Érdekes hozadéka figyelhető meg annak az egyszerű ténynek, hogy éppen ezekben a napokban zajlik (a poszt elkezdése idején még tényleg zajlott) a soros olimpia Pekingben. Ez pedig az, hogy soha ennyi cikk, elemzés, interjú ilyen rövid idő alatt nem jelent meg a doppingról - anélkül, hogy egy prominens sportoló is bukott volna.Csak az elmúlt héten, csak a Népszabadságban (tehát egy végülis "profilidegen" napilapban) öt anyag foglalkozott a témával. Kezdődött a hírhedt mexikói drogdíler interjújának ismertetésével, majd folytatódott annak továbbgondolásával, hozzá csatlakozó vélemények megjelentetésével; aztán következett egy megtért bűnbánó vallomása, és végül a sort egy, a témával foglalkozó kutató álláspontja zárta. De kis jóindulattal ide sorolható az emberi teherbírás határainak kérdését feszegető írás is.
A legérdekesebb cikk azonban a Magyar Narancsban jelent meg Dénes Ferenc tollából. Az írás azon kitételeivel, amelyek azt tárgyalják, hogy az eszmények (és a rajtuk alapuló közbeszéd), valamint a valóság mennyire eltávolodtak egymástól csak egyet lehet érteni. Ha az ember nem túl szenteskedő, akkor el kell ismerje azt is, hogy a szerző által felvetett metódus egyike a lehetséges megoldásoknak.Véleményem szerint azonban az értekezésnek épp a két lényegi pontja, a kezdete, a "logikai" kiindulópontja és a végkövetkeztetése, a megoldás bevezetésének okai, illetve szükségességének indoklása eléggé gyenge lábakon áll. A bevezető rész érdekes felvetése nagyjából a WADA kárhoztatásában merül ki, mert szerző szerint rajtuk múlik a versenyek eredménye attól függően, hogy éppen kit sikerül nyakon csípniük. Persze ilyen alapon éppenséggel kárhoztathatnánk a rendőrséget is, mert a bankrablások tetteseinek (némely esetben való) felderítésével abnormálissá teszi a pénzeszközök kreatív újraelosztására irányuló tevékenységet. Egyszerűbben szólva: kicsit groteszk kárhoztatni azt a szervezetet, amelyik a hatályos szabályozások betartásán őrködik. (Azt már csak desszertként tenném hozzá, hogy kell hozzá némi intellektuális merészség, hogy a technikai sportok folyamatos invencióját vagy a sporteszközök fejlődését összemossuk a teljesítményfokozó [dopping/ajzószerek] fogyasztásával.) Az mindenképpen a jelenlegi szabályozás érdekessége, hogy a csak a sportolót mint végfelhasználót büntető gyakorlat üzenete a nemzeti és a sportszövetségek felé egyértelműen az, hogy megéri nemcsak eltűrni, hanem egyenesen elősegíteni és serkenteni a doppingot, hiszen ők nem bukhatnak le/meg, számukra a dolognak nincs konzekvenciája; sőt bukás esetén a nemzeti érdekek és a nemzet/sportág jó hírének védőjeként is felléphetnek.
Mindaz, amit a doppingolás ellenzőinek és a - mondjuk így - "liberalizáció" híveinek érveiről olvashatunk igaz (és köztudott), csak számomra minimum, hogy nem meggyőző. Mert tényleg igaz, hogy a doppingolás mint folyamat pillanatnyilag ellenőrizetlen (bár ez is vitatható, hiszen valahol valaki nyilván koordinálja, időzíti a versenyzők "szerezését", nem pedig találomra szedik az anyagot, tetszésük szerint). De abszolút nem igaz, hogy EZÉRT vannak a doppinghoz köthető halálesetek, vagy vannak nemkívánatos egészségi mellékhatások. A dopping függetlenül attól, hogy megengedjük-e, szabályozzuk, vagy éppen tiltjuk, egészségkárosító hatású! Épp ez a tény a tiltás markáns alapja. Megint egyszerűbben-összefoglalóan: a "liberalizáció" önmagában nem csökkenti a dopping kártékony hatásait.
