Kis színesek a Metróból/ról

1. Vissza a múltba!
"Kóka János szerint Kuncze Gábor visszatérése erősítené a liberalizmust, és az SZDSZ egységét szolgálná.
Kóka János felidézte azt a napokban tett nyilatkozatát, amely szerint elnökjelöltként indul az SZDSZ tisztújításán, de ha Kuncze Gábor is hasonlóan dönt, akkor visszavonja saját jelölését. Kuncze Gábor egységteremtő, integratív habitusa az SZDSZ-t és a liberalizmust erősítené – mondta Kóka."

Az SZDSZ-t lehet szeretni és nem szeretni (bár mostanság, mintha az utóbbi felé kezdene elbillenni a mérleg nyelve). Ugyanakkor azt is meg kell jegyezzük, hogy ami miatt a magyar liberális pártot normális európai kultúrember nem kedvelheti, azok az ismérvek ráhúzhatók az összes többi magyar pártra is. (Most az abnormális ázsiai bunkókkal ne foglalkozzunk...) Az viszont kétségtelenül a javukra írandó, hogy az elnökválasztás tekintetében ők állnak a legközelebb ahhoz, amit az ember a "demokratikus párt" fogalma alatt ért: az előre lefektetett időközönként megtörtént a pártelnökválasztás, és egyik regnáló elnök sem épített ki a párton belül olyan egyszemélyi uralmat, hogy a választás hosszú távon formalitássá váljon – többnyire többes jelölés volt, akadt alternatíva. (Tessék azért belegondolni, hogy ez a mostani politikai életünkben jelen lévő többi alakulatról csak nagyon erős fenntartásokkal [vagy úgy sem] mondható el!!)

De az új elnökválasztási szappanopera elég rendesen belerondított ebbe az összképbe. És a tehetséges újonnan megválasztott(?) elnöknek(?) ezt sikerült még tovább fokoznia. Próbáljuk meg felidézni a kádári örökséget néhány pillanat erejéig, és a sorok közt olvasva olvasni!

"Elismerem az előző választás érvénytelen voltát (ezért vagyok hajlandó az új választáson indulni), és erősen remélem, hogy újra engem választanak elnökké. Az új választást azonban csak addig látom szükségesnek, amíg a manapság is rendkívül népszerű Kuncze Gábor nem száll ringbe, mert így vele szemben sem nekem, és ami sokkal fontosabb: Fodor Gábornak sem volna esélye. Szóval a lényeg: bárkit, csak Fodort ne!"

***

2. Halasztott megbotránkozás

"Szeretné kitölteni 2009-ig szóló mandátumát a szexbotrányba keveredett Max Mosley, a Nemzetközi Automobil Szövetség elnöke, aki azt mondta: jövőre, 16 év után önként távozna."

"Jaj fiúk, hát igen, óvatlan voltam, és megbuktam azzal a kis ribanccal, de hát olyan jó elnöknek lenni. Meg olyan kínos volna, ha EZÉRT kellene lemondanom... Na, igazán, azt az egy évet még hadd töltsem ki, addig a botrány is elcsitul, én is megszedem még magam, és szimpatikus módon önként lemondva távozhatom. Ja, és akkor azt is el fogom hallgatni, amit én tudok rólatok..."

A magyar politikai "párbeszédről"

Igen, jogos a kérdés: lehet-e írni olyasmiről, ami nincsen. Való igaz: kulturált, európai értelemben vett párbeszéd a magyar politikai életben már nagyon régen – legalább jó egy évtizede – nincsen. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy valamiféle metakommunikáció mindig létezik, ha több szereplőről van szó. Erre a legszemléletesebb példa a hidegháború korának "politizálása".

Úgyhogy most arra tennék kísérletet, hogy a mai magyar politikai metakommunikáció témáit és eszközeit feltárjam. Alapvetően mindenkinek vannak közös tapasztalatai, így hát néhány dolgot axiómaként is kezelhetünk. Például elsőként mindjárt azt, hogy a mai magyar politikai (meta)kommunikácó a politikai hatalomról szól, ekörül forog. A politikai hatalom megszerzéséért folytatott ádáz harc mára szinte közhely lett, és számtalan dolgot hozott magával. Az egyik - és tán legfőbb és legártalmasabb ilyen dolog, - hogy öngerjesztő folyamattá vált. Azaz az a metakommunikáció, amely magában a politikában zajlik, a politikáról való beszédnek-gondolkodásnak is sajátjává vált. Más szóval egyre inkább elfogadott nézetté kezd válni, hogy a politika – szemben a klasszikus meghatározással – nem a köz ügyeinek intézése, sőt előmozdítása, hanem a hatalomért folytatott ádáz és kíméletlen harc, amelyben minden megengedhető.

