2010. június 13., vasárnap
2010. június 9., szerda
Nicsak, ki beszél!
Elkészült a nagy mű, igen. Benne van minden szép és jó, ami kell egy Nemzeti Fellendüléshez, egyedül talán a pálinkafőzés szabadsága mellett a kendertermesztés liberalizálása hiányzik kissé. (Bár egyes rosszindulatú források szerint azért lett 30 helyett csak 29 pontja a programnak, mert eredetileg ez is benne volt, de a miniszeterelnöki titkárság gépíró-kisasszonya túl sok füvet szívott, és ezért nem vette észre, hogy azt kihagyta a gépeléskor.)
Persze folyik a nagy tételes értékelés, hogy mi mennyire előnyös vagy épp hátrányos, mik lehetnek a kihatásai a bejelentett intézkedéseknek (illetve inkább terveknek, célkitűzéseknek). És persze van nagy, generális örvendezés is az előbb SzDSz-, majd aztán Fidesz-közeli, újabban pártsemleges Tölgyessy Pétertől. A dicséretek egyik alapmotívuma, hogy Orbán milyen bátran nyúlt a megszorítások eszközéhez, és hogy ezt mennyire a megfelelő helyen kezdte.
Tájékoztatnám az eufóriában fetrengő tisztelt értékelőket, hogy Orbán Viktor épp 2010. június 9-én 13:00 órai kezdettel mondta el a maga Őszödi Beszédét. Pártja korábbi kommunikációjával szembe menve elismerte ugyanis, hogy a megszorítás mégsem okvetlenül egyenlő a pénzbehajtással, illetve hogy nem lehet a kasszából csak pénzt kivenni anélkül, hogy valamit bele is tennének. És bizony ahhoz, hogy a Zembereknek adni lehessen, a Zemberektől kell elvenni (mégha ezt nagy ravaszul tesszük is, pl. a bankok megsarcolásával, hiszen nyilván azok sem lesznek hülyék, hogy ne hárítsák tovább a költségek egy részét vagy teljes egészét is akár). Szóval: "Tisztelt Hölgyeim és Uraim, hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, de ennek következtében hatalomra jutottunk, és azért, hogy ezt az állapotot minél tovább fenntarthassuk, most folytatni fogjuk azokat a lépéseket, amelyket az általunk ekézett előző kabinet elkezdett".
Ezek mellé a megszorítások mellé persze jár néhány hangulatjavító intézkedés is (a már emlegetett pálinkafőzési áttörés mellett, amely mind az előállítók, mind a fogyasztók hangulatát képes jelentősen javítani), ilyennek tűnik számos apró engedmény (lakáskiadás [9.pont], örökösödés-ajándékozás [5.], kisadók eltörlése [3.] stb.).
Vannak aztán az érdekes pontok. Ilyen pl. az adományozások kapcsán a történelmi egyházak "helyzetbe hozása"[11.], vagy szolídabban fogalmazva pozitív diszkriminációja, amelyet az indokol, hogy ők kérték. (Végülis azzal mégsem lehetett indokolni, hogy az egyház és az állam szétválasztása ezt teszi szükségessé...)
Aztán ott a nagyon mutatós EU-s támogatások drasztikus átrendezése [14.], amelyik megértéséhez azért nem árt, ha tudjuk, hogy az EU-támogatások döntő többsége célzott jellegű, nem pedig, "nesztek, költsétek, amire akarjátok" címkével érkezik. Azon belül, ami a kis- és középvállalkozások fejlesztését célozza, lehet drasztikus átrendezést végrehajtani, de ezt klientúraépítésnek hívják.
A legtöbb dicséretet az állam "önmagán való takarékoskodása" váltotta ki az elemzőkből, de ez praktice a közalkalmazottak/bérből és fizetésből élők terheinek növekedését fogja jelenteni (legalábbis ők lesznek azok, akik megérzik). Ilyen jellegű intézkedésnek látszik a pártfinanszírozás költségvetési részének 15 százalékos csökkentése is [21.], de az az apróság, hogy mindeközben a finanszírozás egyéb részei (pl. a kampányköltségek szabályozása, vagy a pártoknak juttatható adományozás szabályozása) megoldatlanok maradnak, még aggályokat is felvethet. És tulajdonképpen nem is kell hozzá túl nagy rosszindulat, hogy a "támogatás csökkentése - ellenőrzés megszigorítása - szürke zóna érintetlenül hagyása" hármasba azt az alig titkolt kormányzati szándékot lássuk bele, hogy a fidesz (itt is) érvényesíteni kívánja "az erősebb kutya szeretkezik" elvet, hozzátéve, hogy a megszigorított ellenőrzés fegyverét aligha maga, hanem alighanem minden potenciálisan erősödni látszó vetélytársa ellen fogja majd fordítani.
Az adót illetően én nem tartom magamat szakembernek, következzen hát egy szakértő elemzés! Mindehhez csak annyit fűznék hozzá halkan, hogy az adójóváírások eltörlésének áldozatul esnek pl. a különféle alapítványok javára történő (1%-on felüli) befizetések, ami nem kifejezetten a civil szféra erősítését; illetve a hosszabb távú (pl. életbiztosítással kombinált) takarékossági formák, ami viszont nem kifejezetten a megtakarítási kedv ösztönzését szolgálja. Pedig ezek mintha mindig prioritások lettek volna minden új kormány esetében...
Szóval van ok az örömre... (?)
(update, 06.09.: no, ezt érdemes volt ma délelőtt megírni... délután megvettem a Nyugati aluljáróban a holnapi Magyar Narancsot, és láss csodát: a szerkesztőségi cikk is valami ilyesmit mond... majd lesz link is, ha kirakják.... Íme :))
Persze folyik a nagy tételes értékelés, hogy mi mennyire előnyös vagy épp hátrányos, mik lehetnek a kihatásai a bejelentett intézkedéseknek (illetve inkább terveknek, célkitűzéseknek). És persze van nagy, generális örvendezés is az előbb SzDSz-, majd aztán Fidesz-közeli, újabban pártsemleges Tölgyessy Pétertől. A dicséretek egyik alapmotívuma, hogy Orbán milyen bátran nyúlt a megszorítások eszközéhez, és hogy ezt mennyire a megfelelő helyen kezdte.
