Bajaim. Avagy miért nem (szívesen) szavazok a Tiszára

 (Szubjektum)

0. Választás

Végig tekintve a történelem példatárán, azt láthatjuk, hogy a diktatúrák jellemzően kétféle módon érnek véget. Vagy természetes úton, a diktátor halálával (Franco, Pinochet), vagy erőszakos úton, forradalom révén. Azonban akárhogy keresgélünk, arra nem találunk példát, hogy megtörtént volna az (a jobban belegondolva erősen paradoxon-jellegű) eset, hogy egy diktatúra demokratikus választás útján bukjon meg. (Ez még a sokkal elszántabb és jobban szervezett ellenzékkel rendelkező Belorussziában sem történt meg.)
És rögtön itt  a másik probléma: lépten-nyomon hallani, hogy a mostan magyar választások nem demokratikusak,  erősen torzítottak (ami természetesen igaz is). Ha túl is lépünk azon a politikafilozófiai kérdésen, hogy egy ilyen választási rendszer miképp legitimálhat egy magát demokratikusnak mondó, és a demokráciát visszaállítani akaró hatalmat/pártot, akkor is szembesülnünk kell egy ebből eredő másik dilemmával. Nevezetesen, hogy ez a demokrácia-deficites állapot valamilyen módon erővé konvertálódik a Tisza Párt kommunikációjában: "Ilyen a rendszer, ezért ránk KELL szavaznod!" hangzik el (persze sokkal szofisztikáltabban) lépten-nyomon. Azaz a teljesen torz, rossz, antidemokratikus szisztéma volna az indoka a Tisza hatalomba juttatásának. (Erről a messianisztikus megközelítésről még lesz szó később.) Ez persze ugyanaz a fentebb taglalt probléma, amit általánosságban a "lehet-e rossz eszközökkel jó eredményre jutni?" régi (morál)filozófiai dilemmával írhatunk le. (Vagy jelen esetben: szabad-e a rosszat eszközként használni a vágyott jó érdekében?)

1. A genezis és a felépítmény 

"Nem mondhatnám, hogy a NER része voltam." Ez a mondat volt Magyar Péter közszereplésének talán egyik első megnyilatkozása. Mára talán sokak számára feledésbe is merült, hiszen azóta annyi minden történt. Az én (nemcsak) személyes problémám azonban az, hogy ez az állítás nem igaz. Ha visszatekintünk a XX. századi magyar történelemre, azt láthatjuk, hogy szinte csak olyan rendszerekben élték le a magyarok az életüket, amelyek már genezisükben hamisak voltak kisebb vagy inkább nagyobb mértékben: akár a király nélküli királyságra, vagy az ellenforradalmon felülkerekedő munkás-paraszt párt által irányított országra gondolunk. Nyilván a fentebb idézett mondat súlyában nem mérhető ezekhez , de ha arra gondolunk, hogy ezek a hamisan felépített mitológiák hosszabb távon milyen társadalmi méretekben jelentkező komoly torzulásokat okoztak, akkor talán el lehetne gondolkozni, hogy egy ellenkező értelmű kijelentés hosszabb távon mennyivel produktívabb lett volna. Az ugyanúgy elvégzett munka, megharcolt harc, nyilván egy ilyen entrée után sem lett volna kevésbé hatásos, sőt talán még inkább hitelessé, sőt erősebbé válhatott volna "az onnan indult MÉGIS eljutott ide" narratíva révén.

Egyébként ha belegondolunk, valahol ugyanahhoz a kérdéshez jutunk vissza, ami az előző részben már felvetődött, csak itt mondjuk: "jó-e valamit (akár egy teljes igazságot is) egy hamisságra felépíteni?" formában.

2. Messianizmus és viszonyok 

Elérkeztünk a talán leginkább problematikus ponthoz. Az, ahogy a Tisza megjelenik az ún. pártpolitikai palettán, több szempontból is problematikus. Nehéz nem azt látni, hogy van egy nagyon erőteljes törekvés bennük ennek a palettának a ha nem is felszámolására, de minél inkább mono- (vagy duo-) chrommá tételére. A választással mint eszközzel foglalkozó részben már előkerült, hogy a Tiszára való szavazás egyfajta imperativuszként, kötelességként jelenik meg. Ez mondjuk még nem lógna ki nagyon a sorból, ehhez az eszközhöz nyúl valamilyen szinten szinte mindegyik állva maradt párt. Ugyanakkor abban az agresszivitásban, amelyikkel a Tisza a többi nem fideszes párthoz (az ún. "óellenzékhez") viszonyul nehéz nem látni pont a fideszes hangvételt, a "senki nem igazi jó párt, CSAK ránk szavazhatsz, ha mást választasz, áruló vagy" hozzáállást. (Egyébként feltűnt már valakinek, hogy ez a kampány valamiért a Mi Hazánk szavazóira nem terjed ki, holott a nyugatos, európai, demokratikus Magyarország eszméjétől ők aztán igazán messze állnak.) Ugyanakkor van egy másik, szintén nem túl szimpatikus párhuzam is: az "azért KELL ránk szavaznod, mert mi vagyunk a legerősebb ellenzéki párt, és csak mi tudjuk leváltani a fideszt" - hangvétel a virágkorát élő DK-t idézi akaratlanul is az ember eszébe. 1-2%-ra mért kispártok szavazóit abúzálja, ha nem is a hivatalos Tisza-kommunikáció, hanem a holdudvar, 2022-es választási eredményekre hivatkozva. Amikor persze az a Tisza még nem volt a palettán, amelyik saját önképe szerint gyökeresen más minőséget képvisel mint a '22-ben indult pártok bármelyike. Azaz olyan tényeket használnak "érvként", amelyek a jelen körülmények között - épp őszerintük - már nem érvényesek.

És ha már fentebb szóba került az "óellenzék"-ezés: itt sajnos megint előjön a fidesz-párhuzam: 2010-ben ők is azzal kezdték, hogy deklarálták még az "Alaptörvény" bevezetőjében is, hogy előttük itt nem volt semmi, de ha volt is valami, az biztos, hogy nem volt jó. Ez a fajta hozzáállás, amikor a saját múltértelmezést kizárólagossá akarja tenni egy csoport, megint nem tűnik túl jó ómennek. Egy kalap alá venni az MSZP-t a Kutyapárttal, a Momentumot a Mi Hazánkkal nemcsak nem jó ötlet, hanem egyenesen a valóság tagadása.

3. A jövő

Nagyon sok olyan dolog van a mai magyar politikában, amit akár egy pillanat alatt hasznos volna eltörölni. Ez persze nyilván nem működik, és a hosszabb távú megoldáshoz is erős felhatalmazásra van szükség, ezek alapigazságok. (Persze csak akkor, ha ragaszkodunk a bejegyzés elején taglalt állásponthoz, miszerint illegitim, antidemokratikus választási rendszerben nyerhető demokratikus legitimitás.) Ugyanakkor a bűvös 2/3-os mandátumtöbbség az elmúlt 16 év tanulságai alapján nemcsak jóra használható, hanem akár egy kvázi-diktatúra kiépítésére is. És ezen az sem segít, hogy jó, sőt nemes célok kerültek deklarálásra. Talán már nem sokan emlékeznek a fidesz 2010-es programjára, amely azon túl, hogy a gyűlölt(té tett) Gyurcsány (akkor már Bajnai)-kormány leváltását ígérte, hanem egy nyugatos, európai Magyarország felépítését is, és ehhez kért minél nagyobb felhatalmazást. Megkapta, a folytatást ismerjük.
Igen, tudom, a program kötelez. ( :-) )
Igen, tudom, a Tisza nem fidesz (már ha eltekintünk a  fentebb leírt kísérteties hasonlóságoktól).
Nekem ebben a tárgyban az a fő problémám, hogy a programok szemmel láthatóan meghaladhatók, sőt szemétre dobhatók. Azaz, másképp fogalmazva: egy pártot/politikust nem elsősorban azon keresztül lehet igazán megismerni, hogy mit ígér, hanem sokkal inkább abból, ahogyan a politikai térben elhelyezkedik. Fentebb elég részletesen taglaltam a Tisza többi párthoz való viszonyát, ami ebből a szempontból nézve nem sok jót ígér. Túl azon, hogy következetesen a demokratikusan szabad választás alapelve ellen szól, a szavazók presszionálása, igazán megrázó ebből a szempontból az egyoldalúság is: a Tisza megfogalmaz egy olyan igényt, amely a vele rivalizáló pártoknak sok szempontból önfeladást jelent (adott esetben akár harakirit is), ugyanakkor a dolog naygon erősen egyoldalú: nincs olyan ajánlat, hogy ha valaki nem indul/visszalép, és ezzel elősegíti a Tisza kétharmadát, akkor mi lesz a  kompenzáció. Cserébe van viszont óellenzékezés. 
Egész röviden: bár nagyon nem szimpatikus, de létezik az az interpretáció, hogy a Tisza a kétségtelenül torz választási rendszerre való hivatkozással elvárásokat fogalmaz meg más pártokkal szemben, ugyanakkor ígéretként nem a saját önkorlátozását, vagy valamilyen kompenzációt fogalmaz meg, hanem a jövő ígéretét, illetve azt az ígéretet, hogy az Orbán-rendszer megbukik. (Ami egyéni szempontból persze nagyon is kívánatos kimenetel.) Azaz: segítsetek minket hozzá a hatalomhoz, hogy mi legyünk hatalmon (ne más)!

Azt hogy mit (is) lehet kezdeni a kétharmaddal, vagy akár mondhatjuk úgy is: mit is tesz egy párttal a kétharmad, már láttuk. Jó volna azt is látni, hogy lehet okosan, demokratikusan felhasználni egy ilyen lehetőséget. 

 

  

 

Még egy szó népszavazás előtt

Egy népszavazás - mint egyébként minden politikai aktus - egyben a Hatalom tükre is arról, hogy hogyan látja magát és a népét/választóit, illetve e kettő viszonyát. Mi az, amit népszavazásra bocsájt: mekkora jelentőségű, milyen kihatású, sőt egyáltalán: valós-e a megvitatandó probléma. Ez utóbbi kapcsán nehéz nem gondolnunk a mostani hétvégén ránk váró ikszelésre. Sokszor, sokan, sokféleképpen  elmondták már, hogy egy abszolút nem létező probléma kapcsán kellene állást foglalnia az egyszerű honpolgárnak, amelyik feladat így, ebben a formában nemcsak a népszavazás intézményéből, hanem annak alapjából, a népfelség elvéből is csúfot űz. Van azonban egy olyan szenpont is, ami mélyebb összefüggések alapján is kimutathatja az egész "népszavazás"-nak hívott processzus kutyakomédia-mivoltát. Próbáljuk most meg ezt körüljárni! Az első számú ordas nagy hazugság ebben a rettenetes népbutításban a "lehet" és a "muszáj" összemosása: az, hogy ha egy demokráciában valamire lehetőség van, az nem jelenti azt, hogy az a dolog kötelező is egyben (csak a választás szabadsága az, ami biztosított). Tehát pl. ha egy országban mód van az euthanáziára, az nem jelenti azt, hogy szenvedő idős rokonainkat a halálba KELL küldenünk, mint ahogy a legalizált könnyűdrog sem jelenti azt, hogy csecsemőtől az aggastyánig mindenkinek éjjel-nappal füvet KELL szívnia. Elmehetnénk most afelé, hogy hosszasan elmélkednénk arról, hogy egy-egy állam mennyire tekinti önálló, döntésképes felnőtteknek a saját polgárait, de van itt egy érdekes(ebb) ellentmondás is. Tegyük fel, hogy Magyarországon létezik óvodások számára elérhető nemátalakító műtét, és erre lehetőség is van! Ez rögtön felvet néhány további érdekes problémát. Először is egy alapvetés: ma a 18 év alattiak nálunk nem nagykorúak, így nem jogképesek. Ami kb. azt jelenti, hogy a felelős, fontos döntéseket helyettük ennek a feltételnek megfelelő szüleik, gondviselőik hozhatják meg. Igen, az állam nem bízik ezeknek az embereknek a felelős döntésében, akik saját gyermekükről döntenek. (Már persze, ha ez a döntési helyzet fenállna egyáltalán.) Persze az is szép, hogy ugyanakkor a propaganda pont arról harsog, hogy a szexualitással kapcsolatos tájékoztatás-nevelés pont ugyanezeknek a (megbízhatatlan) szülőknek a feladata. De az igazi csavar az, hogy egészen pontosan ezek a megbízhatatlan szülők azok, akiknek most népszavazáson kellene dönteniük a gyerekük sorsáról. (És persze az összes többi gyerekéről is, akik szexualitással kapcsolatos ügyeiben, mint tudjuk, csakis a saját szüleik az illetékesek.)
Azaz egyszerűen és röviden: a Hatalom pontosan azokat szólítja meg és kéri véleménynyilvánításra egy adott (egyébként nem is létező) ügyben, akikről pontosan ennek a népszavazásnak a kiírásával deklarálta, hogy szerinte megbízhatatlanok, és nem tudnak felelős döntést hozni.

