Csúnya rasszizmus

Ma a fenti címmel az alábbi olvasói levelet küldtem a Magyar Narancs szerkesztőségébe:

"Kedves Narancs!
Előző számotokban jelent meg Mérő László Csúnya matek című írása. Úgy tűnik, a különben kiváló intellektusú Mérő László sorozatosan melléfog, amikor a rasszizmus kérdésében próbál megnyilvánulni. Ezúttal is ez történt, a nevezett cikkben ugyanis egyedül a matematikára vonatkozó állítások helytállók. Miután a matematikus nem tartja fontosnak tisztázni, kivel vitázik, magamat tekintem a "civil jogvédő" álláspont képviselőjének. És mint ilyen kihangsúlyoznám, hogy két nagyon csúnya rasszista alapvetés is elbújt a cikkben, ami enyhén szólva is felháborító.
Egyrészt Mérő László, hogy igazát bizonyítsa, nem szűnik meg hangsúlyozni, hogy bizonyos bűncselekmények gyakoribbak a cigányság körében. Csakhogy, egy antirasszistának illene tudnia, hogy Magyarországon (egyelőre) nem vezetnek statisztikát az elkövető nemzetiségi, etnikai hovatartozásáról. Ily módon, arra sem létezhet statisztika, hogy melyik nemzetiség/etnikum milyen bűncselekményeket követ el frekventáltan. Azzal, hogy Mérő mégis ilyet sugall, egész pontosan azt teszi, amit egykori vitapartnere, Tomcat szokott.
Van egy nagyobb gond is. Nevezetesen, hogy a nemlétező statisztika alapján a cikkíró helyesli a magyar rendőrség azon gyakorlatát, hogy "A" cigányokat százalékosan gyakrabban igazoltatják. Azaz, kiváló rendfenntartóink ránézésre 100%-os biztonsággal meg tudják különböztetni, ki a cigány, és ki nem. És ha így is van, és ezt a képességüket gyakorolják, az teljesen helyénvaló. Mert matematikailag indokolt.
Őszinte gratulációm Mérő Lászlónak, hiszen a matematikai eljárások védelmében olyan látens rasszista propagandát valósított meg, hogy bármilyen "civil jogvédő" falra mászhat tőle. "
(A hivatkozott Mérő-cikk itt olvasható.)

Update (dec. 2.): a Mérő-cikk kapcsán gyakorlatilag a fentivel teljesen egyező gondolatmenetű olvasói levél jelent meg a mai/holnapi Narancsban, itt. Jó dolog prófétának lenni:)

Update II. (dec. 9.): az előző fényében némileg meglepő módon a Magyar Narancs szerkesztősége jónak látta megjelentetni az én fentebb olvasható hozzászólásomat is. Itt tekinthető meg teljes pompájában.

Birtokon belül

Ha egy mondatban kéne megfogalmaznom, mi a baj ma és itt, akkor alighanem az elsők közt jutna eszembe az, hogy: "A legtöbbször nem arról beszélünk, ami az adott kérdés igazi lényege, így eleve elzárjuk magunktól a megértés és ezzel a megoldás lehetőségét is."

Ennek ékes bizonyítéka a bulvármédia legújabb gumicsontja, a halott férje ivarsejtjeiért jogi canossára kényszerülő özvegy esete. Eltekintve attól az apróságtól, hogy ha valami, akkor ez igazán nem a bulvár tollára való téma, igazából két kérdést elég föltenni.
Az első az okra - vagy ha úgy tetszik, a célra - vonatkozó kérdés lenne. Azaz: miért kerültek eltárolásra azok a bizonyos hímivarsejtek? Akárhogy is kerülgetjük a témát, nem nagyon találunk más választ erre a kérdésre, mint azt, hogy nyilvánvalóan későbbi felhasználás céljából, hiszen aligha akad ember, aki ilyemsit pl. múzeumba szánna. (Az már csak mellékkérdés, de ugyanilyen könnyen megválaszolható, hogy ki volna jogosult a felhasználásukra: nyilvánvalóan a feleség, mint legközelebbi – és egyetlen jogosult, legális – felhasználó!)
Hallom a kontrafelvetést: az ilyen cégek, amelyek profiljában a megőrzés, tárolás az elsődleges, hasznuk egy jelentékeny részét épp a fel NEM használásból szerzik, pl. a svájci bankok az ott "alvó" betétekből. Csakhogy itt jön a második kérdés: mi másra használható még fel ez a bizonyos letét/betét? És ismét lehet itt köntörfalazás, ötölés-hatolás, nagyjából megint ugyanahhoz a válaszhoz fogunk kilyukadni, mint az első kérdés esetében: a hímivarsejt praktikusan gyermek előállítására használható, és másra nem. És egyben ez a döntő különbség is egy "hétköznapi" bankkal szemben: amíg az ottani, pénz alapú betétek a tulajdonos halála esetén a bankár részéről könnyedén elverhetők, jelen esetben az elverés itt már régesrég bekövetkezett, hiszen nyilván így keletkezett, amit a klinika őriz. És talán nem is tévedünk túl nagyot, ha azt gondoljuk, hogy az egész szánalmas és megbotránkoztató huzavona célja a fentiek alapján nem más, mint hogy az elvertet elverhetővé konvertálják.

Nem megy a vasút...

Most, hogy az elmúlt évek húsvétjaihoz, karácsonyaihoz, vagy egyszerűen csak hosszú hétvégéihez hasonlóan olyan újabb időszakhoz érkeztünk, amikor az ország java része vagy jószántából vagy külső-belső kényszerből utazni kényszerül(ne); most ismét kiderült, hogy a MÁV dolgozóinak érdekeit sürgősen meg kell védeni (mínusz 250ezer forint -- ez most valahogy elmaradt). Alighanem ezt hívja a politika nyelve eufemisztikusan "erős érdekérvényesítő képesség"-nek. A szakszervezeti zsargon meg- ahogy a tévés híradókból értesülhettünk róla - "jellemtelenség"-nek. Már a szakszervezeti vezető felfogásában legalábbis annak az illetőnek a vonatkozásában, aki nem sztrájkolt, ezért nem állította elő az egyébként minden ilyen alkalommal hőn vágyott célként megjelölt közlekedési káoszt. Vagy éppen nem adott előleget abból, amit a VDSzSz és a Fidesz apokaliptikus vízióként villantanak fel mindannyiszor, akárhányszor egy méter vasútvonal megszüntetése is felvetődik: nevezetesen, hogy a Zemberek nem tudnak utazni, eljutni céljukhoz, el lesznek zárva a világtól. Érdekes, hogy ezt pár vasutas érdekvédelmi céllal megteheti, magasabb érdekből (hogy az ország egésze kevesebbet hajigáljon a MÁV feneketlen zsákjába) viszont már hazaárulás ilyesmire még csak gondolni is.
Mert legyünk őszinték: lehet persze okos beszélgetéseket szervezni pl. a HírTV stúdiójában, és azon nosztalgiázni, hogy a Magyar Királyi Államvasutak szellemi színvonalában és szervezettségében milyen magas szinten állt (tényleg volt ilyen műsor, sajátszeműleg láttam!!), de ez akkor is parasztvakítás, vagy mellébeszélés, hogy konkrétabbak legyünk. És tartalmát tekintve nem több, mint a kocsmapult mellett előadott nosztalgikus katonatörténet, amin így utólag nagyon jót röhögünk mindnyájan, talán azokat kivéve, akik egy-egy teljesen békés hadgyakorlaton a "természetes elhullás" áldozataivá váltak. Egyszerűbben megfogalmazva: az a képességünk, hogy valamire tudunk visszatekintve nosztalgiával és derűsen gondolni, nem legitimálja a gondolat tárgyát. Sem a Magyar Néphadsereget, sem az Államvasutat.
Érdemes persze reálisan szemlélve azt is észbe venni, hogy a magyar (és a világon mindegyik) személyszállító vasúti szolgáltatás a kezdet kezdetétől, egészen szent Baross Gábortól kezdődően veszteséges volt, és ennek megfelelően állami támogatások, koncessziók és mindenféle visszaélések kísérték egész történetét. Aki mást állít, az egész egyszerűen hazudik. Ha lehet valami különbséget felfedezni a korai és a mai állapotok között, az az az egyszerű tény, hogy a 19. század közepén a vasútnak nem volt korszerű és gyors alternatívája sem a közösségi, de méginkább az egyéni személyszállítás területén, így fejlesztése szükségszerű korparancsként jelent meg. Az, hogy ma mit kezdünk, akarunk és tudunk kezdeni ennek a fejlesztésnek a ránk maradt hagyatékával, az az igazi kérdés.
Szerencsésebb országok talán jobban kezelik ezt: több koncepcióval és kevesebb "nemzeti kincs" meg "hazaárulás" felemlegetésével. Az azonban biztos, hogy a Máv jelenkori, és különösen utolsó pár évének története azokat látszik ékesen igazolni, akik azt hangoztatják, hogy - legyen szó akár a legszorosabb értelemben vett közszolgáltatásról is - az állam szinte mindig rossz gazda. Itt most eltekintenék az erre utaló jelek részletes taglalásától, de aki el kívánna mélyedni a téma egy részletében, annak ajánlanám a Magyar Narancs legfrisebb számában Váradi Balázs Alapterület című kis írását. (Ha lesz hozzá link, majd berakom, de addig is kárpótlásul egy kicsit más műfajból nézzünk valamit.)
A széltében-hosszában terjedő hírek szerint a 2010-ben bekövetkezendő "több mint kormányváltás; kevesebb, mint rendszerváltás" kapcsán felálló új kormány közlekedési miniszterét (és mint ilyent, a Máv legfőbb főnökét) Gaskó Istvánnak hívják majd.
Akárhonnan is nézzük: megérdemlik egymást.