Tájékoztatnám az eufóriában fetrengő tisztelt értékelőket, hogy Orbán Viktor épp 2010. június 9-én 13:00 órai kezdettel mondta el a maga Őszödi Beszédét. Pártja korábbi kommunikációjával szembe menve elismerte ugyanis, hogy a megszorítás mégsem okvetlenül egyenlő a pénzbehajtással, illetve hogy nem lehet a kasszából csak pénzt kivenni anélkül, hogy valamit bele is tennének. És bizony ahhoz, hogy a Zembereknek adni lehessen, a Zemberektől kell elvenni (mégha ezt nagy ravaszul tesszük is, pl. a bankok megsarcolásával, hiszen nyilván azok sem lesznek hülyék, hogy ne hárítsák tovább a költségek egy részét vagy teljes egészét is akár). Szóval: "Tisztelt Hölgyeim és Uraim, hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, de ennek következtében hatalomra jutottunk, és azért, hogy ezt az állapotot minél tovább fenntarthassuk, most folytatni fogjuk azokat a lépéseket, amelyket az általunk ekézett előző kabinet elkezdett".
Ezek mellé a megszorítások mellé persze jár néhány hangulatjavító intézkedés is (a már emlegetett pálinkafőzési áttörés mellett, amely mind az előállítók, mind a fogyasztók hangulatát képes jelentősen javítani), ilyennek tűnik számos apró engedmény (lakáskiadás [9.pont], örökösödés-ajándékozás [5.], kisadók eltörlése [3.] stb.).
Vannak aztán az érdekes pontok. Ilyen pl. az adományozások kapcsán a történelmi egyházak "helyzetbe hozása"[11.], vagy szolídabban fogalmazva pozitív diszkriminációja, amelyet az indokol, hogy ők kérték. (Végülis azzal mégsem lehetett indokolni, hogy az egyház és az állam szétválasztása ezt teszi szükségessé...)
Aztán ott a nagyon mutatós EU-s támogatások drasztikus átrendezése [14.], amelyik megértéséhez azért nem árt, ha tudjuk, hogy az EU-támogatások döntő többsége célzott jellegű, nem pedig, "nesztek, költsétek, amire akarjátok" címkével érkezik. Azon belül, ami a kis- és középvállalkozások fejlesztését célozza, lehet drasztikus átrendezést végrehajtani, de ezt klientúraépítésnek hívják.
A legtöbb dicséretet az állam "önmagán való takarékoskodása" váltotta ki az elemzőkből, de ez praktice a közalkalmazottak/bérből és fizetésből élők terheinek növekedését fogja jelenteni (legalábbis ők lesznek azok, akik megérzik). Ilyen jellegű intézkedésnek látszik a pártfinanszírozás költségvetési részének 15 százalékos csökkentése is [21.], de az az apróság, hogy mindeközben a finanszírozás egyéb részei (pl. a kampányköltségek szabályozása, vagy a pártoknak juttatható adományozás szabályozása) megoldatlanok maradnak, még aggályokat is felvethet. És tulajdonképpen nem is kell hozzá túl nagy rosszindulat, hogy a "támogatás csökkentése - ellenőrzés megszigorítása - szürke zóna érintetlenül hagyása" hármasba azt az alig titkolt kormányzati szándékot lássuk bele, hogy a fidesz (itt is) érvényesíteni kívánja "az erősebb kutya szeretkezik" elvet, hozzátéve, hogy a megszigorított ellenőrzés fegyverét aligha maga, hanem alighanem minden potenciálisan erősödni látszó vetélytársa ellen fogja majd fordítani.
Az adót illetően én nem tartom magamat szakembernek, következzen hát egy szakértő elemzés! Mindehhez csak annyit fűznék hozzá halkan, hogy az adójóváírások eltörlésének áldozatul esnek pl. a különféle alapítványok javára történő (1%-on felüli) befizetések, ami nem kifejezetten a civil szféra erősítését; illetve a hosszabb távú (pl. életbiztosítással kombinált) takarékossági formák, ami viszont nem kifejezetten a megtakarítási kedv ösztönzését szolgálja. Pedig ezek mintha mindig prioritások lettek volna minden új kormány esetében...
Szóval van ok az örömre... (?)
(update, 06.09.: no, ezt érdemes volt ma délelőtt megírni... délután megvettem a Nyugati aluljáróban a holnapi Magyar Narancsot, és láss csodát: a szerkesztőségi cikk is valami ilyesmit mond... majd lesz link is, ha kirakják.... Íme :))
2010. június 7., hétfő
Ezt nekünk
Eddig azért még lehetett reménykedni. Hogy persze, megvan a nagy elképzelés - hiszen volt rá 8 év átgondolni-kigondolni. Hogy nem lehet, hogy ennyi az egész, hogy majd összesen csak a hátrafelé való mutogatásban fog kimerülni a hatalmas nagyívű nemzetépítési koncepció, hogyaszongya: "de a komcsik telepakolták csontvázakkal a szekrényeket, és nekünk most évekig azt kell ganajoznunk, pedig istókuccse, különben egyből nekiláttunk volna az ország felvirágoztatásának". Meg esetleg még abban, hogy azt gondoljuk az ország-felvirágoztatás egyenes útjának, hogy az osztogatás fedezetét is rátoljuk a komcsikra azzal, hogy jajistenem, de nagy hiányt hagytak itt. Aztán, ha csak 1%-kal lesz kisebb a hiány, mint mi magunk megjósoltuk, akkor már dülleszthetjük is a mellünket. És ha közben az általunk belengetett csőd valósággá válik, mert a pénzpiacok olyan naivak, hogy felelős államférfiként tekintenek az ország új vezetésére?? Hát, istenem, ez is csak a gonosz kapitalistákat feketíti be... Meg néhány tízezer állampolgárt (Zembert) tesz tönkre a megemelkedő törlesztőrészletek révén esetleg.
De persze egyszer csak véget ér a csontvázas szekrények nyitogatása, és a nagy össznépi nyíltság jegyében illenék elmondani, mi van odabent. Csak ugye kínos, hogy a csőd mellett konszolidált az ország helyzete, de azért közben 250-400 milliárdos lyuk van a költségvetésben, de a hiánycél tartható, miközben azért nem lesznek megszorítások, de azért adócsökkentés lesz. Már, ha a kormány három nap alatt át tudja gondolni azt a Varga-féle jelentést, amelynek tartalmáról a nemzeti együttműködés keretei közt nem tudhatunk semmit.
