A Nagymagyarország-tangó (I.)

"Játsszuk újra el, hogy semmiről sem tudunk

Tegyünk újra úgy, hogy semmiről sem tudunk

Mások játszanak, s mi lessük függöny mögül

Míg a régi régi tangó hegedül"
(Cseh Tamás: Tangó)

Amikor általános ötödikbe kerültem, és szeptember elején megkaptam az új könyveimet, felbukkant közöttük egy történelmi atlasz is. A rituális év eleji átlapozás során persze nemcsak az egyes térképeket tanulmányoztam, hanem megpróbáltam össze is hasonlítani őket különféle szempontok szerint. Természetesen adódott az egyik ilyen alapszempont: melyik volt a valaha volt legnagyobb birodalom? Ha jól emlékszem, nem tudtam határozott véleményre jutni, lévén akkoriban még meglehetős csekély ismereteim voltak a méretarány fogalmáról, de azért arra határozottan emlékszem, hogy Nagy Sándor, a perzsák, és a rómaiak ott voltak az élbolyban. És ha már a kérdést megvizsgáltam világméretekeben is, akkor a következő lépcső az volt, hogy megnézzem: "mindig ekkora volt-e Magyarország?" és ha nem, akkor mikor volt a legnagyobb.
Felsőtagozatba készülő kisdiákként nemcsak a mératarány fogalmát nem tudtam megfelelően használni, hogy kiderítsem: Nagy Sándor vagy Bonaparte Napoleon tudhatott-e a magáénak nagyobb területet, hanem azzal sem voltam tisztában, hogy amikor egy ilyen összehasonlítást próbálok meg tető alá hozni, akkor tulajdonképpen a középkori világszemlélet talaján mozgok. A sötét kor embere számára nyilvánvaló volt, hogy az igazi érték a föld, amelyből minél többet birtokol valaki, annál gazdagabb az illető. (Ez már csak azért is így volt, mert egyrészt a pénzforgalom meglehetősen alacsony szintű volt, másrészt az ingóságok elég gyakran cseréltek gazdát, többnyire nem békés úton.) Másrészt a birtokolt föld nagysága volt a kulcsa annak is, hogy valaki mekkora sereget tudott kiállítani, és a sereg nagysága pedig annak a kulcsa, hogy sikerül-e általa még nagyobb területet meghódítani, illetve a meghódított területet képes-e uralma alatt megtartani. Ily módon a térképre tekintve egy adott ország, birodalom gazdasági potenciálja, ereje lemérhető volt annak területi nagyságából. (Persze a hűbéri rendszer bizonyos sajátságai miatt nem mindig lehet egyenes arányosságot feltételezni, hiszen pl. a területileg Európa legnagyobbjai közé tartozó Német-római Császárság rengeteg bajjal küzdött, de a fentebb vázoltak mégis igazak voltak, csak nem a hierarchia csúcsán állóra, hanem a tartományurakra.) Az imént birodalmakról beszéltem, és ez nem véletlen. A fenti szemlélet ugyanis tökéletesen figyelmen kívül hagyott egy manapság létfontosságúnak ítélt szempontot, az etnikai hovatartozást. Így lehetett pl. Habsburg örökös tartomány Csehország, vagy különböző birodalmakhoz tartozó Itália egy-egy része egy-egy történelmi pillanatban. Vagy mondjuk Horvátország java része így tartozhatott a Magyar Királysághoz.
Nos, ezt az erősen a fegyverek dominanciáján és a föld birtoklásán nyugvó szemléletet kezdte ki fokozatosan a pénzgazdálkodás megerősödése, az egyéb gazdasági ágak kialakulása-felfutása, és a nemzeti eszme, a nacionalizmus térnyerése. Nem is kell hozzá túl nagy cinizmus, hogy a nacionalizmusra, a nemzeti eszmére úgy tekintsünk, mint ami az isteni eredetű monarchia ideáját leváltotta, és a birodalom eszméjét lecserélte a nemzetére. (Ez persze szoros összefüggésben áll az autokratikus, egyszemélyi uralmat leváltó, demokratikus formák térnyerésével is.)
És akkor itt kellene felmondani a történelmi közhelyeket, miszerint:
— A feudalizmusból örökölt birodalmak határai szinte sosem estek egybe a nemzeti-etnikai határokkal; így a multinacionális államok előbb-utóbb felbomlottak (Német-római Császárság), az addig széttagolt nemzetek pedig egy államban próbáltak egyesülni (Itália-Olaszország). Persze a hatalmi vagy épp nagyhatalmi vákumok mentén (Belgium), vagy épp a jól felfogott gazdasági érdekek alapján (Svájc) azért keletkeztek-maradtak fenn többnemzetiségű államok.
— Az egységes nemzetállamok ki-/megalakulása szoros összefüggésben áll a polgárosodással, valamilyen módon mindenütt a polgári átalakuláshoz kapcsolódik. Ahol ez az átalakulás megkésett vagy felemás volt, ott felemás képződmények jöttek létre eredményeképpen: a kevéssé demokratikus Német Császárság, vagy a dinasztikus alapokon álló Olasz Királyság.
— A történelmi Magyarország több szempontból is perifériára esett ebben a folyamatban, hiszen polgári fejlődése megkésett és szűk körű volt. Ráadásul ez a polgárság anyanyelvét-indíttatását tekintve nem annyira magyar, mint inkább német/sváb és zsidó volt. További hendikepként a történelmi Magyarország nemzetiségei (az egy, de szintén csak a 19. század utolsó negyedére létrejövő Romániát kivéve) nem rendelkeztek erős, polgáriasult nemzetállammal, amely alternatívát jelenített volna meg; így a nacionalizmus szélsőséges formában (is) megjelent körükben. És a dolognak ezzel még mindig nincs vége. Az elbukott polgári forradalom, '48 után ugyanis az egységesítő-modernizáló osztrák birodalmi törekvésekkel szemben a magyar nemzeti öntudat szinte szükségszerűen fogalmazódott meg a konzervatív-nemesi szemlélet átvételében. Ez kapott aztán közjogilag is szentesített formát az 1867-es kiegyezéssel, és össznemzeti megerősítést az ideológia szintjére emelve a millenniumi ünnepségekkel. Kibontakozott tehát az a képlet, amely nagyjából úgy nézett ki, hogy a (konzervatív-nemesi) múlt és vele az ennek keretet biztosító Árpád-kori Magyarország (annak feudális-birodalmi szemléletével) nemzetivé, magyarrá, sőt "Magyarrá" vált. És persze így vált magyarrá a nemesség önképét a múltba visszavetítő hun legenda annak minden elemével együtt. A múltba való fordulás mellett szükségszerűen és a sajátos logika szerint logikusan vált a modern állami, polgári berendezkedés idegenné: először Habsburg-csinálmánnyá (ahogy például Madách ötletesen karikírozza A civilizátorban), majd a történelem eseményei nyomán idegenszerűvé, azaz zsidó machinációvá.
— És ha fenti halmozottan hátrányos helyzet nem lett volna elegendő, jött az I. világháború, és Trianon kataklizmája. Azaz a magyarságnak nem volt ideje kinőni, meghaladni, és kinevetni a fentebb tárgyaltaknak megfelelően rögzült fixa ideát, hanem miközben javában abban lubickolt, azt "kihúzták" alóla. Így aztán nem csoda, hogy a "dicső történelmi múlt - mítikus hagyomány - nagy/birodalmi Magyarország" tényezők elválaszthatatlanul egymáshoz forrtak, mintegy egymás előfeltételeiként jelentek meg, és élnek tovább napjainkig a magyar köztudatban.

Olimpia volt

A TÁVOLSÁGOT, MINT ÜVEGGOLYÓT...
Változóban vannak az idők. Az én időmben még minden kisfiú mozdonyvezető vagy tűzoltó akart lenni (a lírai hajlamúbbak még esetleg katonák és vadakat terelő juhászok). Ma azonban egyértelműen a MOB-elnökség nemcsak minden gyermek, hanem egyenesen minden felnőtt szíve vágya is. Mert nem elég, hogy a MOB-elnök gyakorlatilag leválthatatlan, de a pekingi olimpia kapcsán (sőt, utólag már a 84-es los angelesi kapcsán is) az is kiderült, hogy semmiről nem tehet, nem felelős semmiért. Sőt, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke még a valósággal is sajátos viszonyban áll: ha valami nem úgy történik, ahogy ő elvárta, megjósolta, akkor természetesen a történések, és azok összes szereplője a hibás; és mégcsak véletlenül sem az elvárások vagy neadjisten azok megfogalmazója. Bár természetesen hallatszanak olyan hangok (a nyílt levél SP-nak különösen szívhezszóló), amelyek a nép MOB-elnökét aljas módon megpróbálják besározni, de az azért tudnivaló, hogy Schmitt Pál szíve igenis együtt dobbant a sportolókéval. Eleve időt, fáradságot és a köz pénzét nem kímélve kiutazott a távoli Pekingbe. De mindez nem elég: percről percre együtt élt a versenyekkel: a minden magyar médiát letaroló "8-szor is csak egy kicsin múlt" szöveget például rendszeresen építgette, update-elte, én pl. a hvg-ben találkoztam egy korábbi fázissal, amelyben még az 5-ös szám szerepelt. Nem mennék bele, hogy ez a nyilatkozat miért képmutató és ostoba (csak egy alapvetést említenék: a VERSENYsport arról szól, hogy valamelyik résztvevő jobb valamennyivel), inkább hadd idézzem másik kedvencem!
SP fősporttisztségviselő elmondta, hogy ő már 2002 óta (jaj, de ismerős évszám is ez, mi is volt ekkor? melyik kormányt váltotta melyik?) mondogatja, hogy nem lesz ez így jó, mert a romlás útjára léptünk. Szép, korrekt, politikamentes nyilatkozat; de nekem azért mégis van vele egy-két gondom. Az egyik az, hogyha 2002-ig minden nagyon szép és nagyon jó volt (kivéve persze nyilván a '94 és '98 közötti időszakot), akkor hogyan sikerült 6 év alatt tönkrevágni egy ilyen tökéletes szisztémát, mint amit a magyar sport képviselt 2002-ig? Sőt, ha jól emlékszem, Athénban még minden rendben volt (hiszen nagyjából annyi aranyat hoztunk, mint ahogy az Elnök Úr elvár... izé, megjósolta — a doppingbotrány pedig csak arra volt jó, hogy az ezen poszt elején vázolt elnöki érinthetetlenséget alátámassza), szóval, ha villám sebesen 4 év alatt sikerült mindent szétverni, a MOB miért nem emelte fel szavát? Vagy ha más eszköze nem maradt, esetleg egy kollektív lemondás... Tudom, tudom, olyan erőszakos a tagság, hogy folyton visszaszavazza az embert a hatalomba. De akkoris: hát egy ilyen kiváló sport- (és egyéb) diplomata hogy adhatja a nevét egy ilyen alantas folyamathoz??
És biztos, hogy ez a folyamat csak 2002 óta tart? Az összes média tele volt vele, hogy olimpiai összteljesítményünk a rendszerváltás óta folyamatosan lefelé tart. Igazán olyan nagy dolog lett volna bemenni a 2000-es olimpia után az akkori miniszterelnökhöz, és jól az asztalra csapni, hogy ez így nem mehet tovább?
Persze az sem volt rossz, mikor a jeles esemény utolsó napján jeles sportvezetőnk akként értékelt, hogy ő ma 15 (!!-alig rosszabb, mint a Helsinkiben nyert 16 arany!) magyar aranyérmet adott át, nevezetesen a vízilabda-csapat tagjainak. És persze azt sem mulasztotta el hozzátenni: szerinte egy csapat-arany még értékesebb is, mint az egyéniben nyert. Nem szállnék vitába egy ilyen kaliberű sportszakemberrel, de azt azért megjegyezném, hogy a MOB által is jóváhagyott díjazási/honorárium-rendszer mintha nem ezt mutatná. Az egyéni győztesek ugyanis 20, míg a csapatban aranyat szerzők 12 millió forintos egyszeri juttatásban részesülnek.
Ez is csak azt mutatja, hogy minden értéket nem lehet pénzzel megmérni.

PHENJAN, KHARTOUM, HAVANNA ??
Igazából még nem olvastam hivatalos diadaljelentést, de az indirekt jelzésekből (és a már megmutatkozó anyagi haszonból) nem merészség levonni azt a következtetést, hogy a NOB szerint a pekingi olimpia átütő sikerrel zárult, és elérte célját. Többször írtam már róla (most lusta vagyok saját blogomban linkeket vadászni, akit érdekel, az megtalálja az "olimpia" címke alatt), hogy képmutatásnak érzem az olimpia "diktatúraszelídítő" funkciójáról szőtt álmokat. De ha most az derül ki, hogy ez a törekvés mégis sikeres volt, (bár a Kínából érkező tudósítók és hírek nem erre utalnak,) akkor egészen egyszerű és egyértelmű a jövő útja. Keressük meg a világ még meglevő minél vadabb diktatúráit, és sorban adjuk nekik az olimpia rendezési jogát! (És amilyen túlkínálat van e szempont szerint a helyszínekben, érdemes volna megfontolni a 3, 2 sőt akár az évenkénti olimpia-rendezést is!!) Bár a NOB sajnos következetlen volt, és a 2012-es olimpia rendezési jogát Londonnak ítélte, de ha a fentebb vázolt elképzelés megvalósul, akkor már 2013-ban Észak-Koreában, Szudánban vagy akár Kubában, esetleg Iránban üdvözölhetjük a világ spotolóinak színét-javát. Ezzel egyben sikerülhetne kifogni a szelet azoknak a kalandor elképzeléseknek a vitorlájából, amelyek diktatórikus berendezkedés megléte nélkül pályáznak a 2016-os, vagy a 2020-as olimpia megrendezésére. Bár egyik-másik jelölt ilyen-olyan kis engedmények árán akár megfelelőnek is tűnhet (Thaiföldön pl. államcsíny jelei mutatkoznak), de azért elég gyenge a felhozatal. Bááár... ott látom a 2020-as jelöltek közt Budapestet is. Lehet, hogy a Budapesti Olimpiáért Mozgalom helyzetértékelése mégiscsak reálisabb olimpiai esélyeinket illetően mint azt sokan hittük?

A doppingról — ferde szemmel

Érdekes hozadéka figyelhető meg annak az egyszerű ténynek, hogy éppen ezekben a napokban zajlik (a poszt elkezdése idején még tényleg zajlott) a soros olimpia Pekingben. Ez pedig az, hogy soha ennyi cikk, elemzés, interjú ilyen rövid idő alatt nem jelent meg a doppingról - anélkül, hogy egy prominens sportoló is bukott volna.Csak az elmúlt héten, csak a Népszabadságban (tehát egy végülis "profilidegen" napilapban) öt anyag foglalkozott a témával. Kezdődött a hírhedt mexikói drogdíler interjújának ismertetésével, majd folytatódott annak továbbgondolásával, hozzá csatlakozó vélemények megjelentetésével; aztán következett egy megtért bűnbánó vallomása, és végül a sort egy, a témával foglalkozó kutató álláspontja zárta. De kis jóindulattal ide sorolható az emberi teherbírás határainak kérdését feszegető írás is.
A legérdekesebb cikk azonban a Magyar Narancsban jelent meg Dénes Ferenc tollából. Az írás azon kitételeivel, amelyek azt tárgyalják, hogy az eszmények (és a rajtuk alapuló közbeszéd), valamint a valóság mennyire eltávolodtak egymástól csak egyet lehet érteni. Ha az ember nem túl szenteskedő, akkor el kell ismerje azt is, hogy a szerző által felvetett metódus egyike a lehetséges megoldásoknak.Véleményem szerint azonban az értekezésnek épp a két lényegi pontja, a kezdete, a "logikai" kiindulópontja és a végkövetkeztetése, a megoldás bevezetésének okai, illetve szükségességének indoklása eléggé gyenge lábakon áll. A bevezető rész érdekes felvetése nagyjából a WADA kárhoztatásában merül ki, mert szerző szerint rajtuk múlik a versenyek eredménye attól függően, hogy éppen kit sikerül nyakon csípniük. Persze ilyen alapon éppenséggel kárhoztathatnánk a rendőrséget is, mert a bankrablások tetteseinek (némely esetben való) felderítésével abnormálissá teszi a pénzeszközök kreatív újraelosztására irányuló tevékenységet. Egyszerűbben szólva: kicsit groteszk kárhoztatni azt a szervezetet, amelyik a hatályos szabályozások betartásán őrködik. (Azt már csak desszertként tenném hozzá, hogy kell hozzá némi intellektuális merészség, hogy a technikai sportok folyamatos invencióját vagy a sporteszközök fejlődését összemossuk a teljesítményfokozó [dopping/ajzószerek] fogyasztásával.) Az mindenképpen a jelenlegi szabályozás érdekessége, hogy a csak a sportolót mint végfelhasználót büntető gyakorlat üzenete a nemzeti és a sportszövetségek felé egyértelműen az, hogy megéri nemcsak eltűrni, hanem egyenesen elősegíteni és serkenteni a doppingot, hiszen ők nem bukhatnak le/meg, számukra a dolognak nincs konzekvenciája; sőt bukás esetén a nemzeti érdekek és a nemzet/sportág jó hírének védőjeként is felléphetnek.
Mindaz, amit a doppingolás ellenzőinek és a - mondjuk így - "liberalizáció" híveinek érveiről olvashatunk igaz (és köztudott), csak számomra minimum, hogy nem meggyőző. Mert tényleg igaz, hogy a doppingolás mint folyamat pillanatnyilag ellenőrizetlen (bár ez is vitatható, hiszen valahol valaki nyilván koordinálja, időzíti a versenyzők "szerezését", nem pedig találomra szedik az anyagot, tetszésük szerint). De abszolút nem igaz, hogy EZÉRT vannak a doppinghoz köthető halálesetek, vagy vannak nemkívánatos egészségi mellékhatások. A dopping függetlenül attól, hogy megengedjük-e, szabályozzuk, vagy éppen tiltjuk, egészségkárosító hatású! Épp ez a tény a tiltás markáns alapja. Megint egyszerűbben-összefoglalóan: a "liberalizáció" önmagában nem csökkenti a dopping kártékony hatásait.
Való igaz, hogy ugyancsak erősen megkérdőjelezhetőnek tűnik a legális ajzószerfogyasztás esélykiegyenlítő hatása. Pillanatnyilag azok az országok látszanak az illegális doppingolás élvonalában levőknek, amelyek ezt megengedhetik maguknak (és tegyük hozzá: meg is akarják engedni, mert pl. épp mostanság sokat példálóznak az olimpián éremtelen svédekkel, akik azért elég tehetősek). Csakhogy, ha jobban belegondolunk, könnyen rájöhetünk, hogy a dolog nem illegálisdopping-specifikus, hanem mondjuk talán: kapitalizmus-specifikus. Hiába legális mondjuk a számítógép- vagy az autó-vásárlás többé-kevésbé világszerte, azért mégsem a bangladeshi számítógéppark vagy az etióp autóállomány számít a legkiterjedtebbnek és a legmodernebbnek. Ugyanígy jó okkal élhetünk a gyanúperrel, hogy a legalitás nem fog azon változtatni, hogy mely országok engedhetik meg maguknak, hogy élvonalbeli szerekkel etessék az ún. "sportolóikat". (Erről részletesebben majd kicsit később.)

És persze az is kérdés, hogy mi számít teljesítményfokozónak és mi ajzószernek, vagy mi épp doppingnak. Tegyük gyorsan hozzá, ezt Dénes Ferenc is leszögezi. Írása végére mégis sikerrel oldja meg, hogy összemossa a kávét a doppinggal, mégha a poén szintjén is. Vannak dolgok, amelyek viszont szóba sem kerülnek, holott szerintem ebben a témakörben legalább ugyanekkora súllyal bírnak, ha nem nagyobbal. Annál mindenesetre nagyobbal, minthogy egy-egy kósza utalással elintézhetőek lennének. Mert, ha - tegyük fel - legalizáljuk a doppingot ("serkentőszereket", hogy szalonképesebbek legyünk, bár biztos vagyok benne, hogy az lesz a legkisebb probléma, hogy a marketingesek megfelelő, azaz eladható kifejezést találjanak a "szer"-re), nem a "sportpiac esélyei" fogják jelenteni a legnagyobb dilemmát, akármennyire is közgazdász-szemüvegen át nézzük a világot. A "liberalizáció" az én megítélésem szerint két fontos kérdést hoz(hat)na magával, egyik súlyosabb, mint a másik.

Először is: a dopping beengedésével párhuzamosan elkezdhetjük elvagdosni azokat a szálakat, a melyek a "sportpiac" és a tömeg- és iskolai sport között (ha megviselten is, de) eddig ott feszültek. Onnantól kezdve elég nehéz lesz eladni az iskolai tornaórát, vagy a reggelenkénti kocogást a "mozgás, sport, egészség" jelszóval. (Hiszen a[z él]sport köztudottan és elismerten minden lesz, csak nem egészség.) Hogy magyarázzuk meg a gyereknek, hogy az a sok nyűg és erőfeszítés arra való, hogy egészséges maradjon, és ha nagyon kiváló, akkor esetleg kiválasztják arra, hogy tönkretehesse az egészségét? Alighanem célszerű lenne az élsportnak vmi teljesen más elnevezést is találni. És vajon hol lesz a liberalizáció határa? Jó lesz-e, ha a kávéhoz, energiatalhoz, izomlazítóhoz hasonlóan közforgalmú dopping megjelenik a baráti sörmeccseken? A sportpiacot én magam nem féltem: a sportszergyártók helyét nyilván átveszik majd a gyógyszeresek; és a hirdetések onnatól majd nem arról fognak szólni, hogy egy bizonyos cipő, dressz vagy melegítő birtokában érhetünk el emberfeletti teljesítményeket, hanem hogy ezt egy bizonyos márkájú serkentő segítségével tehetjük meg. (Szarkasztikusan jegyezzük meg: ezekben a hirdetésekben még több is lesz az igazság.)
Talán egy fokkal még súlyosabb és még messzebbre vezető a második problémacsoport. Dénes Ferenc írásában folyamatosan az emberi döntési szabadságra, az emberi autonómiára és az ezen nyugvó képességre hivatkozik, amely lehetővé teszi, hogy mindenki felmérje saját önérdekét, és prioritásokat állítson fel, ha például a teljesítménykényszer és ezzel szemben saját egészségi állapota között kell választania. Ez valóban nehezen cáfolható argumentum, de ugyanakkor érdemes észrevenni azt is, hogy manapság is csak erős megszorításokkal van forgalomban. Mert ugyanúgy, ahogy Alkotmánybíróságunk szerint a "bódulathoz való jog" nem foglaltatik benne az alaptörvényben, ugyanez bízvást elmondható a "jobb sportteljesítményhez való jog"-ról is. Azaz: egy esetleges doppingliberalizáció után hogyan fogjuk elmagyarázni a füves cigit szívó vagy ecstasyt fogyazstó fiatalnak, hogy őt elviszi a rendőr, míg a sportpiaci munkásnak százezrek tapsolnak és milliókat tesz zsebre, szintén egészségre ártalmas szerek rendszeres fogyasztása révén. Próbáljunk meg esetleg a köz érdekére, megrendelésére hivatkozni? Nem volna ez ugyanolyan nagy (vagy még nagyobb) képmutatás, mint a jelenlegi állapot, amikor úgy csinálunk, mintha nem volna minden telítve a doppinggal? Vagy mondjuk azt, hogy a doppingoló sportiparos orvosi ellenőrzés alatt teszi ugyanezt? A kábszeres erre a képünkbe vigyorog, és azt mondja: "hát épp ezért kéne a drogot is liberalizálni, hogy ebben az esetben is meglegyen az orvosi kontroll". Jahogy a drog egészségkárosító, és halálos áldozatokat követel? Nyilván nem kevésbé, mint a dopping. És túladagolva ugyebár még a víz is járhat halálos következménnyel. Ebbe a témakörbe tartozik a dopping és a döntési szabadság másik lehetséges jövőbeli kivetülése. A boncolgatott Narancs-publicisztika ugyanis a liberalizáció mértékét és korlátait tekinti alapkérdésnek. Ami azért érdekes, mert ha elfogadjuk a saját magunkra vonatkozó döntési szabadságot mint alapértéket, akkor elég nehéz azt mondani, hogy "eddig tartott a döntési autonómiád, innentől mondj le róla". És azt csak a vak nem veszi észre, hogy a vér- és a szintetikus dopping után itt kopogtat, sőt már a spájzban van a mechanikus és a genetikai dopping. Oscar Pistorius, a műlábú dél-afrikai futó példáján túllépve, ugyan miért ne tartozna a habeas corpus körébe, hogy milyen sugárhajtóművet szereltetek magamra a 100m-es síkfutáshoz, vagy milyen teleszkópos lábat a magasugráshoz? És hát miért ne hozzunk létre az előbbihez ember-gepárd, az utóbbihoz ember-béka hibrideket? (Külön pikantériája a dolognak, hogy a genetikai manipulációt a világ túlnyomó részén törvények tiltják, dehát az önrendelkezési szabadság nagy úr...)
Az eddig leírtak alapján talán úgy tűnhet, alapjában véve elítélem a doppingliberalizációt. Bár az ötlettől (pontosabban: annak kiváltó okaitól) nem vagyok elragadtatva, de ettől függetlenül meggondolhatónak/meggondolandónak tartom azt. Mélységesen ellenzem azonban azt, hogyha adott egy hamis, álságos szituáció, annak egyetlen elemét kicserélvén azt higgyük: minden kérdést megoldottunk. Mert való igaz: furcsa, hogy a WADA doppingellenőrei inkvizitor módjára zaklatnak sportolókat, járnak a nyakukra. De nem elsősorban azért furcsa, mert ezt teszik, hanem azért, mert a hatályos szabályozások betartatásán CSAKIS és kizárólag ők őrködnek. Ahogy fentebb is utaltam rá: a nemzeti és a sportszövetségek nem a doppingolás visszaszorításában, hanem technikailag minél tökéletesebb kivitelezésében érdekeltek, hiszen így juthatnak elismeréshez és anyagi eszközökhöz. Véleményem szerint a jelen helyzetben érdemes volna meggondolni mind a pozitív, mind a negatív motivációt az egyes szakági és nemzeti szövetségekkel szemben: nem személyek/versenyzők, hanem kvóták tiltásával, neadjisten országok/sportágak olimpiai jogosultságának felfüggesztésével, illetve hasonló jellegű jutalmazási szisztémával a doppingellenességet megteremteni minden szinten.
Ha viszont be óhajtjuk vezetni az egyértelműen a sportot a cirkuszi produkció felé eltoló "szabad rendelkezést", akkor ezt nagy és felesleges luxus volna az élet csak egyetlen szeletére vonatkozóan megtenni. Mert azt állítani, hogy a sportolónak inkább érdeke, hogy "orvosi" kontroll mellett tönkretehesse magát, mint az, hogy gyakran ellenőrizzék, legalábbis képmutatás. Érdemes észrevenni, hogy ezt a jelenlegi állapotot nem a WADA túlbuzgása, hanem a dopping elterjedt mivolta hozta létre. És ha az ember kétségtelenül meglévő jogát az önrendelkezéshez az élet minden területén (gondolok itt nemcsak a drogra, hanem pl. az eutanáziára is) megpróbáljuk tiszteletben tartani, akkor mondhatjuk, hogy itt van már a szép új világ. Akkor mindnyájan leülhetünk szóma-koktéljaink mellé. Legfeljebb lesz, aki kevesebbet fog inni...

Kis olimpiai mozaik

Hát megkezdődött.

Jómagam nem csatlakoznék azok táborához, akik a megnyitóünnepség látványos mivoltából messzemenő következtetéseket tudnak levonni az egész olimpia — benne a még le sem zajlott versenyek — színvonalát illetően. Csak csendesen irigylem látnoki képességeiket, illetve annyit tennék még hozzá, hogy ez a megközelítés ("sokba került, akkor csak jó lehet") leginkább az amerikai közönségfilmek kapcsán merült fel eddig. Dehát úgy tűnik, a világ és benne a sport kezd egyre inkább szép, színes szélesvásznú produkcióvá válni maga is.

*

Ami azonban igazán irritáló az olimpia fogadtatását illetően — villámgyorsan feledve az úgy tűnik, csak divat szintjén felvett emberjogi vonalat — az a gusztustalan szerecsenmosdatás, ami szinte a megnyitás másodpercétől felerősödött és azóta tombol. "Kína amúgyis mindenképpen világhatalommá válik, kár volna hát megharagítani a háttérbe szorításával, tegyünk a kedvére azzal, hogy megmutatjuk: elismerjük, és tudomást veszünk róla, aspektáljuk őt. Az emberi jogok meg vagy le vannak... ejtve, vagy majd kivívódnak maguktól." — valami ilyesféle álláspont látszik körvonalazódni szinte minden fórumon (nagy csalódásomra még a Magyar Narancs szerkesztőségi cikkében is). Azt, hogy a NOB "majd az olimpia megrendezése megszelídíti a diktatúrát" álláspontja nemcsak hamis, hanem képmutató is, tudjuk, itt is megírtam. De hogy a világ nagyobb fele (kivéve egy-két általam olvasott nagyon józan bloggert) a sportot, és annak legnagyobb versenyét csak eszközként hajlandó kezelni egy politikai játszmában, az több, mint kiábrándító, sokkal inkább gyomorforgató.

A sok szenny, ami a kínai diktatúra szerecsenjének mosdatásakor lejön, ránk ragad.

(update: mégis van remény, az index vmi hasonlót pedzeget itt, illetve van még egy cikk, "Mars benevez" címen, amely pillanatnyilag nem elérhető...)

*

A történelem — mint tudjuk — ismétli önmagát.

A világ egy távoli sarkában olimpiát rendeznek. Az ott résztvevő kis nemzet sportolói azonban döbbenetes híreket kapnak otthonról: országukat megtámadták az oroszok, a harcok már hazai földön zajlanak, nem lehet tudni, mi lesz.

Az, ami velünk történt 1956-ban Melbourne-ben, most 2008-ban ahhoz nagyon hasonló történik Pekingben a grúzokkal. Mindez akkor villan belém, amikor Ungvári Miklós dzsúdózik egy grúz fiúval, aki olyannyira összeszedetlen, hogy szinte semmi ellenállást nem képes tanúsítani.

Most kivételesen nem vagyok képes tiszta szívemből örülni a magyar sikernek.

*

Szinte nincs olyan úszószám, amelyben ne dőlne meg legalább egyszer a világcsúcs. A 4*100-as gyorsváltóban 5(!) csapat úszik a régi világcsúcs-időn belül, de van olyan pillanat, amikor hatan is részidőn belül vannak. (Csak tudnám, mit lazsál a másik kettő...) Mindeközben a magyar televízió riportere őszintén és szinte már túl naivan lelkesedik: fantasztikus, hogy pár év alatt mit fejlődött az úszósport...

És ha lett volna szemernyi kétségünk is, most már kimondhatjuk: Fazekas Róbertnek igenis mindenképpen helye van az olimpián. Ha soha nem doppingolt, és most megdobta a szintet, akkor azért; ha 4 éve megtévedt, akkor azért, hogy lássa: másutt, ügyesebben hogy csinálják...

*

És zárásképp az áldott magyar közönségről.

Elektrotechnikai üzletlánc hirdetésében "9-nél több" magyar aranyérem esetében ígéri a náluk vásárolt nagyértékű cikkek árának visszafizetését. Nagy kockázatot nem vállalnak: utoljára ilyesmi 20 éve, Szöulban sikerült, és az elmúlt két évtized nem a magyar sport élre töréséről szólt. De legalább erősítik a legendás magyar realitásérzéket.

Ami különben így is nap mint nap megnyilvánul. Kereskedelmi tévé kvízműsorában kérdés: ki szerezte a magyarok első pekingi érmét. Betelefonáló válasza: Cseh László, SAJNOS CSAK ezüstöt. Phelps nyolc aranyért jött, gyakorlatilag legyőzhetetlen (pláne egyéniben), de mi azért az ezüstön sajnálkozunk...

Egy páros nap éjszakája, avagy a KöKi-lépcső visszatér

Életveszély ismét elhárítva, a lépcső újra működik, ezúttal rábuherált tetővel. Jobbra a nyáresti szellő sokat sejtetően lebegteti az "Átjárás tilos és életveszélyes" feliratokat a félrefordított rácson. És mi már sejtjük: a játszma még nem ért véget...

Betűrejtvény Geszti Péternek

(megfejtés: hol a boldogság mostanában [gy. k.: hol a boldogság, mostan á-ban])

Ételes képrejtvény

(megfejtés [természetesen]: orosz hússaláta)