Természetesen a köz ügyeinek előmozdításáról verbális szinten egyik tábor sem tesz le, de nem mulasztja el – többé vagy kevésbé burkoltan annak közlését sem, hogy ezt a feladatot csak ők tudják megfelelően, és hitelesen megoldani. (Szép példája ennek pl. a Fidesz 2006-os kampányban a két forduló között feltűnt "Most csak Magyarország számít!" szlogenje, amit az elbukott második fordulót követően villámgyorsan követett az a deklaráció, hogy a gazdasági-társadalmi felemelkedés titkát – ,amelyet ők természetesen ismernek, és amely egész Magyarországnak hasznára válik – azért nem teszik közkinccsé program formájában, mert akkor az ellentábor megvalósítja. (Hát ennyit Magyarország érdekeiről.....)

Az, hogy a politikai kommunikáció olyanná vált, amilyenné – ,ahogy az már talán a fentebbiekből is kiderült – magából a politika céljáról vallott nézetekből is levezethető. Méghozzá elsősorban az ún. "politikai elit" nézeteiből. Természetesen dőreség volna azt képzelni, hogy a világ többi részén, vagy akár csak az ún. "boldogabbik részén" csupa hivatástudatból tevékenykedő idealista sertepertél a politikában és környékén; de ugyanakkor kétségtelen tény, hogy hosszú távon az e területen működőkkel szemben valamiféle íratlan követelményként jelenik meg, hogy a köz ügyeinek szolgálata legyen az elsődleges szempont. Ezt jelenleg Magyarországon a fentebb már emlegetett a "nemzet ügyének kizárólagos képviselete"-elv minél hangosabb recitálása van hivatva pótolni.

Nyilván nagyon sokféle okot, kezdőpontot tudhatunk megjelölni vérmérsékletünk és politikai beállítódásunk szerint a fentebb taglalt jelenség(ek) okaként-eredeteként. (Mellesleg: az is a fentiekből eredeztethető, hogy egy objektív, tényszerűen létező jelenség pártállás szerint más- és másképpen magyarázható.) Akárhogyan is próbálunk azonban visszanézni, mindenképpen megtaláljuk azokat a jelenségeket, amelyek apró momentumként kísérik végig a mai állapotokhoz vezető utat. Például nem is kell hozzá túl nagy rosszindulat, hogy ha egy addig radikális liberalizmusáról ismert párt – felismerve, hogy a másik oldalon ott a lehetőség egy csomó "gazdátlanul" maradt szavazat begyűjtésére – hirtelen magát konzervatív irányultságúnak kezdi címkézni és láttatni, csakhogy a hatalom közelébe vagy magába a hatalomba kerülhessen, akkor ebben is csak a fenti folyamatok jellemző állomását lássuk.

Amikor a fentebbiekről leltárt készítünk, felróhatjuk azokat egyik vagy másik pártnak (sajnos, úgy tűnik, nem nagyon létezik ettől a "bűntől" mentes politikai alakulat), de a hangsúlyokat akárhova is tesszük, nem felejtkezhetünk el arról, hogy az okoknál sokkal súlyosabban esnek latba a következmények. Ezek közül kétségtelenül a legártalmasabb a társadalom mentalitására gyakorolt hatás: a "permanens háború" elmélete ellenséget kreál a más politikai nézetet vallóból, és – ahogy azt fentebb is említettem – a politikai hatalmat ön- és végső célnak lát(tat)ja, ami "természetesen" lehetetlenné teszi a pártszempontokon túli és azok fölötti célok képviseletét. ( 2006-ban az új országgyűlésnek nem sikerült megszavaznia sem a pártfinanszírozás átláthatóvá tételét, sem az országgyűlés létszámának csökkentését, holott elvileg ezekben – legalábbis a nyilatkozatok szintjén – egyetértés volt a parlamenti pártok közt. Ugyanakkor évről évre példás egyetértésben sikerül szavazni a képviselői illetmények rendezéséről, ami itt természetesen itt nem elsősorban azok csökkentését jelenti. [Tudom, ez itt demagógia, de úgy tűnik a téma a szerzőre is hatást gyakorol:)]) Nem nehéz belátni: ahol ellenségek alkotják a politikai palettát, ahol csak EGY párt képviselheti a kizárólagos igazságot (akár azzal megspékelve is, hogy a másik(ak) haza- és nemzetárulók vagy szélsőséges[ek]), ott szükségszerűen erodálódik a demokrácia, és főleg a demokratikus gondolkodás.

Tegyük hozzá szomorkásan: azokat a pártokat, amelyek nem szándékoznak kilépni ebből az ördögi körből-spirálból (és EGY darab párt önmagában a másik[ak]kal szemben ezt aligha teheti meg), ez aligha zavarja — hacsak épp nem kedvük szerint is való.

"A" — dehogy(isnem)!!

Mint igazi magyar férfiembernek, számomra kora gyermekkoromtól a foci volt "a" sport. Jégkorongot valószínűleg a téli olimpiák alkalmából láttam először, és rögtön az rögzült bennem, hogy ez valami olyan sport, amelyet csak külföldön játszanak. Így aztán, amikor már érettebb fővel szembesültem vele, hogy magyar jégkorong mint olyan, igenis létezik, akkor ez először komoly meglepetést jelentett. Másodjára aztán az "igen, helyünkön vagyunk" érzése kapcsolódott a sporthoz: reménytelen kínlódás a "C" csoportban, valahol fényévekre az "igazi" hokitól.

Emlékszem, akkoriban jót mosolyogtam a fanatikusokon, akik rendületlenül hittek, csinálták a dolgukat, vagy egyszerűen csak rajongtak kedvenc sportjukért. Ma már visszanézve persze könnyű okosnak lenni, és kijelenteni, hogy valahogy mindennek épp a fordítottja történt, mint a fociban: itt senki nem akaszkodott rá erre a sportágra, csak tényleg az elhivatottak foglalkoztak vele; nem szégyelltünk tanulni, nem nyírtuk ki a jó kezdeményezéseket, és ha nem is vörös szőnyegen, hanem rengeteg kacskaringó és megtorpanások sora után, ma a távoli Japánban a sors végre igazságot szolgáltatott: a toronymagas esélyesnek tartott Ukrajna legyőzésével válogatottunk eljutott a hoki elitjébe, a kanadaiak, szlovákok, svédek, finnek, oroszok (stb.) közé.

SZÉP VOLT FIÚK!

Egy állatorvosi ló

Naponta többször is van szerencsém járni a Kőbánya-Kispest csomóponton jövet és menet.

Szerencsés megoldásnak gondoltam eddig, hogy azok a repülővel Ferihegyre érkező naiv és kevésbé pénzes külföldiek, akik a világszínvonalú budapesti tömegközlekedés mellett döntenek, okvetlenül áthaladnak itt. Itt rögvest ízelítőt kaphatnak mindenből, ami rájuk vár Isten kalapjának bokrétáján: saját mocskában ázó hajléktalan, "hármategyszázasért" árusok, többtízezres szintetizátor zeneszava mellett kolduló muzsikusok, és tetőtől talpig színes ifjúság.

Most, hogy e "hangulatos keleties sürgés-forgás" megszűnőben lévőnek látszik, cserében kiderül, hogy a KöKi más módon is a mai magyar valóság tükre (volt). Ez a terület birtokosának, a BKV-nak és használóinak, a bolttulajdonosoknak hosszan elhúzódó csatározása kapcsán vált világossá. A részleteket és az előzményeket nem szeretném százegyedszer is felmondani, pusztán a jogi helyzet érdekességére hívnám fel a figyelmet.

A pillanatnyi állítások alapján úgy tűnik, mindkét fél a jog talaján áll. A BKV területtulajdonosi mivoltára hivatkozik, míg a bérlők hatályos szerződéseikre. Nos, legyünk életszerűek: egyrészt ugyebár elég nehezen képzelhető el olyan (a másik fél által is beleegyezően aláírt) bérleti szerződés, amely azt tartalmazza, hogy a bérbeadó bármikor jogosult indoklás nélkül egyoldalúan felmondani a jogviszonyt. (Ez talán a - gondolom - havonta fizetendő díjak miatt is életszerűtlen.) Másrészt miután nyilván nem minden bolt, szolgáltató együtt kezdett a KöKin, nyilván az sem valószínű, hogy minden bérlőnek egy időpontban járjon le a szerződése, pláne nem épp akkor, amikor a BKV érdekei véletlenül épp úgy hozzák.

Fentebbiek alapján – miután a logika szabályai szerint két egymásnak ellentmondó állítás nem lehet egy időben igaz – a következő két állítás tűnik lehetségesnek, abból kiindulva, hogy legalább egyvalaki igazat mond:

1/ A KöKin (üzlet)helyiségeket bérlőknek nincs és soha nem is volt semmiféle szerződése a BKV-val (jó magyar szokás szerint valaki valahol persze azért kapott pénzt). Ez esetben persze formálisan a magyar főváros szuperbrandjének van igaza, ha nincs szerződés, akkor bármikor jogosan rakja ki a területét foglalókat; csak az az aprócska kérdés vetődik fel, hogy akkor miért tűrte a BKV hosszú évekig ezt a törvényen kívüli állapotot.

2/ A Kőbánya-Kispesten helyiséget bérlő boltosoknak-szolgáltatóknak szabályos, törvényes szerződésük van, előre rögzített lejárattal, meghatározott terminusokkal. Ez esetben viszont a BKV viselkedése nem az elmúlt évek folyamán volt érthetetlen, sőt elfogadhatatlan, hanem most az, amikor erejével és a tulajdonosi jogállapotra való hivatkozssal visszaélve felrúg szabályos jogviszonyokat. Mondanom sem kell, így az a kérdés, hogy miért teszi ezt.

A KöKin az autóparkoló mögött lebontották a palánkot, nagy üres terület tűnt elő. Ha befüvesítik, ígéretes kövér legelő lesz a beteg állatorvosi lovaknak.

Berluszkóni monnyon le!!!

Friss hírek szerint az újonnan megválasztott(?) olasz miniszterelnök, Silvio Berlusconi győzelmi beszédében nagyon nehéz időket ígért az olasz választópolgároknak a gazdaság rendbetétele érdekében.

Nem igazán követtem részletekbe menően az olasz választási kampányt, de amit hallottam, annak alapján úgy tűnik, hogy a "cavaliere" a megelőző hetek során egyáltalán nem beszélt ilyesmiről, azaz ha szigorúak vagyunk, becsapta a választóit, hazugsággal nyert. Rendkívüli kíváncsisággal várom, amint ennek hatására az egyébként is vérmes természetű olaszok tömegei fognak az utcára vonulni, és hangosan skandálva követelik Silvio Berlusconi lemondását.

Most éri meg Olaszországban tyúkfarmot vásárolni, hamarosan fel fog lendülni a tojás iránti kereslet.

Lelkiismeretet mindenkinek!

Harmadszor is leszavazta az Országgyűlés az államfő biztos-jelöltjeit.

Most ne beszéljünk arról, hogy A kiválasztott-ba illő mentalista-mutatvány, ahogy Uri Geller reménybeli utódja a cilinderből kapdossa elő a jelölteket, vajon hasznos-e, vagy létezik más, célravezetőbb módszer. Inkább hallga csak, mit mond a felsült illuzionista!

"Sólyom László kiemelte: háromszor fordult elő, hogy a parlamenti meghallgatások után a bizottságok nem hoztak fel érdemi kifogást a jelöltek ellen, és többedszer fordul elő, hogy a frakciók elbújnak a lelkiismereti szavazás mögé, hogy ne kelljen indokolniuk. Ez az eljárás, éppen azért, mert indokolatlan, veszélyezteti az államszervezet működését - fogalmazott."

Nicsak-nicsak, a "lelkiismeret" mint sötét, megvetendő erő, amely ráadásul irracionális, és csak arra való, hogy valami alantast elbújtassunk mögéje/beléje, afféle trójai falónak használva. Pedig nekem erősen rémlik 2006-ból egy bizonyos köztársasági elnök, aki "lelkiismereti okokra" hivatkozva utasított el bizonyos Kossuth-díjra előterjesztett jelölteket vagy azok kézfogását. (Másra hivatkozva aligha tehette volna.)

Telt-múlt az idő, míg egyszercsak – jó másfél évvel később – a köztársasági elnök által adott hagyományos ebédre, amelyre a történelmi egyházak képviselőit várta volna, a Mazsihisz képviselői nem mentek el. Tették ezt arra hivatkozva, hogy nem tehetik, mert belső erkölcsi mércéjük, az ún. lelkiismeretük ezt nem teszi lehetővé, mert nem tudnak azonosulni bizonyos köztársasági elnöki intézkedésekkel. Lett is ebből nagy purparlé, pedig csak annyi történt, hogy azt a rendezőelvet, amelyet – láthattuk fentebb: eléggé vitatható módon – maga a köztársasági elnök emelt be a politika világába, mások is alkalmazták.

És most már alig kellett 4 hónap, hogy a korábban olyannyira bálványozott "lelkiismeret" szitokszóvá változzzon a köztársaság elnökének ajkain. Úgy tűnik, ma Magyarországon csak Sólyom Lászlónak lehet lelkiismerete, vagy legalábbis csakis ő hallgathat annak szavára.

És ha így nem is a nemzet egységét, de saját egyediségét mindenképpen megtestesíti.

Keresztek és csillagok — 3.

Miután alaposan megvizsgáltuk a felállítás helyét és magát a felállított szimbólumot, nem marad más hátra, minthogy górcső alá vegyük a harmadik elemet is, a (kettős)kereszt tövében megjelenő táblát.

És itt rögtön szembesülünk is az első problémával. Fentebb "szimbólum"-nak neveztem a keresztet, alighanem teljes joggal. DE!

Kell-e egy bármilyen — szimbólumszerepét jól betöltő — szimbólumhoz magyarázatot mellékelni?

Egyrészt visszacsatolva megkérdezhetjük, hogy ebben az esetben a kettőskereszt valóban jól töltötte-e be azt a szerepet, amelyet neki szántak (valószínűleg nem, ezért is a "magyarázat"). Másrészt, ha a kereszt valóban egyetemes és jelen esetben is értelmezhető szimbólum, akkor viszont élnünk kell a gyanúperrel, hogy a magyarázatként mellékelt kis felirat el szándékozik bújni valami vitathatatlan érték, valami magasztosnak tekintett mögé. Ezek után vessünk egy pillantást magára a feliratra is!

"Áldott karácsonyt a keresztény Magyarországnak!" - mondja a tábla.

Lépjünk túl azon, hogy az "áldott" kifejezés elég markánsan egy bizonyos valláshoz, annak gyakorlóihoz kötődik, így megint fel kéne vetnünk azt, (amit már az első részben érintettünk is,) hogy a mindenki által használt közterületen csak abban az esetben volna helye, ha mindenkinek szólna, nem csak egy vallási közösség számára bírna releváns jelentéssel.

Az egyedül problémamentes "karácsony" után találjuk a felirat legérdekesebb elemét, a "keresztény Magyarország" jelzős szerkezetet. Pusztán grammatikailag vizsgálva egy ilyen szintagma két jelentéssel bírhat: egyrészt lehet elkülönítő jellegű, tehát kb. olyan jelentéssel bíró, hogy "Magyarország keresztény (vallású) része"; másrészt bírhat egy általánosító-azonosító jelentéssel is, azaz "Magyarország (mint olyan, teljes egészében) keresztény". És létezik - sajnos - egy harmadik (nem annyira grammatikai) értelmezési lehetőség is, de erről kicsit később.

Viszont az egyértelmű, hogy ha a fentebb részletezett két jelentés közül bármelyiket próbáljuk meg "használni", a "köztéren elhelyezett vallási szimbólum kiegészítő magyarázatá"-nak értelmezésekor, újabb problémákkal szembesülünk, ráadásul olyanokkal, amelyeket már érintettünk korábban. Hiszen az első esetben ismét ahhoz a kérdéshez érkezünk vissza, hogy egy bizonyos vallási közösség, amely "csak" saját követői számára nyilvánul meg - ,amihez vannak ennél célszerűbb fórumai is - miért használ ehhez olyan közterületet, amely mindenki, más vallásúak és ateisták számára is nyitott.

A "keresztény Magyarország" másik értelmezésével egyszerűen csak annyi a baj, hogy nem igaz, vagy - legyünk engedékenyebbek - nem felel meg a valóságnak. Hiszen ahogy a második részben már szó volt róla, megszűnt az egy ország - egy vallás egyértelmű helyzet, sőt még a vallásosság univerzális jelenléte is. (Ennek kapcsán érdemes böngészgetni a KSH 2001-es népszámlálás kapcsán végzett felmérését a hazai lakosság vallási megoszlásáról. A 7,6 milliós magát vallásosnak tudóval szemközt másfél milliós az egyértelműen nem vallásosak tábora, és jó egymilliós a "nem kíván válaszolni". [Ez utóbbi kategória aligha a valamilyen tételes valláshoz tartozókat takarja, hiszen akkor nyilván ott szerepelnének. És többé-kevésbé az is szociológiai közhely, hogy az egyes vallásoknál megjelenő létszámok túlzottak: azok {főleg az idősebbek}, akik szinte egyáltalán nem gyakorolják a vallást semmilyen módon, csak "beleszülettek" abba, azok is automatikusan odatartozónak vallják magukat.]) A különböző keresztény felekezetek híveinek száma a felmérés szerint kicsivel alatta marad a 7,5 milliónak, ami ugyan elég jól hangzik (az összlakosság 3/4-ét jelenti kb.), de létezik egy szűkebb értelmezési lehetőség is. Az apostoli kettőskereszt használata és a saját felekezetre a "keresztény" kifejezés használata igazából csak a katolikusok sajátja (szemben a protestáns felekezetek által használt "keresztyén"-nel). Az 5,58 milliós létszám persze még mindig meghaladja a lakosság 50%-át (feledve a fentebb leírtakat egy ilyen felmérés pontatlanságairól), de ahhoz mindenképp kevés, hogy a "keresztény Magyarország" fentebb ismertetett második értelmezése elfogadható legyen.

Fel kell vessük tehát a kérdést:

Hogy értelmezzük a kereszt tövében olvasható feliratot?

Nem kell túl sokat – még 100 évet sem – visszamenni a magyar történelemben ahhoz, hogy a "keresztény Magyarország" harmadik értelmezésére ráleljünk, általában még egy jelzővel, az "úri"-val kiegészítve. A két világháború közötti magyar politikai kurzus definiálta így önmagát. Utalva az "úri"-val főként a még mindig anakronisztikusan eleven feudális hagyományokra, míg a "keresztény"-nyel pedig mindenekelőtt egy olyan egységes (szín)magyar (vallási) "hagyományra", amelynek egyetlen, de nagyon fontos jellemzője az, hogy "nem zsidó". A kifejezésnek ez az eleme, azon túl, hogy mélységesen keresztényietlen, ráadásul a második világháború közeledtével egyre hangsúlyosabbá is vált.

Talán túlzott belemagyarázásnak is tűnhetne egy ilyenfajta megközelítés, ha... ha... ha...

1/ ha nem tudnánk azt, hogy ma a - "keresztény" egyházak által is erőteljesen támogatott - jobboldal nagy részében mekkora nosztalgia él e a korszak iránt, annak minden kártékony és mára végképp anakronisztikussá vált jellemvonásával – közte a markáns antiszemitizmussal – együtt;

2/ ha nem állna ott ennek a korszaknak pregnáns összefoglaló jelképeként (feudális királyság + "keresztény"ség) épp a kettőskereszt.

De az bizonyos, hogy ha valami távol áll a karácsony üzenetétől, az épp ez a fajta megközelítés (vagy épp "megtávolítás").

És ha mindezt a vallás, a szeretet vallásának egyik legnagyobb ünnepe mögé elbújva művelik egyesek, bízva annak tekintélyében-támadhatatlanságában az bűn, méghozzá olyan bűn, amelyik megerősíti az oly sokat hangoztatott tételt: országunkban ma nagyon súlyos, mély erkölcsi válság uralkodik.

(vége[?])