A választások valóban forradalmi változást hoztak: míg Gyurcsány országlása idején belezavarodhattunk a "trükkök százai"-ba, addig most az annyira favorizált egységesítés jegyében egyetlenegy gyermekded trükköt próbálnak megetetni velünk. Abban csak reménykedhetünk, hogy nem ez lesz az egyetlen változás.
(Továbbá...)
De persze egyszer csak véget ér a csontvázas szekrények nyitogatása, és a nagy össznépi nyíltság jegyében illenék elmondani, mi van odabent. Csak ugye kínos, hogy a csőd mellett konszolidált az ország helyzete, de azért közben 250-400 milliárdos lyuk van a költségvetésben, de a hiánycél tartható, miközben azért nem lesznek megszorítások, de azért adócsökkentés lesz. Már, ha a kormány három nap alatt át tudja gondolni azt a Varga-féle jelentést, amelynek tartalmáról a nemzeti együttműködés keretei közt nem tudhatunk semmit.
A választások valóban forradalmi változást hoztak: míg Gyurcsány országlása idején belezavarodhattunk a "trükkök százai"-ba, addig most az annyira favorizált egységesítés jegyében egyetlenegy gyermekded trükköt próbálnak megetetni velünk. Abban csak reménykedhetünk, hogy nem ez lesz az egyetlen változás.
(Továbbá...)
2010. június 1., kedd
A Nemzeti Összeborulás Napja
A magyar hátránya, hogy könnyen karcolódik. A lakkozott magyarral bánjunk kesztyűs kézzel.
(Esterházy Péter: Így gondozd a magyarodat)
(Esterházy Péter: Így gondozd a magyarodat)
Ismét világviszonylatban egyedülállót alkotott a Magyar Géniusz (az új Parlamentnek, a 2/3-os többségnek, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének köszönhetően -- nem kívánt [túlbuzgó radikálisoknak: mindegyik] törlendő!): június 4-ét, az elvesztett (és nem utolsó sorban az Osztrák-Magyar Monarchia által elindított) világháborút lezáró béke napját sikerült a Nemzeti Összetartozás Napjává avatni. Lássuk csak! Először is a békekötések mindig a háborúk befejezését jelentik, ezt ünneplik pl. május 9-én világ- de legalábbis Európa-szerte. Érdekes módon Magyarországon erről az alkalomról valahogy (többségében) el szoktunk felejtkezni, pedig még a németek is megünneplik – abból a teljesen logikus gondolatból kiindulva, hogy a béke éppúgy rájuk, a vesztes félre is áldásként, megnyugvásként jött el, mint minden más harcolóra. Azon kívül persze képesek voltak szembesülni saját cselekedeteikkel, így tévén helyre a világégés tanulságait. Egy dolog azonban biztos nem jutott eszükbe: hogy május 9-ét törvényi erővel a Német Nemzeti Összetartozás Napjává tegyék. Pedig hát a háború következményeként a németség is a szétszakíttatás sorsára jutott...
Mindegy, az a lényeg, hogy nekünk sikerült! És június 4-e immár törvénnyel szentesítve a Nemzeti Összetartozás Napja. Megszavazva mindezt óriási többséggel, benne annak a Jobbiknak a képviselői által is, amelynek szellemi előfutárai szinte minden évben nyár elején látványos akcionista performanszok keretében kifogásolják, hogy miért áll az egykori Trianon-emlékmű helyén szovjet hősi monumentum. Azaz miért van valami ott, ahol nem annak, hanem valami egészen másnak kellene lennie. És most a béke helyett van NÖN (azaz nemzeti összetartozás napja). De hát miért is kellene csodálkozni ezen egy olyan országban, ahol a háborús polgári áldozatok emlékműve helyén Turulmadár-szobor áll, ahol augusztus 20-án Szent István/új kenyér helyett az alkotmány ünnepe volt, Kádár János születésnapjára esett véletlenül a magyar űrrepülés napja, Farkas Mihály névnapjára a Fegyveres Erők Napja? És egyáltalán: egész létünket áthatja annak pogány szómágia-hitnek a reneszánsza, hogy ha valamit másként nevezünk, akkor mássá is válik (pl. egy fasiszta párt nem lesz fasiszta, vagy ha egy betiltott szervezet neve elé "Új" jelzőt illesztünk, az már nem is lesz ugyanaz a szervezet). Vagy éppenséggel ha a szétszakított magyarság egységének törvényben deklarált ünnepnapot adunk, akkor az egységes is lesz.
Hogy ez a szómágia valóban a feldolgozatlan traumák őszinte kibeszélését segítené elő - ahogy Kövér László deklarálta (miközben szellemesen megtagadta a közös traumák oldásának javaslatát) abban persze lehetnek kétségeink. De legfeljebb majd elfelejtjük őket a Nemzeti Bizonyosság Napján.
(update: a követekzetes őrültek a legveszélyesebbek... Trianon alkalmából vigyük el annak a Károlyi Mihálynak a szobrát, aki sem a Világháború előtt, sem azalatt egy percig sem volt vezető pozícióban, az antant sorozatos területi követeléseit tartalmazó jegyzékeket vagy visszautasította, vagy nem ő szegte meg... és tegyük a helyébe a háború kirobban(t)ásakor magyar miniszeterelnök, és a hadüzenetet előterjesztő Tisza István szobrát... persze, ha az a koncepció, hogy minden mást jelent [vagy épp az ellenkezőjét] annak, mint ami valójában, akkor a dolog teljesen a helyén van...)