Már persze, ha ez az egész nem volna egy aljas manipulációt szolgáló konstrukció csupán. 

Két gondolat a Háborúról

Now the sun's gone to hell and 

The moon's riding high 

Let me bid you farewell 

Every man has to die 

But it's written in the starlight 

And every line in your palm 

We're fools to make war

On our brothers in arms

(Dire Straits: Brothers in Arms)

1/ Ki lehet-e maradni, semlegesnek lehet-e lenni?

Egyértelműen: NEM. Ennek több oka is van.

Egyrészt azért, mert bár olyasmi létezik, hogy hadüzenet, és ez egyoldalú deklarációként is működik (ha hadat üzentem, hadiállapotban vagyok, függetlenül a célország reakciójától), de olyan, hogy béke-/semlegességüzenet nincs. Ahhoz, hogy ilyesmi működjön, az kellene, hogy a hadakozni óhajtó fél tiszteletben tartsa ezt az egyoldalú deklarációt. Hasonló okokból elbújni sem lehet a Háború elől: ezzel próbálkozni olyan naivitás, ami durván megbosszulhatja magát. Hiszen egy valójában nem létező, mesterséges konstrukcióban, az államhatárban bízunk ilyenkor ("ide [Magyarországra] csak nem jönnek már"). Ez nemcsak azért nonszensz, mert a modern háborúk nem nagyon ismerik az "államhatár" fogalmát (lásd a két országon keresztülrepülő drón példáját -- és akkor még a legszörnyűbb lehetőséget, az egyik országra ledobott atombomba határokon átsodrodó hatásait még nem is említettük), hanem azért is, mert egy hadviselő féltől ilyenkor azt várnánk el, hogy tartsa tiszteletben egy másik (önmaga által semlegesnek deklarált) állam határait, azaz annak szuverenitását. Azt talán mondanom sem kell, hogy ez a Háború pont nem a szuverenitás tiszteletben tartásáról szól.

2/ Mi a "semlegesség (kimaradás)" üzenete?

Semlegesnek maradni elvileg egy nagyon szimpatikus üzenet hordozója, kb. valami olyasminek, hogy "a békét szeretjük, elítéljük a háborút és/vagy az összecsapásokat kirobbantó kérdésben egyik fél álláspontjára sem helyezkedünk, ebben semmi érdekeltségünk nincs". Ezek jól hangzó szlogenek, de mint láttuk, a gyakorlatban nem mindig érnek akár egy hajítófát is, a jelen Háború körülményei között pedig különösen nem.

Van azonban egy nagyobb baj is. Optimális esetben ez a Háború nem fog úgy végződni, hogy bármelyik fél is totálisan megszűnjön létezni. Így aztán jogosan merül fel az a gondolat, hogy a Háború utáni relációkat döntő módon befolyásolhatja a konfliktus ideje alatt tanúsított viselkedésünk. Ez természetesen nagyon sokat számít cserben hagyott szövetségesek esetében is, de ez elég egyértelmű. Ami sokkal érdekesebb, az az, hogy mit üzenünk a Háború kirobbantójának a viselkedésünkkel. Az, amit most az ún. magyar külpolitika előad nagyjából a következő üzenetet hordozza: "Nézzétek, mi igazából továbbra is szeretnénk a ti hátsótokban tartózkodni (úgy megszoktuk, már hiányzik is az otthonos melege), de bizonyos hülye lekötöttségek miatt most legalább egy kicsit úgy kell csinálnunk, mintha nem értenénk egyet veletek. De semlegesek maradtunk, úgyhogy azért tudjátok: nekünk EZ is simán belefér!" 

És ezzel az a legnagyobb baj, hogy ezt csak az nem látja, aki nem is akarja látni. Mindenki más igen.

Mikor van a háborúnak vége? avagy a parancsrendszer paranoiája

"A történelem svindli, mondta Henry Ford, az amerikai ipar géniusza, bár szinte egyáltalán nem ismerte" (J. Heller: Képzeljétek el)

"History will teach us nothing" (Sting)

#magistravitae

Elöljáróban

Ez itt egy új rovat/sorozat lenne. Arról szeretne szólni, hogy a történelemből talán igenis lehetne tanulni valamit. Feltéve persze, ha vennénk magunknak a fáradságot, hogy azt ne csak tragikomikus, érdekes, de poros történetek halamazaként kezeljük, hanem a történetek mögött megbúvó összefüggéseket (miután felismertük azokat) megpróbálnánk a jelenünkre is érvényes tanulságokként kezelni. Hátha ez segíthetne valamit a jövőnkön.

______________________________________

Örök humorforrás a kamaszszobákban uralkodó állapotok jellemzésére, hogy ott még akár egy "máig is harcoló német alakulat" is megtalálható. Mint minden közhelynek, ennek a mélyén is megbúvik az igazság, még ha nem is máig, nem is német és nem is alakulat az, amiről itt most szó lesz.

Alig 7 éve, hogy elhunyt az a japán katona, Onoda Hiroo, aki a második világháború lezárulta után még csaknem 30 éven keresztül folytatta a küzdelmet egyre fogyatkozó számú csapata élén a Fülöp-szigetek dzsungeleiben. Ez a megfogalmazás persze azért sem fedi teljesen a valóságot, mivel Onoda számára a világháború nem ért véget 1945-ben, hanem egészen 1974-ig tartott.

Ebből viszont szinte magától adódik a kérdés: hogy lehetséges ez?

Könnyű lenne a dolgot elintézni azzal, hogy fölényesen legyintve a japán fanatizmust emlegetjük. Amely ugyan kétségtelenül létezik, és kétségtelenül szerepet is játszik ebben a történetben, de talán nem önmagában jelent 100%-os választ. Hiszen a japán alakulatok végül is megadták magukat, és 1945 szeptemberében Ázsiában is véget ért a világháború. Ugyanakkor nem szabad azt sem elfelejteni, hogy egy ilyen folyamat mindig hierarchikusan zajlik le: valahol valaki aláír egy (feltétel nélküli) megadást, amely kihat az adott hadigépezet egészére, azaz mindenki a megadás állapotába kerül. Ez persze teljesen logikus, hiszen pont ez a hierarchikusan működő rendszerek sajátossága: van egy parancs, amit valaki kiad "fent", és az onnantól lefelé mindenkire kivétel nélkül érvényes. Egészen mindaddig, amíg nem érkezik új parancs, vagy az eredeti visszavonásra nem kerül (ami persze technikaliag szintén egy új parancs). 

És itt érkeztünk el az alapkérdéshez: mi van akkor, ha nincs új parancs? Nem a régit visszavonó, vagy azt felülíró, hanem egyáltalán nincs.  A rendszer logikája szerint pedig erre az egyetlen helyes válasz az, hogy akkor az előző parancs az érvényes. Onoda története azonban felveti a "meddig?" kérdését is. Hiszen a háborúk előbb-utóbb véget érnek, vagy ha nem is, akkor is érkeznie kellene új parancsnak. Csak hát a hierarchikus-parancsuralmi rendszer pontosan ezeket a józan megfontolásokat iktatja ki: ebben az értelmezési keretben minden ilyesmi gyengíti a parancs erejét, ezért nincs is létjogosultsága. A parancs mind térben, mind időben abszolút hatókörű, és kiadása után a parancsot kiadó személy, sőt szervezet megszünte után is él. A Fülöp-szigetek dzsungelében harcoló japánok története azonban attól válik rendkívülivé, hogy nemcsak a háborút időközben elveszítő inváziós japán hadsereg, hanem a parancs értelmezési keretét jelentő második világháború is megszűnt létezni. És a parancs minél távolabb került  ettől a történelmi pillanattól, annál abszurdabbá vált. De ez csak a külső szempont. Belülről nézve viszont az történt, hogy a legutolsó parancs "A Paranccsá" vált, minden más viszonyítási rendszer eltűnt, ez az egy igazodási pont maradt.

Bár ez a linkelt cikkből kevéssé derül ki, csak áttételesen látszik, de van itt más érdekesség is. Nevezetesen, hogy a parancs kitermelt maga körül egy viszonyítási rendszert, amelyik lépten-nyomon igazolta saját létét: a gerillaakciókat végrehajtó japán katonák háborús helyzetekkel találták magukat szemben, tűzharcokba bonyolódtak, siránkozó vagy ellenük szegülő parasztokba botlottak. És bár kívülről nézvést a japánok akciói a törvényes, békés rend elleni fegyveres reakcióként voltak értelmezhetők, az Egyetlen Parancs bűvkörében élők pont ettől a szemponttól voltak elzárva. Hiszen a parancs egy háborús helyzetre vonatkozott, annak revíziója nem történt meg, tehát szükségképpen továbbra is háborúnak kellett lennie. A háborúban pedig a parancs feltétlen hatókörű. Így előállt egy olyan végtelen ciklus, amit az sem tudott megtörni, hogy valójában időközben minden feltétele megszűnt. Legalábbis kintről, a külvilág felől nézve. Belülről azonban olyan erővel létezett, hogy kintről felszámolhatatlanná vált. (Ha előállt volna az a helyzet, hogy az összes japán elesik a gerillaharcokban, akkor ők - a saját tudásuk szerint - háborúban estek volna el, a kis zárvány ugyan elpusztul, de saját maga számára integráns módon.) 
És ahhoz, hogy ez a zárvány, a háborúnak ez az abszurd továbbélése megszűnjön, a realitásnak be kellett hódolnia az abszurd előtt: a parancsot csak az a háborús parancsnok vonhatta vissza, aki nemcsak háborús, hanem egyáltalán parancsnok sem volt már, rég nyugdíjas lévén.
Úgy kezdtem, hogy tanulságot ígértem. Nos, az alaptanulság látszatra talán az lehetne, hogy a hierarchikus rendszer roppant hatékony, hiszen mindenki pontosan és kétségek nélkül azt csinálja benne, ami a dolga, pontosabban amit a parancs a dolgaként megjelölt. Kicsit jobban megvizsgálva azonban az látszik, hogy ami erősségnek, előnynek tűnik, az valójában nagyon könnyen nemcsak hátrány, hanem zsákutca is lehet.Semmiféle — akár külső, akár belső — kontrollra nincs lehetőség, hiszen az nem része  a rendszernek: csak a Parancs megkérdőjelezhetetlen és egyedi hatalma működik. Optimális esetben a jó parancs jó végkimenetelt szül (persze a résztvevők akkor sem  belső meggyőződéstől vezettetve cselekszenek), a rossz parancs azonban szintén kitermeli a maga rossz, vagy esetleg tragikus következményeit. Éppen ezért azok a struktúrák, amelyek működésében fontos célként jelenik meg az optimális végkimenetel (és ez a végkimenetel társadalmi méretekben nézvést nagy csoportokra vonatkozik), általában kerülik a hierarchikus mechanizmust.
Onoda Hirooért végülis deus ex machina módon eljött egykori parancsnoka, hogy érvénytelenítse számára a parancsot, amely már rég nem volt érvényes. De értünk vajon ki fog eljönni?

 

Lábjegyzet: Nyilatkozzon-e egy ország vezetője nyelvfilozófiai kérdésekben?

Röviden: ne. Esetleg nagyon kivételes, nagyon ünnepi alkalmakkor, mint mondjuk egy kerek évforduló alkalmából, amint átad valami kulturális intézményt (nemröhög!!!). Most épp nincs ilyen, 2023-ban lesz a Himnusz megírásának 200. évfordulója. (Igaz viszont, hogy addig lesz[?] közben egy választás...) 

Hosszabban: normális országokban, melyek érdekes egybeesések folytán általában működő demokráciák is egyben, a szerepek világosak. Mindenki tudja, hogy a történelemhez a történészek értenek a legjobban, a nyelvészethez meg a nyelvészek, és optimális esetben a politikához a politikusok. Az első kettő esetében azért is lehetnek biztosak ebben az adott normálisan működő ország lakói, mivel jól működő és hatékony képzések során sajátítják el a történészek/nyelvészek tudományuk anyagát, és hosszas fejlődési utat járnak be odáig (publikációk, kutatások, egyetemi munka stb.), amíg egyáltalán eljutnak oda, hogy széles plénum előtt nyilatkozhassanak (épp az imént vázolt fejlődési út nyomán). Kevésbé normális országokban a hatalom koncentrációja és ezzel szoros összefüggésben a hatalom paranoiája olyan nagyfokú, hogy elhiszi saját magának (hiszen a központosított struktúra eleve ezt sugallja), hogy MINDEN dolog nála fut össze, ebből adódóan mindenről ő hivatott véleményt adni, (meg)nyilatkozni. És miután ő amúgy is tévedhetetlen, nyilvánvaló, hogy MINDEN kérdéshez ő is ért a legjobban.

Tehát ha azt tapasztaljuk, hogy egy miniszterelnök nyelvészeti (valójában: nyelvszociológiai) kérdésekben nyilatkozik, akkor ne csak bosszankodjuk vagy épp dühöngjünk vérmérsékletünk szerint, hanem azért legyen bennünk kis elégedettség is, hiszen az ország egyik vezető közjogi méltósága épp most nyilatkoztatta ki, hogy diktatúrában élünk.

És mint tudjuk, ő tévedhetetlen.

Asszonyok, lányok

Keress a képen asszonyságot!

Van ez az inkriminált kijelentés. Megpróbálnám végignézni, mi a baj vele.

1/ Nem igaz. Több szempontból sem. Egyrészt talán a legalapvetőbb, amiben a tudomány különbözik a sporttól az az, hogy az eredmény nem önmagáért való, hanem annak a hatása az, ami igazán fontos. Az igazán nagy dolgok pedig globális hatásúak, nem pedig arról szólnak, hogy ki győzött le kit, vagy volt gyorsabb a másiknál. Így aztán az sem válik igazán fontossá, hogy aki elérte őket, az melyik nemzethez/országhoz (erről később) tartozik.
Másrészt: érdemes észrevenni hogy egyre inkább trend a természettudományos Nobel-díjak esetében, hogy egy djíat megosztva ítélnek oda két, sőt nemegyszer három személynek. Ez nemcsak annak a lenyomata, hogy sok jelentős eredmény is születhet egy éven belül, hanem inkább annak, hogy a tudományban is megszűnt a magányos héroszok kora: kutatócsoportok dolgoznak (sokszor több is párhuzamosan egy-egy projekten), és bizony nem egyszer több tudományterületerület képviselői is jelen vannak egy teamben. Ebben a struktúrában egy-egy résztvevő származása nem bír komolyabb jelentőséggel.

És végül, de nem utolsósorban érdemes azt is észrevenni, hogy az, hogy valaki hova születik, az véletlenszerű, míg viszont az, hogy hol éri el azt az eremdényt, ami őt világszerte ismertté teszi, már korántsem az. Múlik ez az adott ország kutatási hierarchiáján (adnak-e lehetőséget a feltörekvő fiataloknak), az infrastruktúrán, és persze a tudmányos életbe, a kutatásba forgatott anyagiakon is. Amibe akár az is beleérthető, hogy egy elmélet kutatási eredmény hogyan "bír" hasznosulni a gyakorlatban.

Összefoglalva: amikor valaki a "magyar származású" kutató nem Magyarországon elért eredményével dicsekszik, akkor éppenséggel kontraproduktív dolgot művel. Hiszen a véletlenszerű faktort emeli ki (amelyik ráadásul semmilyen relevanciával nem bír az adott ország (jelen esetben  Magyarország) tudományos fejlettsége, kutatási potenciálja szempontjából, hacsak úgy nem, hogy bizonyítja: jobb volt innen elmenni, mert csak úgy lehetett elérni az adott, figyelemreméltó eredményt. Persze, szemernyi kétségünk se legyen, hogy - ha már akkor is ő a kormányzó miniszeterelnök - Orbán Viktor már a hirosimai atombombát is "nagy magyar tudományos siker"-ként kommunikálta volna.

2/ A szóhasználat. Nagy valószínűséggel kissé túllihegett dolog egyetlen kifejezésbe kapaszkodva messzemenő következtetéseket levonni egy rezsim romlottságára vagy akár korszerűtlenségére, és azáltal alkalmatlanságára vonatkozólag. Ugyanakkor az is igaz, hogy az "asszonyság" rusztikus avittsága mellett nem kevés kedélyeskedő pejoratív árnyalatot is megjelenít. Persze, ahogy utaltam is rá, az ilyesmi egy kvázi-spontán interjú keretei között bőven elmegy: nem sikerült a tökéletesen megfelelő kifejezést kiválasztani  az interjú rögtönzést kívánó helyzetében, van ilyen. (Ugyanakkor ezt utólag azzal védeni, hogy "mégsem lehetett >>uraság<<-ot mondani" a magát mindenáron tévedhetetlennek látni és láttatni akaró hatalom primitíven nevetséges igyekezete, hiszen nyilván nemcsak ez a két alternatíva létezik.)

Mindemellett abba már igenis bele lehet kapaszkodni, hogy ha Miniszterelnök Úr valakit nem néven nevez, akkor hogyan aposztrofálja őt, milyen jellemzőjét emeli ki. Ha valóban a tudományos teljesítmény iránti büszkeség lett volna a mondanó fókuszában akkor kínálkozott volna a "magyar kutató(nő)", vagy a teljesen gender(fujj-fujj-fujj!)semleges "magyar tudós" kifejezés. Ha még inkább a dagadozó nemzeti kebel további térfogatbővítése felé akart volna elmozdulni a nyilatkozó, akkor kínálkozott volna a "magyar ember" is. Mindezekkel szemben azonban az az "asszonyság" lett a befutó, amelyik — részben archaikus volta, mai ritkás használata okán is — a szóban forgó személy nemi hovatartozására irányítja rá a figyelmet (és ignorálja a tudományos teljesítményt). Ugyanakkor legalább azt midnenképpen Orbán Viktor javára írhatjuk, hogy konzekvens volt azzal a világszemlélettel, amely ugyan kicsit pár évszázados lemaradásban van a valósághoz képest, de kétségtelenül a magyar kormány sajátja: vannak a nők, akik ha valamilyen teljesítményt érnek el (ami nyilvánvalóan férfi-princípium ), az rendkívüli dolog. Persze akadhatnak kínos pillanatok, amikor a férfiak meg nem képesek teljesíteni (nem úgy!).

1+2/ A szóhasználat hamissága (bónusz). Ha az imént épp szóba került a konzekvens viszonyulás a saját világlátáshoz, akkor azért érdemes megjegyezni, hogy ez azért mégsem a maga teljességében jellemzi a miniszterelnöki megszólalást. Talán van, aki még emlékszik Orbán Viktor nemzetkarakterológiai alapvetésére amely szerint az a magyar, akinek majd az unokája is az lesz. Amivel nemcsak az a baj, hogy az "asszonyság"-nak pillanatnyilag nincs unokája, hanem az is, hogy lánya már amerikai állampolgár (is), így aztán jó eséllyel a leendő unoka is az lesz. Persze, ha akarjuk, ezt az egészet jó leckeként is elkönyvelhetjük a demagógia természetéről: mindig úgy nézzük (vagyis inkább láttatjuk) a dolgokat, ahogy az éppen a saját népszerűségünk szempontjából a lehető legmegfelelőbb.

Adjátok vissza a ... mit is? (A Trianon-trauma [félre]kezelésének történetéhez)

Csonkítás előtt

Ezeken a hasábokon ilyen-olyan módon már többször szóba került Trianon. Örök büszkeségem, hogy ezek közül erre az írásomra kaptam az eddigi egyetlen anyázós kommentemet is. Épp ezért most önismétlés helyett valami olyasmivel szeretnék foglalkozni, ami — mint látni fogjuk, talán érthető okokból — nem nagyon áll a hazai interpretációk homlokterében.
Trianon - és a hozzá való viszony - nemzeti ügy. Nehéz úgy végigmenni egy parkolón, hogy ne akadjunk négy-öt Nagy-Magyarország matricás autóra minimum, és nehéz úgy utazgatni az országban, hogy az ember ne ütközzön lépten-nyomon Trianon-emlékművekbe. Mindezeknek azonban van egy közös elemük: nevezetesen, hogy egyfajta területi sérelmet fogalmaznak meg. Ez természetesen nem új keletű dolog, már a 20-as évek magyar propagandája is a megcsonkított, szétszakított ország tényszerű vagy dramatizált vizualizációjával kampányolt.
Ami azonban – különösen 100 évvel későbbről, 2020-ból nézve – ebből a kommunikációból fájón hiányzik, az egy legalább ekkora, és nagyon messze ható tragédia. Annak a felemlítése, sőt felvállalása, hogy egy embercsoport, emberek százezrei, milliói hátrányos, megkülönböztetett helyzetbe kerültek, és ha saját nemzeti kultúrájukat, identitásukat megpróbálták megélni, akkor nemcsak egzisztenciális hátrányoknak, hanem akár életveszélynek voltak kitéve. Az a rengeteg méltánytalanság, igazságtalanság, sőt megalázás, amelyben a határokon kívül rekedt magyarságnak része volt (van), legfeljebb az irodalomban jelent meg, a hivatalos propagandában nem. (Hamarjában egyetlen erre irányuló hivatalos politikai lépés, pontosabban annak kísérlete jut csak eszembe: Grósz Károly 1988-as látogatása a Kárpátok Géniuszánál, amelyen kísérletet tett a falurombolás megállítására, de ez is csúfos kudarccal ért véget.)
 Az emlékműveken, ha meg is jelennek figurális alakok, azok erősen szimbolikus jellegűek: a búsuló, lehorgasztott fejű, vagy éppen dacosan a jövőbe tekintő székely, felvidéki, kárpátaljai magyar az adott elszakított országrészt jelenítette meg, nem a kollektív és mégannyira sem az egyéni emberi sorsot. Ezek a szimbolikus figurák egyben meg is testesítik azt az alapvetően hamis megközelítést, amely szervesen következik a területi alapú sérelem középpontba helyezéséből: azt, hogy a (teljes) területi revízió minden Trianonnal kapcsolatos problémát nemcsak megold, hanem annak kiváltó okait is megszünteti. Az ilyen első pillanatra egyedinek tűnő, de valójában nagyon messzire ható ügyek felvállalására nemcsak azok "politika alattisága" miatt nem került sor, hanem azért, mert a nemzetiséggé lett magyarság problémáinak kezelésére tett lépések két nehezen megválaszolható dilemmát is előhoztak volna. Egyrészt a nemzetiségként való definíció implicit módon magában hordozta volna a teljes területi revízió feladását, hiszen az elszakított területek még a Teleki-féle vörös térkép alapján sem voltak teljes egészében magyar többségűnek nevezhetők. (A történelem furcsa fintora, hogy amikor – ideiglenesen, a bécsi döntésekkel – megvalósult egyfajta revízió, annak alapját a nemzetiségi viszonyok képezték.) Másrészt a nemzetiségi jogok előtérbe tolása (Trianon részleges jogosságának elismerése mellett) további problémákat generált volna. Elsősorban azért, mert az Anyaország nem tudván szakítani ezirányú cseppet sem haladó hagyományaival, továbbra sem volt mondható a nemzetiségi jogok bajnokának (ezt a hagyományt azóta is őrizzük), és hát kinek van kedve érvet szolgáltatni saját maga ellen.
Ez a felfogás (teljes területi revíziót, függetlenül gyakorlatilag mindentől, elsősorban a kollektív és egyéni nemzetiségi [magyar és minden más nemzetiségi] jogoktól) aztán nemcsak a következő világháború végéig tartott ki, hanem teljességgel  beleivódott a magyar közgondolkodásba, annak ellenére (de talán azért is), hogy a szocialista internacionalizmussal összeférhetetlen volt a Trianonról való beszéd és gondolkozás.
Itt tartunk most. Örökségünk kettős: kaptunk egy történelmi léptékű traumát a külvilágtól (bár tágabb összefüggésben nyilván nem saját felelősségünk nélkül), amelyre 100 év alatt képtelenek voltunk másképp reagálni, mint bekövetkeztének pillanatában. Ez a felfogás pedig nemcsak a pont oly nagy dérrel-dúrral hangoztatott nemzeti összefogást-szolidaritást teszi lehetetlenné, hanem azt is kiváltja, hogy a trauma nemcsak velünk marad, hanem évről-évre megoldhatatlanabbá válik, ha nem tudunk kilépni a régi keretekből.

Miért is (ne) vásárolj magyar árut?

Ezt a posztot már nagyon-nagyon régen és többször is meg akartam írni. Nagyjából akkor először, amikor elkezdődött a nagy felhorgadás a "nemzeti" és/vagy "hazai" termékek kapcsán. Aztán — hasonlóan oly sok más témámhoz — ezt is elengedtem, hagytam, hadd pihenjen.

Mi, büszke magyarok

Szerencsére azonban Magyarország Kormánya a blogszférában is gondoskodik róla, hogy az ország lakosságán ne legyen úrrá a tespedés, és mindig szállítja az új és új témákat. Ezúttal a nagyobb élelmiszer-áruházak húspultjaiban a sertéshúsra kitűzendő kis eredetmegjelölő zászlócskák kapcsán éledt újjá bennem a késztetés, hogy elgondolkozzak a dolog hátteréről.  Nem azokról a többé-kevésbé kézenfekvő kérdésekről, hogy a nemzeti érzés miért pont csak a sertéshús kapcsán kell, hogy felhorgadjon a vásárlóban (már azon a közismert tényen túl, hogy Mészáros Lőrincnek elég komoly érdekeltségei vannak a sertéstenyésztésben és -feldolgozásban [és azon a kevésbé ismert tényen is túl, hogy Csányi Sándor is elég komolyan érdekelt a területen]), vagy hogy véletlenül miért sikerült megint úgy meghatározni a feltételeket, hogy a kevésbé kedvelt multik járjanak rosszul. Sokkal inkább arról, hogy a szolidan (és kevésbé szolidan) protekcionista kereskedelempolitikának mennyi a létjogosultsága most és itt. (Feltéve, de nem megengedve, hogy eleve nem ütközik az ilyesmit elég rigorózusan tilalmazó EU-előírásokba.)

A történelemben kicsit is jártasabbak számára kézenfekvő párhuzamként kínálkozik a reformkorban létrejött Védegylet példája. A hazai termelés (abban az esetben persze elsősorban ipari termelés) fellendítése és serkentése ott gazdasági kérdésből valóban politikai, sőt közüggyé vált.
Ugyanakkor érdemes észrevenni, hogy ezen alapvető hasonlóságon kívül sokkal szélesebb a különbségek köre. Ez elsősorban a gyökeresen különböző politikai helyzetből származik: míg a reformkorban a magyar áruk támogatása egyben a magyar gazdasági és ebből következően a magyar politikai önállóság melletti kiállást is jelentett, addig ma gyökeresen más a helyzet. Bár "Magyarország Kormánya" rengetegszer hivatkozik a nemzeti szuverenitás védelmére, alapvetően senkinek nem lehetnek kétségei aziránt, hogy a "Magyarország" nevezetű entitás önálló államként létezik. Arra a kedvezőtlen vámpolitikára sem lehet nagyon hivatkozni, amely a Habsburg-birodalom részeként olyannyira visszavetette a magyar ipari-kereskedelmi fejlődést, hiszen az Európai Unión belül egységesek a vámok, keletre pedig kifejezetten erősen nyomulunk, kedvező(nek mondott) gazdasági megállapodások egész sorát kötjük. Mindemellett mégis az a tapasztalat, hogy az árérzékeny magyar vásárló a  külföldről behozott terméket fogja leemelni a polcról, lévén, hogy az érezhető mértékben olcsóbb. (Különösen igaz ez az élelmiszer-ipar területén, ahonnan a gondolatmenet indult.) Nagyon komplex és messzire vezető elemzés szükségeltetne ahhoz, hogy ennek minden okát minden összefüggésével feltárjuk, de alighanem nem túl nagy tévedés, ha két fontos okot kiemelünk.
Egyrészt a magyar mezőgazdaság rendszerének, és ezen belül a földtulajdon szerkezetének tragikusan korszerűtlen, és mindenféle érdemileg piacképes áru előállítására alkalmatlan mivoltát. Az, hogy nincs értelmes lehetőség a szövetkezeti forma felvételére, hogy nincs működő és egyszerű agrárhitelezés. Hogy az elmúlt évtized során a használható termőföldekre, feldolgozóipari létesítményekre rátette a kezét egy szűk kör, amelyet eufemisztikusan "nemzeti tőkésosztály"-nak szokás nevezni, de nemzeti mivolta csak abban látszik, hogy haszna elsődlegesen forintban jelenik meg.
Másrészt érdemes azt is figyelembe venni, amit tágabban az egész magyar gazdaság versenyképességét gátló tényezőként is meg szoktak nevezni: a munkára rakódó hatalmas járulékterheket. (Amelyek persze sok más problémának, pl. a feketén-szürkén való foglalkoztatásnak is kiváltó okai.)
Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy a korszerűtlen szervezeti és infrastrukturális keretek között létező és termelni próbáló magyar mezőgazdaságot a munkára rakódó extrém magas közterhek is sújtják, és mindez együtt logikusan versenyképtelen, magas árakhoz vezet. Akkor, amikor a magyar kormány közvetlenül és közvetve (pl. kis papírzászlócskák kötelező kitűzetésével) amellett kampányol, hogy a vásárló a "magyar termék" választásával igenis ezeket a magasabb árakat fizesse ki (amelyekben még megjelenik a hírhedten magas áfa is), akkor tehát azt az elvárását fogalmazza meg, hogy a honi vásárló továbbra is szíveskedjen finanszírozni azt a tudatosan impotens agrár- és munkaerő-politikát, amelyet egyébként épp ő maga folytat és tart fenn. Ahelyett, hogy lépéseket próbálna tenni a fentebb vázolt versenyhátrányok megszüntetésére vagy legalább a csökkentésükre.
Hát ezért van az, hogy engem továbbra sem fognak meghatni a sertéshúsba szúrt kis piros-fehér-zöld zászlócskák, "lobogjanak" azok akármilyen szép hosszú hurkapálcán is. 

Nicsak, ki beszél?!

Majdnem pontosan egy évvel ezelőtt egyszer már írtam az akkori kormány ;-) március 15-i ünnepségét hirdető plakátról ezeken a hasábokon itt. Most, amikor előkerestem azt a bejegyzést, akkor szembesültem vele, hogy amiről most készülök írni, az már azon a plakáton is jelen volt, csak a furcsa idézetválasztás teljesen elterelte róla a figyelmemet.

Nos, akkor nézzük az idei plakátot! Bár egészében nem látszik a plakát a képen de az ennyiből is látszik, tipográfiájában ugyan akad egy kevés, de tartalmilag nincs sok változás: a helyszín a régi, és a tavalyi, "jól sikerült" idézetválasztás túlélt idénre is. És persze a nagygyűlés szónoka is ugyanaz. Vagyis kicsoda?
Ugyanis a plakáton csak egy név áll. Világos, hogy a Múzeumkert mindig a hivatalos állami megemlékezések helyszíne, tehát aki ott beszél,  az nagy valószínűséggel valami fontos állami vezető. Volt azonban arra is példa, hogy nem a miniszterelnök beszélt március idusán, tehát ez nem is egyértelmű kapcsolat. De egyáltalán: ilyenkor szokás kiírni, hogy a szónok milyen titulust visel, ezzel is mutatva, hogy a hazának, amelyik minden előtt áll, ki is adja meg a tiszteletet. Ugyanakkor a tavalyi és az idei plakát szakított ezzel a szokással. Ahhoz képest, hogy pár éve még "Magyarország miniszterelnöke" poszterekkel volt tele minden közterület, mára a dolog erősen leegyszerűsödött: beszédet mond Orbán Viktor, pont.
Talán nincs is túl nagy jelentősége, de mintha kényelmetlen dolgok egész sorát sugározná ez a megoldás. Mert ugye jelentheti egyrészt azt, hogy OV a saját jogán beszél a Múzeum előtt, mert ő OV. Azt, hogy épp ezt milyen státusza alapján teszi, az senkit nem érdekel. Vagy legalábbis ne érdekeljen.
Vagy akár azt is jelentheti, hogy a miniszterelnök csak és kizárólag Orbán Viktor lehet. Vagy ahogy a matematikusok mondanák: ez egy-egy elemű megfeleltetés. Azaz, ha valaki miniszterelnök, azt szükségszerűen (és csakis) Orbán Viktornak hív(hat)ják, vagy másik oldalról nézve OV csak és kizárólag miniszterelnök lehet.
A következő értelmezési lehetőség az, hogy az elvileg a nemzet egészének szóló (hisz ugyebár nemzeti ünnepről vagy mi a bánatról van szó mégis csak) hirdetményekben is megjelent a megosztó tendencia: vannak a jó hazafiak, akik tudják, hogy miért OV mond (és csak ő mondhat) beszédet, és nekik további információra nincs szükségük. Akik viszont maguktól nem tudnák, hogy ki is a plakáton szereplő személy, azoknak csakazértse nem áruljuk el. Már csak azért sem, mert akkor nem is magyarok, és ebből adódóan nyilván meg sem érdemlik ezt a tudást.
Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak a végtelen egocentrikusság újabb dokumentuma jelent meg az utcákon nemzeti színekbe öltözve. 

Az IéEB visszatér

Vonulj kolostorba!

Rettenthetetlen hülyék kora jő.

Pojácák vagy gazemberek? Is-is.

Egyszerre félem és röhögöm általlátni:

a szikla óhatatlan visszafelé görög.

(Petri György: Sziszifosz visszalép)

Ritka eset, amikor egy konkrét írás kapcsán érzem úgy, hogy okvetlenül reflektálni kell rá. De van azért olyan, hogy a hülyeség tengeréből is fároszként emelkedik és ragyog ki valami, ami nemcsak szintetizálja környezetét, hanem messze meg is haladja azt. Erre az ünnepélyes  és (egyre kevésbé) ritka pillanatra mutatott gyönyörű példát ez az írás.

Orbán Viktor Vár-beli rezidenciája kapcsán sok mindent lehetett hallani-olvasni, ahogy a költözés  egyre közelebb került hozzánk időben. Lehet, hogy csak nem használok megfelelő fórumokat, de olyan "remekművel", amelyik ekkora könnyedséggel teszi túl magát a valóságon, sőt szinte szándékoltan keresi annak a lehetőségét, hogy még csak véletlenül se kelljen igazat mondania, még nem találkoztam. Olyannyira, hogy újra és újra felmerült bennem a gyanú, hogy ez valamiféle paródia lehet, mert egyszerűen nem létezhet akkora mértékű szervilizmus, ami ilyen pompásan eltakarja a valóságot. Pedig mintha mégis...

Megpróbálok émelygés nélkül végighaladni az írás egyes pontjain, bár gyakorlatilag bárhol bele lehetne akadni, ha a való világ tényei felől próbálunk közelíteni.

"E jelentőségteljes, önmagán messze túlmutató cselekedet révén nemcsak a hatalom forradalmi, jakobinus-bolsevik ihletésű egységének tanával szakít a magyar állam – legalábbis a reprezentatív épületek szimbolikájának szintjén –, amikor a végrehajtó hatalom és feje elhagyja a törvényhozásnak otthont adó pesti Országházat, hanem visszahelyezi históriai jogaiba Buda történelmi várnegyedét is." — A jakobinusokról valóban sok rosszat (is) el lehet mondani, de azt semmiképpen sem kéne az ő nyakukba varrni, hogy a hatalom olyasfajta koncentrációját, amikor minden egy kézbe fut össze, ők találták volna ki. Léteztek istenkirályok és abszolút uralkodók bőven a nagy francia forradalom előtt is, sőt, ha egészen őszinték akarunk lenni, 1789 pont az alkalmatlanná vált abszolutizmusra adott válasz volt. De nemcsak az a probléma, hogy egy bizonyos történelmi szituációt hamisan és egyoldalúan sikerült valamihez kötni, hanem az is ijesztő, ahogy egy példátlanul centralizáló, mindent egy hatalmi központból intéző berendezkedés apoteózisát sikerült megvalósítani annak kapcsán, hogy saját főhadiszállást teremt/kreál magának. Azaz a mindent saját kezébe összefogó Orbán attól válik demokratává, mert felköltözik a Várba.

"Akik a napokon belül megvalósulni látszó kormányzati szándékban a „Horthy-fasizmus restaurációját” vélik fölfedezni, rosszhiszeműen tévednek, ugyanis a példamutatóan felújított-átépített karmelita kolostor sem Horthy Miklós kormányzóságának negyedszázadában, sem a dualizmus idején, sem a korábbi évszázadokban nem adott otthont egyetlen kormányzati intézménynek sem." — Az írás szerzőjét szemmel láthatólag csöppet sem zavarja, hogy egy bekezdéssel előbb épp ő maga emlegeti lokalizációként "Buda történelmi várnegyedét", mert most hirtelen ráébred, hogy a karmelita kolostornak nem volt soha kormányzati funkciója. (Amit persze senki nem is állított.) Sajnos nem nagyon sikerül egy fenékkel megülni két lovat: egyszerre bebizonyítani, hogy de jó, milyen nemes hagyományokat folytat ez a költözés, másrészt, hogy á, dehogy, hát SOHA nem volt ott hatalmi központ, ahova most MINISZTERELNÖK ÚR kegyeskedik áthelyezni a székhelyét. Tulajdonképpen akár vicces is lehetne ez a görcsös erőlködés, ami mintha arra irányulna, hogy bebizonyítsa: a karmelita kolostor egyszerre része a Várnegyednek (ha a hagyományokról van szó), és egyszerre létezik azon kívül is (ha a rossz ízű párhuzamok kerülnek szóba).

Arról az apróságról már nem is beszélve, hogy egész pontosan mik is lennének azok a hagyományok, amelyekhez most végre valahára visszatérünk? Ugyanis republikánus berendezkedésű, vagy magát annak feltüntető magyar végrehajtó hatalom SOHA nem székelt a budai várban: azt csak monarchikus kormányzati rendszerek tekintették hatalmi centrumuknak (Horthy is mint kormányzó a Magyar Királyságot reprezentálta). És ha valamilyen kontinuitásról lehet egyáltalán beszélni, akkor épp ebből a szempontból jogos a köztársasági elnök rezidenciájának várba helyezése. Viszont ez a pozíció nem kapcsolódik a végrehajtó hatalomhoz, tehát abszolút nem jogos a "ha neki jár, akkor a miniszterelnöknek is" típusú "érvelés".
És persze valamilyen közelebbről meg nem nevezett spirituális síkon a világi hívságoktól elforduló kolostori életet sikerül a világi ügyeket irányító végrehajtó hatalom előképeként feltüntetni. 

A logikai konzisztencia amúgy sem túl erős pontja az apologetikus irománynak: vidáman összehasonlítja a meg nem valósult Antall-féle terveket és a Gyurcsány által jegyzett kormányzati negyed tervét a ténylegesen megvalósult Orbán-féle miniszterelnöki hivatallal, miközben az valahogy homályban marad, hogy a kormányzati negyed az összes minisztériumról szólt, nem pedig a miniszterelnök dolgozószobájáról. Ami persze érthető is, mert akkor azzal is foglalkozni kéne, hogy az az egy munkahely aránytalanul drágább fajlagosan, mint az összes minisztérium tervezett székhelye a Nyugati mellett. Ahol egyébként mind a mai napig préri van. Azt pedig már ne is említsük, hogy a saját ízlést abszolút mérceként próbálja meg eladni a t. Szerző, akinek persze szíve joga, hogy ne tetsszen neki a Pompidou-központ, csak azt ne várja el, hogy mindenki így érezzen. (Ismét mellékszálként hadd jegyezzem meg: egy modern kormányzati negyed abszolút alkalmas lett volna egy jövőbe tekintő és a jelenben élő Magyarország megjelenítésére, szemben a még izzadságosan is nehezen magyarázható szent Mihállyal díszített épülettel. Mert hát ad abszurdum mégis csak egy világi és világnézetileg semleges állam egyik vezetőjének munkahelyéről van szó.)

Mindeközben persze a szóban forgó épület egyszerre "példamutatóan felújított-átépített", ami némi ellentmondást eleve hordoz magában, de az különösen gyönyörű, hogy a hagyományok követése, a múlt tisztelete ebben a kontextusban simán megenged egy utólag, minden előzmény nélkül a védett panorámába belegányolt erkélyt is.

Az már tényleg csak hab a  tortán, ahogy sikerült a hatalomgyakorlást a kultúra ellentéteként feltüntetni, és természetesen az előbbit prioritásként felfogni. A kultúra csak fülét-farkát behúzva oldalogjon el a Várból, ahol semmi keresnivalója, és elégedjen meg annyival, hogy a miniszterelnök hivatalában van könyvtárszoba, illetve hogy évente egyszer lesz egy koncert a most megszentelődő falak között. (Legalábbis így tervezik...) 

Szóval, ahogy bevezetőben már említettem, mindvégig éltem a gyanúperrel, hogy itt valamiféle tökéletességig vitt médiaheckről van szó, esetleg a Kétfarkú Kutyapárt legújabb akciójáról. De aztán rá kellett jönnöm, hogy az kizárt: az MKKP legalább vicces dolgokat csinál.

Égessük meg, égessük meg!, avagy töprengés a politikai katarzis lélektanáról

A figyelemre méltó érzékkel a nyilas hatalomátvétel napjára, október 15-ére időzített újabb hajléktalanellenes törvény szomorú határnapot jelöl a "Magyarország"-ként közismert entitás történetében. ("Állam"-ként mégsem hivatkozhatunk rá, hiszen szemmel láthatóan a legcsekélyebb olyan törekvés sem figyelhető meg a létezésében, hogy polgárainak jólétét, vagy legalább kicsivel nagyobb komfortérzetét megpróbálja biztosítani.) Egyszerre sikerült ugyanis megszüntetni a törvény előtti egyenlőség és a magántulajdon sérthetetlenségének alapelveit.
Mert vajon lehet-e ott "törvény előtti egyenlőség"-ről beszélni, ahol a közterületen való tartózkodás aszerint megengedett, hogy annak "elkövetője" milyen vagyoni helyzetben van, bír-e ingatlan-tulajdonnal, vagy bejelentett lakhellyel? Ha igen, nem bűnös, csak a tisztességes hétköznapi átlagpolgár életét éli, míg ha a válasz nem, akkor egyből bűnelkövetővé "lép elő". És ebből a szempontból totál mindegy, hogy benne van-e definícióban az "életvitelszerű" jelzőként világra jött szószörny vagy sem: én a magam részéről még nem láttam rendőrt, aki odaállt egy hajléktalan mellé, hogy 96/48/24 órán át figyelje (tényleg, mennyi idő múltán válik egy cselekmény életvitellé?), hogy épp csak pihen, piknikezik, vagy neadjisten épp életet visz a közterületen. Ja, hogy nála van az összes ingósága? Komolyan attól válik valami bűncselekménnyé, hogy valaki a szokottnál nagyobb csomaggal a kezében, hóna alatt, lába mellé letéve "követi el" azt???
És ha már itt tartunk, jöhet is a másik szomorú pont: ha már sikerült egyértelműen megállapítani, hogy egy csomagnyi ingóság az adott személyhez tartozik, akkor egész pontosan hogyan, mivel is lehet indokolni azt, hogy valakinek a magántulajdonát nemcsak hogy elkobozzák jegyzőkönyv felvétele és elismervény kiállítása nélkül, hanem azt egyenesen meg is semmisítik?? Leírom még egyszer: a magántulajdonát. Azt, amihez való jogot a történelem minden kicsit is demokratikus berendezkedésű rendszere alapjogként, fundamentumként kezelte. Hamarjában ahogy megpróbálok belegondolni, összességében két eset jut eszembe, amikor hasonló a végkimenetel. Az egyik, amikor egy bírósági per - a más büntetési tételek mellett - vagyonelkobzással is végződik. De itt alapvetően egy pártatlan bírói eljárás végén megszülető ítéletről van szó, nem pedig arról, hogy ezt teljességgel kihagyva az erőszakszervezet egy képviselője egyéni döntés alapján teszi meg ugyanezt. (Azaz  a rendőr jogalkalmazói szerepben lép fel!) A másik ilyen kimenetelű eset, amikor leginkább a NAV hamis vagy "kalóz" árukat semmisít meg. Ilyenkor azonban az áruk léte már önmagában törvényellenes a jogosulatlan védjegyhasználat miatt, arról nem is beszélve, hogy a látványosan kommunikált árumegsemmisítések itt is egy szabályozott eljárás végeredményei.
És akkor vissza is értünk a jogegyenlőség kérdéséhez: miért lehetséges az, hogy egy adott csoportra, amelyik ráadásul nem is társadalmi állásával, jogi helyzetével definiálható, hanem egy adminisztratív adat hiányával, egyszerűen nem vonatkoznak bizonyos alapjogok? Lehetne itt most Niemöllert idézni, de mindazoknak, akik most örömmel, vagy akár csak megkönnyebbült félelemmel szemlélik a rendessé vált közterületeket, inkább azt szeretném emlékezetükbe idézni, hogy az antik művészetelmélet szerint a katarzis egyik döntő eleme a megkönnyebbülés: hogy nem mi vagyunk az elbukó tragikus hős, akinek helyre kellett állítania a világ rendjét - amiből nekünk már csak a harmónia jut, a bukás nem. De a való életben nem mérik ilyen könnyen a katarzist: aki most helyben ül, és körülnézve a tragikus hős felbukkanását fürkészi, az maga válik előbb-utóbb elbukó szereplővé.
Csak nem hőssé.

Új idők új er-Kölcsey

Kinek mi jut az eszébe ha a bal oldalt látható fotón megjelenő plakátot szemügyre veszi? Szép plakát, nemzeti színekben pompázik, ahogy az nemzeti ünnepek esetében dukál. Mégis, mi a baj ezzel a plakáttal? A posztmodern korszak egyik nagy előnye, hogy a különféle netes keresők révén teljességgel szükségtelenné válik a klasszikus irodalmi műveltség. Erre, a plakáton szereplő idézetre rákeresve pl. az derül ki, hogy Kölcsey Ferenc Emléklapra című 1833-as epigrammájából való. Kölcsey a '48-at előkészítő reformkor egyik legnagyobb irodalmi alakja volt, nemzeti himnuszunk szövege is tőle származik. Van azonban vele kapcsolatban egy apró érdekesség: az 1848-as eseményekben objektív okokból nem  tudott részt venni. Ugyanis 10 évvel korábban, 1838-ban elhunyt. 

Az 1848. március 15-én elinduló forradalom és az azt követő szabadságharc időszaka sok más területhez hasonlóan a magyar költészetben is soha nem látott pezsgést, felbuzdulást eredményezett. Vajon tényleg az a helyzet, hogy ez az időszak annyira nem termelt ki egyetlen egy saját magára jellemző verssort sem, hogy egy akkor már 10 éve halott költő másfél évtizeddel korábbi verse a legalkalmasabb arra, hogy jellemezze ezt a kb. másfél évet egy ünnepi megemlékezésen? Vagy esetleg valami más van a dolog mögött?
A fidesz - mint a művészet és tudomány olyannyi területét - a költészetet is meglehetősen öncélú szabad(os)sággal kezeli. Talán van, aki még emlékszik a Terror Házának megnyitójára, és az oda citált Szabó Lőrinc-szerelmesvers soraira. A recept egyszerű: találjunk egy tetszőleges versben néhány szót, amelyek a mi gondolatainkat visszhangozzák. Nem baj, ha vers totálisan másról szól, de a szavak alkalmasak arra, hogy a mi céljainkat fejezzék ki és ezzel erősítsék azok elfogadottságát, ezért habozás és aggályok nélkül felhasználjuk őket.
Valami ilyesmi történhetett itt is: '48 ugyan valóban nemzeti ünnep, de kockázatos. Annyi furcsa és túl liberális gondolat hangzott el akkor szabadságról, jogegyenlőségről, zsarnoksággal való szembenállásról. Nem volna okos dolog ilyesmikkel előhozakodni, különösen most, 3 héttel egy választás előtt. Keressünk inkább valamit, ami kifejezi választási céljainkat, szlogenjeinket! Mi is passzolhatna jobban a "Nekünk Magyarország az első!" mellé, mint "A haza minden előtt"? Ugye, hogy már Kölcsey is megmondta? Ki merne ezek után kételkedni a mi igazságunkban, az egyetlen és kizárólagos igazságban?
Hogy KF, aki 180 éve alussza örök álmát a szatmárcsekei temetőben, kicsit elkezd forgolódni a sírjában? Kit zavar?

De mit köszönhetünk a "bevándorlóknak"?

(Október 2-a elé)

Kedves, drága jó "bevándorlók" – akiknek, lévén sütnivalójuk, eszük ágában sincs ide jönni tartósan – köszönjük!

Hogy mit is?

Nem keveset. Azt a nagy munkát, amelyiket annak érdekében végeztetek, hogy rádöbbenjünk: a saját életünket behálózó, gondolkozásunkat fogva tartó eszmék, tézisek mennyire ósdiak, és ebben a mai, dinamikus világban milyen tarthatatlanok. És hogy mik is ezek? Nézzük csak sorjában!

1. Vallási fanatizmus 

Nem, itt most nem robbanó övekről, tömegbe csapódó teherautókról vagy épp Kalasnyikovokról lesz szó. Vagyis dehogyisnem. Csak pontosabban arról a dologról, amelyik ezeket felveteti, kézbe ragadtatja, vagy épp a volán mögé ültet. Arról a téveszméről, hogy a MI spirituális meggyőződésünk olyannyira magasrendű, hogy kizárólagosnak kellene lennie. És e kizárólagosság érdekében olyan emberi segítséget vesz igénybe, amelyik öldökléssel, gyilkossággal jár -- a spiritualitás nevében. Mert ne tagadjuk: embereket ellátatlanul hagyni szélben-esőben-fagyban, étlen-szomjan, kitéve őket minden elképzelhető és elképzelhetetlen nehézségnek, az gyilkosság, még ha közvetett is. (Épp amikor ezeket a sorokat gépelem, a kormánypárt részéről, hivatalos helyen, egy lakossági kampányfórumon már megjelent a közvetlen öldöklés gondolata is, mint "egyedül lehetséges megoldás".) Az, hogy a 21. század elején eljuthattunk eddig a szégyenteljes pillanatig, jórészt annak köszönhető, hogy a mai Magyarország  lakóinak egy jelentős része még mindig a vallásos hitből vezeti le identitását, sőt, ami inkább probléma, hogy ezt tekinti nemcsak saját maga, hanem minden honfitársa egyetlen jól körülírható attribútumának is. Mindeközben pedig az ebből fakadó belső ellentmondások - pl. a keresztény alaptanításokkal, vagy épp magával a katolikus egyházfővel való egyre durvább szembefordulás egyáltalán nem zavarja őket. Azaz valódi fanatikusként csak egy tételezett célban tudnak gondolkodni, amelyik persze kellően homályos ahhoz, hogy akármi beleférjen, amit kiötlői jónak látnak belezsúfolni, viszont kellően "magasztos" ahhoz, hogy semmilyen olyan földi áldozat ne legyen érte drága, amit mi az igazság birtokosaként másoktól kikényszerítünk. (Ez nagyon fontos, hogy mi mindig a jó oldalon, a fegyver mögött álljunk, ne pedig előtte!)
Egyszer majd persze el kell hogy jöjjön az idő, amikor mindenki elgondolkodik azon, hogy a mi fanatizmusunk mennyivel jobb, az ő fanatizmusuknál. A válasz pedig nagyon egyszerű lesz: nincs jó fanatizmus.

2. Laikus, világi állam nemléte
Ha imént arról gondolkodtunk, hogy van egy réteg, amelyik a önmagát és az őt körülvevő világot csak a vallás szemüvegén keresztül képes látni (függetlenül attól, hogy mások épp vallásosak-e vagy sem), akkor rá kell jöjjünk, hogy itt és most sajnos az állam és egyház szétválasztása egyelőre csak mítosz. Nemcsak arról van szó, hogy jócskán akadnak, akik a 19. század vége- 20. század eleje óta egyértelműen a világi állam feladatának tartott ügyeket (pl. anyakönyvezés, oktatás) habozás nélkül visszaadnának egyházi kezelésbe. Még csak arról sem, hogy ezen személyek egy része a kormányzatban vagy annak holdudvarában lelhető fel. Hanem leginkább és legfájdalmasabban arról, hogy magyarságukat sokan (a korábban részletezettekkel és a később részletezendőkkel szoros összefüggésben) vallásosságukkal definiálják. Ahol "vallásosságon" magától értetődően a keresztény felekezetekhez való tartozást kell érteni. A dologban az a tragikus, hogy ez az azonosítás ebben a gondolati rendszerben automatikusan kizárja azt, hogy a magyar ember a mindenkori kormányzatoktól függetlenül (és azokon túlmutatóan) létező modern, világi magyar köztársasággal azonosítsa magát. Holott egy ilyenfajta azonosítás lenne az alapja annak, hogy miből eredeztetjük az ún. mi kultúránkat és nemzetként való létünket. A vallási alapokon álló önazonosság szinte természetesen érzi ellenségesnek a más vallás hordozóját, míg a laikus szemlélet "csak" állampolgárt, jogalanyt lát benne, akit nem spirituális kötődése, hanem az állam mindenkire egyformán érvényes törvényeihez való viszonya alapján ítél meg. És természetesen eszébe sem jut arról delirálni, hogy valakik majd vallási alapú törvénykezést vagy szokásrendszert fognak bevezetni, hiszen ilyeneket ő  nem ismer el, és amennyiben azok szembemennek a mindenkire érvényes törvényekkel, akkor fel is lép ellenük. Szomorú lábjegyzetként meg kell jegyezzük, hogy ehhez szükség lenne egy olyan államra, amelyik így definiálja magát, ez az önképe, és olyan öntudatos állampolgárok tömegére, amelyek nemcsak hogy elfogadják, hanem magukénak is érzik ezt az önképet, és ily módon biztos hátországot, támaszt jelentenek egy ilyen alapokon berendezkedő államnak. Azt a tanulságot, hogy ezekből egyik sem adott, szintén megköszönhetjük.

3. Rasszizmus (mint önmaga definíciója)
Azok a hullámok, amelyeket a "bevándorlók" ügye felkorbácsolt, különböző nagyságúak és mocskosságúak. A "sima" hardcore rasszistákról nincs nagyon mit mondani: ezúttal is megtalálják az alkalmat, hogy a bennük torlódó frusztrációkat a Gazda által kijelölt csatornákon vezessék le. Sokkal érdekesebb a soft-rasszisták esete. Ők azok, akikben talán még él valamiféle homályos emlék arról, hogy egyszer valaki valami olyasmit mondott, hogy rasszistának lenni mégis csak csúnya dolog.
Így hát ez a típus deklarálja, hogy ő senkinek sem ellensége, senkit nem akar megölni. Csak hát őt nagyon zavarja, hogy nem lehet kimenni nyugodtan az utcára, mert az ember mindenütt sötét bőrű arcokat lát. De ha esetleg rákérdeznénk, hogy ez miért olyan zavaró, akkor nagyjából oda lukadna ki a beszélgetés, hogy a sötétbőrűség az, ami zavaró. A "miért?" kérdésre azonban nagyon nehezen adható már polkorrekt válasz, hiszen a dolog mélyén olyasmi bujkál, hogy "azért, mert akinek sötét a bőre, az eleve veszélyes, hiszen a sötétbőrűek rosszak, gonoszak". Azaz a matematikából ismert egyszerűsítések után kb. oda jutunk el, hogy "én nem vagyok rasszista, csak rasszista vagyok". És azért vagyok rasszista, mert a rasszizmus ezt tanítja. (Azért gyűlölöm [minden különösebb, specifikus ok nélkül] a négert/arabot stb-t, mert az gyűlölni való.) Nemcsak az a szép, hogy egy ilyen "gondolatmenet"-nek alig nevezhető valami létezhet, hanem hogy emberek ijesztően nagy tömegének a gondolkodását határozhatja meg olyan rendkívül súlyos kérdésekben, mint hogy mi az alapvetően helyes viszonyulás más embertársainkkal szemben, illetve hogy létezhet-e bármi ok arra, hogy emberek tömeges halálát kívánjuk.

4. Szexizmus
Talán az itt felsoroltak közül ez az, ami a legkevésbé látványos, hiszen számtalan ponton összefonódik az előbb említett borzasztó elvekkel, mégis búvópatakként elő-előbukkan, és talán a leglátványosabban mutatja meg a menekültkérdésben idehaza uralkodó álláspont álságos és képmutató voltát. Hiszen egyrészről folyamatosan szerepelnek a rémhíradókban a vérnősző barom muzulmánok, akik nemcsak, hogy abnormálisan sok feleséget tartanak, de némelyiket szinte még kislányként teszik asszonnyá, arról nem is beszélve, hogy hogyan bánnak velük: szinte állatként, jogok nélkül, bezárva saját kényükre-kedvükre. Arról pedig aztán végképp nem is beszélve, hogy idejönnek csak azért, hogy megerőszakolják az asszonyainkat-lányainkat, ahelyett, hogy meghagynák őket békés otthonaikban, ahol a jó magyar férjek majd nemcsak hogy megvédenék őket, hanem annyiszor részesítenék asszonyaikat a családi élet örömeiben, ahányszor épp csak kedvük szottyan rá uruknak és parancsolójuknak. És ha a nő meg emiatt - vagy bármi más miatt - tiltakozni merészelne, hát jól megnevelik, hiszen tehetik, elvégre az ő tulajdonuk.
Komolyra fordítva a szót.: mindaz, amit a "betolakodók" esetében az emberi mivoltból való kivetkőzés jelének láttatnak, az idehaza a lehető legtermészetesebb, bevett gyakorlat egyrészről (családon belüli erőszak; és hogy itt is friss példát hozzunk, elég csak az utolsó napok eseteire gondolni), vagy másrészről, ha büntetendőnek is tekintjük, soha nem kötjük azt egy adott vallási csoporthoz ("mert ezek a keresztények megerőszakolják a nőket").

A felsorolás valószínűleg még nagyon hosszan folytatható lenne — ahogy az eddigiekből is kitűnik, rengeteg átfedéssel, összefüggéssel tarkítva. De ennyiből is látszik, hogy a rendkívüli helyzet, amit a be-nem-vándorlók megjelenése jelent, milyen élesen világított rá arra, hogy mennyire tűrhetetlenül elavult struktúrák határozzák meg azt a valamit, amit jobb híján "közgondolkodás"-ként szoktunk emlegetni, és ami totális átgondolásra és átalakításra szorul — ha ugyan még nem végzetesen késő.
Az az egy azonban egészen biztos, ezek a problémák nem kezelhetők egy (látszat-)népszavazással, még akkor sem, ha a "NEM"-szavazatok aránya 101% lesz.

Kiskáté: Kinek miért NE drukkoljunk az EB-n?

Az az elvetemült hekker, aki feltörte szegény Tiffán Zsolt facebook-profilját, maga sem tudta tán, mekkora tömegigényeket elégít ki, sőt, mennyire a magyar néplélek legrejtettebb húrjait zengeti meg a két neolatin csapat meccsének közvetítése kapcsán kifejtett sommás véleményével. Ez az alkalmi partizánakció azonban csak a nagy mű 1/12 részét volt képes felölelni, ezért most arra szántuk magunkat, hogy eme szittya érzelmű anonymus példáján felbuzdulva gyűlölködési kiskátéval fegyverezzük fel az igaz magyar szurkolót, nehogy véletlenül egyesek még abba a hibába essenek, hogy a Labdarúgó EB-t sporteseményként próbálják meg szemlélni, nem pedig a világ összes többi, (nem-magyar!!) nemzetével szembeni gyűlöletünk megélésének terepeként.

A csoport: Franciaország — az ál-Tiffán ugyan már jelezte a fő csapásirányt, de az ilyesmit nem lehet elégszer ismételni: mindkét világháborúban velünk szemben álltak, egy normális pörköltet nem tudnak összeütni, helyette mindenféle tengeri herkentyűt, békacombot meg csigát zabálnak, Clemenceau és az ő magyar menye, Trianon.

Románia — szőröstalp, édes Erdély, régi mániám, Wass Albert, Nyírő József, Szőcs Géza, Trianon.

Albánia — muzulmánok. Plusz még balkániak is (akiket alapból gyűlölünk), mint a románok, akiket meg utálunk Trianon miatt.

Svájc — eleve nincs is ilyen ország, úgy lett összerángatva franciákból (!!), németekből meg olaszokból. Plusz pofátlanul gazdagok, és nem röstellnek jól élni. Ráadásul semlegesek lévén kimaradtak Trianonból.

B csoport: Anglia — ezek is ellenünk harcoltak mindkét világháborúban. Anglia az antant tagja volt. Azaz: Trianon.

Oroszország — málenykij robot, dáváj császi, oroszórák, kommunizmus, Csernobil. Kell-e mondani, az antant tagja volt. Trianon.

Wales — nem elég, hogy 500 húsvágó eszközükről Arany egy bazi hosszú verset írt, amit általánosban meg kellett tanulni, de az Egyesült Királyság részeként bizony antant-tag volt. Trianon.

Szlovákia — tótok, Felvidék, Kassa bombázása, Meciar. Trianon.

C csoport: Németország — Gábriel és a sas, megszállás, berni döntő, nem nyerték meg nekünk az első világháborút, ezért lett Trianon.
Ukrajna — Csernobil még egyszer, Dinamo Kijev a Fradi ellen, Kárpátalja, Trianon.
Észak-Írország — nem hódoltak be a tolódásnak, menesztették Pintyőt, megnyerték előttünk a csoportot, plusz ők is az antant-kutya Egyesült Királyság részei voltak, és mint ilyenek bűnösek Trianonban.
Lengyelország — könnyelműség lenne azt hinni, hogy ők szimpatikusak: régen elvitték tőlünk az egyik tengerünket, most meg Nikolicsot. Ráadásul az elemi szolidaritást (szóvicc!!) felrúgva nem szívtak Trianonban.
D csoport: Spanyolország — gyanús muzulmán-közeli múlt, ellopták tőlünk Puskás Öcsit, Kocsist, Kubalát, Dzsudzsi bezzeg nem kell nekik, beképzelt tiki-taka művészek, egyedül a sziesztához értenek, a nagypolitikából abszolút kimaradnak, még Trianonban sem voltak ott.
Horvátország — a Magyar Királyság délnyugati tartományai, Jellasics, ellopott tengerpart, Trianon.
Törökország — muzulmánok, török gyerek megvágta, Zrínyi, Mohács, 150 év. Gera Zoli kiállíttatása Isztambulban, egyfolytában fikázzák szegény Dzsudzsit. Az első világháborút ők is megszívták, de aztán mégis jobban jártak, mint mi Trianonban.
Csehország — Csehszlovákia jogutódja(!), Benes-dekrétum, Trianon.
E csoport: Olaszország — nagyképű digók, megvertek minket a 38-as döntőben, az első világháborúban áruló módon átálltak az antanthoz, sok jó magyar honvéd hullatta a vérét ellenük, bezzeg ha nem állnak át, nincs Trianon.
Belgium — Brüsszel az EU székvárosa, azé az EU-é, amely majdnem akkora csapás nekünk, mint Trianon.
Svédország — muzulmán menekülteket ajnároznak (Ibrahimovics!!!), de jellemző módon Trianonról még csak nem is hallottak
Írország — Köcsög nyugatiak, gyanús, hogy úgy csinálnak, mintha nem lenne semmi közük Trianonhoz.
F csoport: Portugália — csoportellenfél, Céronaldo, aki a nevét egy braziltól lopta, de megpróbál úgy kinézni, mintha ő lenne Puskás Öcsi. Még köcsögebb még nyugatibbak, mint az írek. Leszarják Trianont.
Izland — csoportellenfél, még nyugatibbak, mint az előző két nyugati köcsögök, ölik a fókát meg a tőkehalat, gejzírt bámulnak, de Trianonról fogalmuk sincs.
Ausztria — Haynau, ferencjóska, németesítés, 400 éves elnyomás, nyögtemátyás, 45-ben nyugatra sodródtak, Trianonban bezzeg ránk verték a balhét.
Magyarország — TRIANON.

A rettenetes igazság a bevándorlókról

"-De tudod, nem is ez az igazán félelmetes...

-Hanem mi?

-Hát például egy medve."

(Nagyon régi vicc)

Vannak itt ezek a tömegek. Vagy mégsem akkora tömegek, ez még egyelőre bizonytalan. Mindenesetre valamiért most az lett az idei nyári divat, hogy éppen velük háborúzunk.
Na de miért is kell — egyébként felettébb különös hirtelenséggel — haragudni a migránsokra? Sok mindent sikerült hamarjában előkotorni, de ezekkel nagyjából két probléma van: egyrészt nem igazak (vagy jó esetben féligazságok), másrészt egyáltalán nem új keletűek, nagyjából egyidősek a migráció jelenségével.
Vannak aztán azok a problémák (pl. a tragikus közegészségügyi helyzet), amelyek nagyjából onnan erednek, hogy a Nyugat/Európa eddig szemérmes vállvonogatás kíséretében félrenézett, maximum "nem az én problémám, oldják meg ők" megjegyzés kíséretében. Most éljük meg azt, hogy ezek a gondok túljutottak a kritikus ponton. Miután helyben nem kezelték őket, a bevándorlók újfent bebizonyítják, hogy a világ kicsi: a probléma egyszerre csak a mi problémánk is lett.
De hát persze lehetne felállítani olyan táborokat, amelyek kicsit jobb körülményeket tudnak garantálni, mint a tököli börtön,  és amelyekre mint miniszterelnökünktől megtudtuk, egyik korábbi ellenségünknek, az EU-nak kötelessége fizetni, mert ez nekünk jár. És neadjisten, ahol lehetne kezelni az egészségügyi (és vele párhuzamosan a más jellegű) problémákat is.
De persze léteznek más válaszok is arra a kérdésre, hogy "vajon miért tiltakoznak (legalábbis újabban) politikusaink kézzel-lábbal a bevándorlók jelenléte ellen?".
Egy pillanatra tessék elképzelni, hogy valakinek annyira fontos a saját és családja létezése, normális körülmények közt való élete, hogy ezért nem csak szavakban hajlandó megnyilvánulni, hanem megelégelve a kilátástalan, vagy éppenséggel életveszélyes szituációt, hajlandó mindent odahagyni, útnak eredni az ismeretlenbe, azaz cselekedni. És most gondoljuk szépen el, hogy egy adott országban (hívjuk mondjuk "Magyarország"-nak) egyszerre csak megjelenik egy csoport, amelynek tagjai saját és hozzátartozóik boldogulását, életkörülményeit olyan prioritásnak tekinti, hogy azért hajlandó szembemenni vallással, politikai ideológiával, mindenféle beléplántált tradícióval. tessék megpróbálni ezeknek turulbanszületésről, szíriuszi duplacsavarú DNS-ről, vörös popsipöttyről, többezer éves magyar világkultúráról, vagy éppen félázsiai származásról (pláne hogy egy jó részük egészázsiai) hablatyolni. Nem, nem fognak tőle párás szemekkel, boldogan tovább éhezni, nyomorogni. Úgy fognak viselkedni, ahogy eddig is tették: cselekednek.
Ebből a szempontból kétségtelenül igaz a kormányoldalnak az a  félelme, hogy a bevándorlók nem ebben a kultúrában nőttek fel, nem ismerik ezt, és bizony nagyon könnyen lehet, hogy nem is lesznek hajlandók tisztelni.
És ez valóban egy nagyon sötét jövőkép.
Már akinek.

Bevándorlásról még egyszer

A jövő elkezdődött 

A tételmondat a következő: "Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok munkáját."

Lépjünk túl most a mondat minden egyéb gonoszságán és ostobaságán, valamint hazugságán (pl. csendőrpertu, magyar nyelv az idegeneknek, illetve azok a makrogazdasági tények, hogy a bevándorlók munkahelyeket generálnak stb.), koncentráljunk csak arra, amiről eddig szinte egyáltalán nem esett szó.

Ez pedig a "magyarok munkája" szintagma. Az alapvető probléma ezzel a szószerkezettel, hogy olyasmit jelöl, ami nincs. Ráadásul kétféle módon sincs.

Egyrészt azért nincs, mert önmagában valami olyasmit sugall, hogy létezik olyan munka, amit csak és kizárólagosan specifikusan "A" magyarok tudnak elvégezni. Miután a valóságról próbálunk meg gondolkozni, itt most tekintsünk el olyasmiktől, mint "nemzeti lelkület" vagy éppen "faji felsőbbrendűség" (mint ahogy persze a "magyar" mint tiszta rassz sem létezik). Szóval munkák vannak, amelyek műveléséhez vagy kell szaktudás, vagy nem. Vagy kell hozzájuk nyelvtudás, vagy nem. Ha ez nem így lenne, akkor nem dolgozhatna olyan sok magyar külföldön, mint amennyi dolgozik. Azaz NINCS olyan munka, amit csak egy magyar ("mi a magyar most?"), vagy épp egy nagybrit tudna megcsinálni. 

De nézhetjük ugyanezt másfelől is. A helyzet egész egyszerűen ugyanis az, hogy azért sincs "magyarok munkája", mert NINCS olyan munka, amit bárki (bármelyik magyar) meg tudna csinálni. Ha elkezdünk álláshirdetéseket böngészni (egyelőre legalábbis) nem fogunk olyant találni köztük, amelyik a leendő alkalmazottal szemben (csakis és kizárólag) azt a követelményt támasztja, hogy "magyar" legyen, mert ez bőven elég ahhoz, hogy akár a targoncási, akár a belgyógyászi, akár az építőmérnöki munkakört el tudja látni. Utoljára talán az 50-es években létezett ez a fajta univerzális képesítés, amikor Pelikán elvtársnak elég volt jól válaszolnia a "Szereti a Mi Nagy és Bölcs Vezérünket?" kérdésre, és máris uszodaigazgató, vidámparkvezető vagy a Narancskutató Intézet főnöke lehetett. Ha elfogadjuk, (márpedig egy normális világban el KELL fogadjuk), hogy egy munkakör betöltésének elsődleges feltétele a nemzeti hovatartozástól független hozzáértés, a jártasság, akkor máris beláttuk, hogy a "magyarok munkája" ilyen módon sem létezik.

Mindazonáltal ez nem fogja megakadályozni azt, hogy 300 millióért minden forgalmasabb helyen ne közöljék velünk, hogy valakik nem vehetik el tőlünk, ami nem létezik.

Megélhetési bevándorlás a hosszú úton

Jó. Akkor tegyünk úgy pár pillanatig, mintha ez az egész hajcihő a bevándorlás körül tényleg komoly volna. Nézzük, mire jutunk, ha megpróbáljuk végiggondolni a kérdést.

Adva van a kifejezés teljes szépségében: "megélhetési bevándorlás". Ez valami olyasmit jelentene, hogy valaki azért vándorol be egy adott területre, hogy ott megéljen. Valójában a helyzet ennél drámaibb: azért, hogy éljen. (Nem mennék el most abba az irányba, hogy az útra kelők mekkora százaléka vállalja a megpróbáltatásokat-kockázatokat a puszta létezése érdekében és hányan "szimpla" életnívó-javítás céljából, mert ez a kettő nagyon gyakran összemosódik, így ezt meghagynám a statisztikusoknak.) Mindez abból is szépen látszik, hogy a Földön az effajta népmozgásoknak határozottan iránya(i) van(nak). Pedig az ember azt gondolná, hogy kb. ugyanannyian szeretik a hideg időjárást, mint a meleget, esetleg az utóbbit kicsit többen. Mégis elenyészőnek nevezhető a Norvégiából Etiópiába való bevándorlók száma. Jahogy több munkalehetőség? Jobb szociális körülmények? Magasabb életnívó? Csak hát ezek nem természeti kincsek, vagy adottságok. Elvileg aki tesz értük, annak részesednie is kellene belőlük. Abba a demagógia-zsákutcába sem akarok beleszaladni, hogy egy bevándorló élősködne ezeken a lehetőségeken, neadjisten egy "bennszülött" elől orozná el azokat. 

Felvetnék inkább egy utópia-szerű forgatókönyvet: vizsgáljuk meg három pontban, hogy mi volna szükséges a bevándorlás mint jelenség normális kezeléséhez! 

1/ A "fogadók" oldaláról. Annak a (f)elismerése, hogy nemhogy a multikulturalizmus megbukott volna (ahogy ez elég gyakran szóba kerül a kérdés kapcsán), hanem szégyenletes módon mi magunk buktunk meg azzal, hogy nem tudtunk eléggé multikultik lenni. Vajon az itt élő fekete/ázsiai embernek, a muzulmánnak/buddhistának miért ne járnának azok az életlehetőségbeli vívmányok, amelyekkel mi élünk? Miért ne lenne nekik elég a nyelv- és környezetváltás sokkja, miért kell ezen túl még lenézettnek és megbélyegzettnek lenniük? Eléggé világos, hogy a hátrányos megkülönböztetés elmélyíti a különállás, a be-nem-fogadottság érzetét, ezáltal pedig utat jelent a radikális megnyilvánulások felé.

2/ Maga a "dolog". Akárhonnan is fussunk neki, el fogunk jutni oda, hogy mindazok az előnyök (magasabb életnívó, jobb szociális körülmények, nagyobb létbiztonság, jobb életesélyek), amelyek a bevándorlókat ma arra késztetik, hogy rengeteg komoly kockázatot vállalva útnak induljanak az ismeretlenbe, egyértelműen onnan származnak, hogy Európa (vagy ha úgy tetszik:a világ fejlettebb fele) először megszállta és gazdaságilag kizsákmányolta, majd az így szerzett fölényével visszaélve tartós gazdasági kizsákmányoltságba taszította Földünk kevésbé szerencsés részét. Egy ideális világban ha nem is valamiféle jóvátétel, de legalább egy arányos(abb) részesedés volna a minimális elvárás. Ebből a szempontból nézve a megélhetési bevándorlók nem tesznek mást, csupán megpróbálják "visszafoglalni" azokat az adottságokat, amelyekkel a történelem kegyetlen tréfája folytán sosem rendelkeztek ugyan, de rendelkezniük kéne.
3/ Ahonnan jönnek. A bevándorlás-elvándorlás problematikára evidensen adódó megoldás (ha eltekintünk az áthatolhatatlan falak felhúzásától komfortos világunk határain), hogy fokozatosan megpróbáljuk eltüntetni az útra kelés okait, azaz a fentebb már részletezett különbségeket. Persze már abban is megoszlanak a vélemények, hogy ez elsősorban mondjuk a fejlett jóléti állam alapját jelentő demokratikus berendezkedés exportját jelenti-e, vagy teljesen más területek fejlesztése vezethet a kívánatos eredményre. Az mindenesetre biztos, hogy anyagi mércével mérve semmiképpen sem egy kis léptékű projektről van szó. És az is elég jól látszik, hogy amit eddig erre fordítottak, az feneketlen kútba öntött pohár víznek tűnik. Persze annak, hogy ez szélmalomharcnak látszik, sok oka lehet. Nem biztos, hogy jól, jó területeken fogunk hozzá. De legalább ekkora baj az is, hogy az erre fordított összegek ellenőrizetlenül eltűnnek, ismeretlen zsebekbe vándorolnak. Azaz: a felelős korrupt politikusok a fejlesztésre szánt (helyi mércével mérve) jelentős összegeket saját céljaikra fordítják, eltüntetik. Hoppá! Milyen ismerős képlet! Lehet, hogy ilyesmiért nem is kéne Afrikába/Ázsiába menni? Vajon igazán szívből szeretné-e mindenki, hogy az ilyen visszaélések felderítésére hatékony módszerek, mindenhol működőképes eljárások létezzenek?
Röviden összefoglalva: a "megélhetési bevándorlás" problémájából kiindulva eljutottunk odáig, hogy a kérdés megfelelő kezelése azt kívánná meg mitőlünk, hogy közösségként és egyénenként is szembenézzünk saját kevésbé nyitott mivoltunkkal; jól fűtött, kényelmes "fejlett világunk"-tól, hogy szembenézzen kárhoztatható gyarmati örökségével, és az ebből fakadó gyarmati attitűdöt megpróbálja levetkőzni; míg politikai "elitünk" előtt az a kihívás áll, hogy átértékelje saját mentalitását, komolya(bba)n vegye a köz szolgálatát, azt ne csak másokkal szemben megfogalmazott követelményként ismerje.
Egy világméretű probléma, amelyik komoly végiggondolása komoly, világméretű változásokat igényelne.
Csoda-e ha van, aki inkább a demagógiát választja ehelyett?

Ötven

"– Ez a nap bevonul a történelembe! – mondta Jones. 

– Minden nap bevonul a történelembe – mondta a főnök."

(Kurt Vonnegut: Éj anyánk)

Szüleim — nem kis optimizmusról tanúbizonyságot téve — alig egy évvel a kubai rakétaválság lezárulta után elkészítették első gyermeküket.

Alig egy éves voltam, amikor szülővárosomat példátlan árvíz árasztotta el: a Perint patak kilépett medréből, az utcákon csak pallókon lehetett közlekedni.

Még meg sem volt a második születésnapom, amikor a VB-n szereplő (!) magyar válogatott 3-1-es győzelmet aratott a brazilok fölött.

Életem negyedik évében, 1968-ban bevezettük az új gazdasági mechanizmust és tankjainkat Csehszlovákiába.

Ötödik születésnapom alkalmából az amerikaiak megszervezték, hogy embert küldjenek a Holdra.

1970-ben feloszlott a Beatles és elkezdtem az általánost.

Bár az igazi Fekete Szeptember csak két év múlva következett el.

1973 a válságok éve volt: nemcsak az olajjal voltak gondok, de szüleim is elváltak.

'75-ben az amcsik és a ruszkik az űrben és Helsinkiben is találkoztak

14 évesen befejeztem az általánost, megsirattam a csoportkörben elvérző magyar és a döntőben elvérző holland válogatottat.

16 voltam, amikor Misa mackó bevonult Afganisztánba.

18, amikor bevonultam a Garasin laktanyába.

1986-ban atomjaira hullott a Challenger Florida fölött és a magyar labdarúgó-válogatott Mexikóban.

1989-ben atomjaira hullott a létező szocializmus, amit egy év múlva egész abszurd módon úgy ünnepeltem, hogy egy atlanti-óceáni szigeten lévő víkendházban zuhogó esőben egy ötödik generációs magyar emigráns háziasszony társaságában az általam ajándékba vitt téliszalámit ettünk, és tokajit ittunk hozzá, miközben a rádióban a Pink Floyd berlini The Wall koncertjét hallgattuk.

1993-ban a tévében megszakították Dagobert bácsi Kacsameséjét, és közölték, hogy nemzeti gyász van, szóval majdnem elmaradt az esküvőm, de aztán mégsem.

Így aztán lányom egy teljesen törvényesített, hivatalos családba születhetett meg 1997-ben.

2000-ben mégsem jött el a világvége, sem a digitális, sem az analóg, eljött ellenben 2001-ben a XXI. század, meg a harmadik évezred, bár sokan észre sem vették, mert egy évvel korábbra várták.

2002-ben felnőtt férfi lettem: meghalt az apám.

2003-ban véget ért 8 év jóban-rosszban, leérettségizett az osztályom, és én is búcsút intettem a középiskolának.

40. életévemben beléptünk az EU-ba.

Két évre rá sokan nem voltak hajlandók végigolvasni és/vagy megérteni egy szöveget, és ez a kollektív funkcionális analfabetizmus olyan frusztrálttá tette őket, hogy középületeket ostromoltak és barikádokat állítottak városszerte.

2008-ban sokan bulinak tartották, hogy nemcsak 300 forintot nem kell fizetniük vizitdíjként, de Horn Gábor még el is küldi a miniszterelnököt melegebb éghajlatra.

2010-ben eljött az Ítéletidő, a fülkék forradalmat robbantottak ki.

2011-ben találkoztam Életem Nőjével.

És most itt vagyok.

Remélem, a következő 50 kicsit könnyebb lesz.

Vagy legalább unalmasabb.