőzcséplőgépében remekül szuperált a kazán, akkor nyugodt szívvel beszereljük az autónk motorházába, hiszen tulajdonképpen ugyanaz a funkciója: hogy hajtsa az adott gépezetet. (Itt szeretnék szólni: nem, még egy egy modern kombájnban sincs helye az avítt gőzgépnek!!)

Így van ez valahogy szinte mindennel, amit most valahogy újra divatos lett bevezetni: rovásírás, szentkorona-eszme, "ősmagyar-vallás" a hardcore-vonulat felől, de nem sokkal jobb a helyzet a "szelídebb" oldalon sem: csendőrség, egyházi anyakönyvezés és "köz"oktatás stb. És persze a legújabb csoda: a jócskán megszigorodott, és azonnali elzárást is lehetővé tévő törvények csodája.
Mert igen, így lesz majd rend. Csak az a kár, hogy a Zemberek érdekeit éjjel-nappal szem előtt tartó kormány ezúttal — szokásával ellentétesen — félmunkát végzett: megállt valahol a 20. század első felének gyakorlatánál. Pedig a szigorú megtorláson alapuló rendcsinálás sokkal messzebb megy vissza az időbe, és sokkal fantáziadúsabb eszközarzenált produkált.
Így hát a nemzeti konzultáció keretei között van szerencsém ajánlani a T. Kormány és azon belül is a Belügyminiszter Úr szíves figyelmébe a derest, kalodát és a pellengért — a Köztársasági Elnök Úr credójának megfelelően nyilván nem fog tiltakozni. Lesz itt rend!
És ha mégsem, akkor felkészül: hóhérpallos, bitófa és vasszűz.