Mindegy, az a lényeg, hogy nekünk sikerült! És június 4-e immár törvénnyel szentesítve a Nemzeti Összetartozás Napja. Megszavazva mindezt óriási többséggel, benne annak a Jobbiknak a képviselői által is, amelynek szellemi előfutárai szinte minden évben nyár elején látványos akcionista performanszok keretében kifogásolják, hogy miért áll az egykori Trianon-emlékmű helyén szovjet hősi monumentum. Azaz miért van valami ott, ahol nem annak, hanem valami egészen másnak kellene lennie. És most a béke helyett van NÖN (azaz nemzeti összetartozás napja). De hát miért is kellene csodálkozni ezen egy olyan országban, ahol a háborús polgári áldozatok emlékműve helyén Turulmadár-szobor áll, ahol augusztus 20-án Szent István/új kenyér helyett az alkotmány ünnepe volt, Kádár János születésnapjára esett véletlenül a magyar űrrepülés napja, Farkas Mihály névnapjára a Fegyveres Erők Napja? És egyáltalán: egész létünket áthatja annak pogány szómágia-hitnek a reneszánsza, hogy ha valamit másként nevezünk, akkor mássá is válik (pl. egy fasiszta párt nem lesz fasiszta, vagy ha egy betiltott szervezet neve elé "Új" jelzőt illesztünk, az már nem is lesz ugyanaz a szervezet). Vagy éppenséggel ha a szétszakított magyarság egységének törvényben deklarált ünnepnapot adunk, akkor az egységes is lesz.
Hogy ez a szómágia valóban a feldolgozatlan traumák őszinte kibeszélését segítené elő - ahogy Kövér László deklarálta (miközben szellemesen megtagadta a közös traumák oldásának javaslatát) abban persze lehetnek kétségeink. De legfeljebb majd elfelejtjük őket a Nemzeti Bizonyosság Napján.
(update: a követekzetes őrültek a legveszélyesebbek... Trianon alkalmából vigyük el annak a Károlyi Mihálynak a szobrát, aki sem a Világháború előtt, sem azalatt egy percig sem volt vezető pozícióban, az antant sorozatos területi követeléseit tartalmazó jegyzékeket vagy visszautasította, vagy nem ő szegte meg... és tegyük a helyébe a háború kirobban(t)ásakor magyar miniszeterelnök, és a hadüzenetet előterjesztő Tisza István szobrát... persze, ha az a koncepció, hogy minden mást jelent [vagy épp az ellenkezőjét] annak, mint ami valójában, akkor a dolog teljesen a helyén van...)
Még egyszer a tangóról
A korábbiakban két folytatás erejéig már volt alkalmam arról értekezni, hogy miért káros és nevetséges az a szemlélet, amely manapság "történelmi ismeret"-ként az ország nagy részének sajátja, és a "nemzeti együttműködés" keretei közt épp most látszik hivatalos ideológia rangjára emelkedni. Ezen könnyekig megható és egyben kacagásra ingerlő alkalomból szeretném még egyszer leszögezni, mit gondolok a keresztény-konzervatív históriaszemléletről.
Először és mindenekelőtt: érdemes volna végre észrevenni, hogy SOHA a világtörténelem folyamán nem volt működőképes az a tendencia, amelyik a régi (sokszor már valójában nem is létező) erények/eszmények/ideológiák feltámasztásában látta a kiutat. Az ilyesmi jó és tiszteletreméltó emberanyag esetén olyasfajta patetikus tragédiát eredményez, amelyet Shakespeare rögzített Brutus alakjában Julius Caesar-jában; kedvezőtlenebb konstelláció viszont csak olyan bigottan merev struktúrákat hozhat létre, amelyek minél tovább tartanak, annál nagyobb zajjal dőlnek össze. Ilyen volt például a Szent Szövetség Európája, amelyik azzal az ambiciózus céllal jött létre, hogy örök időkre visszaállítsa az isteni rendet az öreg kontinensen.
Másodszor: a fent leírtak ellenére (vagy talán épp amiatt) a mai magyar jobbos konzervatív ideológia majd beleszakad abba, hogy előképeket, ideológiai világítótornyokat találjon a történelem nagy példatárában. Meg is véli ezeket találni nagy királyok, politikusok, államférfiak alakjában, akik a mából nézve talán valóban úgy tűnhet, hogy konzervatív beállítottság mentén cselekedtek annak idején de a dolgokat jobban megkapirgálva ennek éppen az ellenkezője derül ki. A "szent királyok" közül István brutális újító volt: mind az életformát, vallást, mind a nép-nemzet életét meghatározó szervezeti kereteket drasztikusan átalakította (vulgo: létrehozta a keresztény, feudális magyar államot — amely előtte nem létezett). László a legszorgalmasabb törvényhozók egyike volt, újrafogalmazva ezzel a királyság alapjait. Arról nem is beszélve, hogy egy gyökeresen új, a korban nóvumnak számító eszményt, a lovagkirályét testesítette meg, vezette be a gyakorlatba. De a legszebb példát mégsem ők adják, hanem a szintén eposzi jelzővel emlegetett "második honalapító", IV. Béla. Ő az ugyanis, aki egyszemélyben egyesíti a fent magasztalt konzervatív "vissza a régi jó eszméket" gyakorlatot, és a kor szellemének megfelelő reagálást, az új kihívásokra adott új válaszokat. Hiszen uralkodása első felében a nagy előd, III. Béla bűvkörében élt, annak tekintélyét és hatalmát kívánta vissza annak lehetőségei nélkül. Durván bele is bukott, hogy nem érzékelte az idők változását, és egy eszmeiségében ugyan kétségtelenül vonzó, de minden tekintetben meghaladott ideát próbált meg újra megvalósítani. A nemesség ellenállása nagyban gyengítette a királyság erejét, ami mind a kun kérdés kezelésében, mind a tatár invázióval való szembeszegülés kudarcán rajta is hagyta nyomát. A "Második honalapító" azonban nem a délibábos múltba való merengése révén lett igazán naggyá, hanem azért, mert képes volt felismerni ennek a metódusnak a zsákutca-voltát, és saját addigi viselkedését is korrigálva gyökeresen új módon reagálni az országot ért kataklizma után - saját uralma és mindenekelőtt az ország érdekében.