Két vers október 23-ára (és 6-ára)

Ezt üzenem:

Faludy György

Óda a magyar nyelvhez
(részlet)

Most, hogy szobámban ér az est setétje,
te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje,
s ajkad, melyről az esti fák alól
először szólt az ének magyarul.
Arcod tatár emléke már ködös,
de titkunk itt e földön még közös
s a te dalod zsong minden idegemben
itt, idegenben.

Magyar nyelv! Vándorutakon kísérőm,
sértett gőgömben értőm és kísértőm,
kínok közt, gondjaimtól részegen,
örökzöld földem és egész egem,
bőröm, bérem, bírám, borom, míg bírom
és soraimmal sorsom túl a síron,
kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:
mennyei poggyász.

Magyar szó! Ajkamon s gégém lazán
vont hangszerén lázam, házam, hazám,
almom-álmom, lovacskám, csengős szánom,
és dal a számon, mit kérnek majd számon: –
nincs vasvértem, páncélom, mellvasom,
de Berzsenyivel zeng a mellkasom
s nem győz le ellenség, rangomra törvén,
sem haditörvény.

ezeknek:

Faludy György

„Az Állam”

Azt hittem mint gyermek: választanom
kell Plátó s Árisztotelész között,
s mivel szerettem Szókrátészt nagyon,
s mert Plátó volt a legkülönb görög

stilista, mellé álltam. Szókrátész
velem maradt, de Plátó elhagyott.
Nem kedvelem képzelgésekre kész
elméjét és a szörnyű Állam-ot,

hol szabadság helyett zsarnok vezére
injekciózza a szolga fejébe,
mit gondoljon. Elvetettem, mivel

ha megvalósul állam-ideája
– láttunk hasonlókat –, ott bizonyára
elsőnek őt kötötték volna fel.

(igen, erről van szó...)

Meteorológiai IéEB

(megfejtés: Onyutha Judit [O-n jut a Judit])

Elnézték??

Ritkán engedem meg magamnak, hogy konkrét cikkekre reagáljak, most hamarjában a doppingról írott posztomat kivéve nem is emlékszem másik ilyenre.
De most nem állom meg, hogy ne reflektáljak az index egy felettébb "érdekes" (de számomra inkább szomorú) cikkére.
A dolognak ugyanis csak egyik része, – még ha kétségtelenül nagyon fontos része is – hogy hol lakik az igazság: kik is a gyilkosok, hova kötik őket eszméik, és mit is akartak elérni. De ez az igazság, ha magyarázgatni akarjuk, nagyon relatívvá is tud válni. Érdemes azon elgondolkozni, hogy nincs a világtörténelemben annyira egyszerű és átlátható esemény, amelyet ne lehetne valami agyament összeesküvés-elmélettel bonyolultabbá tenni, és "természetesen" az ellenkezőjébe fordítani. Mindezek mellett egy műalkotásban prezentált belső monológot párhuzamba állítani egyrészt a sztálinista perek véres valóságával, másrészről a romagyilkosságok szintén véres és undorító-megrázó és ezért még fájóbb valóságával nagy merészség kell. És nem is okvetlenül intellektuális merészség. Remélhetőleg egyszer kiderül, hogy mi a tényleges igazság, de ennek a folyamatnak egész biztos nem használ, hogy ki-ki a saját gondolatkísérletét alternatív valóságként tálalja.
De valamit sajnos nem lehet figyelmen kívül hagyni, amit a provokáció-ról, megrendezett merényletekről vizionálók igyekeznek nem észrevenni, vagy szándékosan elfelejtkezni róla. Ez pedig az, hogy provokálni, figyelmet valamire fókuszálni, csak olyasmivel lehet, ami erre alkalmas, ami nagy tömegeket képes megmozgatni. Tessék ír-, piréz- vagy svábellenes megmozdulásokat, provokációkat vagy ne adjisten merényleteket szervezni! Ha sikerülnek is, nem lesz nagy visszhangjuk, köztörvényes bűnügyek maradnak (mint ahogy azok is).
A gond ott kezdődik, ha valamilyen ügy olyannyira eléri a társadalmi ingerküszöböt, hogy abból pillanatok alatt robbanóanyag válik, mert ott lebeg a levegőben, és bármikor képes robbanást előidézni. És itt kell hogy észrevegyük, mekkora butaság azt állítani, hogy a későbbi gyilkosok lefülelése, alaposabb figyelése okvetlen megóvta volna az ártatlan áldozatok életét. Ha nem őket, másokat, és ha nem ők, akkor mások....
Elértünk ide is.... Részben épp azért, mert lusták voltunk figyelmesen kinyitni a szemünket.

Balsors, akit....

Szeptember 5-én, szombaton Budapesten a FIFA-világranglista 41. helyezettje minimális különbséggel, 2-1-re legyőzte a 47. helyezettet. Innen nézve tulajdonképpen nem történt semmi különös az égvilágon. Az, hogy mégis írok róla, az 2+1 tanulságnak köszönhető.
Az első kettő sporttárgyú (félig-meddig), és közülük az egyes számú viszonylag velősen összefoglalható a következőképpen:
1/ Nem igaz, hogy "ilyen gólt csak mi tudunk kapni". Tessék csak megnézni az alábbi felvételt!