Való igaz, hogy ugyancsak erősen megkérdőjelezhetőnek tűnik a legális ajzószerfogyasztás esélykiegyenlítő hatása. Pillanatnyilag azok az országok látszanak az illegális doppingolás élvonalában levőknek, amelyek ezt megengedhetik maguknak (és tegyük hozzá: meg is akarják engedni, mert pl. épp mostanság sokat példálóznak az olimpián éremtelen svédekkel, akik azért elég tehetősek). Csakhogy, ha jobban belegondolunk, könnyen rájöhetünk, hogy a dolog nem illegálisdopping-specifikus, hanem mondjuk talán: kapitalizmus-specifikus. Hiába legális mondjuk a számítógép- vagy az autó-vásárlás többé-kevésbé világszerte, azért mégsem a bangladeshi számítógéppark vagy az etióp autóállomány számít a legkiterjedtebbnek és a legmodernebbnek. Ugyanígy jó okkal élhetünk a gyanúperrel, hogy a legalitás nem fog azon változtatni, hogy mely országok engedhetik meg maguknak, hogy élvonalbeli szerekkel etessék az ún. "sportolóikat". (Erről részletesebben majd kicsit később.)
A legérdekesebb cikk azonban a Magyar Narancsban jelent meg Dénes Ferenc tollából. Az írás azon kitételeivel, amelyek azt tárgyalják, hogy az eszmények (és a rajtuk alapuló közbeszéd), valamint a valóság mennyire eltávolodtak egymástól csak egyet lehet érteni. Ha az ember nem túl szenteskedő, akkor el kell ismerje azt is, hogy a szerző által felvetett metódus egyike a lehetséges megoldásoknak.Véleményem szerint azonban az értekezésnek épp a két lényegi pontja, a kezdete, a "logikai" kiindulópontja és a végkövetkeztetése, a megoldás bevezetésének okai, illetve szükségességének indoklása eléggé gyenge lábakon áll. A bevezető rész érdekes felvetése nagyjából a WADA kárhoztatásában merül ki, mert szerző szerint rajtuk múlik a versenyek eredménye attól függően, hogy éppen kit sikerül nyakon csípniük. Persze ilyen alapon éppenséggel kárhoztathatnánk a rendőrséget is, mert a bankrablások tetteseinek (némely esetben való) felderítésével abnormálissá teszi a pénzeszközök kreatív újraelosztására irányuló tevékenységet. Egyszerűbben szólva: kicsit groteszk kárhoztatni azt a szervezetet, amelyik a hatályos szabályozások betartásán őrködik. (Azt már csak desszertként tenném hozzá, hogy kell hozzá némi intellektuális merészség, hogy a technikai sportok folyamatos invencióját vagy a sporteszközök fejlődését összemossuk a teljesítményfokozó [dopping/ajzószerek] fogyasztásával.) Az mindenképpen a jelenlegi szabályozás érdekessége, hogy a csak a sportolót mint végfelhasználót büntető gyakorlat üzenete a nemzeti és a sportszövetségek felé egyértelműen az, hogy megéri nemcsak eltűrni, hanem egyenesen elősegíteni és serkenteni a doppingot, hiszen ők nem bukhatnak le/meg, számukra a dolognak nincs konzekvenciája; sőt bukás esetén a nemzeti érdekek és a nemzet/sportág jó hírének védőjeként is felléphetnek.
Mindaz, amit a doppingolás ellenzőinek és a - mondjuk így - "liberalizáció" híveinek érveiről olvashatunk igaz (és köztudott), csak számomra minimum, hogy nem meggyőző. Mert tényleg igaz, hogy a doppingolás mint folyamat pillanatnyilag ellenőrizetlen (bár ez is vitatható, hiszen valahol valaki nyilván koordinálja, időzíti a versenyzők "szerezését", nem pedig találomra szedik az anyagot, tetszésük szerint). De abszolút nem igaz, hogy EZÉRT vannak a doppinghoz köthető halálesetek, vagy vannak nemkívánatos egészségi mellékhatások. A dopping függetlenül attól, hogy megengedjük-e, szabályozzuk, vagy éppen tiltjuk, egészségkárosító hatású! Épp ez a tény a tiltás markáns alapja. Megint egyszerűbben-összefoglalóan: a "liberalizáció" önmagában nem csökkenti a dopping kártékony hatásait.