De nemcsak az uralkodókkal ez a helyzet (az Anjoukról vagy akár Mátyásról is nagyon könnyű belátni, hogy nem igazán a múltba
való fordulásuk — maximum a múlt ideologikus felhasználása — tette őket naggyá). Politikusok egész sora hozható fel példaként arra, hogy sohasem a múltbeli eszmények "visszahozása" áll igazában a nemzet érdekében, és teszi ezáltal naggyá az államférfit, hanem az új kihívások felismerése, és ezekre az új válaszok megtalálása. Az olyan sokat citált, és hatalmasnagy jobbos-konzervatív ikonná magasztosult Széchenyi sem azáltal vált naggyá, hogy a jobbágyok röghöz kötését vagy az úriszék, esteleg az első éjszaka jogának újbóli bevezetését szorgalmazta volna, hanem azza, hogy velejéig romlott kozmpolita módon nyugati mintákat majmolt — de ami még fontosabb: adaptált az adott magyar körülményekre, illetve azokból kiindulva építette fel saját reformjavaslatait. (Azt csak zárójelben jegyezzük meg, hogy ha valaki, akkor épp a "legnagyobb magyar" az, aki magánélete alapján sem alkalmas az ideális konzervatív típusként való megjelenítésre: mert hiába növi ki a dandy-aranyifjú sszerepet, de bizony, mind szerelmi élete [egy férjezett, arisztokrata hölgybe talál beleesni, és ha a férj nem halálozik el, ki tudja, mivé alakult volna a dolog...], mind a földi pályafutását lezáró öngyilkossága [, amellyel a heroizáló Hídember sem tud mit kezdeni] nem méltók arra, hogy egy konzervatív hérosz ideálképében szerepeljenek.)
Tegyük hozzá, amikor az Eszme diadalt aratott, és hosszas küzdelmek után — szerencsére ritkán – valósággá vált, akkor az nagyon nagymértékben hozzájárult a magyar történelem úttévesztéseihez, vagy épp százados lemaradásaihoz. Ilyen esetként említhető például a jobbágyság röghöz kötése vagy épp az egész Werbőczi-féle Tripartitum , mint a nemesi előjogok tárháza és jogforrás. De említhetnénk a nemesi birtok elidegeníthetetlenségét is (,amelynek azért volt pozitív hozadéka is, hiszen épp ennek hatására írta meg Széchenyi a Hitelt). És amikor úgy is tűnt, hogy a hagyományokhoz való visszanyulás egy hosszabb távú fejlődést alapoz meg – gondolok itt elsősorban a Kiegyezésre és az azt követő fellendülés időszakára – akkor is inkább az általa létrehozott kompromisszum, a működőképesség garantálása eredményezte a fejlődést. Hogy aztán persze — a bevezetőben leírtaknak megfelelően — az egész annál nagyobb robajjal dűljön össze, máig kiheverhetetlen trtaumákat eredményezve, de egyben a konzervativ gondolat uralmát valamiféle paradicsomi állapotként láttatva.
E nagyon vázlatos, épp csak áttekintőnek is alig nevezhető kép után joggal merülhet fel a kérdés: hát a konzervatív eszmének; a múlt értékeit védő, és azok visszatérését kívánó gondolatnak nem volt egy képviselője sem a magyar történelemben??? Természetesen voltak szép számmal ők is, de hogy méretes közhellyel éljünk: "kihullottak a történelem rostáján". Bizon-bizony az átlagos maygar polgár nagy gondban volna, ha arra szólítanák fel, hogy mondjuk a reformkorból nevezzen meg 2-3 aulikus, udvarhű arisztokratát. Nem véletlen, hogy Jókai sem a mereven komzervatív "Kőszívű ember"-t állítja regényének középpontjába, hanem annak fiait, illetve azt az utat, amin a fiúk eljutnak a haladó, korszerű gondolat, a polgári magyar állam támogatásáig.
És mint tudjuk, az irodalom az élet tükre.
Először és mindenekelőtt: érdemes volna végre észrevenni, hogy SOHA a világtörténelem folyamán nem volt működőképes az a tendencia, amelyik a régi (sokszor már valójában nem is létező) erények/eszmények/ideológiák feltámasztásában látta a kiutat. Az ilyesmi jó és tiszteletreméltó emberanyag esetén olyasfajta patetikus tragédiát eredményez, amelyet Shakespeare rögzített Brutus alakjában Julius Caesar-jában; kedvezőtlenebb konstelláció viszont csak olyan bigottan merev struktúrákat hozhat létre, amelyek minél tovább tartanak, annál nagyobb zajjal dőlnek össze. Ilyen volt például a Szent Szövetség Európája, amelyik azzal az ambiciózus céllal jött létre, hogy örök időkre visszaállítsa az isteni rendet az öreg kontinensen.
Másodszor: a fent leírtak ellenére (vagy talán épp amiatt) a mai magyar jobbos konzervatív ideológia majd beleszakad abba, hogy előképeket, ideológiai világítótornyokat találjon a történelem nagy példatárában. Meg is véli ezeket találni nagy királyok, politikusok, államférfiak alakjában, akik a mából nézve talán valóban úgy tűnhet, hogy konzervatív beállítottság mentén cselekedtek annak idején de a dolgokat jobban megkapirgálva ennek éppen az ellenkezője derül ki. A "szent királyok" közül István brutális újító volt: mind az életformát, vallást, mind a nép-nemzet életét meghatározó szervezeti kereteket drasztikusan átalakította (vulgo: létrehozta a keresztény, feudális magyar államot — amely előtte nem létezett). László a legszorgalmasabb törvényhozók egyike volt, újrafogalmazva ezzel a királyság alapjait. Arról nem is beszélve, hogy egy gyökeresen új, a korban nóvumnak számító eszményt, a lovagkirályét testesítette meg, vezette be a gyakorlatba. De a legszebb példát mégsem ők adják, hanem a szintén eposzi jelzővel emlegetett "második honalapító", IV. Béla. Ő az ugyanis, aki egyszemélyben egyesíti a fent magasztalt konzervatív "vissza a régi jó eszméket" gyakorlatot, és a kor szellemének megfelelő reagálást, az új kihívásokra adott új válaszokat. Hiszen uralkodása első felében a nagy előd, III. Béla bűvkörében élt, annak tekintélyét és hatalmát kívánta vissza annak lehetőségei nélkül. Durván bele is bukott, hogy nem érzékelte az idők változását, és egy eszmeiségében ugyan kétségtelenül vonzó, de minden tekintetben meghaladott ideát próbált meg újra megvalósítani. A nemesség ellenállása nagyban gyengítette a királyság erejét, ami mind a kun kérdés kezelésében, mind a tatár invázióval való szembeszegülés kudarcán rajta is hagyta nyomát. A "Második honalapító" azonban nem a délibábos múltba való merengése révén lett igazán naggyá, hanem azért, mert képes volt felismerni ennek a metódusnak a zsákutca-voltát, és saját addigi viselkedését is korrigálva gyökeresen új módon reagálni az országot ért kataklizma után - saját uralma és mindenekelőtt az ország érdekében.
De nemcsak az uralkodókkal ez a helyzet (az Anjoukról vagy akár Mátyásról is nagyon könnyű belátni, hogy nem igazán a múltba
való fordulásuk — maximum a múlt ideologikus felhasználása — tette őket naggyá). Politikusok egész sora hozható fel példaként arra, hogy sohasem a múltbeli eszmények "visszahozása" áll igazában a nemzet érdekében, és teszi ezáltal naggyá az államférfit, hanem az új kihívások felismerése, és ezekre az új válaszok megtalálása. Az olyan sokat citált, és hatalmasnagy jobbos-konzervatív ikonná magasztosult Széchenyi sem azáltal vált naggyá, hogy a jobbágyok röghöz kötését vagy az úriszék, esteleg az első éjszaka jogának újbóli bevezetését szorgalmazta volna, hanem azza, hogy velejéig romlott kozmpolita módon nyugati mintákat majmolt — de ami még fontosabb: adaptált az adott magyar körülményekre, illetve azokból kiindulva építette fel saját reformjavaslatait. (Azt csak zárójelben jegyezzük meg, hogy ha valaki, akkor épp a "legnagyobb magyar" az, aki magánélete alapján sem alkalmas az ideális konzervatív típusként való megjelenítésre: mert hiába növi ki a dandy-aranyifjú sszerepet, de bizony, mind szerelmi élete [egy férjezett, arisztokrata hölgybe talál beleesni, és ha a férj nem halálozik el, ki tudja, mivé alakult volna a dolog...], mind a földi pályafutását lezáró öngyilkossága [, amellyel a heroizáló Hídember sem tud mit kezdeni] nem méltók arra, hogy egy konzervatív hérosz ideálképében szerepeljenek.)Tegyük hozzá, amikor az Eszme diadalt aratott, és hosszas küzdelmek után — szerencsére ritkán – valósággá vált, akkor az nagyon nagymértékben hozzájárult a magyar történelem úttévesztéseihez, vagy épp százados lemaradásaihoz. Ilyen esetként említhető például a jobbágyság röghöz kötése vagy épp az egész Werbőczi-féle Tripartitum , mint a nemesi előjogok tárháza és jogforrás. De említhetnénk a nemesi birtok elidegeníthetetlenségét is (,amelynek azért volt pozitív hozadéka is, hiszen épp ennek hatására írta meg Széchenyi a Hitelt). És amikor úgy is tűnt, hogy a hagyományokhoz való visszanyulás egy hosszabb távú fejlődést alapoz meg – gondolok itt elsősorban a Kiegyezésre és az azt követő fellendülés időszakára – akkor is inkább az általa létrehozott kompromisszum, a működőképesség garantálása eredményezte a fejlődést. Hogy aztán persze — a bevezetőben leírtaknak megfelelően — az egész annál nagyobb robajjal dűljön össze, máig kiheverhetetlen trtaumákat eredményezve, de egyben a konzervativ gondolat uralmát valamiféle paradicsomi állapotként láttatva.
E nagyon vázlatos, épp csak áttekintőnek is alig nevezhető kép után joggal merülhet fel a kérdés: hát a konzervatív eszmének; a múlt értékeit védő, és azok visszatérését kívánó gondolatnak nem volt egy képviselője sem a magyar történelemben??? Természetesen voltak szép számmal ők is, de hogy méretes közhellyel éljünk: "kihullottak a történelem rostáján". Bizon-bizony az átlagos maygar polgár nagy gondban volna, ha arra szólítanák fel, hogy mondjuk a reformkorból nevezzen meg 2-3 aulikus, udvarhű arisztokratát. Nem véletlen, hogy Jókai sem a mereven komzervatív "Kőszívű ember"-t állítja regényének középpontjába, hanem annak fiait, illetve azt az utat, amin a fiúk eljutnak a haladó, korszerű gondolat, a polgári magyar állam támogatásáig.
És mint tudjuk, az irodalom az élet tükre.
2010. május 27., csütörtök
Dies irae
(az "elszámoltatásokról")
1. Találkozás egy fiatalemberrel
Hol volt hol nem volt egyszer egy fiatalember, aki a huszadik század vége felé kiballagott az ország fővárosának közismert szép terére. A téren ott állt egy koporsó, és a fiatalember amellé állván — helyesen érzékelvén a történelem erőinek készülőben lévő fordulatát — helyre kis beszédet kerekített, amely mélységesen megragadta a téren jelen lévő ezrek lelkét és képzeletét.
Telt-múlt az idő, eltelt vagy jó 10 év, és fura dolog történt: az egykori fiatalember fokozatosan úgy kezdett emlékezni, hogy nem ő mondott a történelmi erők megérzett fordulatának hatására beszédet, hanem a történelmi erők az ő beszédének hatására döntöttek úgy, hogy fordulatot tesznek.
Tovább is telt-múlt az idő, eltelt újabb jó erős 10 év, és még furcsább dolog történt: a méginkább egykori fiatalember – memóriája vélelmezhető romlásával párhuzamosan – elkezdett olyasmiket beszélni, majd a kezében összpontosult hatalmat kihasználva cseleked(tet)ni is, amelyek pontosan szöges ellentétei voltak annak, amikről egykori beszéde szólt. Mert amíg egykor — a koporsó mártírsorsú lakójára is utalva – fennen hangoztatta, hogy soha többé ne lehessen már bárkit is politikai tevékenységéért nemcsak halálra ítélni, hanem büntetni-számonkérni sem, addig most, a jó két évtized elteltével a fiatalember totális számonkérés és a válogatás nélküli megtorlás apostolául látszott szegődni. Amiben persze az a fő érdekesség, hogy a most már cseppet sem fiatalember nemcsak 20 évvel korábbi önmagát köpte nagyívben szemközt, hanem 10 évvel későbbi alakmásának arcába is jó adag emésztőnedvet sercintett, hiszen ha mindaz, amit annak idején elmondott, hamis volt, akkor az annak hatására megmozduló történelmi erők is hamisak, álságosak voltak, vagy igazából nem is voltak talán történelmi erők... ki tudja.
Hogy is írta Karinthy?
