A Gittegylet éves Nemecsek Ernő-emlékülése a Nemzeti Múzeumban
Először is szeretném leszögezni, hogy Kerényi Imi bá', hőn szeretett rajztanárunk nyilván tréfából, vagy koncentrációnkat ellenőrizendő hamis címet adott az elemzendő festménynek. Teljesen lelkiismeretesen átnéztem a Tolnai Világlapja legutóbbi, 1911-es évfolyamát, és a Pallas Nagylexikonát is megnéztem, igaz, apukám szigorú felügyelete mellett, mert a "T" sajnos ugyanabba a kötetbe van, mint az "Sz", és édesapám attól fél, hogy a "Szexológia" címszóra lapozok, amiről természetesen fogalmam sincs, hogy mi, de most már csakazértis megnézem.
Naszóval, abból gondolom, hogy ez egy tréfás feladat, mert akárhogy is néztem, a "Trianon" az egy (pontosabban kettő) épület, nem pedig mindenféle idősebb bácsik együtt, szóval ez becsapás lesz. És azt is kitaláltam, hogy Kerényi tanárúr nyilván összebeszélt Csurka tanárúrral, hogy a mi hőn szeretett Pista bácsink képet kapjon arról, ki olvasta már el a kötelezőként feladott Molnár Ferenc-regényt, A Pál utcai fiúk-at. Én mint az osztály egyik éltanulója természetesen már a nyári vakáció alatt elolvastam a könyvet, ezért nem okozott gondot a festményen szereplők, és így az esemény felismerése sem. Számomra egyértelműnek tűnik, hogy itt a Gittegylet egykor volt tagjai emlékeznek hajdani társukra, Nemecsek Ernőre, két díszvendég társaságában. Az előtérben a kissé kopaszodó, divatjamúltan úrias fehér kesztyűt viselő Rácz tanár úr mond tósztot az elhunyt kis egykori tanítvány emlékére. A mellette álló szintén "külsős" meghívott Áts Feri (aki könnyen felismerhető vörös nyakkendőjéről — ha már vörös inget nem vehetett, így próbált kompenzálni) azonban most is nagy bajkeverőnek bizonyult: a megromlott látású agg tanerő kezéből kicsente a pezsgős poharat. Áts különben egyéb módon sem tagadja meg egykorvolt csínytevő mivoltát: kezében ott látható egy alighanem valamelyik tárlóból elemelt Fabergé-tojás is, amit még csak meg sem próbál elrejteni, sőt önelégülten mutogatja. Áts Feritől jobbra, a kép középpontjában láthatjuk a tisztességben megőszült, választékosan elegáns Bokát, aki elmerengve gondol egykori kis harcostársára, és illő tisztelettel hallgatja tanára emlékező szavait. Tőle jobbra a háttérbe húzódva áll — szintén a Tanár Úr szavain révedezve — Csónakos, akit könnyű felismerni az egyenruháról, hiszen mindig is vonzódott a militarizmushoz, elég csak arra gondolni, hogy milyen harsány, sokszor erőszakos megnyilvánulásai voltak, és hogy mennyire fülrepesztően tudott fütyülni. Előtte Csele néz maga elé cvikkerén keresztül. Az örök gigerli most sem bírta megtagadni magát: a nyakába kötött elegáns ezüstszürke nyakkendő mellett hajtókájára kissé hervatag, de azért decens őszirózsát tűzött.
A kép szereplői után — ahogy Imi bácsi tanította — mindenképpen elemezzük a helyszínt, és a festmény kompozícióját is! Ahogy már említettem is, az Áts Feri kezében lévő Fabergé-tojás véleményem szerint arról árulkodik, hogy valamiféle kulturális intézményben vagyunk. Ha megnézzük a többi tárgyat is, láthatjuk, hogy múzeumról van szó: a középen álló, erősen sérült glóbusz, a Rácz tanár úr feje fölé függesztett Hold-modell, a vonalzó és a körző (emberi kéz-modellel?) mind ezt erősítik. És ha Csónakos feje fölé is vetünk egy pillantást, nem maradhat kétségünk: a Nemzeti Múzeumban kell, hogy legyen a kép helyszíne. Hiszen hol máshol volna a helye a Szent Koronának, első számú Nemzeti Ereklyénknek, mint a Nemzet első számú múzeumában? A kép kompozíciójából dicsérhető, hogy a pozitív főhőst, Bokát állítja a centrumba, külön kiemelve őt a fehér színekkel, illetve a többieket felülmúló testmagasságával. Ugyanakkor erősen rontja a kompozíció értékét, hogy a másik fontos figura, Rácz tanár úr nekünk félig háttal áll, így nem láthatjuk az arcán tükröződő érzelmeit. Bár ezt még felfoghatnánk a tanár-diák ellentét szimbolikus ábrázolásának, de azt mindenképpen szerencsétlen megoldásként kell értékelni, hogy Áts Feri fehér térdharisnyája elvonja a figyelmet Boka már említett fehér színeiről, így félreviszi a fókuszt. További fogyatékossága a festménynek, hogy bár a tárgyak precízen, szolgai műgonddal vannak megfestve (az egy Szent Koronát kivéve, amelyik elnagyolt, elmosódott), de a háttér szinte teljes egészében kidolgozatlan, semmit nem árul el.
Összességében elmondhatjuk, hogy a festmény emberábrázolásában korrekt, jól tükröz lelkiállapotokat, ugyanakkor kompozíciójában széteső, elnagyolt. Ezért személy szerint én az alkotónak azt tanácsolnám, hogy portréfestészettel vagy a tárgyi világot előtérbe helyező csendéletekkel foglalkozzon, de semmi esetre se forduljon a nagyobb, monumentális eseményeket feldolgozó történelmi tablók felé, mert ott csak látványos kudarcok várhatják, mind művészi, mind anyagi értelemben.
Kétharmados dolgozat:
Mit gondoljunk Trianonról ma?
"Magyar az, akinek fáj Trianon" — hangzik a "nemzeti oldal" által rongyosra koptatott szlogen. Tekintsünk el attól, hogy ezek szerint a csecsemők és az Alzheimer-kórosok (korlátozott tudati-tudási képességeik miatt) nem lehetnek magyarok, inkább gondolkodjunk el azon, hogy egy jó magyarnak Kiss Tibor, azaz Kerényi Imre, azaz azAlkotmány Alaptörvény szerint mi kell(ene), hogy fájjon!
Először is: bármi is volt Trianon (erről kicsit később), az egész biztos, hogy nem objektív történelmi folyamatok vezettek hozzá, ok-okozati viszonyokból rekonstruálhatóan. Sokkal inkább az egyfajta mitikus kánon és annak tulajdonosai által kijelölt külső, vagy még inkább "idegen" erők ármánykodása-összejátszása okozta a békeszerződés tragédiáját. Mindez persze erősen színezve az urban legends-műfaj legaljával, pl. hogy Clemenceau magyar menye miatt utálta nemzetünket, és így állt nemtelen bosszút. És persze így tűnik fel a Trianon-ábrázoláson az a Károlyi Mihály és Kun Béla, akik nemcsak hogy a világháború kitörése, hanem annak lezárulta után kerültek a hatalomba, ráadásul már nem is az Osztrák-Magyar Monarchiában, hanem az önálló Magyarországon. Hozzájuk képest IV. Károly, aki 1916-ban lépett trónra, csak kismiska, nem is beszélve a sifonérból előrángatott Apponyi Albertről. Ugyanakkor nincs a képen sem a hadüzenetkor Magyarország miniszterelnökeként működő Tisza István, sem a mindent meggondoló és megfontoló kaiser und könig, Ferenc József sem. (Némi ellentételezésként Tisza feltűnik a dualizmus idilljét megjelenítő festményen.) És mivel konkrét személyt nehéz lett volna odaállítani a "bűnösök" közé, ezért a zsidók kimaradtak, de persze közvetve ott vannak, hiszen minden zsidó szabadkőműves és vicaversa.
Érdemes még egy dologról elgondolkozni: ez a Trianon-felfogás végül is mit tekint nemzeti sorstragédiának? Erre elég világos választ ad a felsebzett glóbusz a kép előterében: megbomlott a világ geográfiai egyensúlya, a Gonosz erői úgy erőszakolták meg a harmóniát, hogy rossz irányba mozdították a határokat. Azaz összefoglalva: Trianon a külső ellenség ármánykodása volt (akár az időben visszanyúlva is), alantas személyi motivációktól áthatva, illetve mocskos ideológiáktól vezettetve. Ennek a történelmi bűnnek legnagyobb kártétele az volt, hogy megcsonkította a Szent Magyar Királyság területi egységét. Ugyanakkor viszont Trianon nem következménye a világháborúnak és az ahhoz vezető téves és hibás döntéseknek. És ami a legsiralmasabb: Trianon kártétele nem az anyanyelvtől és a nemzeti kultúrától elszakított, és azok gyakorlását-megélését megszenvedő milliókban; valamint a nemzeti történelem szerves részét képező tárgyi-szellemi emlékektől elszigetelt másik milliókban és a szétszakított családokban rejlik. És ha mégis ez fájna nekünk, csak erről nem lehet festményt készíteni, akkor nem kell festményt készíteni. Ilyen egyszerű.
Egykettedes dolgozat:
Olcsó képecskék olcsó alkotmányocskába
Azt mondja a Nemzet fő Viktorológiai piktorológiai szakértője, hogy szó sincs pénzszórásról, hiszen nagyon márkás festményeket sikerült szereznie nagyon jó áron. Még maga is venne egyet-kettőt, ha tehetné (csak gondolom, a mazochista hajlam hiánya akadályozza ebben). Példálózik továbbá Benczúrral és a magyar romantikus történelmi festőiskola összes ismertebb alkotójával (reméljük, a nagy forgás közepette van némi nyugtuk a sírjukban), hogy ők is a Nemzet (ahh!) történelmét ojtották vászonra és olajba'. Meg hogy ezek a művek tennék teljessé a magyar történelmet (vagy annak ábrázolását esetleg?). És hogy persze az alkotmány illusztrálása is csak így valósulhat meg tökéletesen.
No, akkor lássuk sorban!
Azzal talán ne is foglalkozzunk, hogy ezek színvonalas festmények volnának, nem is kell utánamenni a számtalan, ennek ellenkezőjét bizonyító szakvéleménynek, elég csak a festményekre nézni. Az a kérdés pedig, hogy megrendelés nélkül mennyi volna ezek forgalmi-piaci értéke, nyilvánvalóan értelmetlen, hiszen ezek a képek az állami megrendelés nélkül nem léteznének. És épp ezért erősen sántít a romantikus történeti festőiskolára való hivatkozás is: fent nevezett festők ugyanis elég ritkán dolgoztak állami megrendelésre, sokszor inkább a regnáló hatalomnak mutattak fityiszt a témaválasztással (mert bizony: ők maguk választották a témáikat). Ezért szerepelhetnek a képeken rebellis Zrínyiek, Rákócziak, ezért jelenhet meg az Osztrák-Magyar Monarchiában az önálló Magyar Királyság végét jelentő Mohács tragédiája stb. Azt a szolid esztétikai érvet már csak halkan tegyük hozzá, hogy egy egységes stílusban-felfogásban alkotó művészi körről volt szó, nem pedig innen-onnan összerántott zsoldosokról. Az egységes stílus mellett pedig talán az sem elhanyagolható szempont, hogy a 19. század végén a nagyszabású történelmi festmény adekvát (és szinte egyedülien adekvát) megnyilvánulási mód volt a nemzeti történelem eseményeiről (a valós történelmi eseményekről), nem pedig múltba néző, avittas gesztus.
A huszadik század első évtizedeire a történelmi festészet elvesztette jelentőségét (valamint mind alkotóit, mind érdeklődő közönségét), ezért nem készültek el a Kerényi által hiányolt alkotások, nem pedig valami fátum miatt. Így valamiféle szerves folyamat betetőzéseként láttatni ezt a kutyakomédiát nemcsak mérhetetlen becsapás, hanem a kultúrtörténeti járatlanság nyílt beismerése is. Persze, ha a fentieken könnyedén túl is tesszük magunkat (amint azért ez sikerült a hatalom képviselőjének), akkor is adódik a kérdés, egész pontosan mire is valók ezek a "műalkotások"? Vajon ha önálló értékkel bírnak, miért kell őket illusztrációvá silányítani? Egyáltalán: minek egy alkotmányba illusztráció? Ez afféle Biblia Pauperum volna, ahol a szegény, Alaptörvényt nem értő egyszerű Zember is megtalálhatná a maga szellemi épülésének forrását (ezekben?!)? Viszont: hogy kerülnek egy történelmi kifestőkönyvbe való kis képecskék, amelyek (állítólag) a magyar történeti múltat jelenítik meg, a jelen és a jövő magyar életének keretet adó törvények mellé? (Erre a kérdésre a bizonytalanoknak remek választ kínál a Véleményvezér remek posztja, amelyik a kapcsolódási pontot a hasonlóan "magas" színvonalban találja meg.)
Végezetül: úgy tűnik, a Fidesz egyszerűen nem bírja megállni, hogy saját uralmát ne valamiféle teleologikus történelmi végcélként láttassa, és ezt a művészetek eszközeivel "igazolja". Míg azonban az 1998 és 2002 között regnáló adminisztráció még a többrétegűen értelmezhető (és főképp: már korábban is létezett) irodalmi alkotások közül válogatott össze egy csinos kis kötetet (lásd a képet), addig most már a kézivezérelt módon, a saját történelmi ízléshez igazított festészet kellene, hogy betöltse ezt a szerepet.
Szerintük nyilván sikerült is. És ez mindennél többet elmond róluk. Ha pedig tényleg sikerül, akkor rólunk is.
(Nézegetnivalók: az index által felkért kortárs alkotók és az index-olvasók alkotásai.)
A kép szereplői után — ahogy Imi bácsi tanította — mindenképpen elemezzük a helyszínt, és a festmény kompozícióját is! Ahogy már említettem is, az Áts Feri kezében lévő Fabergé-tojás véleményem szerint arról árulkodik, hogy valamiféle kulturális intézményben vagyunk. Ha megnézzük a többi tárgyat is, láthatjuk, hogy múzeumról van szó: a középen álló, erősen sérült glóbusz, a Rácz tanár úr feje fölé függesztett Hold-modell, a vonalzó és a körző (emberi kéz-modellel?) mind ezt erősítik. És ha Csónakos feje fölé is vetünk egy pillantást, nem maradhat kétségünk: a Nemzeti Múzeumban kell, hogy legyen a kép helyszíne. Hiszen hol máshol volna a helye a Szent Koronának, első számú Nemzeti Ereklyénknek, mint a Nemzet első számú múzeumában? A kép kompozíciójából dicsérhető, hogy a pozitív főhőst, Bokát állítja a centrumba, külön kiemelve őt a fehér színekkel, illetve a többieket felülmúló testmagasságával. Ugyanakkor erősen rontja a kompozíció értékét, hogy a másik fontos figura, Rácz tanár úr nekünk félig háttal áll, így nem láthatjuk az arcán tükröződő érzelmeit. Bár ezt még felfoghatnánk a tanár-diák ellentét szimbolikus ábrázolásának, de azt mindenképpen szerencsétlen megoldásként kell értékelni, hogy Áts Feri fehér térdharisnyája elvonja a figyelmet Boka már említett fehér színeiről, így félreviszi a fókuszt. További fogyatékossága a festménynek, hogy bár a tárgyak precízen, szolgai műgonddal vannak megfestve (az egy Szent Koronát kivéve, amelyik elnagyolt, elmosódott), de a háttér szinte teljes egészében kidolgozatlan, semmit nem árul el.
Összességében elmondhatjuk, hogy a festmény emberábrázolásában korrekt, jól tükröz lelkiállapotokat, ugyanakkor kompozíciójában széteső, elnagyolt. Ezért személy szerint én az alkotónak azt tanácsolnám, hogy portréfestészettel vagy a tárgyi világot előtérbe helyező csendéletekkel foglalkozzon, de semmi esetre se forduljon a nagyobb, monumentális eseményeket feldolgozó történelmi tablók felé, mert ott csak látványos kudarcok várhatják, mind művészi, mind anyagi értelemben.
Kétharmados dolgozat:
Mit gondoljunk Trianonról ma?
"Magyar az, akinek fáj Trianon" — hangzik a "nemzeti oldal" által rongyosra koptatott szlogen. Tekintsünk el attól, hogy ezek szerint a csecsemők és az Alzheimer-kórosok (korlátozott tudati-tudási képességeik miatt) nem lehetnek magyarok, inkább gondolkodjunk el azon, hogy egy jó magyarnak Kiss Tibor, azaz Kerényi Imre, azaz az
Először is: bármi is volt Trianon (erről kicsit később), az egész biztos, hogy nem objektív történelmi folyamatok vezettek hozzá, ok-okozati viszonyokból rekonstruálhatóan. Sokkal inkább az egyfajta mitikus kánon és annak tulajdonosai által kijelölt külső, vagy még inkább "idegen" erők ármánykodása-összejátszása okozta a békeszerződés tragédiáját. Mindez persze erősen színezve az urban legends-műfaj legaljával, pl. hogy Clemenceau magyar menye miatt utálta nemzetünket, és így állt nemtelen bosszút. És persze így tűnik fel a Trianon-ábrázoláson az a Károlyi Mihály és Kun Béla, akik nemcsak hogy a világháború kitörése, hanem annak lezárulta után kerültek a hatalomba, ráadásul már nem is az Osztrák-Magyar Monarchiában, hanem az önálló Magyarországon. Hozzájuk képest IV. Károly, aki 1916-ban lépett trónra, csak kismiska, nem is beszélve a sifonérból előrángatott Apponyi Albertről. Ugyanakkor nincs a képen sem a hadüzenetkor Magyarország miniszterelnökeként működő Tisza István, sem a mindent meggondoló és megfontoló kaiser und könig, Ferenc József sem. (Némi ellentételezésként Tisza feltűnik a dualizmus idilljét megjelenítő festményen.) És mivel konkrét személyt nehéz lett volna odaállítani a "bűnösök" közé, ezért a zsidók kimaradtak, de persze közvetve ott vannak, hiszen minden zsidó szabadkőműves és vicaversa.
Érdemes még egy dologról elgondolkozni: ez a Trianon-felfogás végül is mit tekint nemzeti sorstragédiának? Erre elég világos választ ad a felsebzett glóbusz a kép előterében: megbomlott a világ geográfiai egyensúlya, a Gonosz erői úgy erőszakolták meg a harmóniát, hogy rossz irányba mozdították a határokat. Azaz összefoglalva: Trianon a külső ellenség ármánykodása volt (akár az időben visszanyúlva is), alantas személyi motivációktól áthatva, illetve mocskos ideológiáktól vezettetve. Ennek a történelmi bűnnek legnagyobb kártétele az volt, hogy megcsonkította a Szent Magyar Királyság területi egységét. Ugyanakkor viszont Trianon nem következménye a világháborúnak és az ahhoz vezető téves és hibás döntéseknek. És ami a legsiralmasabb: Trianon kártétele nem az anyanyelvtől és a nemzeti kultúrától elszakított, és azok gyakorlását-megélését megszenvedő milliókban; valamint a nemzeti történelem szerves részét képező tárgyi-szellemi emlékektől elszigetelt másik milliókban és a szétszakított családokban rejlik. És ha mégis ez fájna nekünk, csak erről nem lehet festményt készíteni, akkor nem kell festményt készíteni. Ilyen egyszerű.
Egykettedes dolgozat:
Olcsó képecskék olcsó alkotmányocskába
 |
| Viktor bá' ajándéka 2000-ből |
No, akkor lássuk sorban!
Azzal talán ne is foglalkozzunk, hogy ezek színvonalas festmények volnának, nem is kell utánamenni a számtalan, ennek ellenkezőjét bizonyító szakvéleménynek, elég csak a festményekre nézni. Az a kérdés pedig, hogy megrendelés nélkül mennyi volna ezek forgalmi-piaci értéke, nyilvánvalóan értelmetlen, hiszen ezek a képek az állami megrendelés nélkül nem léteznének. És épp ezért erősen sántít a romantikus történeti festőiskolára való hivatkozás is: fent nevezett festők ugyanis elég ritkán dolgoztak állami megrendelésre, sokszor inkább a regnáló hatalomnak mutattak fityiszt a témaválasztással (mert bizony: ők maguk választották a témáikat). Ezért szerepelhetnek a képeken rebellis Zrínyiek, Rákócziak, ezért jelenhet meg az Osztrák-Magyar Monarchiában az önálló Magyar Királyság végét jelentő Mohács tragédiája stb. Azt a szolid esztétikai érvet már csak halkan tegyük hozzá, hogy egy egységes stílusban-felfogásban alkotó művészi körről volt szó, nem pedig innen-onnan összerántott zsoldosokról. Az egységes stílus mellett pedig talán az sem elhanyagolható szempont, hogy a 19. század végén a nagyszabású történelmi festmény adekvát (és szinte egyedülien adekvát) megnyilvánulási mód volt a nemzeti történelem eseményeiről (a valós történelmi eseményekről), nem pedig múltba néző, avittas gesztus.
A huszadik század első évtizedeire a történelmi festészet elvesztette jelentőségét (valamint mind alkotóit, mind érdeklődő közönségét), ezért nem készültek el a Kerényi által hiányolt alkotások, nem pedig valami fátum miatt. Így valamiféle szerves folyamat betetőzéseként láttatni ezt a kutyakomédiát nemcsak mérhetetlen becsapás, hanem a kultúrtörténeti járatlanság nyílt beismerése is. Persze, ha a fentieken könnyedén túl is tesszük magunkat (amint azért ez sikerült a hatalom képviselőjének), akkor is adódik a kérdés, egész pontosan mire is valók ezek a "műalkotások"? Vajon ha önálló értékkel bírnak, miért kell őket illusztrációvá silányítani? Egyáltalán: minek egy alkotmányba illusztráció? Ez afféle Biblia Pauperum volna, ahol a szegény, Alaptörvényt nem értő egyszerű Zember is megtalálhatná a maga szellemi épülésének forrását (ezekben?!)? Viszont: hogy kerülnek egy történelmi kifestőkönyvbe való kis képecskék, amelyek (állítólag) a magyar történeti múltat jelenítik meg, a jelen és a jövő magyar életének keretet adó törvények mellé? (Erre a kérdésre a bizonytalanoknak remek választ kínál a Véleményvezér remek posztja, amelyik a kapcsolódási pontot a hasonlóan "magas" színvonalban találja meg.)
Végezetül: úgy tűnik, a Fidesz egyszerűen nem bírja megállni, hogy saját uralmát ne valamiféle teleologikus történelmi végcélként láttassa, és ezt a művészetek eszközeivel "igazolja". Míg azonban az 1998 és 2002 között regnáló adminisztráció még a többrétegűen értelmezhető (és főképp: már korábban is létezett) irodalmi alkotások közül válogatott össze egy csinos kis kötetet (lásd a képet), addig most már a kézivezérelt módon, a saját történelmi ízléshez igazított festészet kellene, hogy betöltse ezt a szerepet.
Szerintük nyilván sikerült is. És ez mindennél többet elmond róluk. Ha pedig tényleg sikerül, akkor rólunk is.
(Nézegetnivalók: az index által felkért kortárs alkotók és az index-olvasók alkotásai.)
1 megjegyzés:
Atyaúristen ! A fehér zokni meg a kéz ott oldalt talán a kis nemecseké ?!
Borzasztó hogy mik vannak és hogy kell vigyázni!
Sajnálom ezeket az urakat akik most kiröhögtetik magukat egy kis alamizsnáért.
Bár ha jól meggondolom a saját korában Gulácsyt és Csontváryt sem értették meg. Csak nem mi vagyunk műveletlen bunkók ?
Megjegyzés küldése