12 éve, az 1998-as VB selejtezőinek utolsó körében a fehér mezes finnek 1-0-ás vezetésüknél (amelynek alapján ők végeztek volna másodikként, azaz pótselejtezősként) a hosszabbításban olyan szerencsétlenül kapkodva próbálták kivágni a labdát, hogy a védő fejbe rúgta vele kapusát, majd a "bogyó" onnan a hálóba vánszorgott. Hogy ki ellen? Bizony, épp ellenünk. Kifutó kapus meglehetősen gyakran rúgja a csatárba a labdát, de ilyen gólt azóta sem nagyon láttam: itt nincs kapura törő csatár, vagy felívelés, szerencsétlen nyelvrokonaink a még szerencsétlenebbül tébláboló magyarok helyett egymaguk intézik el a dolgokat. (Más kérdés, hogy a pótselejtezőben aztán, ahova így mi jutottunk ki, jöttek a jugók: 1-7 és 0-5.)
2/ A második tanulság kicsit több körüljárást igényel. Kezdjük talán ott, hogy miért is előzte meg rég nem tapasztalt felfokozott várakozás a magyar nemzeti tizenegy mostani fellépését. A válasz valami olyasmi lesz, hogy a selejtezők ilyen kései fázisában rég álltunk ennyire előkelő, a továbbjutás szempontjából bizakodásra okot adó helyen selejtezőcsoportunkban. Ez a megfogalmazás elég pontos, egyben nagyon is jól kifejezi a lényeget: ugyanis pontosan arról (és csak arról!) van szó, hogy az általunk — pillanatnyilag – elfoglalt második helyezés kedvező. Az, hogy ez így alakult, kétségtelenül a sorsolásra (pontosabban a kialkudott meccs-sorrendre) vezethető vissza. Először is érdemes észrevenni, hogy ez a sorrend úgy alakult ki, hogy a sorozatot nyitó itthoni dán (és a későbbi kinti svéd) meccs kivételével, a csoport "aljával" játszottunk. (Annyit kétségtelenül fejlődött a magyar foci, hogy ezeket a meccseket, ha kínlódva is, de "lehoztuk".) Igazából azonban érdemes volna azon elgondolkoznunk, hogy egy ilyenfajta mérkőzés-sorrend lekötése vajon nem puszta önbecsapás, vagy - rosszabb esetben - rövid távú manipuláció-e. Az ugyanis egészen bizonyos, hogy ha utána kapirgálunk, akkor azt fogjuk látni, hogy válogatottunk az elmúlt 10-15 év VB- és EB-selejtezői során a riválisként tételezett csapatokkal (azaz, akiket meg kellett volna előznünk) szemben összességében 1-2, maximum 3 pontot volt képes összeszedni. Még egyszer mondom: nem egy-egy ellenféllel, hanem az összessel szemben együtt!! Kérdés, ha ez tényleg ennyire törvényszerű, mi értelme van erőltetni ezt a fajta meccsbeosztást. Mert ugye az jól hangzik, hogy a kezdetben összeszokatlan magyar csapat a könnyebb ellenfelek nyújtotta sikerélmény hatására annyira elkezdi érteni-érezni egymást, hogy a selejtezők végére olajozott gépezetként működve gyalázzák a gyepbe a világ legerősebb csapatait is. Csak egyrészt a tapasztalatok - meg az elmúlt 5, nélkülünk lezajlott VB - nem ezt mutatják. És abban talán végképp dőreség volna reménykedni, hogy a nívósabb futballkultúrájú országok jócskán előttünk járó játékosai mindeközben valamiképp nem csiszolódnak össze csapattá, sőt fantasztikus sikereinket látva végképp összebuknak. Ha valamiben lehetne reménykedni, az éppen az volna, hogy egy-egy erősebb, és még szintén összeszokatlan ellenfelet még a széria elején el tudunk kapni. A már emlegetett dán meccs is épp erre példa szerintem.
És most lássuk a "plusz egy" tanulságot!
A meccs utáni nyilatkozatparádéból különösen nagy visszhangot váltott ki Dzsudzsák Balázsé. Nem óhajtanék most azzal foglalkozni, hogy mennyire komolyan gondolta, tényleg visszavonta-e stb. A nagyon rossz dolog az egészben az, (és ezért kap ez a poszt "közélet" címkét is), hogy a vele szemben állókat/egyet nem értőket egyáltalán eszébe jutott nem magyar-ként megcímkézni, azaz végső soron hazaárulóként, a nemzeten kívülállóként láttatni őket.
A politika sikerrel foglalja el a sportot, de persze, csak ha igazi magyarok vagyunk.