"...Emlékezz rá, hogy egyszer még, utoljára, találkoztál velem... És ha van még benned valami belőlem, mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe, s írd meg nekik... írd meg ezt a találkozást... és írd meg nekik, hogy hagytalak el, és hogy tűntem el, beleolvadva az alkonyodó égbe, ifjan, szépen és végtelenül szabadon, hogy ne lássalak többé..."
Csak tartok tőle, hogy – ha volt egyáltalán — az a seb már tompán sem fáj...
2. "Atyjafiáért számod ad..."
Volt már alkalmam (hála a Jobbiknak) arról elmélkedni, hogy miért épületes baromság az ún. elszámoltatás szélsőjobbos verziója. Ahogy szintén jeleztem, érdekes módon ez a Fidesznek is feltűnt, de nem magát a koncepciót támadta, tartotta rossznak alapból, hanem annak olyan megközelítését, hogy azt ne ők, hanem rajtuk kívül bárki más valósítsa meg (a szakirodalom ezt különben "Nemzeti Színház-effektus" néven tartja számon).
Így most arról következzék pár szó, hogy miért felel meg ugyanúgy a fenti leírásnak a Fideszes megközelítés, mint a Jobbik-féle elszámoltatás-verzió!
Az alapkifogást fentebb az első részben már kifejtettem, azaz hogy nem ildomos összekeverni a politikai bosszút (,amely amúgysem túl szalonképes kategória) a köztörvényes bűntettekkel, gazdasági visszaélésekkel.
Érdekes módon ezek a gazdasági visszaélések – úgy tűnik – nem alkotnak egységes csoportot. Van először is egy olyan halmazuk, amelyik erősen pozíciófüggő: azaz amikor az "elkövető" valamilyen állami- vagy pártfunkciót tölt be, akkor ezek a súlyos visszaélések annyira felháborítóak, hogy lépten-nyomon előkerülnek, szinte eposzi állandó jelzőként tapadnak az adott személy nevéhez. De abban a pillanatban, amikor az adott személy megszűnik fókuszban lévő tényezőnek lenni, ezek a rendkívül súlyos, főbenjáró bűnök valahogy eltűnnek, nem esik róluk többé szó. (Mi is van Kóka helikopterével vagy a házán dolgozó feketemunkásokkal; neadjisten Molnár Lajos fegyvercsempészési ügyével?? és mintha mostanában kevesebbet hallanánk Oszkó építési engedély nélküli házáról [bár még mindig többet, mint az építési engedély nélküli turulszoborról], és a "libás Bajnai" is kezd kikopni... ezzel szemben változatlanul óriási, a magyarság sorsát döntően befolyásoló kérdésként tűnik fel Simor András MNB-vezér offshore-cégeinek sorsa.) Pedig az ember naivan hajlamos lenne első blikkre azt gondolni, hogy ami gazdasági bűncselekmény, az minden körülmények között az, nem pedig arra való volna, hogy furkósbotként használják azok ellen, akik túlzottan exponált pozícióba jutottak, és ezt nem a megfelelő (narancs)színben tették.
Érdekes módon annak, hogy az ilyen jellegű visszaélések törvénytelensége valahogy időpontokhoz köthető, megvan az ellenpéldája is. Nevezetesen az, hogy vannak olyan visszaélések, amelyek bár évekre nyúlnak vissza, de valahogy mégiscsak most, a parlamenti választások közeledtével derültek ki, indult velük kapcsolatban eljárás... (Hagyó, Hunvald, BKV). Pedig ugyebár ha valaki tud bármilyen visszaélésről, ám azt elmulasztja jelenteni az illetékes hatóságoknak, az a bűnpártolás minősített esete. Kínálkozna ezekre magyarázatul az a kézenfekvő "megoldás", hogy a korrupt, államapparátus által befolyásolt igazságszolgáltatás miatt "jegelte" ezeket az ügyeket az a sok őszinte és becsületes ember, aki most vádlóként mégis fellépett.
Ezzel a magyarázattal azonban szintén van egy kis bibi: van ugyanis egy harmadik csoportja is az "elszámoltatós" ügyeknek. Ezek azok, amelyek korrupt igazságszolgáltatás ide, feledésbe merült tisztségviselők oda, annak rendje és módja szerint elkezdődtek időben, sőt egyfajta állandó hivatkozási alapot jelentettek, ezek képezték a jobboldali sajtó gumicsontját. Ilyen volt pl. a Kulcsár-ügy.
Röviden összefoglalva: az elszámoltatás vagy már be is fejeződött, vagy még el sem kezdődött, esetleg mindig is folyt. Mindenesetre egy ilyen nehéz, embert- és jellemet próbáló feladat esetében a következetesség biztos nem fog ártani.
Hol volt hol nem volt egyszer egy fiatalember, aki a huszadik század vége felé kiballagott az ország fővárosának közismert szép terére. A téren ott állt egy koporsó, és a fiatalember amellé állván — helyesen érzékelvén a történelem erőinek készülőben lévő fordulatát — helyre kis beszédet kerekített, amely mélységesen megragadta a téren jelen lévő ezrek lelkét és képzeletét.
Telt-múlt az idő, eltelt vagy jó 10 év, és fura dolog történt: az egykori fiatalember fokozatosan úgy kezdett emlékezni, hogy nem ő mondott a történelmi erők megérzett fordulatának hatására beszédet, hanem a történelmi erők az ő beszédének hatására döntöttek úgy, hogy fordulatot tesznek.
Tovább is telt-múlt az idő, eltelt újabb jó erős 10 év, és még furcsább dolog történt: a méginkább egykori fiatalember – memóriája vélelmezhető romlásával párhuzamosan – elkezdett olyasmiket beszélni, majd a kezében összpontosult hatalmat kihasználva cseleked(tet)ni is, amelyek pontosan szöges ellentétei voltak annak, amikről egykori beszéde szólt. Mert amíg egykor — a koporsó mártírsorsú lakójára is utalva – fennen hangoztatta, hogy soha többé ne lehessen már bárkit is politikai tevékenységéért nemcsak halálra ítélni, hanem büntetni-számonkérni sem, addig most, a jó két évtized elteltével a fiatalember totális számonkérés és a válogatás nélküli megtorlás apostolául látszott szegődni. Amiben persze az a fő érdekesség, hogy a most már cseppet sem fiatalember nemcsak 20 évvel korábbi önmagát köpte nagyívben szemközt, hanem 10 évvel későbbi alakmásának arcába is jó adag emésztőnedvet sercintett, hiszen ha mindaz, amit annak idején elmondott, hamis volt, akkor az annak hatására megmozduló történelmi erők is hamisak, álságosak voltak, vagy igazából nem is voltak talán történelmi erők... ki tudja.
Hogy is írta Karinthy?
"...Emlékezz rá, hogy egyszer még, utoljára, találkoztál velem... És ha van még benned valami belőlem, mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe, s írd meg nekik... írd meg ezt a találkozást... és írd meg nekik, hogy hagytalak el, és hogy tűntem el, beleolvadva az alkonyodó égbe, ifjan, szépen és végtelenül szabadon, hogy ne lássalak többé..."
Csak tartok tőle, hogy – ha volt egyáltalán — az a seb már tompán sem fáj...
2. "Atyjafiáért számod ad..."
Volt már alkalmam (hála a Jobbiknak) arról elmélkedni, hogy miért épületes baromság az ún. elszámoltatás szélsőjobbos verziója. Ahogy szintén jeleztem, érdekes módon ez a Fidesznek is feltűnt, de nem magát a koncepciót támadta, tartotta rossznak alapból, hanem annak olyan megközelítését, hogy azt ne ők, hanem rajtuk kívül bárki más valósítsa meg (a szakirodalom ezt különben "Nemzeti Színház-effektus" néven tartja számon).
Így most arról következzék pár szó, hogy miért felel meg ugyanúgy a fenti leírásnak a Fideszes megközelítés, mint a Jobbik-féle elszámoltatás-verzió!
Az alapkifogást fentebb az első részben már kifejtettem, azaz hogy nem ildomos összekeverni a politikai bosszút (,amely amúgysem túl szalonképes kategória) a köztörvényes bűntettekkel, gazdasági visszaélésekkel.
Érdekes módon ezek a gazdasági visszaélések – úgy tűnik – nem alkotnak egységes csoportot. Van először is egy olyan halmazuk, amelyik erősen pozíciófüggő: azaz amikor az "elkövető" valamilyen állami- vagy pártfunkciót tölt be, akkor ezek a súlyos visszaélések annyira felháborítóak, hogy lépten-nyomon előkerülnek, szinte eposzi állandó jelzőként tapadnak az adott személy nevéhez. De abban a pillanatban, amikor az adott személy megszűnik fókuszban lévő tényezőnek lenni, ezek a rendkívül súlyos, főbenjáró bűnök valahogy eltűnnek, nem esik róluk többé szó. (Mi is van Kóka helikopterével vagy a házán dolgozó feketemunkásokkal; neadjisten Molnár Lajos fegyvercsempészési ügyével?? és mintha mostanában kevesebbet hallanánk Oszkó építési engedély nélküli házáról [bár még mindig többet, mint az építési engedély nélküli turulszoborról], és a "libás Bajnai" is kezd kikopni... ezzel szemben változatlanul óriási, a magyarság sorsát döntően befolyásoló kérdésként tűnik fel Simor András MNB-vezér offshore-cégeinek sorsa.) Pedig az ember naivan hajlamos lenne első blikkre azt gondolni, hogy ami gazdasági bűncselekmény, az minden körülmények között az, nem pedig arra való volna, hogy furkósbotként használják azok ellen, akik túlzottan exponált pozícióba jutottak, és ezt nem a megfelelő (narancs)színben tették.
Érdekes módon annak, hogy az ilyen jellegű visszaélések törvénytelensége valahogy időpontokhoz köthető, megvan az ellenpéldája is. Nevezetesen az, hogy vannak olyan visszaélések, amelyek bár évekre nyúlnak vissza, de valahogy mégiscsak most, a parlamenti választások közeledtével derültek ki, indult velük kapcsolatban eljárás... (Hagyó, Hunvald, BKV). Pedig ugyebár ha valaki tud bármilyen visszaélésről, ám azt elmulasztja jelenteni az illetékes hatóságoknak, az a bűnpártolás minősített esete. Kínálkozna ezekre magyarázatul az a kézenfekvő "megoldás", hogy a korrupt, államapparátus által befolyásolt igazságszolgáltatás miatt "jegelte" ezeket az ügyeket az a sok őszinte és becsületes ember, aki most vádlóként mégis fellépett.
Ezzel a magyarázattal azonban szintén van egy kis bibi: van ugyanis egy harmadik csoportja is az "elszámoltatós" ügyeknek. Ezek azok, amelyek korrupt igazságszolgáltatás ide, feledésbe merült tisztségviselők oda, annak rendje és módja szerint elkezdődtek időben, sőt egyfajta állandó hivatkozási alapot jelentettek, ezek képezték a jobboldali sajtó gumicsontját. Ilyen volt pl. a Kulcsár-ügy.
Röviden összefoglalva: az elszámoltatás vagy már be is fejeződött, vagy még el sem kezdődött, esetleg mindig is folyt. Mindenesetre egy ilyen nehéz, embert- és jellemet próbáló feladat esetében a következetesség biztos nem fog ártani.
2010. május 25., kedd
Kis irodalmi találóskérdés
Ki írta, kiről, vagy inkább: kinek ki jut róla eszébe??
"...olyan ember, akit a szókimondó jámborság fényköre vesz körül, akinek kiemelkedő képességei vannak arra, hogy vallásos és világi hiedelmeit elegyítse, és aki, mint .... mondták, szembetűnően azt hiszi, hogy amit tenni szeret, az a helyes, és mindig az az erkölcsös és a legjobb a nemzetnek, ami az ő szellemi és személyes igényeinek megfelel."
megfejtés itt fehérrel, kijelölésre látszik — Joseph Heller: Képzeljétek el (Alkibiadész jellemzése)
"...olyan ember, akit a szókimondó jámborság fényköre vesz körül, akinek kiemelkedő képességei vannak arra, hogy vallásos és világi hiedelmeit elegyítse, és aki, mint .... mondták, szembetűnően azt hiszi, hogy amit tenni szeret, az a helyes, és mindig az az erkölcsös és a legjobb a nemzetnek, ami az ő szellemi és személyes igényeinek megfelel."
megfejtés itt fehérrel, kijelölésre látszik — Joseph Heller: Képzeljétek el (Alkibiadész jellemzése)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