Való igaz, hogy ugyancsak erősen megkérdőjelezhetőnek tűnik a legális ajzószerfogyasztás esélykiegyenlítő hatása. Pillanatnyilag azok az országok látszanak az illegális doppingolás élvonalában levőknek, amelyek ezt megengedhetik maguknak (és tegyük hozzá: meg is akarják engedni, mert pl. épp mostanság sokat példálóznak az olimpián éremtelen svédekkel, akik azért elég tehetősek). Csakhogy, ha jobban belegondolunk, könnyen rájöhetünk, hogy a dolog nem illegálisdopping-specifikus, hanem mondjuk talán: kapitalizmus-specifikus. Hiába legális mondjuk a számítógép- vagy az autó-vásárlás többé-kevésbé világszerte, azért mégsem a bangladeshi számítógéppark vagy az etióp autóállomány számít a legkiterjedtebbnek és a legmodernebbnek. Ugyanígy jó okkal élhetünk a gyanúperrel, hogy a legalitás nem fog azon változtatni, hogy mely országok engedhetik meg maguknak, hogy élvonalbeli szerekkel etessék az ún. "sportolóikat". (Erről részletesebben majd kicsit később.)
És persze az is kérdés, hogy mi számít teljesítményfokozónak és mi ajzószernek, vagy mi épp doppingnak. Tegyük gyorsan hozzá, ezt Dénes Ferenc is leszögezi. Írása végére mégis sikerrel oldja meg, hogy összemossa a kávét a doppinggal, mégha a poén szintjén is. Vannak dolgok, amelyek viszont szóba sem kerülnek, holott szerintem ebben a témakörben legalább ugyanekkora súllyal bírnak, ha nem nagyobbal. Annál mindenesetre nagyobbal, minthogy egy-egy kósza utalással elintézhetőek lennének. Mert, ha - tegyük fel - legalizáljuk a doppingot ("serkentőszereket", hogy szalonképesebbek legyünk, bár biztos vagyok benne, hogy az lesz a legkisebb probléma, hogy a marketingesek megfelelő, azaz eladható kifejezést találjanak a "szer"-re), nem a "sportpiac esélyei" fogják jelenteni a legnagyobb dilemmát, akármennyire is közgazdász-szemüvegen át nézzük a világot. A "liberalizáció" az én megítélésem szerint két fontos kérdést hoz(hat)na magával, egyik súlyosabb, mint a másik.
Először is: a dopping beengedésével párhuzamosan elkezdhetjük elvagdosni azokat a szálakat, a melyek a "sportpiac" és a tömeg- és iskolai sport között (ha megviselten is, de) eddig ott feszültek. Onnantól kezdve elég nehéz lesz eladni az iskolai tornaórát, vagy a reggelenkénti kocogást a "mozgás, sport, egészség" jelszóval. (Hiszen a[z él]sport köztudottan és elismerten minden lesz, csak nem egészség.) Hogy magyarázzuk meg a gyereknek, hogy az a sok nyűg és erőfeszítés arra való, hogy egészséges maradjon, és ha nagyon kiváló, akkor esetleg kiválasztják arra, hogy tönkretehesse az egészségét? Alighanem célszerű lenne az élsportnak vmi teljesen más elnevezést is találni. És vajon hol lesz a liberalizáció határa? Jó lesz-e, ha a kávéhoz, energiatalhoz, izomlazítóhoz hasonlóan közforgalmú dopping megjelenik a baráti sörmeccseken? A sportpiacot én magam nem féltem: a sportszergyártók helyét nyilván átveszik majd a gyógyszeresek; és a hirdetések onnatól majd nem arról fognak szólni, hogy egy bizonyos cipő, dressz vagy melegítő birtokában érhetünk el emberfeletti teljesítményeket, hanem hogy ezt egy bizonyos márkájú serkentő segítségével tehetjük meg. (Szarkasztikusan jegyezzük meg: ezekben a hirdetésekben még több is lesz az igazság.)
Talán egy fokkal még súlyosabb és még messzebbre vezető a második problémacsoport. Dénes Ferenc írásában folyamatosan az emberi döntési szabadságra, az emberi autonómiára és az ezen nyugvó képességre hivatkozik, amely lehetővé teszi, hogy mindenki felmérje saját önérdekét, és prioritásokat állítson fel, ha például a teljesítménykényszer és ezzel szemben saját egészségi állapota között kell választania. Ez valóban nehezen cáfolható argumentum, de ugyanakkor érdemes észrevenni azt is, hogy manapság is csak erős megszorításokkal van forgalomban. Mert ugyanúgy, ahogy Alkotmánybíróságunk szerint a "bódulathoz való jog" nem foglaltatik benne az alaptörvényben, ugyanez bízvást elmondható a "jobb sportteljesítményhez való jog"-ról is. Azaz: egy esetleges doppingliberalizáció után hogyan fogjuk elmagyarázni a füves cigit szívó vagy ecstasyt fogyazstó fiatalnak, hogy őt elviszi a rendőr, míg a sportpiaci munkásnak százezrek tapsolnak és milliókat tesz zsebre, szintén egészségre ártalmas szerek rendszeres fogyasztása révén. Próbáljunk meg esetleg a köz érdekére, megrendelésére hivatkozni? Nem volna ez ugyanolyan nagy (vagy még nagyobb) képmutatás, mint a jelenlegi állapot, amikor úgy csinálunk, mintha nem volna minden telítve a doppinggal? Vagy mondjuk azt, hogy a doppingoló sportiparos orvosi ellenőrzés alatt teszi ugyanezt? A kábszeres erre a képünkbe vigyorog, és azt mondja: "hát épp ezért kéne a drogot is liberalizálni, hogy ebben az esetben is meglegyen az orvosi kontroll". Jahogy a drog egészségkárosító, és halálos áldozatokat követel? Nyilván nem kevésbé, mint a dopping. És túladagolva ugyebár még a víz is járhat halálos következménnyel. Ebbe a témakörbe tartozik a dopping és a döntési szabadság másik lehetséges jövőbeli kivetülése. A boncolgatott Narancs-publicisztika ugyanis a liberalizáció mértékét és korlátait tekinti alapkérdésnek. Ami azért érdekes, mert ha elfogadjuk a saját magunkra vonatkozó döntési szabadságot mint alapértéket, akkor elég nehéz azt mondani, hogy "eddig tartott a döntési autonómiád, innentől mondj le róla". És azt csak a vak nem veszi észre, hogy a vér- és a szintetikus dopping után itt kopogtat, sőt már a spájzban van a mechanikus és a genetikai dopping. Oscar Pistorius, a műlábú dél-afrikai futó példáján túllépve, ugyan miért ne tartozna a habeas corpus körébe, hogy milyen sugárhajtóművet
szereltetek magamra a 100m-es síkfutáshoz, vagy milyen teleszkópos lábat a magasugráshoz? És hát miért ne hozzunk létre az előbbihez ember-gepárd, az utóbbihoz ember-béka hibrideket? (Külön pikantériája a dolognak, hogy a genetikai manipulációt a világ túlnyomó részén törvények tiltják, dehát az önrendelkezési szabadság nagy úr...)
Az eddig leírtak alapján talán úgy tűnhet, alapjában véve elítélem a doppingliberalizációt. Bár az ötlettől (pontosabban: annak kiváltó okaitól) nem vagyok elragadtatva, de ettől függetlenül meggondolhatónak/meggondolandónak tartom azt. Mélységesen ellenzem azonban azt, hogyha adott egy hamis, álságos szituáció, annak egyetlen elemét kicserélvén azt higgyük: minden kérdést megoldottunk. Mert való igaz: furcsa, hogy a WADA doppingellenőrei inkvizitor módjára zaklatnak sportolókat, járnak a nyakukra. De nem elsősorban azért furcsa, mert ezt teszik, hanem azért, mert a hatályos szabályozások betartatásán CSAKIS és kizárólag ők őrködnek. Ahogy fentebb is utaltam rá: a nemzeti és a sportszövetségek nem a doppingolás visszaszorításában, hanem technikailag minél tökéletesebb kivitelezésében érdekeltek, hiszen így juthatnak elismeréshez és anyagi eszközökhöz. Véleményem szerint a jelen helyzetben érdemes volna meggondolni mind a pozitív, mind a negatív motivációt az egyes szakági és nemzeti szövetségekkel szemben: nem személyek/versenyzők, hanem kvóták tiltásával, neadjisten országok/sportágak olimpiai jogosultságának felfüggesztésével, illetve hasonló jellegű jutalmazási szisztémával a doppingellenességet megteremteni minden szinten.
Ha viszont be óhajtjuk vezetni az egyértelműen a sportot a cirkuszi produkció felé eltoló "szabad rendelkezést", akkor ezt nagy és felesleges luxus volna az élet csak egyetlen szeletére vonatkozóan megtenni. Mert azt állítani, hogy a sportolónak inkább érdeke, hogy "orvosi" kontroll mellett tönkretehesse magát, mint az, hogy gyakran ellenőrizzék, legalábbis képmutatás. Érdemes észrevenni, hogy ezt a jelenlegi állapotot nem a WADA túlbuzgása, hanem a dopping elterjedt mivolta hozta létre. És ha az ember kétségtelenül meglévő jogát az önrendelkezéshez az élet minden területén (gondolok itt nemcsak a drogra, hanem pl. az eutanáziára is) megpróbáljuk tiszteletben tartani, akkor mondhatjuk, hogy itt van már a szép új világ. Akkor mindnyájan leülhetünk szóma-koktéljaink mellé. Legfeljebb lesz, aki kevesebbet fog inni...
Talán egy fokkal még súlyosabb és még messzebbre vezető a második problémacsoport. Dénes Ferenc írásában folyamatosan az emberi döntési szabadságra, az emberi autonómiára és az ezen nyugvó képességre hivatkozik, amely lehetővé teszi, hogy mindenki felmérje saját önérdekét, és prioritásokat állítson fel, ha például a teljesítménykényszer és ezzel szemben saját egészségi állapota között kell választania. Ez valóban nehezen cáfolható argumentum, de ugyanakkor érdemes észrevenni azt is, hogy manapság is csak erős megszorításokkal van forgalomban. Mert ugyanúgy, ahogy Alkotmánybíróságunk szerint a "bódulathoz való jog" nem foglaltatik benne az alaptörvényben, ugyanez bízvást elmondható a "jobb sportteljesítményhez való jog"-ról is. Azaz: egy esetleges doppingliberalizáció után hogyan fogjuk elmagyarázni a füves cigit szívó vagy ecstasyt fogyazstó fiatalnak, hogy őt elviszi a rendőr, míg a sportpiaci munkásnak százezrek tapsolnak és milliókat tesz zsebre, szintén egészségre ártalmas szerek rendszeres fogyasztása révén. Próbáljunk meg esetleg a köz érdekére, megrendelésére hivatkozni? Nem volna ez ugyanolyan nagy (vagy még nagyobb) képmutatás, mint a jelenlegi állapot, amikor úgy csinálunk, mintha nem volna minden telítve a doppinggal? Vagy mondjuk azt, hogy a doppingoló sportiparos orvosi ellenőrzés alatt teszi ugyanezt? A kábszeres erre a képünkbe vigyorog, és azt mondja: "hát épp ezért kéne a drogot is liberalizálni, hogy ebben az esetben is meglegyen az orvosi kontroll". Jahogy a drog egészségkárosító, és halálos áldozatokat követel? Nyilván nem kevésbé, mint a dopping. És túladagolva ugyebár még a víz is járhat halálos következménnyel. Ebbe a témakörbe tartozik a dopping és a döntési szabadság másik lehetséges jövőbeli kivetülése. A boncolgatott Narancs-publicisztika ugyanis a liberalizáció mértékét és korlátait tekinti alapkérdésnek. Ami azért érdekes, mert ha elfogadjuk a saját magunkra vonatkozó döntési szabadságot mint alapértéket, akkor elég nehéz azt mondani, hogy "eddig tartott a döntési autonómiád, innentől mondj le róla". És azt csak a vak nem veszi észre, hogy a vér- és a szintetikus dopping után itt kopogtat, sőt már a spájzban van a mechanikus és a genetikai dopping. Oscar Pistorius, a műlábú dél-afrikai futó példáján túllépve, ugyan miért ne tartozna a habeas corpus körébe, hogy milyen sugárhajtóművet
szereltetek magamra a 100m-es síkfutáshoz, vagy milyen teleszkópos lábat a magasugráshoz? És hát miért ne hozzunk létre az előbbihez ember-gepárd, az utóbbihoz ember-béka hibrideket? (Külön pikantériája a dolognak, hogy a genetikai manipulációt a világ túlnyomó részén törvények tiltják, dehát az önrendelkezési szabadság nagy úr...)Az eddig leírtak alapján talán úgy tűnhet, alapjában véve elítélem a doppingliberalizációt. Bár az ötlettől (pontosabban: annak kiváltó okaitól) nem vagyok elragadtatva, de ettől függetlenül meggondolhatónak/meggondolandónak tartom azt. Mélységesen ellenzem azonban azt, hogyha adott egy hamis, álságos szituáció, annak egyetlen elemét kicserélvén azt higgyük: minden kérdést megoldottunk. Mert való igaz: furcsa, hogy a WADA doppingellenőrei inkvizitor módjára zaklatnak sportolókat, járnak a nyakukra. De nem elsősorban azért furcsa, mert ezt teszik, hanem azért, mert a hatályos szabályozások betartatásán CSAKIS és kizárólag ők őrködnek. Ahogy fentebb is utaltam rá: a nemzeti és a sportszövetségek nem a doppingolás visszaszorításában, hanem technikailag minél tökéletesebb kivitelezésében érdekeltek, hiszen így juthatnak elismeréshez és anyagi eszközökhöz. Véleményem szerint a jelen helyzetben érdemes volna meggondolni mind a pozitív, mind a negatív motivációt az egyes szakági és nemzeti szövetségekkel szemben: nem személyek/versenyzők, hanem kvóták tiltásával, neadjisten országok/sportágak olimpiai jogosultságának felfüggesztésével, illetve hasonló jellegű jutalmazási szisztémával a doppingellenességet megteremteni minden szinten.
Ha viszont be óhajtjuk vezetni az egyértelműen a sportot a cirkuszi produkció felé eltoló "szabad rendelkezést", akkor ezt nagy és felesleges luxus volna az élet csak egyetlen szeletére vonatkozóan megtenni. Mert azt állítani, hogy a sportolónak inkább érdeke, hogy "orvosi" kontroll mellett tönkretehesse magát, mint az, hogy gyakran ellenőrizzék, legalábbis képmutatás. Érdemes észrevenni, hogy ezt a jelenlegi állapotot nem a WADA túlbuzgása, hanem a dopping elterjedt mivolta hozta létre. És ha az ember kétségtelenül meglévő jogát az önrendelkezéshez az élet minden területén (gondolok itt nemcsak a drogra, hanem pl. az eutanáziára is) megpróbáljuk tiszteletben tartani, akkor mondhatjuk, hogy itt van már a szép új világ. Akkor mindnyájan leülhetünk szóma-koktéljaink mellé. Legfeljebb lesz, aki kevesebbet fog inni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése