Hosszabban: normális országokban, melyek érdekes egybeesések folytán általában működő demokráciák is egyben, a szerepek világosak. Mindenki tudja, hogy a történelemhez a történészek értenek a legjobban, a nyelvészethez meg a nyelvészek, és optimális esetben a politikához a politikusok. Az első kettő esetében azért is lehetnek biztosak ebben az adott normálisan működő ország lakói, mivel jól működő és hatékony képzések során sajátítják el a történészek/nyelvészek tudományuk anyagát, és hosszas fejlődési utat járnak be odáig (publikációk, kutatások, egyetemi munka stb.), amíg egyáltalán eljutnak oda, hogy széles plénum előtt nyilatkozhassanak (épp az imént vázolt fejlődési út nyomán). Kevésbé normális országokban a hatalom koncentrációja és ezzel szoros összefüggésben a hatalom paranoiája olyan nagyfokú, hogy elhiszi saját magának (hiszen a központosított struktúra eleve ezt sugallja), hogy MINDEN dolog nála fut össze, ebből adódóan mindenről ő hivatott véleményt adni, (meg)nyilatkozni. És miután ő amúgy is tévedhetetlen, nyilvánvaló, hogy MINDEN kérdéshez ő is ért a legjobban.
Tehát ha azt tapasztaljuk, hogy egy miniszterelnök nyelvészeti (valójában: nyelvszociológiai) kérdésekben nyilatkozik, akkor ne csak bosszankodjuk vagy épp dühöngjünk vérmérsékletünk szerint, hanem azért legyen bennünk kis elégedettség is, hiszen az ország egyik vezető közjogi méltósága épp most nyilatkoztatta ki, hogy diktatúrában élünk.
És mint tudjuk, ő tévedhetetlen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése